Elemek megjelenítése címkék szerint: Maladype

Informáltságunk horizontja lassan, de évről-évre tágult. Olvastuk Szolzsenyicint és Orwellt, Lengyel Józsefet és Szász Bélát. Műveiknek is köszönhető, hogy idővel azzal áltattuk magunkat, hogy „majdnem mindent” tudunk a tegnapi tragédiákról. Akkoriban a Magyar Rádió ismeretterjesztő programjához kapcsolódott az tréfás "találós kérdés": Ki tud többet a Szovjetunióról ? És evidens volt a csattanó is: „Természetesen a CIA.”

A Magyar Írószövetség egy hajdani, országos érdeklődéssel kísért, a falakat és a diktatúra határait feszegető taggyűlésén történt, hogy Kádár Karr Erzsébet, a jó tollú és jó szemű novellista, újságíró feltett egy kérdést: „Hogy lehet az, hogy engem a pártoktatásban mindig, az idén is, az Szovjetunió bolsevik pártja történetének rövid tanfolyamára osztottak be? Mikor vehetek végre részt a párttörténet hosszú tanfolyamán?”

Kádár Karr Erzsébetről sem akkor, sem később nem tudtunk eleget. Nem tudtuk, hogy már középiskolásként egyike volt a Marx kör alapítóinak, a Tanácsköztársaság idején közoktatási népbiztosságon dolgozott és 1922-ben bölcsebbnek hitte előbb a párizsi, később a londoni emigrációt választani. Csak azt tudtuk, hogy valamikor 1948-ban tért haza Magyarországra. A közönség soraiban ülő ifjú titánokként jót nevettünk a soha sem hallott kérdésen. Hogy létezik, vagy létezhet több közös kötelező olvasmányunknak, eltérő terjedelmű variációja? Vélt fölényünk abból a tényből táplálkozott, hogy legtöbbünk házi könyvtárában akkor már megvolt a Szikránál is sok százezer példányban megjelentetett, fehér vászonba kötött párttörténet. Nekem például a 260-560 ezer példányos ötödik kiadásból jutott. de valószínű, hogy a körülettem ülők közül sem gondolta, hogy az irodalomtörténet margójára szorult írónő mennyivel okosabb és informáltabb nálunk...

Az azóta anekdotává szelídült történetnek immáron több, mint 60 éve. Az eltelt idő alatt az országgal együtt mi is sok mindent megtanultunk. Változtak a tankönyvek és a témák. De a dogmák sokáig éltek. Ma már tudható, hogy nálunk a tudományon túl az irodalomnak és a színháznak is része volt abban, hogy kezdtük, ha nem is tisztán, de legalább jóval tisztábban látni a munkásmozgalom, sőt - horribile dictu – a szovjet birodalom történetét is. Számunkra is kiderült, amit a fél világ tudott, hogy a szóban forgó kötet nem csak rövid, kínosan hiányos is. A húszas-harmincas évek pereit okulásunkra taglaló filippikák politikai célzatossága evidens volt, de naivitásunkban nem nagyon ütköztünk meg azon sem, hogy koncepciós perek áldozatai, a Gulág foglyai, nem szerepelnek – főként név szerint nem - a hatalom szolgálatában írott kézikönyvben.

Az idei év meglepetésének számított, hogy jeles regény- és drámaírónk, Spiró György mennyivel többet tud nemcsak nálunk, hanem még az önéletrajzok nekikeseredett szerzőinél is. Hiteles dokumentumok, autentikus levéltári források felhasználásával született a Gorkij környezetében játszódó, Diavolina című regénye. Nem véletlenül lett Spiró könyve hetek alatt irodalmi siker és bestseller is. Nincs az a krimi, amit nagyobb izgalommal olvastunk volna, mint az író cselédjének, később orvosának és utolsó szeretőjének vallomását. A vékonyka kötetbe szekérderéknyi információ fért az üldözöttek és a privilegizáltak hétköznapjairól, a művész népség gondolkodásáról, és a naponta-hetente eltűnő káderek sorsáról.

És túl az egyes emberek sorsán, hányódtatásán, fokozatosan kirajzolódott előttünk a diktatúra működése és mechanizmusa. Felbukkannak a névről ismert üldözők és üldözöttek. Bár egyetlen percre sem felejthettük el, hogy a Diavolina regény, ahol is az író alkalmazta, választotta művészi eszközöknek kell hitelesíteni a tényeket. De nagyon is éreztük, és értékeltük, hogy az idővel két –lelkűvé lett író, Gorkij, környezetét átvilágítva, hősei nevében szólva, a történelem elhallgatott vagy csak félig ismert titkaiba avat be bennünket. Izgalommal és élvezettel tanultuk ezúttal Spiróval a múltat.

De a hosszú tanfolyam, amelynek immáron önkéntes hallgatói lettünk, ezzel persze nem ért véget. Színtere a regény után, ez év novemberében a színház lett. Méghozzá az évek óta merész kezdeményezésekkel hódító, független társulat, a Maladype jóvoltából. Gorkij és Diavolina után „a létező szocializmus” országaiban évtizedeken át árulónak bélyegzett Viktor Kravcsenko önéletrajzát prezentálta. A nyugati világban is nagy vihart és vitát kiváltó, sok száz oldalas kiáltvány – „Én a szabadságot választottam” – hiteles krónikája a munkásból mérnökké, lelkes ifjú funkcionáriusból előbb megbélyegzett, majd kiábrándult káderré lett szerző életútjának.

Hogy sorsát és könyvét megértsük, ismerni kell, milyen kálváriát kellett járni annak, aki megpróbálta szétfeszíteni valóságos és virtuális bilincseit, aki keserves megpróbáltatások után merte és tudta a szabadságot választani. Könyvét a szerencsés disszidens már emigrációban, az USÁ-ban írta, felkavarva ezzel a korabeli közvéleményt. Csak olthatatlan újságírói kíváncsiságom késztetett arra, hogy utána nézzek. A komoly pártkarriert is befutott Viktor Kravcsenko neve nem szerepel a bolsevik párt történetének névmutatójában. Érthető tehát, hogy mi, a Maladype színház tenyérnyi nézőterén ülő drukkerek is vajmi keveset tudtunk az önéletrajz szerzőjéről; a színpadi monológ egyetlen hőséről, a könyv megjelenése óta gondosan titkolt Kravcsenko ügyről.
Balázs Zoltáné, az együttes vezetőjéé az érdem, hogy felkutatta, Konok Péterrel lefordíttatta, majd utóbb a Maladype kiadásában megjelentette Kravcsenko világsikert aratott könyvét. Ezzel a vállalkozásával alighanem sokak előtt a titkok újabb kapuját tárta ki. De azóta ennél többet is tett, amikor egy este tolmácsolható szöveggé – monológgá - sűrítette a terjedelmes kötetet.

