Elemek megjelenítése címkék szerint: Maladype

Fordította: Géher István
Rendezte: Balázs Zoltán

Pénelopeia Homérosz Odüsszeia című eposzának, a trójai háborúnak, valamint Ithaka királynéjának, Pénelopénak, az asszonyi hűség megtestesítőjének Margaret Atwood általi sajátos mítoszadaptációja: Pénelopé történetének modernkori visszhangja és tükröződése, drámai szerkezetbe átültetve. A 2005-ben írt nagysikerű regény (fordító: Géher István) sok szálon futó színpadi feldolgozása a Hádész fogságában őrlődő Pénelopé tragikus sorsának meghosszabbítása, a Szolgálólányok életét követelő kegyetlen gyilkosság miatt érzett fájdalom és bűntudat kivetülése.

Balázs Zoltán rendezése Odüsszeusz sokat tapasztalt, bátor és találékony feleségének személyes szemszögéből meséli újra az ismert ókori történetet, felerősítve a mítosz női aspektusait. A rendezői koncepció érzékenyen integrálja az előadás sokrétű szövetébe az Odüsszeusz és a fia, Télemakhosz által felakasztatott tizenkét szolgálólány titkokkal teli történetét és megöletésük erkölcsi vetületeit. A Magyarországon először színpadra álmodott történet főszereplője: Varga Gabriella. Unokanővérét, Helenét Orbán Nelli Szolgálólányait Bajkó Edina kelti életre.

A Maladype Színház magyar-makedón-lengyel koprodukcióban készülő legújabb bemutatója egy olyan változatos színházi műfajokban kiteljesedő összművészeti produkciót ígér, amely a közönség számára a személyes és a közös felismerésekben is átélhető kaleidoszkóp-szerű játékélmény lehetőségét adja. A rendhagyó dramaturgiára épülő rendezői elképzelés a sajátos tartalmi-formai egységek, valamint a kivételes kombinációban megfogalmazódó verbális, akusztikus és vizuális ingerek által teremti meg a színésznők virtuóz jelenlétére épülő előadás egyedi rendszerét. Az összművészeti alkotás zenéjét Kovács Adrián zeneszerző jegyzi, akinek nevéhez olyan emblematikus előadások kapcsolódnak, mint a Liliomfi, Kinek az ég alatt már senkije sincsen, A diktátor, A Pendragon-legenda, A nagy Gatsby, a Veszedelmes viszonyok vagy a Szerelmek városa.

Szereplők:
Pénelopé: Varga Gabriella
Helené: Orbán Nelli
Szolgálólányok: Bajkó Edina

Alkotók:
Rendező: Balázs Zoltán
Dramaturg: Juraszek Zsuzsanna
Díszlettervező: Balázs Zoltán
Szcenikus: Katona-Koós János
Szobrász: Katus György
Jelmeztervező: Németh Anikó
Zeneszerző/Zenei vezető: Kovács Adrián
Kreatív producer: Huszár Sylvia
Produkciós vezető: Balázs Katalin


Bemutató:
2024. május 31., A Harmadik Hely
2024. július 22., Gyulai Várszínház, Kamaraterem

Koprodukciós partnerek: A Harmadik Hely, Gyulai Várszínház Összművészeti Fesztivál, „STOBI” Antik Drama International Festival (Veles, Észak-Macedónia), „BEZ GRANICE” Medzinarodowy Festiwal Teatralny (Czieszyn, Lengyelország)

Támogatók: KIM, Magyarország Nagykövetsége Szkopje, Liszt Intézet Varsó, Waclaw Felczak Alapítvány

Emberáldozat, pusztítás, hiábavaló halál. Már megtörtént, nincs mit tenni. Ki tudja, mi következik még? Számít-e a jövő, ha minden darabokban? Van-e olyan bűn, amit már az istenek sem tűrhetnek? Rengeteg kérdés zúdul nyakába azoknak a nőknek, akik a leigázott város romjain térdelve várják sorsukat. Euripidész Trójai nők című drámáját Szabó K. István állította színpadra a Maladype-ben.

Az immár kietlen földön uralkodó csendbe lép a néző az előadás kezdetén. Egy olyan térbe, ami száraz és terméketlen, akár a sivatag, de tele van megsárgult könyvlapok történeteivel Trójáról, Karthágóról, Hirosimáról. Mintha minden múltidőben volna, vagy épp ellenkezőleg: meghaladva jelenünket egy olyan elképzelt jövőbe kerülünk, ahol múltunk már a történelem része. A térben egy keretszerű faépítmény, benne homok, egy régi zubbonyra emlékeztető kabát. Ajtó mögött, műanyag mögé rejtve homályos női alak ül. Kísérteties zene fogad minket. Szakralitás. Temetés utáni tor ízei. Tengerillat és a távolban, mintha tűz ropogna valahol.

Mégis, ezek után sem kerülünk gyászhangulatba. Tudjuk, hogy valami történni fog, még akkor is, ha egy bizonyos súlyú tragédia után már minden mindegy. Athéné és Poszeidón játszmája keretet ad az előadásnak. Minden idézőjelbe került, mégsem vehetjük könnyen az emberek szenvedéseit, habár az istenek szemszögéből csak bábjáték az egész. Tragédiák sora történik vagy idéződik fel, a karakterek embersége és közelsége azonban megakadályozza azt, hogy fekete máz telepedjen az előadásra. A tér kicsinysége és a színészek elképesztő hitelessége miatt minden emberi távolságba kerül érzelmileg is. Ennek talán legékesebb bizonyítéka, hogy a szöveg, mely viszonylag archaikus, de mindenesetre nem a legteljesebben mai, egyszerűen megfeledkezteti magáról a nézőt, minimum saját szavainknak halljuk őket, de talán néhol mintha gondolatainkat tenné hallhatóvá. Nagyon kevésszer érzem színházban azt, hogy a szöveg ennyire megszűnik gátnak lenni, kevésszer érzem, hogy nem csupán érzelmeink, gondolataink árnyéklenyomatai. Legtöbbször magán hordozza az irodalmiság, vagy a színháziság tetten érhető jeleit. Az előadás nagy erényének vélem, hogy a görög mitológia témájában mozgó, Illyés Gyula múlt századi magyar nyelvére fordított, egyébként ókori szerző drámája az idegenség semmi nyomát nem mutatja. Ennek persze nagyban oka a kivételes színészi játék is.

Bödők Zsigmond (minthogy a háborúban a férfiakon a teher, utána azonban az asszonyokon) egymagában alakít minden férfit, ami némileg stilizálja a karaktereket, ám az előadás koncepciójába ez teljesen beleillő. Szilágyi Ágota naivának álcázott manipulátorként lép színpadra Heléné szerepében, oly meggyőzően, hogy bizonyos ponton még mi is elhisszük szavait, elgondolkodunk egyébként logikusan felépített, ám nyilvánvalóan átlátszó érvelésén. Kasszandra, a jövőbe látó királylány az őrültség és a legnagyobb tudás közti szakadékban rekedve él, tragédiája a meg nem értettsége, mely fájdalmasan rajzolódik ki a darabban. Az őt alakító Tankó Erika jelmeze fehér ruha, zakó, kezén férficipő. Mert bolond, vagy mert teljes. A szűz papnő szexualitáson felül, nemi határain túllépve jelképezhet hidat isten és ember közt.

Andromache erős karaktere a férjét gyászoló asszony, majd a gyermekét elvesztő anya megindító őszinteséggel jelenik meg Huszárik Kata által. Külön tetszik, hogy a karakter itt is kettős: pusztán érzelem, vagy némi hideg előreszámítás, hatalomsiratás is? Hekabe talán a legmeghatározóbb, nem csoda, ő az egyetlen, aki végig jelen van, mindent lát és hall. Az özvegy királynét alakító Varga Mária olyan légkört teremt, ami szintén kivételes élményt jelenthet a befogadó számára. Fájdalom és büszkeség, rezignált realitástudat jellemzi, s úgy vezeti körbe a nézőt a letarolt városon, hogy egyszerűen csak a szemébe néz. Briliáns alakítások ezek, igazi katarzist nyújtó színészi jelenlétnek lehetünk tanúi.

