Amikor először mesélt rólad Balázs Zoli, „világjobbítóként” aposztrofált. Szerinted mit értett ez alatt?

Ez abban az értelemben igaz rám, hogy az emberek lehetséges fejlődése nagyon érdekel, és hajlandó is vagyok tenni azért, hogy ezt elősegítsem. Szent naivitásról azonban szó sincs, én is tudom, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Bizonyos embereket, csoportokat lehet fejlődésre ösztönözni, a körülöttem lévőkre próbálok ilyen hatással lenni.

A céged egy rendkívül innovatív vállalkozás. Sok dolgot elsőként vezettetek be az ingatlanszakmában, a kollégáidat folyamatosan fejleszted, továbbképzed. A Maladype működése is hasonló alapokon nyugszik. Látsz párhuzamot Balázs Zoli és a te munkád között?

Mindenképpen. Hasonló közegben élünk, nagyjából egy generáció vagyunk, és a világot is hasonlóan látjuk – mindez determinálja a párhuzamos életpályákat. Én közgazdász vagyok, reklám-marketinget tanultam az egyetemen, majd a pénzügyi szektorban helyezkedtem el. A rendszerváltás után mindannyian elkezdtünk dolgozni a tankönyvekből megtanult kapitalista rendszeren, de én egy váratlan fordulattal vásároltam egy ingatlancéget. Nem készültem ingatlanosnak, de annyira megtetszett, hogy „benne ragadtam”. Ez azon kevés szakma közé tartozik, amelyeknek nem igazán volt gyökerük, hagyományuk. A színházak, még ha sok esetben elnyomás alatt is, mindig működtek. Ilyen szempontból teljesen más a kettő, nem lehet párhuzamot vonni. Van azonban valami, ami számomra „összeköti” a kettőt. Az ingatlanszakma tulajdonképpen az eladástechnikáról szól. A marketing-gondolkodásban mind a mai napig egyeduralkodó a háborús metafora, ami arról szól, hogyan alkalmazhatóak a hadviselésben ismert taktikák és stratégiák a piaci versenyben. Én megértettem és megtanultam ezt a modellt, de voltam olyan kevély, hogy a hibáit felismerve nemet mondjak rá, és saját rendszert hozzak létre. A 90-es években fogalmaztam meg, hogy az eladástechnika tulajdonképpen színészmesterség. Az ügyfelek a nézők, az eladó ingatlan a díszlet, mi pedig a színészek vagyunk. A kollégáimnak ilyen példákkal, színházi metaforákkal, dramaturgiai fogásokkal magyarázom az elméletemet, amelynek célja az élményadó vásárlás. A színházi metafora gazdagabb és komplexebb, mint a háborús, mert képes kezelni a díszlet és a dialógus kérdését, foglalkozik a térgeometriával, hiszen nem mindegy, hogy a szereplők milyen szöget zárnak be, hogyan helyezkednek el, milyen mozdulatokat tesznek. Ezek a hatáskeltésnek rendkívül fontos eszközei. Ilyen szempontból mégiscsak komoly párhuzam van a színház és az ingatlanértékesítés között.

Az alapvető különbség a Maladype többi patrónusa és közted talán az, hogy te nemcsak adtál, hanem kértél is – mégpedig egy kis „darabot” a Maladype szellemiségéből. Balázs Zoli tartott neked és a kollégáidnak egy kommunikációs tréninget. Mik voltak a tapasztalatok?

Az adományozásnak, támogatásnak az a bevett formája, hogy nem kérünk érte cserébe semmit. Én viszont üzletember vagyok és tudtam olyat kérni, ami számomra hasznos lehet. Elvittem a kollégáimat, és Zoli tartott nekünk egy kétnapos szemináriumot, ami nagyon jól működött, hiszen az alkalmazottaim a színházi metafora szerint dolgoznak, a Zoli által mondottakat jól tudták adaptálni. Ha egy átlagos sales-est beültetsz egy ilyen tréningre, nem biztos, hogy ugyanilyen jól fog működni, hiszen a képzésében sosem esett szó dramaturgiáról, térgeometriáról, színházi eszközökről – az egész dolog lógna a levegőben.

A kultúra, a színház gondolom nemcsak a munkádban, az eladástechnikádban játszik fontos szerepet, hanem a magánéletedben is. Mióta hobbyd a színház?

Gyerekkoromban sokat vittek színházba. A szüleim olyan kétkezi munkások, akik nyitottak voltak a kultúrára. Arra emlékszem, hogy a Madách Színház büféjében volt a legfinomabb sonkás molnárka, mindig azt kértem a szünetben.