Az eléggé gyér beharangozásban Balázsék vállalkozása felolvasó színházként szerepel, ez azonban nem felel meg az igazságnak. A színész előtt magasodó szerény pulpituson ott van ugyan a 65 oldalas szöveget tartalmazó dosszié, de látható és követhető, hogy Balázs Zoltán lemond a rendelkezésére álló mankóról és alig pillant bele. Színházi tapasztalataim alapján állíthatom, hogy ilyen szenvedéllyel és átéléssel játszani – főként partner nélkül - csak akkor lehet, ha a színész az előadás tartamára valóban Kravcsenkóvá válik, ha történelmi, politikai tapasztalatait és magánemberként megélt kalandjait a hős bőrébe bújva képes tolmácsolni. Ezt érezte meg a közönség is, amikor szinte intim, személyes kapcsolatba került azzal a drámai hőssel, aki a diktatúra rácsait szétfeszítve képes volt a szabadságot választani.

A siker ellenére nem gondolom, hogy holnaptól tömegek fogják a Maladype pénztárát ostromolni. De bízom abban, hogy folyamatosan lesznek fiatalok és nem annyira fiatalok, akik készek és fogékonyak a politikai színház követelte szellemi kihívásra és hajlandók következetesen tanulni a múltból és múltat.
Ránk fér…

Földes Anna, Népszava/Szép Szó, 2015

A színész mesél. Lendületesen, pergőn-hajszoltan beszél.

Humoros, groteszk momentumokat sem nélkülöző, megrázó és felkavaró múltidézés a könyv meg a belőle született előadás; Kelet-Európa felsejlő magán- és köztörténelmét a nézők által átélt vagy megismert történelem teszi teljesebbé.

Kezdés előtt pár perccel érkezik Balázs Zoltán. Ledobja dzsekijét, barátságosan üdvözli a félkörívben elhelyezett széksorokban már bennülő nézőket, van, akivel személyes ismerősként vált néhány szót, és konstatálja, hogy nem működik a világítás. Munkatársával provizórikus megoldást keres, hogy ha ő rá nem is, de legalább a kis pulpitusára rakott kéziratkötegre fény vetüljön. A közönség soraiból is ajánlkozik szakember, végül egy asztali lámpa tűnik a legalkalmasabbnak, amelyet az este író-főszereplője, Viktor Kravcsenko egymásra tornyozott kötetéből magasodó oszlopra tesznek. Balázs még kortyol egyet az ásványvizes palackjából, mielőtt leül az ajtófélfa mellett lévő bárszékre, s belekezd egy hithű, de Sztálin rémuralma miatt elveiből kiábrándult és az USÁ-ba disszidált szovjet mérnök élettörténetének elmondásába.

Az életsors, amit felidéz, huszadik századi rémtörténet. Bár a helyszín a Szovjetunió, hasonló események nálunk is, más kelet-európai országokban is rendszeresen megtörténtek, sőt, az a politikai-hatalmi és propaganda-mechanizmus, amelyet a szerző könyvében leír, sok elemében ma is ismerősnek tűnik.

Balázs Zoltán egyszemélyes előadása egy nyolcszáz oldalas visszaemlékezés sűrítménye, egyszerre önéletírás és egy korszak történelmi-társadalmi kórképe. A Maladype vezetője jó pár évvel ezelőtt egy Ariane Mnouchkine-nal készült interjúban figyelt fel Viktor Kravcsenko nevére, mint akinek munkáit a francia rendezőnő különösen fontosnak ítélte. Balázs hosszas nyomozás után jutott nyomára a szerző és első, 1946-ban angol nyelven kiadott könyvének nyomára, s újabb hosszú évek következtek, míg megszerezte az Én a szabadságot választottam fordítói és kiadói jogait. A Maladype Társulat saját kiadásában és Konok Péter fordításában 2015-ben jelentette meg a vaskos kötetet. (A teljes szöveget Kelet-Európában lengyelül és bolgárul is közre adták, de oroszul legálisan csupán néhány, folyóiratban közölt részletet ismerhetnek az olvasók.)

Viktor Kravcsenko 1905-ben született Ukrajnában. Akkor, amikor apját a forradalomban való részvételéért száműzték. Nagyszüleinél megismeri a kemény paraszti életet, otthon a nélkülözést. Iskoláit befejezve már a Komszomol tagja, katonaság után belép a kommunista pártba, műszaki főiskolára küldik, karrierje meredeken ível felfelé. Közben kiveszi részét a parasztok kolhozba kényszerítésének embertelen procedúráiban, a terményrekvirálásban éppen úgy, mint a szovjet ipar erőltetett fejlesztésében. Még be sem fejezi a műszaki főiskolát, amikor egy gyár felelős műszaki vezetője lesz. Beosztásának köszönhetően része van a szovjet luxusban, ugyanakkor szembesül az éhezésnek azzal a fokával, amikor az utak mentén felpuffadt hasú, meztelenül gubbasztó gyerekek és elerőtlenedett felnőttek várnak a csodára, egy falat kenyérre. Volt, amikor csak fakéregből főtt levesre tellett a családjának, de természetesnek fogadta el azt is, amikor mindennaposak lettek a kaviáros-pezsgős vacsorák. Nemcsak tanúja volt annak, hogy parasztokat, majd egyre többeket: értelmiségieket, katonatiszteket, munkásokat és tisztviselőket hurcolnak el, vagoníroznak be és deportálnak, hanem maga is közel volt ahhoz, hogy kivégezzék vagy munkatáborba küldjék. Szabotázs koholt vádjával próbálták elnémítani és eltávolítani munkahelyéről az igazságtalanságot, a hazugságot nehezen tűrő mérnököt. Azon kevesek közé tartozott, akik végül élve és rehabilitáltan kerültek ki a titkosszolgálati eljárásokból, sőt, Kravcsenkót egyre magasabb beosztásokba helyezték. Közelről ismerhette meg a sztálini rendszer rémségeit, „a ragyás grúz” félelmeinek minden következményét, az elnyomó és hatalmi apparátus túlkapását, a terror és az agymosás válogatott módszereit. Kezdetben szembehelyezkedett apjával – aki valamiféle pluralista kommunizmus ideájáért harcolt és szenvedett –, védve a létező kommunizmus eszméjét és gyakorlatát, de egyre inkább kiábrándult a pártból és annak ideológiájából, míg végül egy szép napon leemelte a falról Sztálin képét, ficnikre tépdeste és a papírdarabkákat lehúzta a WC-n. A háború idején már csak az járt a fejében, hogy kihasználva kivételesen magas beosztását, élhessen azzal az ajánlattal, hogy rövid időre az Egyesült Államokba mehessen, természetesen komoly megbízatásokkal. Tudta, onnan már nem tér vissza hazájába. Akkor sem, ha ezzel a lépésével nagy bajba sodorja anyját, testvéreit, feleségét, egész családját. Mindennél fontosabbnak tartotta, hogy tudassa a világgal: mi történik a Szovjetunióban. Így született meg az Én a szabadságot választottam.

Ezért a könyvéért francia kommunisták (!) 1949-ben perbe fogták azzal a váddal, hogy minden állítása szemenszedett hazugság. Bár a vádak alól felmentették, a szovjet titkosszolgálat természetesen egyéb módon is próbálta lejáratni és eltüntetni Kravcsenkót. Ezeket az élményeit írta meg a következő, Az igazságot választottam című könyvében. 1966-ban gyanús körülmények között halt meg. Öngyilkos lett, meggyilkolták? Máig titok fedi.

