A színész mesél. Lendületesen, pergőn-hajszoltan beszél.

Humoros, groteszk momentumokat sem nélkülöző, megrázó és felkavaró múltidézés a könyv meg a belőle született előadás; Kelet-Európa felsejlő magán- és köztörténelmét a nézők által átélt vagy megismert történelem teszi teljesebbé.

Kezdés előtt pár perccel érkezik Balázs Zoltán. Ledobja dzsekijét, barátságosan üdvözli a félkörívben elhelyezett széksorokban már bennülő nézőket, van, akivel személyes ismerősként vált néhány szót, és konstatálja, hogy nem működik a világítás. Munkatársával provizórikus megoldást keres, hogy ha ő rá nem is, de legalább a kis pulpitusára rakott kéziratkötegre fény vetüljön. A közönség soraiból is ajánlkozik szakember, végül egy asztali lámpa tűnik a legalkalmasabbnak, amelyet az este író-főszereplője, Viktor Kravcsenko egymásra tornyozott kötetéből magasodó oszlopra tesznek. Balázs még kortyol egyet az ásványvizes palackjából, mielőtt leül az ajtófélfa mellett lévő bárszékre, s belekezd egy hithű, de Sztálin rémuralma miatt elveiből kiábrándult és az USÁ-ba disszidált szovjet mérnök élettörténetének elmondásába.

Az életsors, amit felidéz, huszadik századi rémtörténet. Bár a helyszín a Szovjetunió, hasonló események nálunk is, más kelet-európai országokban is rendszeresen megtörténtek, sőt, az a politikai-hatalmi és propaganda-mechanizmus, amelyet a szerző könyvében leír, sok elemében ma is ismerősnek tűnik.

Balázs Zoltán egyszemélyes előadása egy nyolcszáz oldalas visszaemlékezés sűrítménye, egyszerre önéletírás és egy korszak történelmi-társadalmi kórképe. A Maladype vezetője jó pár évvel ezelőtt egy Ariane Mnouchkine-nal készült interjúban figyelt fel Viktor Kravcsenko nevére, mint akinek munkáit a francia rendezőnő különösen fontosnak ítélte. Balázs hosszas nyomozás után jutott nyomára a szerző és első, 1946-ban angol nyelven kiadott könyvének nyomára, s újabb hosszú évek következtek, míg megszerezte az Én a szabadságot választottam fordítói és kiadói jogait. A Maladype Társulat saját kiadásában és Konok Péter fordításában 2015-ben jelentette meg a vaskos kötetet. (A teljes szöveget Kelet-Európában lengyelül és bolgárul is közre adták, de oroszul legálisan csupán néhány, folyóiratban közölt részletet ismerhetnek az olvasók.)

Viktor Kravcsenko 1905-ben született Ukrajnában. Akkor, amikor apját a forradalomban való részvételéért száműzték. Nagyszüleinél megismeri a kemény paraszti életet, otthon a nélkülözést. Iskoláit befejezve már a Komszomol tagja, katonaság után belép a kommunista pártba, műszaki főiskolára küldik, karrierje meredeken ível felfelé. Közben kiveszi részét a parasztok kolhozba kényszerítésének embertelen procedúráiban, a terményrekvirálásban éppen úgy, mint a szovjet ipar erőltetett fejlesztésében. Még be sem fejezi a műszaki főiskolát, amikor egy gyár felelős műszaki vezetője lesz. Beosztásának köszönhetően része van a szovjet luxusban, ugyanakkor szembesül az éhezésnek azzal a fokával, amikor az utak mentén felpuffadt hasú, meztelenül gubbasztó gyerekek és elerőtlenedett felnőttek várnak a csodára, egy falat kenyérre. Volt, amikor csak fakéregből főtt levesre tellett a családjának, de természetesnek fogadta el azt is, amikor mindennaposak lettek a kaviáros-pezsgős vacsorák. Nemcsak tanúja volt annak, hogy parasztokat, majd egyre többeket: értelmiségieket, katonatiszteket, munkásokat és tisztviselőket hurcolnak el, vagoníroznak be és deportálnak, hanem maga is közel volt ahhoz, hogy kivégezzék vagy munkatáborba küldjék. Szabotázs koholt vádjával próbálták elnémítani és eltávolítani munkahelyéről az igazságtalanságot, a hazugságot nehezen tűrő mérnököt. Azon kevesek közé tartozott, akik végül élve és rehabilitáltan kerültek ki a titkosszolgálati eljárásokból, sőt, Kravcsenkót egyre magasabb beosztásokba helyezték. Közelről ismerhette meg a sztálini rendszer rémségeit, „a ragyás grúz” félelmeinek minden következményét, az elnyomó és hatalmi apparátus túlkapását, a terror és az agymosás válogatott módszereit. Kezdetben szembehelyezkedett apjával – aki valamiféle pluralista kommunizmus ideájáért harcolt és szenvedett –, védve a létező kommunizmus eszméjét és gyakorlatát, de egyre inkább kiábrándult a pártból és annak ideológiájából, míg végül egy szép napon leemelte a falról Sztálin képét, ficnikre tépdeste és a papírdarabkákat lehúzta a WC-n. A háború idején már csak az járt a fejében, hogy kihasználva kivételesen magas beosztását, élhessen azzal az ajánlattal, hogy rövid időre az Egyesült Államokba mehessen, természetesen komoly megbízatásokkal. Tudta, onnan már nem tér vissza hazájába. Akkor sem, ha ezzel a lépésével nagy bajba sodorja anyját, testvéreit, feleségét, egész családját. Mindennél fontosabbnak tartotta, hogy tudassa a világgal: mi történik a Szovjetunióban. Így született meg az Én a szabadságot választottam.

