Informáltságunk horizontja lassan, de évről-évre tágult. Olvastuk Szolzsenyicint és Orwellt, Lengyel Józsefet és Szász Bélát. Műveiknek is köszönhető, hogy idővel azzal áltattuk magunkat, hogy „majdnem mindent” tudunk a tegnapi tragédiákról. Akkoriban a Magyar Rádió ismeretterjesztő programjához kapcsolódott az tréfás "találós kérdés": Ki tud többet a Szovjetunióról ? És evidens volt a csattanó is: „Természetesen a CIA.”

A Magyar Írószövetség egy hajdani, országos érdeklődéssel kísért, a falakat és a diktatúra határait feszegető taggyűlésén történt, hogy Kádár Karr Erzsébet, a jó tollú és jó szemű novellista, újságíró feltett egy kérdést: „Hogy lehet az, hogy engem a pártoktatásban mindig, az idén is, az Szovjetunió bolsevik pártja történetének rövid tanfolyamára osztottak be? Mikor vehetek végre részt a párttörténet hosszú tanfolyamán?”

Kádár Karr Erzsébetről sem akkor, sem később nem tudtunk eleget. Nem tudtuk, hogy már középiskolásként egyike volt a Marx kör alapítóinak, a Tanácsköztársaság idején közoktatási népbiztosságon dolgozott és 1922-ben bölcsebbnek hitte előbb a párizsi, később a londoni emigrációt választani. Csak azt tudtuk, hogy valamikor 1948-ban tért haza Magyarországra. A közönség soraiban ülő ifjú titánokként jót nevettünk a soha sem hallott kérdésen. Hogy létezik, vagy létezhet több közös kötelező olvasmányunknak, eltérő terjedelmű variációja? Vélt fölényünk abból a tényből táplálkozott, hogy legtöbbünk házi könyvtárában akkor már megvolt a Szikránál is sok százezer példányban megjelentetett, fehér vászonba kötött párttörténet. Nekem például a 260-560 ezer példányos ötödik kiadásból jutott. de valószínű, hogy a körülettem ülők közül sem gondolta, hogy az irodalomtörténet margójára szorult írónő mennyivel okosabb és informáltabb nálunk...

Az azóta anekdotává szelídült történetnek immáron több, mint 60 éve. Az eltelt idő alatt az országgal együtt mi is sok mindent megtanultunk. Változtak a tankönyvek és a témák. De a dogmák sokáig éltek. Ma már tudható, hogy nálunk a tudományon túl az irodalomnak és a színháznak is része volt abban, hogy kezdtük, ha nem is tisztán, de legalább jóval tisztábban látni a munkásmozgalom, sőt - horribile dictu – a szovjet birodalom történetét is. Számunkra is kiderült, amit a fél világ tudott, hogy a szóban forgó kötet nem csak rövid, kínosan hiányos is. A húszas-harmincas évek pereit okulásunkra taglaló filippikák politikai célzatossága evidens volt, de naivitásunkban nem nagyon ütköztünk meg azon sem, hogy koncepciós perek áldozatai, a Gulág foglyai, nem szerepelnek – főként név szerint nem - a hatalom szolgálatában írott kézikönyvben.

Az idei év meglepetésének számított, hogy jeles regény- és drámaírónk, Spiró György mennyivel többet tud nemcsak nálunk, hanem még az önéletrajzok nekikeseredett szerzőinél is. Hiteles dokumentumok, autentikus levéltári források felhasználásával született a Gorkij környezetében játszódó, Diavolina című regénye. Nem véletlenül lett Spiró könyve hetek alatt irodalmi siker és bestseller is. Nincs az a krimi, amit nagyobb izgalommal olvastunk volna, mint az író cselédjének, később orvosának és utolsó szeretőjének vallomását. A vékonyka kötetbe szekérderéknyi információ fért az üldözöttek és a privilegizáltak hétköznapjairól, a művész népség gondolkodásáról, és a naponta-hetente eltűnő káderek sorsáról.