Szabó K. István megfelelő koncepciója nélkül azonban nyilvánvalóan nem jönne létre ez a sok összetevős légkör. Az egyszerű játéktér az előadás végére egyértelműen Hekabe sírját, a hajót jelképezi, melyre rálépve elcsúszik, s a tengerbe zuhan. Több hasonló szimbólum fedezhető fel a darabban. Ilyen a homok, amely igen erőteljesen van jelen, kontrasztba állítva a porban játszó halandót a halhatatlan istenek önkényes szórakozásával. A gyermek trónörökös rongyként való megjelenítése nem csak leleményes ötlet, de többlettartalommal is bírhat, tekintve, hogy halott testének mosdatása így a bűnök feldolgozását, akár elismerését jelentheti. A bőrönd koporsó mivolta az idegen földre való utazás baljósságát vetíti elő.

A nézőt a háború hozzánk időben közelebbi formáját felidéző mozzanatok segítik a befogadásban, érzelmi azonosulásban. Emlékeztetnek arra, hogy a háború, ahogyan Polüxena halála is, csak felesleges emberáldozat. Személyesen azt gondolom, igen fontos kiemelni, hogy az előadásnak van miértje, ami bizonyos szempontból már-már kuriózum, ha erre a miértre mint valós, lefordítható társadalmi, vagy emberi célra gondolunk. A háború ugyanis örök fenyegetettség, kultúránk még mindig az előző világégés pusztításait nyögi. A borzalmakat egy még viszonylag kiaknázatlan oldalról bemutatni úgy, hogy a háború romantikáját, az olykor giccsbe hajló katonatörténeteket megkerülve hangot ad a hátramaradottaknak, hangsúlyos érdem. A kegyetlenség táptalajául szolgáló tömegszerűsítés, dehumanizálás ellentéte ugyanis a nevek, arcok, történetek megjelenítése.

Molnár Flóra, f21.hu, 2019

A háborúk után a történelemkönyveket a győztesek jegyzik. Az osztozkodás joga szintén őket illeti. A nyertesé a zsákmány.

Szabad a rablás, hiszen alakulóban az új világrend. Euripidész Trójai nők című tragédiája azzal az időszakkal foglalkozik, amikor már eldőltek a lényeges kérdések, és a nyertesek még az utolsókat rúgják a földön fekvőkbe. A háttérben még lángolnak a földig gyalult város tüzei. A nőket szolgának és ágyasnak hurcolják a hódítók, a férfiak temetetlen hullái felett keselyűk keringenek. A lelkek még sokáig bolyonganak a föld és az ég között. A diadalmas hatalom biztosra akar menni, hogy a vesztesnek eszébe se juthasson az újrakezdés.

A Maladype Bázison a Szabó K. István tervezte játéktér egy bárka, amelynek fenekén fekete férfikabát látszik. Meg kitépett, szanaszét heverő könyvlapok és fehér homok. A bárkára két oldalról palló vezet. Az átmenet kimerevített képe ez. Még nem lehet tudni, hogy ki, mi felé, melyik irányba tart, mert Kháron ladikján utazunk, a halál révészének lélekvesztőjén, a semmiből a tejszerű ködön át a semmibe. Az elkeseredett Poszeidóntól megtudjuk, hogy a trójaiak számára mindennek vége, mert a görögök tíz év után végleg eldöntötték a háborút.

Szabó K. István A trójai nők rendezésében a közelmúlt történelmét nem a férfiak írják. A hangsúlyokat nem a harcosok teszik ki. Maximum a férfiak alakították a háború mészárszékének menetét. A nap szárította homokba íródnak a női emlékezet történetei, hogy aztán a hamarjában feltámadó viharos szél, vagyis az újabb és újabb változat a közös múlt megismerésére csaknem felismerhetetlenné tegye az előzőt.

Az első verzió Kasszandráé. A trójai királyi pár, Priamosz és Hekabe gyermeke, a jóserővel megáldott(?), megvert(?) lány nem kispályázik, mert néhány keresetlen szóval vázolja a hazatérésre készülő görögökre, de főleg Agamemnónra és Odüsszeuszra váró sorsot. Hihetetlen sztorikat tálal elénk ez a lány. Agamemnónt megölik és vele együtt hal ki a nemzetsége. Odüsszeuszra pedig még tízéves bolyongás vár. Csak egy őrült mondhat ilyeneket, pedig Kasszandra szavai pontosan írják le a nem is olyan távoli jövőt. Tankó Erika alakítása a külső és a belső ellentétét működteti meggyőzően. A nyakba akasztott, a fűzőknél összekötött cipők és a csálé menyasszonyi fátyol okán akár széllelbélelt falu bolondja is lehetne, de nem az, mert ez a lány kíméletlen és számítón racionalista.

A második változat Andromache története. Az asszonyé, akinek férjét, Hektórt napokig hurcolta a lovához erősítve a porban legyőzője, Akhilleusz. Most, a harcok befejeztével ennek a férfinak a fia akarja ágyasának az asszonyt. Az egészen kiváló Huszárik Kata zákányos szeme a nőé, aki napokig nem tudja abbahagyni a sírást. De most a nem szeretett anyósa előtt uralkodik magán. Csak azért is. Egy ideig legalábbis. Az egyre kevésbé leplezni tudott fájdalom, az előtörni akaró könnyek mögött mutatja meg az asszonyt, aki egy férfit szeret, Hektórt. Az előadás megrendítő pillanata, ahogy átéli a kisfia elvesztését.

A harmadik változat a legpikánsabb. Heléna jön, a szőke nő. Retorikai szempontból ez a leghálásabb karakter, amelynek lehetőségeivel Szilágyi Ágota élni tud. Eleinte enyhe bűntudat hatja át szavait. Felelősséget hárít. Megkísérli a lehetetlent: kisebbíteni próbálja szerepét a vérontásban. Beetet. Végezetül siker koronázza erőfeszítéseit, hiszen Menelaosz elviszi magával, holott megölni készült asszonyát. Heléna a manipuláció mestere, mindenkit (nemcsak a férfiakat) képes megtéveszteni, ez alól csak Hekabe kivétel.

Varga Mária vendégművészként az utóbbi szerepben a korokon és az időn túli fájdalom élő szobra. Ő rejtőzik a felütésben a bárka fenekén, a férfikabát alatt. A hallgatása is beszél. Emberi tartását sohasem veszti el. Asszonyként az unokája, Asztyanax érdekében az arany középút híve. „Jótulajdonságaid említetted / azokkal szerezted meg őt / próbáld, hogy értük / majd uj urad is megszeressen.”

Az erősebb nem képviselőit Bödők Zsigmond Janus-arcú, de alapvetően szomorú bohócoknak játssza. Fehér por hintődik a clown arcára a világban megrendült egyensúly szimbólumaként. A minduntalan elbizonytalanodó férfi sziluettjei ezek. Az embertelen parancsokat hírül adó Talthibyosz és a trójaiak veresége miatt kesergő Poszeidon a példák erre. Bödők emlékezetes Menelaosz szerepében. Eleinte győztes hadvezér és a házastársi jogait sikerrel visszaállító férj a jelenetben. Aztán az önérzetéből egyenletesen enged. Végül Heléna szavai lefegyverzik őt, és a revolvere újra a sétapálcája része lesz.

Euripidész drámáját Jean-Paul Sartre élesítette és Illyés Gyula magyarította. Érdekfeszítő és kétségbeesett vallomások jelenítődnek meg a szakadék legszélén állóktól. Az a kérdés, hogy miért csak most mutatta be a formátumos színésznőket a soraiban tudó Maladype A trójai nőket. Kasszandra, Andromache, Heléna, Hekabe. Mindannyian erősebbek, öntörvényűbbek és főleg okosabbak a patriarchális társadalomban a nőknek megengedettnél. Ez a tragédiájuk.

Szekeres Szabolcs, Art7.hu, 2019

Tróját nem győzte le senki, összegzi a Maladype Színház előadása

A drámairodalom több nagy női szerepét Euripidésznek köszönhetjük, gondoljunk csak Medeiára, Hekabéra, Andromakhéra, Iphigéniára, Elektrára vagy a Bacchánsnők alakjaira. De mielőtt bólintanánk, hogy lám, több mint 2400 évvel ezelőtt mily maradandó értéket hozott létre egy feminista alkotó, lássuk be, hogy jóval összetettebb magyarázata lehet annak, hogy a tragédiaköltő ily kiemelt figyelemmel fordult a női sorsok felé. Euripidész legutóbb a Maladype Színház repertoárján tűnt fel: a Trójai nők című tragédiáját a nemrég Hevesi Sándor-díjjal elismert Szabó K. István rendezésében vitték színre a fővárosban, egy Mikszáth téri lakásban, azaz a Maladype Bázison.