A könyvet Balázs Zoltán nem dramatizálta, a műből nem monodráma született, az előadás műfaja leginkább a mesélés. A színész-rendező ül magasított székén, előtte a kézirat, mondja a szöveget, időnként „puskázik”, belenéz a papírjába, majd amin már túljutott, odanyújtja a hozzá legközelebb ülő nézőhöz, aki sorba rakva gyűjti a sokasodó lapokat. Időnként saját szavaival foglal össze egy-egy hosszabb részt, s egyre kevésbé lehet szétválasztani, mikor szól a harmincnyolc éves Kravcsenko és mikor az ugyanolyan korú Balázs Zoltán.

A színész mesél. Lendületesen, pergőn-hajszoltan beszél. Nagyon kell koncentrálni, hogy vele menjünk, hogy követni tudjuk a történetet. A fejezetek szerint tagolt részek nem válnak szét egymástól, egyetlen összefüggő folyam a háromórás előadás. Ugyanakkor az előadó-színész állandó kontaktusban van a nézőkkel. Mintha csak Kravcsenko mondatait folytatná, kíván egészséget, ha valaki tüsszent, ad tanácsot annak, akinek lecsúszott a széke a dobogóról. Felméri a közönséget, s kiválasztja, mely mondatokat kinek címez (értelemszerűen a színházi jellegüknél hozzám fordul), amikor pedig kicsit lankadna a figyelem, aktivizálja a hallgatóságot, s a zömmel középkorú vagy idősebb emberek láthatóan szívesen válaszolnak, ismételnek közösen egy-egy részletet stb. (Ennek ellenére ezek a próbálkozások a produkció kevésbé sikerült mozzanatai.)

A mesélés különleges drámai műfaj, nem véletlen, hogy Brecht követendő mintául állította az epikus színházának színésze elé. A mesélő közli az epikus történet eseményeit, ugyanakkor a megeleveníti szereplőket, bizonyos helyzeteket meg eljátszik. Nem beleél, hanem megelevenít. Közben szabad teret enged a hallgató képzeletének, asszociációinak, engedi, hogy a szöveg kapcsán emlékeket idézzen fel, a saját tapasztalataival egészítse ki az elhangzottakat.

Jó párszor jártam Moszkvában, így amikor a szerző elviszi anyját a mezőgazdasági vásárba, s az méltatlankodik, hogy ott mennyi hazugsággal találkozott, felidéződött bennem az első, még mérnökként 1972-ben tett hivatalos utazásom, amikor ennek a vásárvárosnak egyik pavilonjában kellett akkori munkahelyem termékeit bemutatnom Emlékszem, mekkora csalódás ért, amikor az egyes köztársaságok különleges látványosságként beharangozott, valójában csiricsáré pavilonjaiban szemlélődtem. Vagy amikor Kravcsenkót az Urálon túlra, Kemerovóba irányítják, felrémlett, hogy 1980-ban, a magyar dráma ünnepe alkalmából épp ebbe a városba kellett volna mennem egy magyar darab orosz előadását megnézni, de valamiért ott nem fogadtak, és átirányítottak a Csecsen-Ingus autonóm köztársaság székhelyére, Groznijba, amit 1994 után az önállóságukért harcoló kisebbségiek ellen folytatott s a várost romba döntő orosz invázió kapcsán ismerhetett meg a világ.

Közelebbi élmények is előjöttek, amelyek az elmúlt fél évszázad itthoni mindennapjait idézték fel, s amikor Kravcsenko a sztálini propaganda-hadjáratról, a mindent elfedő hazugság-áradatról, a politikai céllal felszított nacionalizmusról, az idegengyűlöletről, az ellenségkép kreálásáról beszél, nem lehet nem gondolni mindezek mai magyar megjelenéseire.

Egy lezáratlan folyamat, a múltunkkal való reális és józan szembenézés elvégzésében segíthet ez az előadás. Minél többeknek – s nemcsak az érettebb korosztályba tartozóknak – kellene megmerítkezniük ebben a lélek- és gondolattisztításban.

Nánay István, szinhaz.net , 2015

Balázs Zoltán a regényből készült szuggesztív monodrámája jó érzékkel koncentrál a könyv legizgalmasabb motívumaira a Maladype Színházban.

„Akárhogyan is, mi vagyunk az a nemzedék, amelyet a történelem áldozatokra és szenvedésekre kárhoztatott.” Egy 28 fejezetből álló visszaemlékezésben olvasható a fenti mondat, amely nem kevesebb, mint 800 oldalon keresztül tartja fogva a figyelmünket. Gigantikus mérete ellenére letehetetlenül izgalmas és fordulatos ez a passió. Egy magas rangú párfunkcionáriusnak és nehézipari mérnöknek a személyes vallomása az Én a szabadságot választottam, amely Egy szovjet tisztviselő politikai- és magánélete alcímmel jelent meg angolul az Amerikai Egyesült Államokban, először 1947-ben, tehát még Sztálin életében. Nem volt ez akkoriban veszélytelen dolog. A dezertőr Viktor Kravcsenko elsőként tudósított kendőzetlenül a Szovjetunióról. Az író valóban ott volt mindenütt és sok mindent látott – más korszakban lehet, hogy ez semmitmondó megállapítás lenne.

Ezúttal azonban nem igaz a sokunk által jól ismert közhely, nagyon nem. Ugyanis Kravcsenko elvtárs főmérnök az 1930-as évek elején, amikor akár 20 perces késés a munkahelyről többéves börtönt eredményezett az elkövetőnek, és amikor a szibériai munkáscsaládok zemljankiban, azaz földbe vájt lyukakban voltak kénytelenek élni. Kravcsenko a párt megbízottjaként dolgozott az ukrajnai aratások idején, amikor az éhségtől felpüffedt hasú, eldeformálódott testű gyerekek valamint szüleik lótrágyát és frissen hántott fakérget ettek a túlélés reményében. A külön erre rendszeresített gyűléseken pedig a kommunista párt régi motorosai egymás gyanúsnak tartott múltját felemlegetve, és a másikat befeketítve igyekeztek elkerülni a legmagasabb szintű társadalmi védőintézkedést, vagyis a főbelövést, a szerencsésebb esetben a deportálást egy isten háta mögötti faluba, ahonnan nem lehetett tudni, hogy van-e még visszatérés.

Egymást ellenőrizendő csörögtek a telefonok éjjelente, amelyekbe aztán nem szólt bele a hívó, hiszen ha már felvették a kagylót, egészen biztosan el lehetett dönteni, hogy elvitték-e már a másikat a félelmetes fekete kocsikban (varjúkban) az NKVD emberei, és ki az, aki (még) szabadlábon retteghet és verejtékezhet egy darabig. Kravcsenko könyvében csak a családtagok, az apa, az anya és a két testvér az állandó szereplő. A munkatársak, az ismerősök, a szerelmek előbb-utóbb jobbára nyomtalanul tűnnek el a nyirkos börtönök mélyén és a koncentrációs táborok poklában. Kravcsenko elsősorban ember, és csak aztán hithű kommunista, ez az az „apróság” amely megkülönbözteti a környezetében élőktől, és ez elég is ahhoz, hogy fokozatosan elidegenedjen és kiábránduljon a rendszer ideológiájából.