És túl az egyes emberek sorsán, hányódtatásán, fokozatosan kirajzolódott előttünk a diktatúra működése és mechanizmusa. Felbukkannak a névről ismert üldözők és üldözöttek. Bár egyetlen percre sem felejthettük el, hogy a Diavolina regény, ahol is az író alkalmazta, választotta művészi eszközöknek kell hitelesíteni a tényeket. De nagyon is éreztük, és értékeltük, hogy az idővel két –lelkűvé lett író, Gorkij, környezetét átvilágítva, hősei nevében szólva, a történelem elhallgatott vagy csak félig ismert titkaiba avat be bennünket. Izgalommal és élvezettel tanultuk ezúttal Spiróval a múltat.

De a hosszú tanfolyam, amelynek immáron önkéntes hallgatói lettünk, ezzel persze nem ért véget. Színtere a regény után, ez év novemberében a színház lett. Méghozzá az évek óta merész kezdeményezésekkel hódító, független társulat, a Maladype jóvoltából. Gorkij és Diavolina után „a létező szocializmus” országaiban évtizedeken át árulónak bélyegzett Viktor Kravcsenko önéletrajzát prezentálta. A nyugati világban is nagy vihart és vitát kiváltó, sok száz oldalas kiáltvány – „Én a szabadságot választottam” – hiteles krónikája a munkásból mérnökké, lelkes ifjú funkcionáriusból előbb megbélyegzett, majd kiábrándult káderré lett szerző életútjának.

Hogy sorsát és könyvét megértsük, ismerni kell, milyen kálváriát kellett járni annak, aki megpróbálta szétfeszíteni valóságos és virtuális bilincseit, aki keserves megpróbáltatások után merte és tudta a szabadságot választani. Könyvét a szerencsés disszidens már emigrációban, az USÁ-ban írta, felkavarva ezzel a korabeli közvéleményt. Csak olthatatlan újságírói kíváncsiságom késztetett arra, hogy utána nézzek. A komoly pártkarriert is befutott Viktor Kravcsenko neve nem szerepel a bolsevik párt történetének névmutatójában. Érthető tehát, hogy mi, a Maladype színház tenyérnyi nézőterén ülő drukkerek is vajmi keveset tudtunk az önéletrajz szerzőjéről; a színpadi monológ egyetlen hőséről, a könyv megjelenése óta gondosan titkolt Kravcsenko ügyről.
Balázs Zoltáné, az együttes vezetőjéé az érdem, hogy felkutatta, Konok Péterrel lefordíttatta, majd utóbb a Maladype kiadásában megjelentette Kravcsenko világsikert aratott könyvét. Ezzel a vállalkozásával alighanem sokak előtt a titkok újabb kapuját tárta ki. De azóta ennél többet is tett, amikor egy este tolmácsolható szöveggé – monológgá - sűrítette a terjedelmes kötetet.

Az eléggé gyér beharangozásban Balázsék vállalkozása felolvasó színházként szerepel, ez azonban nem felel meg az igazságnak. A színész előtt magasodó szerény pulpituson ott van ugyan a 65 oldalas szöveget tartalmazó dosszié, de látható és követhető, hogy Balázs Zoltán lemond a rendelkezésére álló mankóról és alig pillant bele. Színházi tapasztalataim alapján állíthatom, hogy ilyen szenvedéllyel és átéléssel játszani – főként partner nélkül - csak akkor lehet, ha a színész az előadás tartamára valóban Kravcsenkóvá válik, ha történelmi, politikai tapasztalatait és magánemberként megélt kalandjait a hős bőrébe bújva képes tolmácsolni. Ezt érezte meg a közönség is, amikor szinte intim, személyes kapcsolatba került azzal a drámai hőssel, aki a diktatúra rácsait szétfeszítve képes volt a szabadságot választani.

A siker ellenére nem gondolom, hogy holnaptól tömegek fogják a Maladype pénztárát ostromolni. De bízom abban, hogy folyamatosan lesznek fiatalok és nem annyira fiatalok, akik készek és fogékonyak a politikai színház követelte szellemi kihívásra és hajlandók következetesen tanulni a múltból és múltat.
Ránk fér…

Földes Anna, Népszava/Szép Szó, 2015