dr. Horváth Gábor
Az hogy mi a jó és mi a nem jó, nem többségi szavazat kérdése
interjú Horváth Gáborral
Hogyan kerültél kapcsolatba a művészetekkel és a színházzal?
Középiskolás koromban, valószínűleg néhány fantasztikus pedagógusomnak köszönhetően színházfüggő lettem. Abban az időszakban az Egyetemi Színpad volt talán az egyetlen olyan hely Budapesten, ahol mai fogalommal élve alternatív előadások zajlottak, mint például Éless Bélák Übü királya, ami meghatározó volt számomra. Hetente kétszer-háromszor jártunk természetesen kőszínházba is és a középiskolai irodalmi színpad alakításában is részt vettem. Létrehoztunk például egy meglehetősen rendhagyó Petőfi-estet, amelyben Petőfi olyan oldalát szerettük volna bemutatni, amely mentes az akkor a személyét meghatározó jellemzőktől. Nem a szerelmes szabadságharcos attitűdje felől közelítettünk, inkább arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen egy 24-25 éves anarchista kölyök. De rendeztünk Weöres Sándor-estet is nem szokványos felfogásban amelyen jelen volt a szerző, így az ehhez az újszerű megvalósítási formákat kereső színházi látásmódhoz fűződő szerelmem a mai napig megmaradt. Diákkoromban szerepeltem, rendező voltam és producer, iskolaigazgatókkal veszekedtem, én voltam Füles a Micimackóból. Végül sem színész, sem rendező nem letten, viszont hála a Jóistennek úgy alakult az életem, hogy tudok segíteni azoknak, akik ezt csinálják, így kerültem a Maladypéhez is. Amikor jött az ötlet, hogy a II. kerületi, Bimbó utcai helyet – amely korábban az ügyvédi irodám volt – alakítsuk át lakásnak, kitaláltuk a feleségemmel, Németh Anikó jelmez- és divattervezővel, hogy ne csupán lakásként funkcionáljon, hanem egyben legyen alkalmas színházi előadások megtartására is. Ezzel az őrületemmel megkerestem Karafiáth Orsit, aki érdekes módon nem sokat hezitált, hanem azt mondta, hogy ez egy akkora marhaság, hogy ebben részt kell vennie. Tavaly végeztünk A Harmadik hely felújításával és tulajdonképpen a 2016/2017 évi szezon az első, amit befejeztünk.
Mennyire határozza meg a műfaji kötöttséget, vagy éppen a szabadságot a játéktér? Hiszen mégis csak egy lakásról, egy többszintes házrészről beszélgetünk, amelynek például a tetőterszán zajlott az évadzáró programotok.
A térből fakadóan sokféle magvalósítási, kivitelezési lehetőség adja magát. Ahogyan említetted, az évadzáró esemény – a Pátkai Rozina Trió és Bán Zsófia bossa nova estje - a tetőn kapott egy mediterrán életérzésű többletet. A Harmadik helyet lakásszínházként emlegetjük, de nincs műfaji megkötésünk és szeretném is megtartani az összművészeti jelleget. Egyetlen elvárásunk van: a minőség. Ezzel kapcsolatban elitista vagyok. Az, hogy mi a jó és mi a nem jó, nem többségi szavazat kérdése. Éppen ezért – ezt hangsúlyoznám – semmiképpen sem szeretnénk trendi hellyé válni.
Az elmúlt évek alatt rengeteg előadást láttál, szemmel tartottad a magyar színházi életet. Balázs Zoli Kravcsenko-előadását az elsők között láthatott lakásszínházatok közönsége. A Harmadik hely létrehozása előtt mikor találkoztál a Maladypével?
Sajnos későn, ezért lemaradtam pár előadásról, amit a mai napig is bánok. A Figaro házassága volt az első Maladypés előadás amit láttam és teljesen lenyűgözött. Nem voltak szavaim arra a Mikszáth Kálmán téri lakásban zajló előadásra. Később persze több bemutatón részt vettem és erről Balázs Zolinak azt a buta viccet meséltem el, amelyben a paraszt bácsi áll az állatkertben a zsiráf előtt és azt mondja: „Márpedig ilyen állat nincs”. Az, hogy a mai világban ilyen lehetetlen körülmények között képesek fenntartani és 17 óta működtetni egy ilyen elképesztő színvonalú színházat, az számomra felfoghatatlan csoda.