Gyakran elhangzik, hogy a történelemkönyveket a győztesek írják, de az irodalomnak a vesztesek története is értékes forrás. A legyőzöttek méltósága visszatérő témája Euripidész drámáinak is, csakúgy, mint a bosszú számtalan arca és útja, a lélek megannyi torzulása. A Trójai nők szuggesztív tabló, amely ezeknek sokféle árnyalatát láttatja.

Az akhájok lerombolták Tróját, megölték a férfiakat, és épp elosztották maguk között a trójai nőket. A gyászoló asszonyok, lányok most értesülnek arról, hogy a győztesek mit döntöttek az életükről. Megtört, de büszke nők, akik hősöket gyászolnak. Tudják, hogy becsületes harcban legyőzhetetlen volt, mégis porba hullt az erős város. De „Tróját nem győzték le, csak elgáncsolták” – mondja az egykori királyné a Maladype Színház előadásában.

Euripidésznek köszönhetjük, hogy Homérosz művéből kiragadta ezeket az epizódokat, és a másik szempontból is látni engedi mindezt, nemcsak a hősöket, hanem a háború természetét is, amely – akárcsak az emberé – semmit sem változott az évezredek alatt. Az elveszés ilyen koncentrált megjelenítése Jean-Paul Sartre-t is inspirálta, az ő átiratát Illyés Gyula fordította magyarra. Ezt a szöveget gyúrta, alakította tovább Szabó K. István, amíg megszületett ez a képekre bontott, szikár, mégis rendkívüli energiákkal működtetett előadás.

A művelt görögök embertelenségével szembesülünk az Európa és Ázsia között lezajlott háború végén – bármennyire is kézenfekvő kortárs áthallásokat kínál ez az alaphelyzet, a rendező nem szűkíti ilyen rácsok közé ezt a drámai víziót, a többszörös átdolgozás ellenére is Euripidész hangját hallhatjuk és az istenek ocsmány játékainak kiszolgáltatott embert láthatjuk.

Aki nem ismeri Kasszandra történetét, az is elhiszi a Tankó Erika által megformált lánynak, hogy nem a téboly beszél belőle. Viszolyogtató öröme a halál fölött, libbenő menyasszonyi fátyla, röppenő mozdulatai furcsa kontrasztban vannak okos okfejtésével, amelyben arra világít rá, hogy nem az övéik a vesztesek, hiszen a trójai férfiakat tisztességgel eltemették a szeretteik, míg az ostromló görögök halottai idegen földbe kerültek. A görögök egy ringyó miatt hátrahagyták a tisztességes asszonyokat és háborúzni vonultak – mutat rá a vérontás okának esztelenségére.

Az idén Jászai Mari-díjjal kitüntetett Huszárik Katát Andromakhé szerepében láthatjuk, ő Hektór özvegye, karjában a gyermekükkel érkezik. Jó ember, de most kegyetlen – talán életében először. Anyósát, Hekabét szembesíti azzal, hogy ő az okozója az összes halálnak, ő az egyetlen felelőse Trója pusztulásának, amiért a jóslatok ellenére nem ölte meg gyermekét, Pariszt még születésekor. Egy anya beszél egy másik anyával. Egy nővel, aki mögött boldog élet van, egy nő, akire csak szenvedés vár. Huszárik Kata játékában a pátoszmentes visszafogottság a legmegrendítőbb: ahogy a gyermekéhez beszél, akit a halálba kell engednie, a tekintete is kiüresedik a karjaival együtt.

A Bödők Zsigmond által megformált karakterek sajátja a játék, és ez bármennyire groteszk is, feloldja a tragédia sűrűségét, a nézőnek elviselhetővé teszi azokat a borzalmakat, amelyeket az előadás – jó érzékkel – amúgy is a közönség képzeletére bíz. A színész – az egyetlen férfi a színen – ezzel az abszurdba hajló karakterformálással éri el, hogy jelenléte ne az erőszak direkt megjelenítése legyen. Minden alakban karikatúra marad, akár fontoskodó hírnökként, akár istenként vagy felszarvazott férjként áll előttünk.

A Szilágyi Ágota által alakította Heléna mintha egy szappanoperából lépne elénk, közönséges és veszélyes nő. Évődése, vádaskodása, hamis könnyei megmosolyognivalók, ezeket a váltásokat pedig csupán szemvillanásaival is jól érzékelteti a színésznő. A leegyszerűsített karakter a szórakoztatáson túl jól példázza Kasszandra szavainak igazát: mily méltatlan egy ilyen nőért halálba indulni. A mítoszokból tudjuk – de az előadás is előrevetíti –, milyen végzet vár a trójai nőkre, míg Heléna – aki itt nem áldozat – hosszú, boldog életet él Spártában, majd megistenül.

Varga Mária Hekabé-alakítása nekem a legnagyobb színházi élmények között marad. Az egykori Trója királynéja köré összpontosul az előadás egésze: vele osztja meg lánya, Kasszandra a vízióit, vele perlekedik két menye, a megtört Andromakhé és a dölyfös Heléna, bár ezek a párbeszédek többnyire inkább monológok – mint az életben is gyakran.

„Íme, a gyermek, akitől egy egész hadsereg rettegett” – jegyzi meg Hekabé kisunokája holttestét felemelve. Ez a pillanat, ahogy áll a hóhérral szemben, kezében a foltos kendővel, ez a darab esszenciája: Tróját mégsem lehet megsemmisíteni. Ebben a Hekabéban van valami eltiporhatatlan: a hangja, a tekintete, az arca olyan koncentrált jelenlétet teremt, hogy a néző azt érzi, ez a nő valóban évezredek óta áll a tengerparton egy elpusztított város mementójaként. Méltósága és józansága pár pillanatra még az isteneket is főhajtásra készteti.

Bonczidai Éva, Magyar Nemzet, 2019

Euripidész Trójai nők című drámáját Szabó K. István vitte színpadra a Maladype Színházban, erőssége a színésznők játékán túl az oldott időkezelés – Sűrű monológok, szűk tér

A trójai háború előzményei és következményei sűrű monológokban, szűk térben, ugyanakkor kitágított időben fogalmazódnak meg a Trójai nők című kamaradrámában, amelyet a Maladype Színházban mutattak be a napokban. Szabó K. István Euripidész drámáját állította színpadra, mégpedig egészen különös módon úgy, hogy egyetlen installáció körül beszélteti hősnőit. A napokban is műsoron szereplő tragédia adaptációjához Sartre és Illyés Gyula átdolgozásait is alapul vette, s így jöhetett létre a trójai háború komplex interpretálása.

A különböző karaktereket megtestesítő nők szemszögéből elmesélt történetet a pattanásig feszült monológok jellemzik, amelyeket nem érzünk sablonosnak vagy archaikusnak, a rendező igyekezett a legtöbbet kihozni a szövegekből. Dicséretes az is, hogy egy olyan előadás született, amelyben az érvelések nem hullanak szét, mindvégig feszesek maradnak. Egyedül az nehezíti az értelmezést, hogy nagyon kell koncentrálnunk az elhangzottakra, mert minden mondatnak óriási súlya van. Szintén Szabó K. István alkotta meg a lecsupaszított, szűk játékteret, melyben hősnőink mozognak, és sorsuk eldől. A szinte karnyújtásnyira lévő, fehérre mázolt, fából készült és leginkább küzdőtérre emlékeztető helyszín az elvesztett trójai háború utáni pillanatokat mutatja. A keserűség és a reménytelenség, az utolsó segélykiáltások villannak fel előttünk.

Az első jelenetek a megtört, eltiport, talpig feketét öltött trójai királynőt, Hekabét mutatják, aki hol mindent túlélő hősnőként, emelt fővel szónokol, hol tetszhalottként fekszik a porban, s akit Varga Mária nagy átéléssel alakít. Minden mondata éget. Megállás nélkül ütközteti az elvesztett háború érzelmi és értelmi szintjeit. Szerinte „Tróját nem győzte le senki, csak elgáncsolták.”