Balázs Zoltán a regényből készült szuggesztív monodrámája a Maladype Színházban jó érzékkel koncentrál a könyv legizgalmasabb motívumaira, így lehet a fájdalmasan szép Jelena titka című fejezet a produkció legütősebb része is egyben. Hősünk reggelente a torkában dobogó szívvel várja a szerelmét a megállóban, és inkább nem száll fel a következő buszra, mert így láthatja a vonzó és intelligens lányt, akiről kiderül a későbbiekben, hogy az NKVD külföldiekre, turistákra specializálódott ügynöke. A másik emlékezetes szituációban a szovjet viszonyokhoz képest kifejezetten jó anyagi körülmények között élő Kravcsenkót az egykori forradalmár édesapa kíméletlenül szembesíti Sztálin rendszerének minden elképzelést felülmúló embertelenségével.

Balázs Zoltán érzékeny színész, mert magabiztosan és könnyedén tartja a kapcsolatot az őt körbeülő közönséggel. Egy alkalommal felteszi a kérdést, hogy a következő részt hallani akarja-e a publikum, mert ha a helyzet úgy hozza, akár ugrani is tud a szövegben. Mi úgy döntünk, hogy mindent hallani szeretnénk a lendületes előadótól. Máskor őszintén bevallja, hogy nem tud kikecmeregni a már megkezdett, túlzottan hosszúra sikerült mondatból, ám egy huszárvágással kivágja magát a kényes szituációból. Minden sallangtól mentes alakítása azért hatásos, mert néhány hangsúllyal, kézmozdulattal képes élessé tenni jeleneteket. Aránylag ritka, hogy egy monodráma két részben kerüljön a közönség elé. Az izgalmas produkció a második felvonásban kissé veszít a lendületéből, mert az első rész túl részletező, vélhetően nem lenne szükséges például Kravcsenko gyermek- és fiatalkorának ilyen terjedelmes hangsúlyozása.

Hiánypótló vállalkozás a Maladype Színház Közhasznú Egyesület gondozásában, Konok Péter fordításában megjelentetett az Én a szabadságot választottam című kötet. Nem lehet eleget beszélni ugyanis a 20. század történelmi kataklizmáinak keretein belül azokról az igazukért minden körülmények között kiálló, bátor emberekről, akik a legnagyobb terror idején is egyenes derékkal és jelentősebb arcrongálás nélkül nézhettek a tükörbe.

Szekeres Szabolcs, Art 7, 2015

Az azonosulás mögött álló palástolatlan, őszinte lelkesedés pedig kétségtelenül hat a hallgatóságra is.

Balázs Zoltán tagadhatatlanul megszállottja lett Viktor Kravcsenkónak, a kalandos életű, emigrált szovjet vezetőnek. A kérdés az, hogy mi, nézők mennyire tudunk osztozni töretlen lelkesedésében. Három év egyezkedés után megszerezte Kravcsenko nagysikerű könyvének a jogait, amit a Maladype Színház nemrég lefordított és kiadott. Hosszas szünet után színészi visszatérését is ennek a műnek az egyszemélyes feldolgozásában teszi meg, ám ez még korántsem az út vége. A produkció átdolgozott verziójából ifjúsági előadás lesz, ahol a főhős perében a fiatalok dönthetnek majd.

Bevallom, haboztam, hogy a mostani előadásról szabad-e kritikát írni. Személyessége és vállalt szedett-vedettsége még az általam korábban látott Maladype-előadásokhoz képest is szokatlan. Hangulatában leginkább egy baráti összejövetelre emlékeztet, ahol borozgatás közben az egyik srác pengetni kezdi a gitárját. Amikor Balázs Zoltán belép, meghökkentően közvetlen, elcseveg, majd a nézők közül önkéntesen ajánlkozó villanyszerelő segítségével megszerel egy ósdi lámpát, hogy több fény legyen a teremben. Az ehhez hasonló, egyébként családias hangulatot teremtő intermezzók és a fent említett, az alapanyag iránti, szinte tapintható elhivatottság miatt nehéz úgy írni, hogy kizárólag az előadást és ne az előadó személyét vagy személyiségét kritizáljuk.

Átmenetileg azonban biztosabb vizekre evezve: Kravcsenko elbeszélése a Szovjetunió és a kommunizmusba vetett feltétlen hit, majd csalódás története. A főhős ráadásul egyaránt kapcsolatba kerül a legalsó és a legmagasabb osztályokkal is, rajtuk keresztül mutatja be a korabeli társadalom teljes keresztmetszetét, miközben kiábrándulását megannyi személyes anekdota, szerelmek, megvalósult és meghiúsult remények színezik. Szülei a cári rezsim megdöntésének és a szabadságnak meghurcoltatott harcosai, az ő eszményeik tiszták és idealisztikusak. Mikor Kravcsenko kétségeik ellenére belép a Pártba, mint afféle, vissza-visszatérő belső hangok kérik számon fiukon – és rajta keresztül a rendszeren - a kiharcolt szabadság megvalósulását. Ám Kravcsenko sokáig kitart, és ezt a kitartást az általános szenvedés és a koncepciós perben elszenvedett meghurcoltatás is csak lassan töri meg.

Az ehhez hasonló kiábrándulásokat a szovjet rezsimből természetesen már számtalanszor feldolgozták. Az előadás egyedisége többek között Kravcsenko sajátos látásmódjában rejlik, egyszerre értelmes és naivan romantikus bizalmában, amely fokozatosan alakul át számító lázadássá. Eszmélése pedig jóval általánosabb annál, semmint, hogy egy letűnt rendszer kritikájára szorítkozzon. Balázs Zoltán nyilván nem pusztán emlékművet állít, jóllehet egyetlen aktuálpolitikai utalás sem hangzik el, a társadalmi felelősségvállalásra pedig az egyetlen, direkt gesztus, amikor az előadás végén szavaznunk kell a korabeli Oroszország sorsa kapcsán.

Pergős, játékos, E/1-es előadásmódja izgalmas kontrasztban áll a komolynak és keménynek lefestett főhőssel. Kravcsenko kezdeti naivitását megértő iróniával kezeli. Sztorizgatós, könnyed hangvétele ott lesz kissé problémás, amikor hőse a szörnyűségekre emlékszik vissza: a felpuffadt hasú, éhező kisgyerekek állapota például csak a szavak szintjén borzalmas. Összesen kétszer ábrázolja teljes beleéléssel a megrendülést: a Kravcsenko és az apja közötti első komoly veszekedésnél, illetve a Szovjetunióból való szabadulásánál. Ezzel tulajdonképpen kijelöli a két fontos fordulópontot a történetben.