Évek óta aktívan segíted a Maladypét, többek között támogatásoddal cserélhette le a színház a nézőtéri székeit, a Kravcsenko turnéból készülő televíziós dokumentumfilm finanszírozásának nagy részét is magadra vállaltad. Miért tartod fontosnak, hogy ennyire szoros kapcsolatot ápolj a Maladype Színházzal?
A Maladype olyan minőséget képvisel, amely nagyon-nagyon ritka – nem csupán a színházi világban – és nem engedhetem, hogy az ebből a minőségből fakadó előadások anyagi jellegű kérdések miatt ne jöjjenek létre. Többször is elmondtam: akinek úgy alakult az élete, hogy nem küzd napi problémákkal, annak kutya kötelessége valamit visszaadni és én ebben a színházban találtam meg a lehetőséget: mindabból amit kaptam, valamennyit vissza tudok forgatni.
Ez a kapcsolat az elmúlt időszakban tovább is fejlődött, hiszen – ha már Gábor feleségét említettük – Németh Anikó a jelmeztervezője Balázs Zoltán Csongor és Tünde-rendezésének, amelyet augusztus 11-én este mutatnak be a Gyulai Várszínház Várszínpadán.
Így van, Anikó régóta foglalkozik – legfőképpen operaelőadások – jelmeztervezésével és ahogyan látom, Balázs Zolival nagyon egymásra találtak, aminek köszönhető, hogy saját magamnak főzhetek itthon. Amikor ketten leülnek beszélgetni, az hat óránál hamarabb nem ér véget és biztosan nagyon izgalmas végeredménye lesz a kettejük együttműködésének. Nagyon kíváncsian várom és valószínűleg tátott szájjal fogom bámulni azt a csodát, ami ebből létrejön.
interjú Horváth Gáborral
Hogyan kerültél kapcsolatba a művészetekkel és a színházzal?
Középiskolás koromban, valószínűleg néhány fantasztikus pedagógusomnak köszönhetően színházfüggő lettem. Abban az időszakban az Egyetemi Színpad volt talán az egyetlen olyan hely Budapesten, ahol mai fogalommal élve alternatív előadások zajlottak, mint például Éless Bélák Übü királya, ami meghatározó volt számomra. Hetente kétszer-háromszor jártunk természetesen kőszínházba is és a középiskolai irodalmi színpad alakításában is részt vettem. Létrehoztunk például egy meglehetősen rendhagyó Petőfi-estet, amelyben Petőfi olyan oldalát szerettük volna bemutatni, amely mentes az akkor a személyét meghatározó jellemzőktől. Nem a szerelmes szabadságharcos attitűdje felől közelítettünk, inkább arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen egy 24-25 éves anarchista kölyök. De rendeztünk Weöres Sándor-estet is nem szokványos felfogásban amelyen jelen volt a szerző, így az ehhez az újszerű megvalósítási formákat kereső színházi látásmódhoz fűződő szerelmem a mai napig megmaradt. Diákkoromban szerepeltem, rendező voltam és producer, iskolaigazgatókkal veszekedtem, én voltam Füles a Micimackóból. Végül sem színész, sem rendező nem letten, viszont hála a Jóistennek úgy alakult az életem, hogy tudok segíteni azoknak, akik ezt csinálják, így kerültem a Maladypéhez is. Amikor jött az ötlet, hogy a II. kerületi, Bimbó utcai helyet – amely korábban az ügyvédi irodám volt – alakítsuk át lakásnak, kitaláltuk a feleségemmel, Németh Anikó jelmez- és divattervezővel, hogy ne csupán lakásként funkcionáljon, hanem egyben legyen alkalmas színházi előadások megtartására is. Ezzel az őrületemmel megkerestem Karafiáth Orsit, aki érdekes módon nem sokat hezitált, hanem azt mondta, hogy ez egy akkora marhaság, hogy ebben részt kell vennie. Tavaly végeztünk A Harmadik hely felújításával és tulajdonképpen a 2016/2017 évi szezon az első, amit befejeztünk.