Amikor lánya, a meggyalázott Kasszandra – akit Tankó Erika alakít – lép be a sivár mikrotérbe, anyja vigasztalja ugyan, de a hercegnő tudja jól, kegyetlen sors vár rá. Kettejük dialógusaiban azok a részek igazán megindítók és hangsúlyosak, amelyekben egyéni tragédiájukat fogalmazzák meg. A szép hercegnő nem győzi elégszer ismételni, hogy mindent előre meglátott, a faló felgyújtását szorgalmazta, mégsem hitt neki senki. Eszmecseréjüket Talthübiosz, a követ szakítja félbe. Bödők Zsigmond, a darab egyetlen férfi szereplője hozza a híreket, hogy kire milyen sors vár: van, akire a számkivetettség, és van, akire a halál. A tér és az idő megszűnik abban a pillanatban, amikor Andromakhé, Hektór trójai herceg felesége, a hitves belép a különös térbe. Ő a dráma legtragikusabb nőalakja, legnagyobb vesztese, hiszen karjában gyermekével elsősorban nem a saját, hanem a csecsemő életéért könyörög. Huszárik Kata törékeny alkata és hangja telitalálat erre a szerepre. Meggyötört, reményvesztett anyaként és feleségként hol őrjöngő, hol elcsukló hangon mondja monológját, míg össze nem esik.
A dramaturgiát dicséri, hogy csak az előadás utolsó öt-tíz ­percében lép színre Heléna, Meneláosz spártai király felesége, aki miatt kitört a trójai háború, s akit Szilágyi Ágota formál meg csillogó ruhában.

Hekabé mélyen megveti, erkölcsileg és emberileg is elítéli a ledér nőt, míg Heléna térden csúszva könyörög férjének, akit szintén Bödők Zsigmond alakít, hogy bocsásson meg és fogadja vissza.
A darab erőssége a színésznők játékán túl az, hogy miközben a háború egyéni és társadalmi szintű konfliktusait ütközteti egymásnak, az időrétegek feloldódnak.

Petrovics Gabriella, Magyar Hírlap, 2019

Ahogyan a trójai birodalom és kultúrája anno pusztulásra ítéltetett, ugyanúgy eltűnőben van napjainkban a több évezredes humán műveltség.

A független társulatok hangulata mostanság nagyon hasonlít a legyőzött trójaiakéhoz. Ez a felismerés spontánul kínálja fel magát, szóval, nem gondolom, hogy Szabó K. István rendező fejében ez a párhuzam motoszkált volna, amikor elhatározta (Elvállalta? Javasolta?), hogy Euripidész Jean-Paul Sartre által átigazított, Illyés Gyulától lefordított és (magyar) színpadra alkalmazott szövegéből készít előadást a Maladypének úgy, hogy még a maga szövegeit is beleírja. De hát akkor miért éppen A trójai nők?

Jól tudom, hogy a darabválasztásnak számtalan (nagyközönség elé nem kerülő) szubjektív és praktikus oka lehet, de én szinte mániákusan nem tudok eltekinteni attól az igazságtól, hogy a szöveg- és darabválasztás már maga is üzenet. Lehet, hogy nem mindig tudatos, de minden bizonnyal eleve árulkodó. Pláne olyan esetben, amikor a színpadi szöveg tekintélyes része filozofáló-pszichologizáló (igen sokszor belső) monológ. Ilyenkor csak kell/lehet valamely párhozamot feltételeznünk a színre vitt alakok és az alkotók lelkiállapota között!

Már azért is, mert ha nem lenne ilyen megfelelés, az első bekezdés végén megfogalmazott (költőinek szánt) kérdésre semmilyen választ nem tudnék – magamnak – kitalálni. Azért kiemelten magamnak, mert fontosnak tartom ezúttal is hangsúlyozni, hogy kortársszínház-fogyasztóként külön bejelentés nélkül is magamnál tartom a jogot, hogy értelmem és érzelmem működtetésével úgy dekódoljak, ahogy tudásom engedi, hangulatom készteti, kedvem tartja. És a tudásnál rögtön meg is kell állnunk (ha tetszik, akár neki is tehetünk panaszt).

A trójai nők szereplői a görög mitológia ismert alakjai, de őket igen jól ma már leginkább csak a klasszika-filológusok ismerik. Ahhoz, hogy ennek az igényes, rétegzett jelentésű, kognitív és affektív tartalmakkal mélyen szántott szövegnek a jelentésárnyalatait, apró finomságait is észlelni és értelmezni tudjuk, úgy kéne ismernünk pl. Hekabe sorsát és jellemvonásait, mint a sajátunkét. Ugyanez igaz Andromachéra és Kasszandrára is. A szép Helénával kapcsolatban annyiban más a helyzet, hogy az ő sorsa és jelleme (legalábbis ebben a darabban) kevésbé bonyolult képlet – hálás derűvel is fogadja a közönség a rejtegetni alig tudott mellébeszélését, hogy tudniillik ő nem okozója, hanem szintén áldozata a sok vért és áldozatot követelő tragédiának, mely végül Trója pusztulását okozta. Ugyanis abban a dialógusban – talán először az előadáson – mai emberre emlékeztető alaknak tetszik a Szilágyi Ágota megformálta figura. És a közönség jelentős része jobban szereti, ha közvetlenül ismerhet önmagára, nem pedig bonyolult mitológiai áttéteken keresztül.

Ahogyan a trójai birodalom és kultúrája anno pusztulásra ítéltetett, ugyanúgy eltűnőben van napjainkban a több évezredes humán műveltség. A Maladype Szabó K. István rendezte előadásán egy hajdani konkrét birodalom elpusztulásáról hallunk, miközben a saját egykori kultúránk, a 19-20. századi irodalombirodalom és színjátszás eszményének haldoklását látjuk – már aki fogékony arra, hogy ilyen párhuzamok felfedezésével szórakoztassa magát.

Sulyok Mária legendás 1970-es Hekabe-alakítását A trójai nőkben nem láttam. Viszont kisgimnazistaként 1972-ben már megnéztem Kohut Magdát a Medeában (azt az Euripidészt nem Sartre, hanem Grillparzer írta át), mely alakítás arisztotelészi hatással volt rám: félelmet és részvétet keltett bennem. Kohut alakítását most a csodálatos Varga Mária játéka idézte fel bennem: a párhuzam a nagy előddel kifejezett elismerés a Hekabét ma játszó színésznőnek, és öröm számomra, már azért is, hogy ilyen sokáig kitart az emlékezetem. De az is igaz, hogy az én generációm jelentős része elismerte és csodálta ugyan a színészóriásokat, a nagy tragikákat, de már akkor, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben sem tudta magáénak érezni a félelmet és részvétet keltő színházat. Most is csodálom Varga Mária mellett Huszárik Katát is, aki Andromache szerepében szintén erőteljes érzelmekkel átfűtött drámai alakítást nyújt, elismeréssel adózom Szilágyi Ágotának Helénáért, de a nők közül talán a Kasszandrát megformáló Tankó Erika játékát szerettem a legjobban, mert a nagy ívű drámai monológok átélt abszolválásában egyéb lehetőségekre utaló titokzatosságot is megvillantott. A férfiak közül Bödők Zsigmond tetszett a legjobban, igaz, egyedül képviselte az állítólag erősebb nemet, de több szerepet is alakított az előadáson – mindegyiket odaadással, művészi alázattal.

Ám a kezdeti kérdés változatlanul nyitva van: miért is kell a Maladypének régi idők színjátszására emlékeztető stílusban és az izgalmas útkereső kezdetek alternatív környezetére hajazó kiállításban A trójai nőket játszania? Talán tényleg azért, hogy vegyük észre egykori birodalmunk pusztulását? Vagy azért, mert a humán kultúrában is lassan már csak a nőkre lehet számítani, mint ahogy a halál csendjében „hangot csak a trójai nők adnak”? Vagy azért, mert a függetlenek bizonytalan helyzetéből adódó anyagi és szellemi krízisben éppen most ennyire telik? Én nem tudom a választ. De a trójai nők azt üzenik: nem pusztult el Trója, mert a fejekben tovább él; továbbá – szemben a hivatalos felfogással – a görögök voltak a barbárok, akik lerombolták.

Kutszegi Csaba, Kútszéli Stílus, 2019

Balázs Zoltán rendező, színész saját társulatával, a Maladype Színházzal és a Budapesti Operettszínház művészeivel is próbál. Állandó útkeresésről, maximalista igényeiről, a függetlenek és a magyar színház, valamint a társadalom helyzetéről beszélgettünk vele.

