Az azonosulás mögött álló palástolatlan, őszinte lelkesedés pedig kétségtelenül hat a hallgatóságra is.

Balázs Zoltán tagadhatatlanul megszállottja lett Viktor Kravcsenkónak, a kalandos életű, emigrált szovjet vezetőnek. A kérdés az, hogy mi, nézők mennyire tudunk osztozni töretlen lelkesedésében. Három év egyezkedés után megszerezte Kravcsenko nagysikerű könyvének a jogait, amit a Maladype Színház nemrég lefordított és kiadott. Hosszas szünet után színészi visszatérését is ennek a műnek az egyszemélyes feldolgozásában teszi meg, ám ez még korántsem az út vége. A produkció átdolgozott verziójából ifjúsági előadás lesz, ahol a főhős perében a fiatalok dönthetnek majd.

Bevallom, haboztam, hogy a mostani előadásról szabad-e kritikát írni. Személyessége és vállalt szedett-vedettsége még az általam korábban látott Maladype-előadásokhoz képest is szokatlan. Hangulatában leginkább egy baráti összejövetelre emlékeztet, ahol borozgatás közben az egyik srác pengetni kezdi a gitárját. Amikor Balázs Zoltán belép, meghökkentően közvetlen, elcseveg, majd a nézők közül önkéntesen ajánlkozó villanyszerelő segítségével megszerel egy ósdi lámpát, hogy több fény legyen a teremben. Az ehhez hasonló, egyébként családias hangulatot teremtő intermezzók és a fent említett, az alapanyag iránti, szinte tapintható elhivatottság miatt nehéz úgy írni, hogy kizárólag az előadást és ne az előadó személyét vagy személyiségét kritizáljuk.

Átmenetileg azonban biztosabb vizekre evezve: Kravcsenko elbeszélése a Szovjetunió és a kommunizmusba vetett feltétlen hit, majd csalódás története. A főhős ráadásul egyaránt kapcsolatba kerül a legalsó és a legmagasabb osztályokkal is, rajtuk keresztül mutatja be a korabeli társadalom teljes keresztmetszetét, miközben kiábrándulását megannyi személyes anekdota, szerelmek, megvalósult és meghiúsult remények színezik. Szülei a cári rezsim megdöntésének és a szabadságnak meghurcoltatott harcosai, az ő eszményeik tiszták és idealisztikusak. Mikor Kravcsenko kétségeik ellenére belép a Pártba, mint afféle, vissza-visszatérő belső hangok kérik számon fiukon – és rajta keresztül a rendszeren - a kiharcolt szabadság megvalósulását. Ám Kravcsenko sokáig kitart, és ezt a kitartást az általános szenvedés és a koncepciós perben elszenvedett meghurcoltatás is csak lassan töri meg.

Az ehhez hasonló kiábrándulásokat a szovjet rezsimből természetesen már számtalanszor feldolgozták. Az előadás egyedisége többek között Kravcsenko sajátos látásmódjában rejlik, egyszerre értelmes és naivan romantikus bizalmában, amely fokozatosan alakul át számító lázadássá. Eszmélése pedig jóval általánosabb annál, semmint, hogy egy letűnt rendszer kritikájára szorítkozzon. Balázs Zoltán nyilván nem pusztán emlékművet állít, jóllehet egyetlen aktuálpolitikai utalás sem hangzik el, a társadalmi felelősségvállalásra pedig az egyetlen, direkt gesztus, amikor az előadás végén szavaznunk kell a korabeli Oroszország sorsa kapcsán.

Pergős, játékos, E/1-es előadásmódja izgalmas kontrasztban áll a komolynak és keménynek lefestett főhőssel. Kravcsenko kezdeti naivitását megértő iróniával kezeli. Sztorizgatós, könnyed hangvétele ott lesz kissé problémás, amikor hőse a szörnyűségekre emlékszik vissza: a felpuffadt hasú, éhező kisgyerekek állapota például csak a szavak szintjén borzalmas. Összesen kétszer ábrázolja teljes beleéléssel a megrendülést: a Kravcsenko és az apja közötti első komoly veszekedésnél, illetve a Szovjetunióból való szabadulásánál. Ezzel tulajdonképpen kijelöli a két fontos fordulópontot a történetben.

Az átlényegülés egy másik szinten azonban egészen elemi. A két felvonásos, monodrámának szokatlanul hosszú alkotás bizonyos pontjait összefoglalja (hogy melyek legyenek ezek, arról a közönség is dönthet). Mégis, amikor erre nem hívja fel külön a figyelmet, akkor a váltás szinte észrevétlen: Kravcsenko leírása és Balázs Zoltán tömörítő elbeszélése észrevétlenül mosódik egybe. Az azonosulás mögött álló palástolatlan, őszinte lelkesedés pedig kétségtelenül hat a hallgatóságra is. Ennél pedig talán nem is kell jobb ajánlólevél: egy értelmes és tehetséges ember hite, amely útbaigazítja a folyton kisikló világot.

Hajnal Márton, 7óra7, 2015