Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője, rendezője, színésze, az akár reggeltől hajnalig tartó próbákon szeret őrültségekkel is kísérletezni. Izgatja a diktatúra természetrajza, a hatalom anatómiája. Rendszerint festői látványban gondolkodik, ahogy az április 8-án bemutatandó Három nővér előadásában is.

Különböző képzőművészeti alkotások stílusában elevenednek majd meg a jelenetek az általad rendezett Három nővérben. Ez beleilleszkedik azoknak a kísérleteidnek a sorába, amikor például a Leonce és Lénában a darab mind a huszonöt jelenetét négyféleképpen adtátok elő, vagy a Tojáséj esetében mindig más zenéket tettél föl, és ezeknek megfelelően máshogyan alakultak a szituációk.

Nem csak konkrét képzőművészeti művek elevenednek majd meg, mint például Az utolsó vacsora. A Leonce és Léna, a Tojáséj, vagy akár a Stílusgyakorlatok (amiben a jeleneteket különböző filmrendezők stílusában játszották a színészek) sajátja egyfajta variációs játék, ennek mentén a Három nővér minden jelenete Rubljov világától napjainkig terjedő képzőművészeti skálán fogalmazódik meg. Mintha Csehov direkt erre írta volna a darabot. Az egész első felvonás olyan, mint maga a reneszánsz. Az új ember keresése, a derű, a napsugár, a fény, a humanizmus. A második felvonás a barokk, a manierizmus, a realizmus, naturalizmus, a romantika világa. A harmadik felvonásban a tűz gyakorlatilag lázba hozza a világot a nővérek körül. A negyedik felvonás pedig a letisztultság, a minimalizmus, a huszadik század második felének, a huszonegyedik első felének a lenyomata, amibe Ország Lili éppen úgy belefér, mint Malevics, vagy Picasso. Ez csodálatos játék. Néha egészen furcsa heuréka élményem van, mintha Csehov is így írta volna meg a darabot, miközben nyilván nem.

A hosszúra nyúló próbáitokon általában a legnagyobb őrültségekkel is kísérleteztek. Egy másik Csehov-produkciótok a Platonov próbái közben például a színésznők nyolc óra hosszat sétálgattak le-föl, és ebből végül mindössze két sűrű percnyi jelenet maradt a produkcióban.

Ez természetes! A játékkedvvel teli kísérletezés nem változik, remélem, ez mindig a sajátunk marad. Hála Istennek, most csupa kereső, kutató, kíváncsi emberrel vagyok körbevéve. Elsősorban a színészekre gondolok, de nem utolsósorban a munkatársakra, alkotótársakra, akiknek nagyon fontos motorizációs képességük, hogy a semmiből – mert az anyagi fedezetünk szinte nulla – mégiscsak világokat akarnak, tudnak teremteni.

Vidnyánszky Attila beregszászi korszakában nem volt érdemes megkérdezni, hogy meddig tart a próba, mert rendszerint úgyis reggeltől estig tartott. Állítólag te reggel tíztől éjfélig próbálsz.

Ó, lazán, sőt hajnalban is képes vagyok próbálni.

És a színészeid is?

A színészeim is, mert elvetemült lények. Nekik bizonyos szempontból könnyebb is, mert beosztom őket, van egy kis pihenőjük, amíg másik két-három színésszel dolgozom. Most nem tanítottam sem a Zeneakadémián, sem a színművészetin, de vállaltam egy kurzust Meczner János osztályában, a korábbi tanítványaival A Mikádót rendeztem báboperaként. Most Ionesco A lecke című abszurdját állítom színpadra éjszakánként, fiatalokkal.

A szertartás-színháztól eljutottatok egy egészen más típusú színházig. A Három nővér előadásának már nyilván nem lesz szakrális „töltete.”

Jaj, Isten ments! Mindig megpróbálnak kategorizálni, fakkokba helyezni minket. Voltunk mi már minden, cigány színház, szertartás, rituális, mozgásszínház. A fizikai színház kifejezést velünk kapcsolatban használták legelőször, a Leonce és Léna előadása miatt. Aztán később Horváth Csabára, és arra a szakra ragasztották, amit indított. Alapvetően az én személyemből az fakad, hogy ne ismételjem magam, vagy ne korszakokat gyártsak, hanem az adott témához, drámához, történethez valami új kivitelezési módot, formát, gondolatot és köntöst párosítsak. Ilyen értelemben én a változást tartom a legizgalmasabb alkotói ismérvemnek.

Ez azt is jelenti, hogy nem is akarod, hogy fölismerhető legyen egy-egy produkciód akkor is, ha nem tudjuk, hogy te csináltad?

Nézd, ezt te tudod, de szerintem elég jól beazonosítják az emberek a gondolkodásom védjegyeit. Azért van közös nevező, például a festőiség mindig nagyon fontos motivációs tényező volt a munkáimban. Ez fakadt Gombár Judit személyéből is, akivel tíz évig tudtam együtt dolgozni.

Most az ő emlékének ajánljátok ezt az előadást.