- Olyan vagány, hogy a legutolsó rendezésében, az Yvonne, burgundi hercegnőben, előadásról előadásra, mindig egy színész választja ki a közönség tagjai közül a címszereplőt. Imádja ugyanis az improvizációt. Az a gyanúm, hogy mind az életben, mind ahhoz, hogy összetartsa a társulatát, temérdek improvizációra volt szüksége.

- Folyamatos újratervezésben élek, amihez nélkülözhetetlen a jó idegrendszer és az improvizációs képesség. Ügyelnem kell arra is, hogy ne vegyem túl komolyan magam. Szüntelenül keresni kell a kiskapukat, amelyek átjárást biztosítanak az általam, vagy a társulat által megfogalmazott célok felé. Mindehhez állandó készenlét szükséges. Az új impulzusoktól sem szabad megijedni, meg kell tanulnunk őket megfelelő hatékonysággal integrálni hosszú távú terveinkbe.

- Elvileg két produkciót próbál párhuzamosan, a Maladypével a Merlint, a Budapesti Operett Színházban pedig a Nine című musicalt. De a covid járvány miatt mindkettő próbáit abba kellett hagynia. Ilyenkor kicsit sem szentségel?

- Dehogynem! Borzalmas ez a kényszerszünet. Tankred Dorst eposza, a Merlin, és Arthur Kopit- Maury Yeston Nine (Kilenc) című műve is nagyívű alkotás, kacifántos történettel és sok szereplővel. Mindkét darabot egy lendülettel érdemes színpadra álmodni. A Nine szerzőpárosának Fellini 8 és fél című filmje adta az inspirációt, ami ezernyi szálon fut, és rengeteg dimenziója van.

- A musicalek azonban általában sok mindent leegyszerűsítenek.

- Ez a musical sok szempontból rendhagyó. A szereplők például folyamatosan jelen vannak a színpadon. A darab az alkotó embert veszi górcső alá. A főszereplő 43 éves, épp mint én most. Ezekben az időkben, amikor motorizációs energiánkat és megszokott fordulatszámunkat kénytelenek vagyunk nullára csökkenteni, alaposan végig tudjuk gondolni az alkotási folyamatok külső és belső vonatkozásait.

- Mire jutott önmagával?

- Hogy az útkeresés állandó motívum marad az életemben. A személyiségemben pedig a kíváncsiság a legalapvetőbb indukciós erő. Mindig érdekelni fog, honnan jövök, merre tartok. Időnként azért leltároznom is kell. Ahhoz, hogy koncentráltan tudjak figyelni, arra, ami egy adott periódusban a legfontosabb, meg kell szabadulnom a feleslegektől.

- Az, hogy Erdélyből jön, máig meghatározó?

- Természetesen. Erdélyt magamban hordozom, onnan származom, ott éltem 12 éves koromig. De a kisebbségi öntudatot nem tartom magam előtt pallosként, és nagyon utálom, amikor ezzel mások visszaélnek.

- Mit hozott onnan magával?

- Például azt, hogy nincsenek abszolútumok a világban, és, hogy az igazság, a szeretet nem ítélkezik.

- Egyszer azt mondta, hogy a fél személyisége Erdélyben maradt...

- A 12 éves gyerek énem valóban ott maradt a máramarosszigeti pályaudvaron. Ha meghalok, akkor elmegyek érte, és együtt távozunk az ismeretlenbe. Egy folyamatos belső utazásnak vagyok a főszereplője, ami remélem egyfajta megvilágosodás, öntudatra ébredés felé halad. A valóság és a képzelet minduntalan összefonódik az életemben. Az arcom és a maszkom sokszor helyet cserél. Egy művészt különösen jellemez, de valamennyi emberre igaz, hogy a társadalmi szerepét tükröző maszk mögött ott van az igazi énje.

- Az a maszkja, hogy megszállott alternatív rendező, aki éjjel-nappal dolgozik?

- Van, aki számára ez a maszkom. Mindenkiről létezik egy kép, amit a környezet visszatükröz. Ön ott volt az indulásomnál, tudja, hogy a fenegyerek attitűdöt nagy előszeretettel sütötték rám. Most hála istennek ezt áttestálták ifj. Vidnyánszky Attilára, majd tőle is átveszi valaki. Mindig van egy ügyeletes megváltó, egy kis Messiás, akiről azt hiszik, hogy felborzolja a magyar színházi életet. Aztán mind a jelöltek, mind akik kijelölik őket, rájönnek, hogy ez nem magányos játék.

- Hitte magáról, hogy megváltja a színházat, a világot?

- Nem. Abban hittem, hogy mindaz, amit a saját színházi univerzumom által képviselek, hozzátesz majd valamit a nyitott és sokszínű színházi kánonhoz. Mindezt olyan „elvetemült” játszótársakkal próbáltam megvalósítani, mint Béres Ilona, Ladányi Andrea, Kútvölgyi Erzsébet, Törőcsik Mari, Sinkó László vagy Kuna Károly. Szerettem volna, ha azok az előadásaim - Theomachia, Empedoklész, Négerek, Amalfi, Faust I.-II. - amelyek nem szokványos módon közelítettek egy-egy kényes témához, megtermékenyítően hatnak másokra is.

- Akiket az előbb említett, egy-egy produkciójából vállaltak részt. Szerintem az igazán elvetemültek azok voltak, akik 6-7 évig a társulatának tagjaiként dolgoztak. Ők ezt az idejüket szinte teljesen odaadták önnek, a közös munkának. Ebbe család, magánélet sem fér nagyon bele. Éjjel-nappal próbákat tart, a feladatra való őrületes koncentrálást, jókora testi, lelki kondíciót igényel.

- Pontosan összefoglalta. Ez egy életforma. Társulati tagként azok tudják csak vállalni, akik pályájuk elején szeretnének befektetni a saját szakmai fejlődésükbe. Egy-egy kalandra persze mindig csatlakoznak hozzájuk olyan nagy tudású művészek, mint akiket az előbb felsoroltam. Addig érdemes ezt csinálni, ameddig örömet jelent. Amikor valakinek már fontosabb lesz, hogy családja, stabil megélhetése, háza, autója vagy nagyobb népszerűsége legyen, akkor a Maladypét el kell engedni. Az illető tehetsége és munkája automatikusan és mélyen beépül a Maladype fejlődéstörténetébe. Elég ha csak néhány nevet említek: Fátyol Kamilla, Fátyol Hermina, Kálid Artúr, Dévai Balázs, Soltész Erzsébet, Orosz Ákos, Lendváczky Zoltán, Tompa Ádám, Páll Zsolt..

- Többször voltak szinte éhkoppon, minimális támogatásból igyekeztek fenntartani magukat. Ki is adtak egy közleményt a működési pályázatokat elbíráló kuratórium tevékenységével kapcsolatban.

- Évről évre csökken a működési támogatásunk, mert olyan preferenciák, összefonódások vannak a kuratórium tagjai, és bizonyos alkotóműhelyek között, amelyek nem méltóak színházi társadalmunkhoz. A kuratóriumnak politikától és belterjes szakmai csoportosulásoktól mentes szellemiséget kellene képviselnie. Szakmailag elkötelezett kurátoroknak és művészileg eredményes együtteseknek kellene a pályázati platformokon összetalálkozniuk. Elég csak annyit megemlítenem, hogy az idei pályázati kiírás semmiben sem különbözik a tavalyitól vagy a tavalyelőttitől. Egyáltalán nem alkalmazkodik ahhoz a radikálisan más élethelyzethez, amit a pandémia okozott. Ez azt jelenti, hogy senki nem foglalkozik ennek a hatásával, senkit nem érdekel. Feltehetően azért van így, mert a „jegyző”, „jegyzőné” már tudja, kinek mennyi jár. Ezt továbbra is elfogadhatatlannak tartom.

- Amikor éppen nincs pandémia, a társulat pénzének zömét a külföldi vendégjátékokon szokta összekeresni?

- Általában igen. A vendégjátékok hiánya most hatalmas vákuumot jelent az életünkben. Hiába lennének meghívásaink Egyiptomtól Peruig, addig nem tudunk utazni, ameddig nem kapjuk meg a vakcinát és nem rendelkezünk oltást igazoló kis könyvvel. Fogalmunk sincs, hogy mikor térhetünk vissza a nemzetközi színtérre, de már nagyon várjuk.