Volt olyan színész, előadás, jelenet, aki/ami nagy hatással volt rád?

A 80-as években ugyanazokat a színészeket láttuk a színházban, akiket a tévében is. Döbbenet, hogy ez ma mennyire nincs így. Ha most megkérdeznék tőlem, hogy egy „nagy öreg” él-e még, nem tudnám megmondani, mert a tömegmédiában nem látom őket, színházba pedig keveset járok. Anno őket láttuk a tévéjátékokban, a szilveszteri műsorokban – szinte családtagnak számítottak. Tinédzserként nem éltem át nagy katarzist a színházban, de élmény volt ezeket az embereket élőben látni. Ez kicsit hiányzik.

Az egyik állandó nézőnk a 90. Übü király kapcsán arról mesélt, hogy anno milyen nagy hatással volt rá a Katona József Színházban látott előadás, Sinkó Lászlóval a főszerepben. Az még gyerekszemmel is forradalmi előadás volt. Ilyesmire gondoltam.

Azt az Übü királyt én is láttam, és valóban különleges volt. A mi értékrendünkhöz képest, ami arról szólt, hogy otthon rend van, le van portalanítva és hasonlók, ez döbbenetes volt. Ott ültünk a nézőtéren és azon gondolkodtunk, hogy miért van ilyen kupleráj?!

Hogyhogy manapság keveset jársz színházba?

Megmondom őszintén, taszít az a proli-show, amit sokszor a színházakban látok. Nincs pénz a díszletre, ruhákra, de ami a nagyobb baj, hogy többnyire gondolat sincs rájuk. A színészek nem tudnak szépen beszélni, artikulálni. A 80-as, 90-es években úgy voltunk a színházzal, hogy ha jó volt, ha rossz volt, erőből végigültük, mert azt hittük, így illik. Manapság előfordul, hogy elmegyek egy agyon dicsért darabra, és sokszor menekülök a félidőben. Persze lehet, hogy rossz előadásokba futottam bele.

Adja magát a kérdés: hogyan jött a Maladype?

A nyitottságom azért megmaradt. Egy kedves ismerősöm szólt, hogy menjek, nézzem meg. Így keveredtem oda.

A Maladypénél nem zavar, hogy kevés pénz van díszletre, jelmezre?

Nem, mert a minimalizmusnak van helye a színházban, sőt! Lehet jó díszletet csinálni olcsón és lehet ripacs díszletet csinálni sok pénzből. Nehéz megtalálni a jó arányt, hogy legyen is díszlet, jó is legyen, de ne legyen túlzás. A minimalizmus azért jó, mert egyszerű a maga bonyolult módján. Nagyon nehéz kitalálni azt az egy-két meghatározó tárgyat, díszletelemet, mint amilyen például a Platonovban a biliárdasztal.

Miben különbözik számodra a Maladype, egy olyan színháztól, ahol eljössz a félidőben?

A Maladype egy rendezői színház, ami azt jelenti, hogy egy ember gondolatvilága jelenik meg markánsan minden előadásban. A nagy kőszínházakban sok rendező dolgozik, ezért ott nem ez a jellemző. A Maladypénél mindig ugyanaz az értékrend, a gondolatrendszer, a világlátás, persze nagyon változatosan és érdekesen. Ha veszel egy kőszínházi bérletet, könnyen zötyögős lehet a színházi évadod...

A Platonovra legutóbb a fiaddal jöttél el. Nem lehet egyszerű egy kamasz fiút elcipelni színházba. Miért tartottad fontosnak, hogy lássa ezt a darabot?

Azért vittem el a fiamat, hogy lásson ilyet is. Nem ismerte előzőleg a darabot, nehéz volt követnie – tulajdonképpen azt sem tudta, ki kicsoda. Ráadásul gyors volt a tempó, tényleg könnyű volt elveszíteni a fonalat. Veszélyes dolog este 7-kor beültetni az embereket a színházba és aztán gőzerőre kapcsolni, majd végigtolni egy ilyen előadást. Mindennek ellenére élvezte, főleg úgy, hogy utána volt közönségtalálkozó is. Mi egyébként sokat beszélgettünk a darabról a szünetben is, sőt, amikor indultunk haza, kint összefutottunk az egyik színésznővel, és folytattuk a diskurzust. Mint minden ilyen élményt, ezt is haza kell vinni, fel kell dolgozni...

Az interjút készítette: Koroknyai Kata