Király Júliát sokan a Magyar Nemzeti Bank volt alelnökeként ismerik, amely posztot 2007 és 2013 között töltötte be. Emellett azonban régóta nagy rajongója és egyben patrónusa is több magyar színháznak, főként a függetleneknek. Különösen szoros a kapcsolata a Maladype Színházzal, ahol nemcsak nézője az előadásoknak, hanem egyben barátja is a társulatnak.

Igaz, hogy a családodtól nem áll távol a színház és az irodalom, hiszen édesapád irodalomtörténész volt, téged a Magyar Nemzeti Bank volt alelnökeként mégis inkább a gazdaság világához kötnek az emberek. Hogyan kerültél kapcsolatba a független színházi szférával?

Valószínűleg Karvalits Ferenccel, a másik akkori alelnökkel „furcsa páros” voltunk, mert Feri nem csak a modern magyar irodalmat ismeri talán még nálam is jobban, de elismert műgyűjtő, zeneszakértő is. Talán a színház az egyetlen, ami hozzám állt közelebb, de én abban a szerencsés családi körben nőttem fel, ahol időnként Molnár Gál Péter vitt el magával egy-egy bemutatóra. A rendszerváltás után jó egy évtizedig csak nagyon ritkán jutottam el színházba – de nem a rendszerváltás, hanem az egyedül nevelt és nem szívesen egyedül hagyott gyermek miatt. A 2000-es években pedig már nem csak a Katona, a Radnóti és az Örkény volt (amelyeknek ma is „törzsközönsége” vagyok), a fesztiválokon, a kritikákban egyre hangsúlyosabban jelentek meg a független színházak is. Nekem a Krétakör jelentette az áttörést, Schilling minden rendezését nagyon szeretem. Aztán jött a Bárka Alföldivel, majd ugyanitt Mundruczó és a Frankenstein-terv. Már nem emlékszem pontosan mikor is történt, de egy tanítványom, Gauder Milán, elvitt egy Pintér Bélára – azt hiszem, azóta szinte minden előadásukat láttam. Bodó Viktor egyik kőszínházi rendezésének hatására jött a Szputnyik, aztán a POSZT-on – és jól emlékszem rá, mert 40 fok volt a teremben – a Maladype Übü királyát láttam. Amikor elkezdődött a következő színházi évad, végignéztem Balázs Zoliéknál mindent, amit addig elmulasztottam. Hozzátartozik a képhez, hogy számomra Zsótér Sándor a legfajsúlyosabb magyar rendező, aki után elmegyek bárhová, és ő a kőszínházak mellett a Maladypében rendez a legtöbbet.

Időközben nézőből az egyik legfőbb támogatójuk lettél. A 2014-ben is folytatódó„Százan százzal egyért” projekt fővédnökeként hozzájárultál, hogy sok nagy- és középvállalat megismerje és támogassa a színházat. Hogy látod a mecenatúra működését, a patrónus és a patronált viszonyát ma Magyarországon?

Mint MNB alelnök nem kerestünk rosszul – erről egy egész ország értesült is. Én minden évben a Summa Artium gáláján egy színházi produkcióra ajánlottam fel 1 millió forintot, aztán később „gálán kívül” a Maladype Figaro-bemutatójára. Addigra már törzsvendég voltam náluk, és Zolival egyszer leültünk beszélgetni, hogy új szponzorációs formákat találjunk ki. Ezek között van olyan, ami végül bejött és van, ami nem. A „Százan százzal egyért” összességében sikeres kampány lett, de nem annyira sikeres, mint ahogy eleinte reméltük. Magyarországon ugyanis nagyon nehéz „kis célokra” megfelelő szponzorokat vagy mecénásokat találni. A független színházaknak látszólagos előnye, hogy nagyon kevés pénzből megélnek, de ez egyben a hátrányuk is: a nagyban gondolkodó mecénások, szponzorok számára láthatatlan méretűek. A kreatív, független színház iránt elkötelezett jómódú, lokálpatrióta polgárembereket pedig nehéz megtalálni.

Miért pont a Maladypét vetted a szárnyaid alá? Számodra mi az, amitől ez a színház más, mint a többi?

A Maladypével talán szorosabb a kapcsolatom, mint a többi függetlennel, de azért nem kizárólagos. Valószínűleg a szorosabb kapcsolatban Zolinak és a társulatnak nagy szerepe van – emberileg is közel kerültünk egymáshoz.

A nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház és a Maladype koprodukciójának, a Mester és Margaritának – amely most a Román Színházi Kritikusok Szövetségétől (UNITER) öt kategóriában kapott jelölést – te voltál a főszponzora magyar részről. Beleszerettél a projektbe?

Ez kifejezetten a Mester és Margaritának, illetve Balázs Zolinak szólt. Meg voltam győződve, hogy kettejük találkozásából valami nagyon nem szokványos jön majd létre. Ez így is történt. Nyugtalanító, felzaklató előadás Balázs Zoli Mester és Margaritája, amelynek mind a két változatát láttam. A nagyszebeni fesztivál után a hazautat Zolival végigvitatkoztuk egy-egy jelenet, mozzanat szükségességén vagy feleslegességén, bizonyos beállítások, megoldások hangulatán, összhangján vagy éppen az összhang hiányán. Egyáltalán nem vagyok „mindent elfogadó” néző, de csak olyan előadásról lehet vitatkozni, ami igazi színház. Nagyon sok (kő)színházi előadást megnézel, majd el is felejted. Rendben van, de semmi több. Az igazán nagy rendezéseknek egy-egy képe, beállítása, hangulata évtizedekig veled marad.

A szabadság motívuma, eszméje nagyon fontos része a Maladype előadásainak és egyúttal a működésének is. A saját életedben látsz párhuzamot?

Engem anno a Krétakörben és Schilling attitűdjében is ez fogott meg. Ez sajátja a legtöbb nem kőszínházi társulatnak, előadásnak: mernek mások lenni, mernek szabadok lenni. Számomra elementáris szükséglet a kérdezés, a másképp gondolkodás szabadsága.

Összességében hogyan látod a független színházak helyzetét és jövőjét itthon?

A MU és a Jurányi nagyon jelentős előrelépés volt. Néhány színháznak, így a Maladypének a saját bázis ugyanilyen fontos. Nem volt még olyan kultúrkormányzat, amely az alternatívokat meg tudta volna szüntetni, el tudta volna lehetetleníteni, vagy „akolmelegbe” tudta volna terelni. És nem is lesz. Másrészről azonban ott a mindennapi küzdés, a folyamatos létbizonytalanság – ami talán már túl sok is... Azt tartanám nagy előrelépésnek, ha itthon is lenne olyan – akár félállami - szponzor, mint amilyen a Züricher Kantonbank, amely évről évre finanszírozza az alternatív színházak egyik legnívósabb európai fesztiválját Zürichben, amelynek ma a függetlenek a létüket köszönhetik.

Ha jól tudom, nagyon szeretsz biciklizni. Az előadásokra is bringával jársz?

Hát persze. Csak akkor váltok tömegközlekedésre, ha nagyon hideg van, vagy ha zuhog az eső.

Az interjút készítette: Koroknyai Kata