- Valószínűleg sok független színház elvérzik. Nem sietnek a helyzetnek megfelelő támogatásukkal.

- Már eddig is sokan elvéreztek. Aztán lesz helyettük ilyen-olyan társulatocska.

- Arra gondol, hogy mint a kamu pártok, ők is lényegében csak a támogatást akarják megszerezni, de valójában látszattevékenységet folytatnak?

- Részben. Fontosnak tartom, hogy új csoportok jelenjenek meg és, hogy megfelelő kezdőtőkével indulhassanak, de hiányolom a hosszú távú koncepciót és stratégiát a művészi, működési tervekből. A korábbi években a kurátorok többször megfogalmazták, hogy 6 társulatot, köztük minket, már régóta ki kellene emelni. Ezeket a komoly eredményeket és sikereket maguk mögött tudó együtteseket, akik több éve bizonyítják életképességüket időszerű lenne egy kiemelt kategóriába áthelyezni. Nos, ez a változás még várat magára.

- Korábban illúziónak minősítette, hogy a szakma össze tud fogni. Ezt most is így látja?

- Sajnos igen. Ehhez nagyvonalúságra lenne szükség, sokféle szempont, igazság és érv egyeztetésére. Ma, amikor az alkotóember létezését nagymértékben az határozza meg, hogy melyik klubhoz tartozik, ez biztosan nem lehetséges. Szinte mindenkiben kialakult egyfajta igazodási kényszer jobb, bal, alsó vagy felső irányba. Ebből igyekeztem mindig kimaradni. Nekem a színházművészet bonyolult természetével és mechanizmusával van elszámolni valóm. Színházi közéletünk szereplőiben hatalmas a feszültség, sokan vannak robbanás előtti állapotban, ez semmiképp sem nem könnyíti meg a színház lényegéhez, az egymáshoz való visszatérést. Ahhoz, hogy ennek a 100 fejű „vírushidrának” a szorításából kiszabaduljunk, és közös ügyeinket rendezzük végre, muszáj lesz megbocsájtanunk egymásnak. Önmagunkkal érdemes kezdeni. Ha képtelenek leszünk szakmai alapon egyeztetni a nézeteinket, akkor pártok, klubok, törzsek fogják meghatározni az életünket.

- Hamletet, Bicska Maxit, III. Richárdot egyaránt játszott. Miért nem lép fel jó ideje?

- Érkeznek felkérések, de a saját társulatommal való törődés, a külföldi rendezések nem mindig teszik lehetővé, hogy igent mondjak. Hamletként, III. Richárdként, vagy Viktor Kravcsenkoként létezhettem a színpadon, ezért tudom, hogy ezek a feladatok teljes embert igényelnek.

- Kravcsenko könyve annyira fontos volt önnek, hogy a Maladype adta ki a magyar fordítását. Ennek ellenére, a premieren nem sikerült szemléletesen átadnia a szöveget. Ezt ön is érezte. Bejelentette, hogy abba hagyja az előadást, visszaadják a pénzt a nézőknek. Aztán szerencsére folytatta. Ilyesmi meglehetősen ritkán történik.

- Előfordult ilyen velem akkor is, amikor a Hamletet játszottam. Azt éreztem előadás közben, hogy lejárt az agyi kapacitásom, és kértem a nézőktől egy kis időt. A „Hogy vádol engem...” kezdetű monológ előtt történt. Az egyik hang a fejemben azt mondta: menni kell tovább, kifizették a jegy árát, told a műsort! A másik hang pedig azt: most mit hazudozol, elfáradtál és el akarsz hallgatni. Engedelmeskedve a második hangnak, kis pihenő után, szavanként raktam össze a monológ kezdő gondolatsorát és úgy építettem fel a hamleti mondandót...döbbenetes ereje volt.

- A mostani társulata egy Marosvásárhelyen végzett színészosztály tagjaiból áll...

- Már 3 és fél éve.

- A zömük nem erdélyi, csak kimentek oda tanulni.

- Így van. Az Augusztus című vizsgaelőadást rendeztem nekik, és látva, hogy mennyire tehetségesek, milyen érzékenyek egymás rezgéseire, úgy döntöttem, hogy leszerződtetem őket.

- Az a tendencia, ami már eddig is elindult, hogy sokan Magyarországról mennek Marosvásárhelyre színházművészetet tanulni, elképzelhető, hogy amiatt, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel történt, fölerősödik?

- Már idén is sokkal többen jelentkeztek Marosvásárhelyre, mint tavaly.

- Hogyan látja, mi felé megy a magyar színház?

- Új, átfogó értelmezést kellene találni közös feladatainknak. A középszerű, törpelelkű és szakmailag éretlen embereknek kicsit hátra kéne lépniük.

Bóta Gábor, 168 Óra, 2021

Balázs Zoltán, színész, rendező, a Maladype Színház vezetője azon szerencsés művészek közé tartozik, akik a pandémia alatt – a járványügyi intézkedésekkel szinkronban – a színházak kényszerbezárása és időszakos újranyitása mellett is alkothatnak. A Jászai Mari-díjas rendező a Maladype Színház és az Operettszínház társulatával egyszerre készíti elő a nyitás után bemutatásra kerülő két nagyszabású mű színpadi adaptációját. A Maladype művészeivel Tankred Dorst: Merlin, avagy a puszta ország című darabját; az Operettszínház alkotóival Arthur Kopit és Maury Yeston közös szerzeményét, a Federico Fellini 8 és ½ című Oscar-díjas filmjéből készült nagysikerű Broadway-musicalt, a Nine-t próbálja. Érdekes egybeesés, hogy a Merlin és a Nine szinte egy időben ünnepli keletkezésének 40 éves évfordulóját.

Mennyivel másabb „zárt ajtók mögött” színházazni a jelen helyzetben?

Egy olyan nyitott színházi műhely esetében, mint a Maladype, különösen összetett feladatot jelent. A helyzetünket az is nehezíti, hogy előadásainkat nem tudjuk streamelni, mivel nem rendelkezünk sem megfelelő technikai apparátussal, sem elegendő támogatással. Így, összhangban a járványügyi intézkedésekkel, társulatunk színészei leginkább Tankred Dorst Merlin című darabjának próbáira koncentrálnak, amelynek bemutatóját a közönséggel való újbóli személyes találkozás alkalmával, az újranyitás után tervezzük megtartani.

Egy darab rendezésénél mit kell másképp csinálni a „megszokott” menetrendhez képest?

Az alkotási gyakorlatot most a COVID-szabályozások határozzák meg; ezekhez alkalmazkodni nem kis teljesítmény. Fontos, hogy a speciális próbaidőszakot gondosan megszervezett próbatechnika tegye mindenki számára biztonságossá, ezért az előzetes rendezői elképzeléseket megvalósító színészi játékot ebben a gúzsba kötött formában kell tudatos komplexitással felépítenünk. Lényeges szempont, hogy a minőségi összjáték ne sérüljön.

Nem véletlen, hogy az idén fennállásának 20. évét betöltő Maladype Színház a Merlinnel kívánja feldolgozni sajátos fejlődéstörténetét és különböző alkotókorszakait. Mit jelent önnek a Maladype? Mit jelent ez a 20 év?

A Maladype szó lovári nyelven Találkozás-t jelent. A szó konkrét és elvont tartalmai egyszerre képviselik mindazt, ami a színházról alkotott elképzeléseim lényege. A Maladype számomra egy húsz éve véletlenül létrejött találkozásnak a legszabadabb platformja, ahol a legteljesebb, legboldogabb és legönazonosabb létezés élményét élhetem át újra és újra. Közös szakmai evolúciónk során számtalan kényes témáról beszéltünk már a kortárs színház nyelvén és olyan rendkívüli alkotótársakkal szövetkeztünk, akik maguk is a rendhagyót, az újat keresték. Ezekben a nem szokványos kalandokban legfőbb cinkosaink mindig a nézők voltak. Az ő megújuló figyelmük és kalandvágyuk bizonyítéka az elmúlt 20 év.

Mit kell tudni a Merlin c. darabról?