Az átlényegülés egy másik szinten azonban egészen elemi. A két felvonásos, monodrámának szokatlanul hosszú alkotás bizonyos pontjait összefoglalja (hogy melyek legyenek ezek, arról a közönség is dönthet). Mégis, amikor erre nem hívja fel külön a figyelmet, akkor a váltás szinte észrevétlen: Kravcsenko leírása és Balázs Zoltán tömörítő elbeszélése észrevétlenül mosódik egybe. Az azonosulás mögött álló palástolatlan, őszinte lelkesedés pedig kétségtelenül hat a hallgatóságra is. Ennél pedig talán nem is kell jobb ajánlólevél: egy értelmes és tehetséges ember hite, amely útbaigazítja a folyton kisikló világot.

Hajnal Márton, 7óra7, 2015

Két és fél tömény óra Viktor A. Kravcsenkóval, a Maladype bázisán. Elvileg ott van Balázs Zoltán is, a Kravcsenko-project motorja, vagy inkább hengerműve, sztahanovistája - de a magas széken, ami egyszerre szószék és a vádlottak padja, maga Kravcsenko emlékezik, vitázik, ironizál, érzeleg, kokettál a közönséggel - az előadás minimalista eszköztára (egy szék, kissé hosszabb lábakkal, hiszen az egyenlők szovjet látszatszürkeségében mindig voltak egyenlőbbek; és egy olvasólámpa, szembántó fénye lidérces képzelettársításokra ad lehetőséget) magával ragad. Hiteles és hiteltelen egyszerre, a magát védő és vádoló szovjet funkcionárius, a nagy túl- és átélő, aki történetének fordulópontján a lepukkadt munkásszálló vécéjében húzza le Sztálin összetépett fényképét, az amerikai közönség előtt magát kellető self-made-brand, a tragikus sorsú tovaris Quijote, aki mindvégig, mindennek ellenére megtartja szocialista, forradalmár hitét. És persze az áthallások - egy diktatúra banális hétköznapjai. Nem a "nagy dolgok", nem a "nagy félelem" - a kis rettegések és megalkuvások, a mindent átitató reménytelenség és fogcsikorgató belenyugvás. Hogy milyen kisszerűek is a nagy rablók. Hogy milyen dohosak, fullasztóak egy rablóvár (a Kastély) kerengői és fiatornyai.

A végén Kravcsenko (Balázs Zoltán?) a közönséggel együtt szónokol, skandál: egy demokratikus Oroszország nélkül nem lehetséges a világbéke. Harminc-negyven ember ül a kényelmetlen, összecsukható székeken egy csupasz, belvárosi "polgári" nappaliban (egy szovjet bíróság csarnokában? egy amerikai vidéki kisváros előadótermében? valamiféle tértelen-időtelen Purgatóriumban? vagy itt és most egy diktatúrába ájuló kis kelet-európai ország színházában?), és demokráciát, szabadságot követel. Oroszországnak? Magunknak? Gesztus? Üzenet?

Nem skandálok. Azt hiszem, soha nem akarok már többé skandálni. Remélem, soha nem fogok már többé skandálni. De Kravcsenko (Balázs Zoltán?) újra magával ragad.

Kint köd. A Keletiben fegyveres katonák cirkálnak. A vonatunk pontosan indul. Ez utóbbit már szinte disszonánsnak, amolyan brechti V-effektnek érzem. Ez nem a valóság.

Konok Péter, 2015

Viktor Kravcsenko gyermekként csodálta apját, aki sztrájkvezérként állt a munkások élén az 1905-ös forradalom idején. Ő maga is vasgyári munkás lett, onnan emelte ki az Októberi Forradalom után egy még őszintén lelkes kommunista veterán. Mérnöknek tanul, vezetővé válik, a proletárlétet felváltja az ötszobás nagypolgári luxus, az állandóan dugig telt fridzsiderrel. Az ukrajnai éhínség idején pártmunkásként rekvirálja el az utolsó szemig a parasztok gabonáit, látja a csontig soványodott gyerekeket, de az ideologikus hit elvakulttá teszi. Látja a nép, a cári időknél mélyebb, nyomorát, a csinovnyikok, káderek féktelen diktatúráját, de munkája, sikeressége mindent feledtet.

Kravcsenko 807 oldalas önéletírásából Balázs Zoltán a legjellemzőbb részleteket választotta ki, heves szenvedéllyel vágja arcunkba a döbbenetes tényeket. Gyorsan beszél, szinte szétrobbantja a düh és keserűség. Mert az önámító mondatok mélyén már ott lapul a kétely, a régi igaz bolsevikok, így apja figyelmeztető szavait sem lehet elhessegetni. Elkezdődnek a koncepciós perek, sorra végzik ki a forradalom vezetőit, Sztálin a legfrissebb ifjú káderekre építi rémuralmát. Mindenki besúgó, karriervágyból, vagy kényszerből, szerelméről is kiderül, környezetében is minden második az. Nagy ideálja, az emberi arculatú Buharin is bevallja, az imperialisták ügynökeke, kém és áruló. Kravcsenko is sorra kerül, tizennyolc hónapon át/!!!/, naponta kihallgatják, gyötrik, kínozzák, valami égi szerencsével megússza, de vakhite végkép megrendül.

A borzalmak szennyes áradatát Balázs Zoltán közvetlen kiszólásai, váratlan megállásai enyhítik, ránk néz, kérdez, egyes részeket rövidítve foglal össze, egyetlen pillanatra sem veszíti el a hallgatósággal való élő kapcsolatot. Kell is ez nagyon: az NKVD-s, ÁVH-s vallatófények megtörik gőgös ellenállásunkat, majdnem összeroppant a kiszolgáltatott félelmek dermesztő atmoszférája. Amit a Sötétség délben olvasása közben éreztünk, de itt most egy "szabadlábon", ipari vezetőként dolgozó elit-ember vallomásával szembesülünk. A lepaktálás Hitlerrel, a fin n háború, fél Lengyelország és a Baltikum bekebelezése a végső csapás, hősünk a háborúban már nem a szovjetrendszerért harcol, szülőföldjét, népét védi. Amikor továbbképzésre, azaz kémkedni küldik az USA-ba, kinyilatkoztatja, hogy a szabadságot választja.

Könyve 1946-ban jelenik meg Amerikában. Akkor még szerettük a nácikat legyőző Szovjetuniót, nem jelent meg, indexre került, így most 70 év késéssel ismerjük meg. El kell olvasni, megjelentette a Maladype, sajnos, időszerű figyelmeztetés is: számos jelenség nagyon is hajaz jelenünk formálódó rendszerére.

Balázs Zoltán heroikus vállalkozása, a könyv megtalálása, színre vitele, lenyűgöző szuggesztivitású előadása az évad egyik legfontosabb színházi-közéleti eseménye.

Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2015

Egy ember ül ötven előtt, és két fél órán keresztül felolvas. E kijelentő mondat úgy, helytálló, hogy nem igaz: Balázs Zoltán előtt ott a vaskos paksaméta, lapoz is, mégis kívülről fújja az egészet. Néha rögtönöz, tömörít, megrázó, emlékezetes pillanatokat teremt; lehengerlő ostobaságok és szívszorongató történetek váltják egymást. A néző ezért is feszeng, fészkelődik a székeken, de közben újra és újra visszazökken az 1930-as és 1940-es évek Szovjetuniójába. Kifárasztóan izgalmas szembesítés részese a Maladype új bemutatójának nézője, aki az előadás végén azzal vigasztalja magát: „legalább elolvastam” Kravcsenko 1946-os régi-új, Magyarországon majd hetvenéves késésessel – Konok Péter fordításában, a társulat kiadásában - megjelentetett könyvét. Hazamenet, egy sörözőbe beülve még filozofál egyet arról, vajon mennyire adekvát egy nem felolvasóest – aztán másnap nem bírja letenni a könyvet. Visszhangoznak benne a nyugtalanító, elméjébe égett előadás hangsúlyai, s meglepődve fedezi fel, mennyi fontos részlet maradt ki. Szükségszerűen, hiszen Kravcsenko eposza 800 oldalas. A kései olvasó pedig ismét elgondolkodhat a könyvek sorsán. A második világháború idején „dezertáló” szovjet funkcionárius egykoron hiába írta le – ma már tudjuk: hajszálpontosan - a rendőrszocializmus mechanizmusát, könyvét a világpolitika csinálói túlzásnak tekintették. Nem az volt, színtiszta valóság. A bosszúállásban is türelmes szovjet állambiztonság 1966-ban, New Yorkban – öngyilkosságnak álcázva – röpített revolvergolyót a szerző fejébe.

Murányi Gábor, HVG, 2015

Én a szabadságot választottam: egyszemélyes kiáltvány, monológ, egy ember élete, mely Balázs Zoltán művészeti kohójában megmunkálva, magával ránt, felkiáltójeleket mutat.
A gondolataidat követeli, borzongat és mélyre ás, húsbavágóan rámutat, könyörtelenül, finomságok nélkül megrémít, örvénybe húz, és mindössze csak a remény a tiéd, hogy feloldoz a végén. Hatással van, bekúszik a bőr alá, és minden parányi darabodat igényli, miközben félni fogsz, újra meg újra, hogy az élet milyen sorsok, milyen tragédiák árnyéka szüntelen. Szembesít és átjár, és nem csak ott tart fogva, még hosszan nem enged el.

Egyszemélyes kiáltvány ez a szabadságról, csakhogy itt még egy jelen van.

Balázs Zoltán művészete, mely egyszemélyes kiáltvány a bátorságról. Arról, mit jelent felkutatni és hozzányúlni a tabuhoz, megszerezni, elhozni, nem félni tőle, vállalni és átadni, azért, hogy ne a múlt legyen, hogy ne lehessen kitérni előle. Bátorság ez, a kockázattal való hősies megbirkózás fehér falak között, gyanakvó, kapaszkodók nélkül hagyott nézőkkel farkasszemet nézve, akik a szobába lépve nem tudhatják, hogy az első percekben jegyet váltanak a robogó vonatra, és már útban is vannak a rémségek földjére, egyetlen társuk a figyelmük. Bátorság ez, vadidegenek fantáziáját kézbe venni, majd felépíteni, és könyörtelen pontossággal, tapintható közelségbe hozni számukra a szovjet borzalmakat. Bátorság nem félni a reakcióiktól. Bátorság védtelenül állni tekintetüket, megpróbálni teljesen egyedül, puszta szavakkal hatni, és alámerülni oda, ahova még a néző is alig mer benézni. Bátorság vállalni a kockázatot, és csatába indulni, hogy mennyit bír el az emberi lélek aznap este, idomulni és észlelni, tűélésen felmérni a befogadót, és a határain lépdelni. Bátorság ez, a művész valódi ősereje, tehetsége, páratlan érzéke, ahogy figyel, fogalmaz, ahogy nem fél a néző fejébe költözni, és onnan is meríteni. Bátorság ezt nagy fényben tenni. Díszlet nélkül, jelmez nélkül, civilben. Pőrén hadba szállni, megküzdeni a szöveggel, a történettel, a múlttal. Bátorság, valódi bátorság az eredője a bravúrnak, ahogy a szöveg megelevenedik, ahogy a néző ott jár a helyszínen, ahogy állandó reflektálásban formálódik a mondanivaló, együtt rezegve a sok emberi sorssal szemközt, félelmekkel, érzésekkel. Bátorság másoknak mesélni, mesélni, így mesélni. Bátorság nem félni attól, hogy a szöveg terjedelme, összetettsége, a mentőövek teljes hiánya fulladáshoz vezetheti a figyelmet, és bátorság ezt úgy csinálni, hogy bármikor meg lehet bukni, mert a néző a trükköt keresi folyton. Bátorság bízni, bízni abban, hogy mindennek hatása van, hogy számít, hogy megéri csinálni, megéri küzdeni, hogy általa a világ jobb lehet, hogy a művészet ereje, a megmutatás segíthet. Bátorság megmártózni az iszonyat világában, majd feljönni a víz tetejére. Bátorság megcsinálni azt, amit senki nem mert. Bátorság megcsinálni így. Bátorság ilyen átéléssel előadni és hozzányúlni, a valódi tehetség lelki bátorsága, mindaz, amire csak az igazi művész képes igazán. Nem félni. Bátran zseniálisnak lenni. Ilyen bátorsága viszont csak annak a léleknek van, aki az élet színpadán már szövetségesként áll, mert van egy elvehetetlen ereje, a tiszta, megmásíthatatlan tehetsége. Amitől szabad. És örökké az lesz.

Simon Sára, 2017

Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője, rendezője, színésze, az akár reggeltől hajnalig tartó próbákon szeret őrültségekkel is kísérletezni. Izgatja a diktatúra természetrajza, a hatalom anatómiája. Rendszerint festői látványban gondolkodik, ahogy az április 8-án bemutatandó Három nővér előadásában is.

Különböző képzőművészeti alkotások stílusában elevenednek majd meg a jelenetek az általad rendezett Három nővérben. Ez beleilleszkedik azoknak a kísérleteidnek a sorába, amikor például a Leonce és Lénában a darab mind a huszonöt jelenetét négyféleképpen adtátok elő, vagy a Tojáséj esetében mindig más zenéket tettél föl, és ezeknek megfelelően máshogyan alakultak a szituációk.

Nem csak konkrét képzőművészeti művek elevenednek majd meg, mint például Az utolsó vacsora. A Leonce és Léna, a Tojáséj, vagy akár a Stílusgyakorlatok (amiben a jeleneteket különböző filmrendezők stílusában játszották a színészek) sajátja egyfajta variációs játék, ennek mentén a Három nővér minden jelenete Rubljov világától napjainkig terjedő képzőművészeti skálán fogalmazódik meg. Mintha Csehov direkt erre írta volna a darabot. Az egész első felvonás olyan, mint maga a reneszánsz. Az új ember keresése, a derű, a napsugár, a fény, a humanizmus. A második felvonás a barokk, a manierizmus, a realizmus, naturalizmus, a romantika világa. A harmadik felvonásban a tűz gyakorlatilag lázba hozza a világot a nővérek körül. A negyedik felvonás pedig a letisztultság, a minimalizmus, a huszadik század második felének, a huszonegyedik első felének a lenyomata, amibe Ország Lili éppen úgy belefér, mint Malevics, vagy Picasso. Ez csodálatos játék. Néha egészen furcsa heuréka élményem van, mintha Csehov is így írta volna meg a darabot, miközben nyilván nem.