Nagyon hiányzik nekünk. Igen fontos alkotói kapcsolat volt az életemben. Fantasztikusan tudtunk „pingpongozni.” Vele nem volt kérdés, hogy hajnalban négykor, vagy délután ötkor dolgozunk. Az volt a lényeg, hogy még mélyebbre hatoljunk az adott anyagba. A festőiségben, szimbólumokban, allegóriákban való gondolkodás neki teljesen természetes volt. Igen nehéz hasonló gondolkodású alkotótársat találni a díszlet-jelmeztervezés terén. Annak nagyon örülök, hogy Benedek Marival újra együtt dolgozunk, mert ő abszolút fogékony erre a fajta gondolkodásra.

Ez a már-már szerzetesi munka mennyire egyeztethető össze a színészek törvényszerű exhibicionizmusával? Rendszerint szeretnék, ha minél többen ismernék őket. Orosz Ákos például tőletek, az egyik legkisebb színházból, elment a legnagyobba, a Vígbe. Létezik az a mondás, hogy ezt a szakmát nem érdemes titokban csinálni.

Értem, amit mondasz, de azért messze vagyunk attól, hogy titokban csináljuk. A Maladype nevét, hála az égnek, itthon és külföldön is különösen jól ismerik. Nem panaszkodhatunk arra, hogy nincs nézői, szakmai figyelem köröttünk. A színészeink amikor idejönnek, tudják, hogy mivel jár ez az életforma. Rengeteg lemondással, de rengeteg nyereséggel is. A személyes felelősség mindig ott kell legyen a színész, az alkotó életében. Tudnia kell honnan indul, és merre tart. A Három nővérben még inkább felragyognak a különböző szerepalakok. Gondold el, hogy például Mása minden jelenete egy másik festői stílusban fogalmazódik meg. Teljesen más fázislenyomatait kell megmutatni az ő folyamatainak, szellem, jellem és lélekfejlődésének, vagy épp zuhanásának. Ez jóval sokrétűbb feladat, mintha a színésznek egy típust kellene játszania. Ez fölszabadítja a színészt, és variábilisabbá teszi a játékot.

Közel hat évig nem játszottál.

Nem, hál’ Istennek.

Miért hál’ Istennek?

Mert nem hiányzott. A Hamlet után nem voltak jó élményeim. De ez nézőpont kérdése, azt is mondhatnám, hogy túl jól sikerült az a Hamlet a Bárkában. Számomra akkor hatalmas felfedezés volt, hogy milyen lehetőségeket tartogat egy komoly, igazi, elmélyült, bátor, szabad színészi jelenlétre épülő előadás. Ezt később nem mindig éreztem más előadásokban.

Önálló esttel, Viktor Kravcsenko Én a szabadságot választottam című könyvének adaptációjával tértél vissza színészként. Érződött, hogy nagyon el akarod mondani ezt a rút történetet a diktatúra természetrajzáról.

Tényleg rút ez a történet, és aztán következett a diktatúra természetrajza, a hatalom anatómiája, a III. Richárdban, aminek a címszerepét játszom, Zsótér Sándor rendezésében. Úgyhogy nem úsztam meg, hogy erről beszéljek.

Ez téged keményen foglalkoztat...

Így van. A kezdetektől mindig az egyén és a hatalom viszonyát vizsgáltam.

Lehet, hogy ez azért is van így, mert Erdélyben, Ceausescu diktatúrája alatt szocializálódtál?

Tizenkét éves koromig éltem Erdélyben. Mindent testközelből kaptam, primer élményként. A nagyapámért rendesen jött a fekete kocsi, elvitték, letartóztatták. A házkutatás, a félelem, a suttogás, az elhalkulás, elnémulás hétköznapi része volt a mi életünknek. Mégis, a legnagyobb kincs az volt, hogy a családom mindig humorral és intelligenciával, könnyedséggel tudta kezelni a dolgokat. Ezért számunkra, gyerekeknek ez nem látszott súlyos tehernek. Persze utólag pontosan tudom, hogy ez mit jelentett és milyen lemondásokkal, önfegyelemmel járt. Azt gondolom, hogy ez a későbbiekben sok erőt adott ahhoz, hogy lehetetlen helyzetekben is helyt álljak, mindig újra tudjam tervezni az életemet és az alkotói folyamataimat. Valószínűleg ez inspirálja azt, hogy engem állandóan a kifordítom-befordítom játék érdekelt, akár a hatalommal, a társadalom feladatával, vagy az egyén és a nagyobb közösség kapcsolatában.

A Maladype tizennyolc éves története alatt sokszor nem volt pénzetek, többször kerültetek a megszűnés határára. Most mi a helyzet?

Ugyanez. Katasztrófaturizmus veszély van. Március végén, április elején, még mindig nem tudom, hogy milyen pénzekből gazdálkodunk, ha gazdálkodunk, a megítélt összeg alapján kiket lehet meghívni, és milyen darabok kerülnek sorra, a színészeknek tudok-e szerződést ajánlani, vagy sem, mire tudok igent, nemet mondani, a bérleti díjat ki fogom tudni-e fizetni. A szokásos játék. Nem sorolom. Komolyan idegrendszert próbáló feladat minden évben. Igazán hosszútávon, sok évre előre tervezett stratégiában gondolkodni szinte képtelenség. Megint humorérzékkel, jó társasággal, a gondolattal, ami szervezi az egészet, lehet továbbélni. Meg a csodával, a szerencsével és azzal a sok-sok emberrel, aki mindig körülöttünk van. Abban bízom, hogy hamarosan kiderül: mekkora összeggel dobnak meg bennünket. Ez egy kényes játék.

Bóta Gábor, Art7, 2017