A Merlin a XX. századi ember történelmi és metafizikai tapasztalatainak monumentális összegzése. Egyfajta „történelmi revü”, ami Európa múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszél. A Dorst által megálmodott történet, amely a kora középkor Angliájában játszódik, a bonyolultan ellentmondásos főhős megszületésével veszi kezdetét. Merlin a kelta mitológia népszerű varázslója, az ördög gyermeke, akit az apja halandónak nemzett, hogy így beteljesíthesse majd akaratát és felszabadítsa az emberek tulajdonképpeni természetét: az eredendő gonoszságot. Ő azonban nem akar engedelmeskedni és szembeszállva apja sátáni tervével, megalkotja a béke, az egyenlőség és az igazságosság alapelvein nyugvó alternativ világrendet: a Kerekasztal eszméjét, amelyet az ifjú Arthur király lesz hivatott valóra váltani. A mű korokon átívelő központi kérdése: képes lehet-e valaha is az ember az eszményi, harmonikus társadalom megteremtésére?

A Nine című Broadway-mű zeneszerzője, Maury Yeston hozzájárult az előadás bővített zenei anyagához. Ez azért nagy dolog lehet...

Óriási megtiszteltetés. Yeston úrnak köszönhetően a Broadway-siker 40 éves történetében a budapesti Operettszínházban hangzik majd el először a Nine filmváltozatának három ikonikus slágere – a Cinema Italiano, a Take it All és a Guarda la Luna. A dalszövegek magyar fordítását Szomor György készítette, aki az általam rendezett előadásban egyben a filmrendező főszereplő, Guido Contini megszemélyesítője is. Mivel az Operettszínházban három szereposztással valósul meg a Nine, a főszerepet Dolhai Attila és Homonnay Zsolt is megosztja egymással. A kaleidoszkóp-szerű játékban a különböző nőtípusok megformálóiként a közönség láthatja majd Bánsági Ildikót, Kalocsai Zsuzsát, Szulák Andreát, Siménfalvy Ágotát, Nádasi Veronikát, Vágó Zsuzsit, Janza Katát, Polyák Lillát, Peller Annát és Keresztes Ildikót is.

Mit kell tudni a Nine-ról?

A különleges musical, amely Federico Fellini Oscar-díjas 8 és ½ című remekművéből inspirálódott, az 1980-as évek elején Arthur Kopit librettójával, valamint Maury Yeston zenéjével és szövegével készült el. Fellini legendás alkotása nemcsak a filmtörténet első rendezői önvallomása, zseniális és újító mű, de nagy hatást gyakorolt más művészekre is. A Nine 1982. május 9-én érkezett a New York-i Broadway-re, ahol óriási sikert aratott a nézők és a kritikusok körében is. 12 Tony-díjjal jutalmazták. Többek között: a legjobb musicalnek, a legjobb eredeti zenének és szövegkönyvnek, valamint a legjobb jelmeztervezésnek járó elismeréseket is besöpörte. Az előadást az évek során 729-szer tűzték műsorra itt, mindeközben pedig elindult nemzetközi hódító útjára: színpadra állították szerte az Egyesült Államokban, majd Dél-Amerikában, Londonban és Európa több országában is. A musical zenéje sokféle műfajból merít, igazán színes, magával ragadó hangzásvilágot teremtve, több ismert sláger is felcsendül a darabban.

Mikor látta először a Fellini-filmet, és mi volt róla az első benyomása?

A kultikus filmet a szentesi drámatagozat diákjaként láttam először és teljesen rabul ejtett az a cirkuszi forgatag, ami a Marcello Mastroianni lelkében zajló alkotói folyamatok örvényszerű mozgását szimbolizálta. Tetszett, hogy a főszereplőt körülvevő világ a fantázia, az álom és az emlékezés szűrőjén keresztül jelenik meg. Gyerekként én is bohóc szerettem volna lenni, így könnyen át tudtam érezni Fellini vonzalmát a cirkusz világához és gond nélkül azonosultam a különböző archetípusokkal. A film sajátos nyelvezetének „bonyolultan egyszerű” jellegét persze csak évekkel később tudtam igazán megérteni és élvezni.

Volt szerencséje a két darab valamelyikét színpadon látni korábban? Ilyenkor tudatosan törekszik a hasonló megoldások elkerülésére?

Bár mindkét művet láttam már többféle feldolgozásban, egyik előadás sem befolyásolt a saját vízióim megalkotásában. A színészeket is arra szoktam buzdítani, hogy nézzenek meg minden lehetséges adaptációt és maguk szűrjék le a szükséges tanulságokat. Egy produkcióban már sikeresen megoldott színészi pillanat még nem hordozza magában automatikusan az adott figura viselkedésére vonatkozó ok-okozati összefüggések általános érvényű átfogó magyarázatát. A próbák során arra törekszem, hogy az általam megrajzolt koordináták között a színészek a saját igazságukat találják meg, önmaguk személyiségéből kiindulva.

Mennyire embert kívánó feladat két ekkora volumenű művet egyszerre kézben tartani? Hogyan lehet ezt megoldani?

Rengeteg ember összmunkája szükséges, hogy e két nagyívű darabnak a színpadra állítása ideális feltételek között történjen. Szerencsére a Maladype Színházban és az Operettszínházban is rendkívül felkészült, profi csapattal dolgozhatok együtt, akiknek az előadás sikere ugyanolyan fontos, mint nekem. A legfontosabb, hogy maximálisan megbízzak azokban a szakemberekben, akik a rövid és hosszú távú szervezési, valamint kivitelezési feladatokat elvégzik körülöttem.

Mennyire nehéz vagy éppen könnyű egy adott színházi darabban reflektálni az aktuálpolitikai, közéleti helyzetekre? Kell egyáltalán?

Direkt kiszólásokkal nagyon könnyű elnyerni azon nézők tetszését, akik mindenféle elvektől és ideológiáktól megittasulva pártpolitikai elkötelezettségüket demonstrálni járnak a színházba. Közéletünkről árnyalt és részletgazdag képet festeni, már sokkal nehezebb és kockázatosabb vállalkozás. Feszültségekkel teli társadalmunkban különösen veszélyes emberi és művészi feladat. Rendezéseimben igyekszem azokra a valóságimpulzusokra rátalálni, amelyek tényszerűségük által nem ítélkeznek, és nem diszkriminálnak.

Ön hogyan látja a színház jövőjét? Jelenleg mi a legfontosabb – akár az alkotó, akár a közönség szempontjából? Mit tehetünk?

A világjárvány kitörése után közvetlenül, amikor otthonaikban önkéntes száműzetésüket töltötték az emberek, az volt a benyomásom, hogy a színház csak a lakosság viszonylag kis hányadának hiányzik. A mindennapos színházi események és a személyes találkozások utáni sóvárgás főleg a színházi szakembereket jellemezte. Akkor úgy éreztem, hogy a pandémia örökre megváltoztatja a színházba járás klasszikus szokásait és a karantén után a kultúrafogyasztás másféle módjait választják majd az emberek. Mostanra azonban tisztán látható, hogy mindenki telítődött a különféle online tartalmakkal és az emberekben kezd újraéledni a közösségi élmények által átélhető közvetlen és emberi pillanatok iránti igény. A színháznak nemsokára újra „mozgósító” szerepe lesz és bízom benne, hogy ezt hitelesen teszi majd.

Császár Gergő, Budapest BEAT, 2021

- A vesztegzár a befelé fordulásra, leltározásra is jó -

Balázs Zoltán, Jászai Mari-díjas színész, rendező, Kolozsvárott született, tizenkét éves volt, amikor a román forradalom után családjával áttelepül Magyarországra. A nemzetközi hírű Maladype Színház alapítója és vezetője. Nemrég az ő rendezésében mutatták be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészek Művészklubban, azonban a koronavírus-járvány őket is súlyosan érintette. Az alkotótól azt is megkérdeztük: a jelenlegi krízishelyzetben a nagyon megosztott színházi szakmában elkezdődhetnek-e új közeledések? Van-e esély a pozitív változásokra?

- Amikor két héttel ezelőtt egyeztettük az interjút, még egy másik világban éltünk. Azóta berobbant itthon is a koronavírus-járvány, és a kormány az elsők között záratta be a színházakat. Hogy érinti ez a Maladype társulatát?

- Januárban mutattuk be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészekben. Nem tudjuk, mikor játszhatjuk újra. Több belföldi és külföldi vendégjátékunk is elmaradt. Ráadásul most kellett volna Chicagóba repülnöm, hogy az avantgárd színházi élet amerikai fellegvárában megrendezzem Witkiewicz: Vízityúkját. De ez is el lett napolva.