Mennyire határozza meg a műfaji kötöttséget, vagy éppen a szabadságot a játéktér? Hiszen mégis csak egy lakásról, egy többszintes házrészről beszélgetünk, amelynek például a tetőterszán zajlott az évadzáró programotok.
A térből fakadóan sokféle magvalósítási, kivitelezési lehetőség adja magát. Ahogyan említetted, az évadzáró esemény – a Pátkai Rozina Trió és Bán Zsófia bossa nova estje - a tetőn kapott egy mediterrán életérzésű többletet. A Harmadik helyet lakásszínházként emlegetjük, de nincs műfaji megkötésünk és szeretném is megtartani az összművészeti jelleget. Egyetlen elvárásunk van: a minőség. Ezzel kapcsolatban elitista vagyok. Az, hogy mi a jó és mi a nem jó, nem többségi szavazat kérdése. Éppen ezért – ezt hangsúlyoznám – semmiképpen sem szeretnénk trendi hellyé válni.
Az elmúlt évek alatt rengeteg előadást láttál, szemmel tartottad a magyar színházi életet. Balázs Zoli Kravcsenko-előadását az elsők között láthatott lakásszínházatok közönsége. A Harmadik hely létrehozása előtt mikor találkoztál a Maladypével?
Sajnos későn, ezért lemaradtam pár előadásról, amit a mai napig is bánok. A Figaro házassága volt az első Maladypés előadás amit láttam és teljesen lenyűgözött. Nem voltak szavaim arra a Mikszáth Kálmán téri lakásban zajló előadásra. Később persze több bemutatón részt vettem és erről Balázs Zolinak azt a buta viccet meséltem el, amelyben a paraszt bácsi áll az állatkertben a zsiráf előtt és azt mondja: „Márpedig ilyen állat nincs”. Az, hogy a mai világban ilyen lehetetlen körülmények között képesek fenntartani és 17 óta működtetni egy ilyen elképesztő színvonalú színházat, az számomra felfoghatatlan csoda.
Évek óta aktívan segíted a Maladypét, többek között támogatásoddal cserélhette le a színház a nézőtéri székeit, a Kravcsenko turnéból készülő televíziós dokumentumfilm finanszírozásának nagy részét is magadra vállaltad. Miért tartod fontosnak, hogy ennyire szoros kapcsolatot ápolj a Maladype Színházzal?
A Maladype olyan minőséget képvisel, amely nagyon-nagyon ritka – nem csupán a színházi világban – és nem engedhetem, hogy az ebből a minőségből fakadó előadások anyagi jellegű kérdések miatt ne jöjjenek létre. Többször is elmondtam: akinek úgy alakult az élete, hogy nem küzd napi problémákkal, annak kutya kötelessége valamit visszaadni és én ebben a színházban találtam meg a lehetőséget: mindabból amit kaptam, valamennyit vissza tudok forgatni.
Ez a kapcsolat az elmúlt időszakban tovább is fejlődött, hiszen – ha már Gábor feleségét említettük – Németh Anikó a jelmeztervezője Balázs Zoltán Csongor és Tünde-rendezésének, amelyet augusztus 11-én este mutatnak be a Gyulai Várszínház Várszínpadán.
Így van, Anikó régóta foglalkozik – legfőképpen operaelőadások – jelmeztervezésével és ahogyan látom, Balázs Zolival nagyon egymásra találtak, aminek köszönhető, hogy saját magamnak főzhetek itthon. Amikor ketten leülnek beszélgetni, az hat óránál hamarabb nem ér véget és biztosan nagyon izgalmas végeredménye lesz a kettejük együttműködésének. Nagyon kíváncsian várom és valószínűleg tátott szájjal fogom bámulni azt a csodát, ami ebből létrejön.