A hosszúra nyúló próbáitokon általában a legnagyobb őrültségekkel is kísérleteztek. Egy másik Csehov-produkciótok a Platonov próbái közben például a színésznők nyolc óra hosszat sétálgattak le-föl, és ebből végül mindössze két sűrű percnyi jelenet maradt a produkcióban.

Ez természetes! A játékkedvvel teli kísérletezés nem változik, remélem, ez mindig a sajátunk marad. Hála Istennek, most csupa kereső, kutató, kíváncsi emberrel vagyok körbevéve. Elsősorban a színészekre gondolok, de nem utolsósorban a munkatársakra, alkotótársakra, akiknek nagyon fontos motorizációs képességük, hogy a semmiből – mert az anyagi fedezetünk szinte nulla – mégiscsak világokat akarnak, tudnak teremteni.

Vidnyánszky Attila beregszászi korszakában nem volt érdemes megkérdezni, hogy meddig tart a próba, mert rendszerint úgyis reggeltől estig tartott. Állítólag te reggel tíztől éjfélig próbálsz.

Ó, lazán, sőt hajnalban is képes vagyok próbálni.

És a színészeid is?

A színészeim is, mert elvetemült lények. Nekik bizonyos szempontból könnyebb is, mert beosztom őket, van egy kis pihenőjük, amíg másik két-három színésszel dolgozom. Most nem tanítottam sem a Zeneakadémián, sem a színművészetin, de vállaltam egy kurzust Meczner János osztályában, a korábbi tanítványaival A Mikádót rendeztem báboperaként. Most Ionesco A lecke című abszurdját állítom színpadra éjszakánként, fiatalokkal.

A szertartás-színháztól eljutottatok egy egészen más típusú színházig. A Három nővér előadásának már nyilván nem lesz szakrális „töltete.”

Jaj, Isten ments! Mindig megpróbálnak kategorizálni, fakkokba helyezni minket. Voltunk mi már minden, cigány színház, szertartás, rituális, mozgásszínház. A fizikai színház kifejezést velünk kapcsolatban használták legelőször, a Leonce és Léna előadása miatt. Aztán később Horváth Csabára, és arra a szakra ragasztották, amit indított. Alapvetően az én személyemből az fakad, hogy ne ismételjem magam, vagy ne korszakokat gyártsak, hanem az adott témához, drámához, történethez valami új kivitelezési módot, formát, gondolatot és köntöst párosítsak. Ilyen értelemben én a változást tartom a legizgalmasabb alkotói ismérvemnek.

Ez azt is jelenti, hogy nem is akarod, hogy fölismerhető legyen egy-egy produkciód akkor is, ha nem tudjuk, hogy te csináltad?

Nézd, ezt te tudod, de szerintem elég jól beazonosítják az emberek a gondolkodásom védjegyeit. Azért van közös nevező, például a festőiség mindig nagyon fontos motivációs tényező volt a munkáimban. Ez fakadt Gombár Judit személyéből is, akivel tíz évig tudtam együtt dolgozni.

Most az ő emlékének ajánljátok ezt az előadást.

Nagyon hiányzik nekünk. Igen fontos alkotói kapcsolat volt az életemben. Fantasztikusan tudtunk „pingpongozni.” Vele nem volt kérdés, hogy hajnalban négykor, vagy délután ötkor dolgozunk. Az volt a lényeg, hogy még mélyebbre hatoljunk az adott anyagba. A festőiségben, szimbólumokban, allegóriákban való gondolkodás neki teljesen természetes volt. Igen nehéz hasonló gondolkodású alkotótársat találni a díszlet-jelmeztervezés terén. Annak nagyon örülök, hogy Benedek Marival újra együtt dolgozunk, mert ő abszolút fogékony erre a fajta gondolkodásra.

Ez a már-már szerzetesi munka mennyire egyeztethető össze a színészek törvényszerű exhibicionizmusával? Rendszerint szeretnék, ha minél többen ismernék őket. Orosz Ákos például tőletek, az egyik legkisebb színházból, elment a legnagyobba, a Vígbe. Létezik az a mondás, hogy ezt a szakmát nem érdemes titokban csinálni.

Értem, amit mondasz, de azért messze vagyunk attól, hogy titokban csináljuk. A Maladype nevét, hála az égnek, itthon és külföldön is különösen jól ismerik. Nem panaszkodhatunk arra, hogy nincs nézői, szakmai figyelem köröttünk. A színészeink amikor idejönnek, tudják, hogy mivel jár ez az életforma. Rengeteg lemondással, de rengeteg nyereséggel is. A személyes felelősség mindig ott kell legyen a színész, az alkotó életében. Tudnia kell honnan indul, és merre tart. A Három nővérben még inkább felragyognak a különböző szerepalakok. Gondold el, hogy például Mása minden jelenete egy másik festői stílusban fogalmazódik meg. Teljesen más fázislenyomatait kell megmutatni az ő folyamatainak, szellem, jellem és lélekfejlődésének, vagy épp zuhanásának. Ez jóval sokrétűbb feladat, mintha a színésznek egy típust kellene játszania. Ez fölszabadítja a színészt, és variábilisabbá teszi a játékot.

Közel hat évig nem játszottál.

Nem, hál’ Istennek.

Miért hál’ Istennek?

Mert nem hiányzott. A Hamlet után nem voltak jó élményeim. De ez nézőpont kérdése, azt is mondhatnám, hogy túl jól sikerült az a Hamlet a Bárkában. Számomra akkor hatalmas felfedezés volt, hogy milyen lehetőségeket tartogat egy komoly, igazi, elmélyült, bátor, szabad színészi jelenlétre épülő előadás. Ezt később nem mindig éreztem más előadásokban.

Önálló esttel, Viktor Kravcsenko Én a szabadságot választottam című könyvének adaptációjával tértél vissza színészként. Érződött, hogy nagyon el akarod mondani ezt a rút történetet a diktatúra természetrajzáról.

Tényleg rút ez a történet, és aztán következett a diktatúra természetrajza, a hatalom anatómiája, a III. Richárdban, aminek a címszerepét játszom, Zsótér Sándor rendezésében. Úgyhogy nem úsztam meg, hogy erről beszéljek.

Ez téged keményen foglalkoztat...

Így van. A kezdetektől mindig az egyén és a hatalom viszonyát vizsgáltam.

Lehet, hogy ez azért is van így, mert Erdélyben, Ceausescu diktatúrája alatt szocializálódtál?

Tizenkét éves koromig éltem Erdélyben. Mindent testközelből kaptam, primer élményként. A nagyapámért rendesen jött a fekete kocsi, elvitték, letartóztatták. A házkutatás, a félelem, a suttogás, az elhalkulás, elnémulás hétköznapi része volt a mi életünknek. Mégis, a legnagyobb kincs az volt, hogy a családom mindig humorral és intelligenciával, könnyedséggel tudta kezelni a dolgokat. Ezért számunkra, gyerekeknek ez nem látszott súlyos tehernek. Persze utólag pontosan tudom, hogy ez mit jelentett és milyen lemondásokkal, önfegyelemmel járt. Azt gondolom, hogy ez a későbbiekben sok erőt adott ahhoz, hogy lehetetlen helyzetekben is helyt álljak, mindig újra tudjam tervezni az életemet és az alkotói folyamataimat. Valószínűleg ez inspirálja azt, hogy engem állandóan a kifordítom-befordítom játék érdekelt, akár a hatalommal, a társadalom feladatával, vagy az egyén és a nagyobb közösség kapcsolatában.