Ezért a könyvéért francia kommunisták (!) 1949-ben perbe fogták azzal a váddal, hogy minden állítása szemenszedett hazugság. Bár a vádak alól felmentették, a szovjet titkosszolgálat természetesen egyéb módon is próbálta lejáratni és eltüntetni Kravcsenkót. Ezeket az élményeit írta meg a következő, Az igazságot választottam című könyvében. 1966-ban gyanús körülmények között halt meg. Öngyilkos lett, meggyilkolták? Máig titok fedi.

A könyvet Balázs Zoltán nem dramatizálta, a műből nem monodráma született, az előadás műfaja leginkább a mesélés. A színész-rendező ül magasított székén, előtte a kézirat, mondja a szöveget, időnként „puskázik”, belenéz a papírjába, majd amin már túljutott, odanyújtja a hozzá legközelebb ülő nézőhöz, aki sorba rakva gyűjti a sokasodó lapokat. Időnként saját szavaival foglal össze egy-egy hosszabb részt, s egyre kevésbé lehet szétválasztani, mikor szól a harmincnyolc éves Kravcsenko és mikor az ugyanolyan korú Balázs Zoltán.

A színész mesél. Lendületesen, pergőn-hajszoltan beszél. Nagyon kell koncentrálni, hogy vele menjünk, hogy követni tudjuk a történetet. A fejezetek szerint tagolt részek nem válnak szét egymástól, egyetlen összefüggő folyam a háromórás előadás. Ugyanakkor az előadó-színész állandó kontaktusban van a nézőkkel. Mintha csak Kravcsenko mondatait folytatná, kíván egészséget, ha valaki tüsszent, ad tanácsot annak, akinek lecsúszott a széke a dobogóról. Felméri a közönséget, s kiválasztja, mely mondatokat kinek címez (értelemszerűen a színházi jellegüknél hozzám fordul), amikor pedig kicsit lankadna a figyelem, aktivizálja a hallgatóságot, s a zömmel középkorú vagy idősebb emberek láthatóan szívesen válaszolnak, ismételnek közösen egy-egy részletet stb. (Ennek ellenére ezek a próbálkozások a produkció kevésbé sikerült mozzanatai.)

A mesélés különleges drámai műfaj, nem véletlen, hogy Brecht követendő mintául állította az epikus színházának színésze elé. A mesélő közli az epikus történet eseményeit, ugyanakkor a megeleveníti szereplőket, bizonyos helyzeteket meg eljátszik. Nem beleél, hanem megelevenít. Közben szabad teret enged a hallgató képzeletének, asszociációinak, engedi, hogy a szöveg kapcsán emlékeket idézzen fel, a saját tapasztalataival egészítse ki az elhangzottakat.

Jó párszor jártam Moszkvában, így amikor a szerző elviszi anyját a mezőgazdasági vásárba, s az méltatlankodik, hogy ott mennyi hazugsággal találkozott, felidéződött bennem az első, még mérnökként 1972-ben tett hivatalos utazásom, amikor ennek a vásárvárosnak egyik pavilonjában kellett akkori munkahelyem termékeit bemutatnom Emlékszem, mekkora csalódás ért, amikor az egyes köztársaságok különleges látványosságként beharangozott, valójában csiricsáré pavilonjaiban szemlélődtem. Vagy amikor Kravcsenkót az Urálon túlra, Kemerovóba irányítják, felrémlett, hogy 1980-ban, a magyar dráma ünnepe alkalmából épp ebbe a városba kellett volna mennem egy magyar darab orosz előadását megnézni, de valamiért ott nem fogadtak, és átirányítottak a Csecsen-Ingus autonóm köztársaság székhelyére, Groznijba, amit 1994 után az önállóságukért harcoló kisebbségiek ellen folytatott s a várost romba döntő orosz invázió kapcsán ismerhetett meg a világ.

Közelebbi élmények is előjöttek, amelyek az elmúlt fél évszázad itthoni mindennapjait idézték fel, s amikor Kravcsenko a sztálini propaganda-hadjáratról, a mindent elfedő hazugság-áradatról, a politikai céllal felszított nacionalizmusról, az idegengyűlöletről, az ellenségkép kreálásáról beszél, nem lehet nem gondolni mindezek mai magyar megjelenéseire.

Egy lezáratlan folyamat, a múltunkkal való reális és józan szembenézés elvégzésében segíthet ez az előadás. Minél többeknek – s nemcsak az érettebb korosztályba tartozóknak – kellene megmerítkezniük ebben a lélek- és gondolattisztításban.

Nánay István, szinhaz.net , 2015