A Maladype tizennyolc éves története alatt sokszor nem volt pénzetek, többször kerültetek a megszűnés határára. Most mi a helyzet?

Ugyanez. Katasztrófaturizmus veszély van. Március végén, április elején, még mindig nem tudom, hogy milyen pénzekből gazdálkodunk, ha gazdálkodunk, a megítélt összeg alapján kiket lehet meghívni, és milyen darabok kerülnek sorra, a színészeknek tudok-e szerződést ajánlani, vagy sem, mire tudok igent, nemet mondani, a bérleti díjat ki fogom tudni-e fizetni. A szokásos játék. Nem sorolom. Komolyan idegrendszert próbáló feladat minden évben. Igazán hosszútávon, sok évre előre tervezett stratégiában gondolkodni szinte képtelenség. Megint humorérzékkel, jó társasággal, a gondolattal, ami szervezi az egészet, lehet továbbélni. Meg a csodával, a szerencsével és azzal a sok-sok emberrel, aki mindig körülöttünk van. Abban bízom, hogy hamarosan kiderül: mekkora összeggel dobnak meg bennünket. Ez egy kényes játék.

Bóta Gábor, Art7, 2017

Shakespeare születésnapján igazi kuriózummal lepi meg közönségét a Maladype Színház. Április 23-án, csütörtökön, 19:00 órától „Egy legendás Hamlet utolsó előadása” címmel online premiert tartanak a színház YouTube-csatornáján.

A közönség és a színházi szakma körében is nagy népszerűségnek örvendő, többszörösen díjazott interaktív Hamlet előadás ez alkalomból mindenki számára elérhető lesz a társulat Facebook oldalán.

Balázs Zoltán, a Maladype alapítója és vezetője 2001 és 2008 között a Bárka Színház tagjaként számos mára már legendássá vált előadásban tette le névjegyét rendezőként és színészként egyaránt. Hamlet címszerepére 2003-ban kérte fel Tim Carroll, a londoni Globe Színház akkori főrendezője.

Találkozásuk színháztörténeti jelentőségű. Balázs Zoltán és a Bárka szinte teljes társulatának harmonikus együttműködése a világhírű angol rendezővel megteremtette azt a „színházi kísérletnek” is nevezett közvetlen kölcsönhatásokra épülő Hamlet előadást, amely – ahogy Mark Rylance, Carroll állandó alkotótársa fogalmazott – olyan színházat képvisel, ami a folyamatosan változó életből születik. Ez a Hamlet a mai ember személyes valóságából rajzolódik ki.

Tim Carroll rendező a véletlen, a rögtönzés középpontba helyezésével az egyetlen lehetséges rendezői értelmezés helyett lehetőséget teremtett az előadáson jelenlévőknek (az adott előadás szereplőinek és a nézőknek is), hogy közösen fogalmazzák meg egyszeri és megismételhetetlen, „itt és most” – Hamlet értelmezésüket. Alapigazságot hordozó közhely, de Carroll és a társulat olyan speciális módszerrel készült az előadásra, hogy e közhely igazsága estéről-estére valóban érvényesülhessen, és az aznapra jegyet váltó néző elmondhassa: ezt a ma esti Hamletet csak ő láthatta.

A színházi estéken minden a helyszínen dőlt el: a szereposztás, a zenei aláfestés vagy a felhasznált kellékek. A rögtönzés komplex jellegéhez az is hozzájárult, hogy a néző maga választhatta ki a székét, illetve a különböző felvonások közötti újabb helyét a térben. A közönség aktív bevonása történt a játékba. „Itt valóban eljátsszák, azoknak, akik jönnek, azzal, amit hoztak, azt, ami csak aznap esti hozzávalókból lehet épp olyan ízes” – írta Bérczes László az előadás ajánlójában.

A Tóth János által 2006. június 4-én kézikamerával rögzített felvétel összegzően szubjektív lenyomatát adja a Tim Carroll rendezte sikersorozat utolsó pillanatainak. A nagy sikerű előadás utolsó állomása most azok számára is elérhetővé válik, akiknek annak idején nem volt lehetőségük részt venni a különleges színházi eseményen, vagy csak később születtek.

Az online premier megtekinthető az alábbi linken: https://youtu.be/TI9mR9VQc2I

Részlet Molnár Gál Péter a Népszabadságban megjelent 2005-ös kritikájából:

„Elbűvölő elõadás a Bárka-Hamlet. Mintha a korai Brecht jelszava hatná át: Mit bámultok olyan romantikusan? Lehántja Shakespeare tragédiájáról a léha hagyományokat, a megkövesedett közmegegyezéseket. Friss, szemtelen, játékos, vidám, rögtönzésszerű. Tradicionális tréfák helyett a szöveg legkisebb játékossága sem vész el. Szójátékok, sarokba szorító élcelődések igazi humortól ragyognak. Hamlet “őrültsége” játékba burkolózik. Csillogó önuralommal, a szöveg fölényes értő tudásával birtokolja Balázs Zoltán a címszerepet. Minden véletlen, baleset, szeszélyes újdonság, vagy a nézőkhöz kiszólás egészségesen helyénvaló. A Bárka megszabadítja közönségét attól a ballaszttól, hogy a magas kultúra elsajátítása gyötrelmes munka. Visszaadja a színház ünnepi gyönyörűségét, és egyszeri megismételhetetlenségét. Ritkán érzek vágyat újranézni előadást. A Hamlet újranézésre izgat.”

Shakespeare: Hamlet /// Fordította: Arany János
– színházi kísérlet –

Hamlet:Balázs Zoltán
Gertrude / Színészkirálynő: Varjú Olga / Szorcsik Kriszta
Claudius / Színészkirály/Szellem:Seress Zoltán / Egyed Attila
Ophelia / Fortinbras: Mezei Kinga / Parti Nóra
Polonius / Sírásó I.: Czintos József m.v. / Gados Béla
Laertes / Guildenstern / Horatio / Rosencrantz:
Ollé Erik / Dévai Balázs/ Kardos Róbert / Nagypál Gábor
Sírásó II. / Osrick: Varga Anikó / Horváth Kristóf
Bernardo / Marcellus / Pap / Színész / Százados / Francisco:
Pásztor Tibor / Törőcsik Tamás / Szabó Gábor / Bodor Richárd/ Császár Réka / Fátyol Kamilla

Díszlettervező: Csanádi Judit m.v.
Zene: Faragó Béla
Dramaturg: Bérczes László
Asszisztens: Hajós Eszter
Súgó: Kiss Réka Judit

RENDEZŐ: TIM CARROLL m.v.

Színház Online, 2020. 04. 22.