- Bevételek nélkül meddig húzhatják ki?

- Az EMMI-től már megkaptuk a többlettámogatásunkat, és maradt egy kis spórolt pénzünk is, így a tartalékainkból május végéig tudunk létezni. Addig biztosított a társulat tagjainak a fizetése. Hogy azután mi lesz, nem tudom. A Maladype fennállásának közel húsz éve alatt anyagilag szinte mindig embert próbáló helyzetben volt. Megszoktuk már, hogy különféle tervekkel kell rendelkeznünk. De a gyors problémamegoldás képessége is elengedhetetlen, hogy továbbléphessünk. A színháznak mindig készen kell állnia a változásokra.

- Ám önöket egy ideje csőstül éri a baj, tavaly áprilisban elveszítették az állandó játszóhelyüket, a Mikszáth Kálmán téri bázisukat. Mi történt?

- Nyolc évig béreltünk ott egy nagypolgári lakást, ötven nézőt tudtunk befogadni. Múlt év áprilisában külföldön rendeztem, a társulat pedig turnézott. Arra jöttek haza, hogy a bázisunkat elárasztotta a víz, az összes díszletünk, jelmezünk és technikai berendezésünk tönkrement. Hivatalosan „lakótársi gondatlanság” okozta a beázást. Mivel mindenünk odaveszett és lényegében hontalanná váltunk, a repertoárunkon lévő előadások 70 százalékát nem tudtuk tovább játszani. Sajnos néhány színészünktől is meg kellett válnunk.

- Gondolom, ez volt a legnehezebb.

- Mindig ez a legnehezebb, de már az elengedésekben is gyakorlott vagyok. Először ez akkor viselt meg, amikor 2004-ben meg kellett válnunk a társulatunk cigány tagjaitól. Ehhez tudni kell, hogy a Maladype 2001-ben úgy jött létre, hogy megkeresett Dragan Ristic, egy szerb producer, hogy cigány és nem cigány színészekkel mutassuk be Ionesco Jacques vagy a behódolás című darabját a Roma Parlamentben. Előzőleg több rendezőt is felkért, de a feladat egzotikus jellege miatt senki sem vállalta. Én akkor még egyetemista voltam színész és rendező szakon. Azt mondták Risticnek, én leszek az ő embere, mert én mindenféle őrültséget bevállalok. Így is lett. Az első bemutatónknak akkora sikere volt, hogy gondolkodás nélkül nekivágtunk a következő munkának, ami újabb elismeréseket hozott. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy társulatot igazgatok, pedig sosem voltak ilyen ambícióim. Nagyon szerettem volna, ha a cigány színészeink tovább velünk maradnak, mert elképesztően tehetségesek voltak, de a saját közegük visszarántotta őket. A fejükhöz vágták: kifehéredtetek, elgádzsósodtatok, árulók vagytok. Választani kényszerültek a családjuk és a Maladype között.

- Jelenleg hat Marosvásárhelyen végzett fiatal színészből áll a Maladype. Hogy találta meg őket?

- Két éve meghívtak az ottani Művészeti Egyetemre, hogy a végzős színészosztálynak rendezzek egy vizsgaelőadást. A próbafolyamat során annyira megszerettük egymást, hogy miután lediplomáztak, az egész osztályt leszerződtettem. Korábban már kidolgoztam az ÖT KAPU színház-metodikai és pedagógiai módszert, amely segítséget nyújthat a színészi alkotás alapjainak újrafelfedezésében. A marosvásárhelyi csapat lett az állandó tesztcsoportom is.

- Karácsony Gergely főpolgármester segítséget ígért a bajba jutott fővárosi színházaknak, de a függetleneket nem említette. Jogosnak tartja?

- Egyáltalán nem. Mi is a budapesti színházi élet egyik meghatározó társulata vagyunk, nemzetközi elismertségünk Ázsiától Amerikáig terjed, és mindenhol a magyar progresszív színházi kultúrát képviseljük. Tesszük úgy, hogy nincs állandó állami vagy fővárosi támogatásunk. Bár többször hangoztatták, hogy széles körű szakmai egyeztetés lesz a függetlenekkel, eddig nem valósult meg, vagy csak én nem tudok róla. A szellemiségünket tekintve mi abszolút függetlenek vagyunk, nem köteleződtünk el se jobbra, se balra, nincs igazodási kényszerünk és nem követünk trendi irányzatokat sem. Ugyanakkor a színházi struktúrában a „függetlenek” kifejezésnek semmi értelme sincs. Nagyon is függünk a pályázatoktól, a döntnököktől, és az aktuális kormányrendeletektől.

- Színházi életünket más is megrázta az utóbbi időben: a hatalommal való visszaélés újabb botránya. Eszenyi Enikőt, a Vígszínház igazgatóját egykori és jelenlegi kollégái közül többen is lelki abúzussal és fizikai agresszióval vádolták meg. Mit gondol erről?

- Enikő engem is felkért, hogy támogassam az igazgatói pályázatát, amit még a botrány kitörése előtt meg is tettem. Azért támogattam, mert kimagaslóan tehetséges művésznek tartom, és a Vígszínház megújításáért tett igazgatói erőfeszítései elvitathatatlan tények. Számunkra az sem mellékes, hogy amikor társulatunk bajba került, ő az elsők között ajánlotta fel nekünk a segítségét, amit kevesen tettek meg, és ha mégis, akkor feltételekhez kötve. Máté Gábor nyilatkozatához kapcsolódva én sem szeretnék részt venni Enikő lincselésében, de egyetértek azzal, hogy ezt az ügyet alaposan ki kell vizsgálni, mert semmilyen közegben, így a színházban sem fogadható el a lelki vagy fizikai bántalmazás semmilyen formája. Ha mindez megtörtént, következménye kell, hogy legyen. Enikő lemondott, a Vígszínház hamarosan új vezetőt kap. Csakhogy ennek az ügynek van egy másik aspektusa is: a mindenkori társulat és az érdekvédelmi szervezetek felelőssége. Érthetetlen, hogy a #metoo mozgalom előretörésével párhuzamosan hogyan volt lehetséges ilyen sokáig titokban tartani ezeket a nagyon komoly szakmai és emberi sérelmeket.

- Ön is tudja, hogy az érdekvédelmi szervezetek nem működnek. Mit csináljon a színész? Olvasson be az igazgatónak? Másnap valószínűleg már nem kell bemennie.

- Mi is tagja voltunk a Független Előadó-művészeti Szövetségnek, de 2005-ben más társulatokkal együtt, kiléptünk, mert úgy éreztük: nem képviselik az érdekeinket. A minket ért sérelmeket azonban nem hagytuk szó nélkül. Béres Ilona mondta egyszer nekem: a színészi pálya legkiszolgáltatottabb pillanataiban a megfelelő kommunikáció és a stílus volt a legfontosabb fegyverük. Ezért sem mindegy, hogy egy rendező milyen eszközökkel éri el, hogy alkotói szándékait a színész a színpadon meghosszabbítsa. Erővel, erőszakkal, avagy szakmai felkészültséggel? És az adott társadalmi-kulturális közegtől is függ, hogy mi megengedett egy színházban és mi nem.

- Sokfelé járt a világban. Azt tapasztalta, hogy a demokratikusabb országok színházaiban ritkábbak a hatalmi visszaélések?

- Nem, sőt, tán még gyakoribbak. Sokan azt gondolják, a művészi szabadság azt jelenti, hogy bármit megengedhetnek maguknak. De például Romániában és Franciaországban a szakmai érdekvédelmi szervezetek jóval erősebbek.

- Ön Párizsban is tanult olyan színházi mesterektől, mint Bob Wilson vagy Anatolij Vasziljev. A budapesti Bárka színházban pedig Tim Carrol, a neves brit rendező kérte fel Hamletet játszani. Ezek a nagy mesterek is agresszívek voltak?

- Soha nem hallottam ordítani őket, a hangjukat sem emelték fel. Mégis érvényesíteni tudták a művészi szándékaikat. Mind a hárman koncepciózus alkotók, pontosan tudták, hogy mit akarnak. Színészként és rendezőként tőlük kaptam a legnagyobb szabadságot.

- Ön is társulatot irányít. Saját vezetői stílusát hogyan jellemezné?

- Erről inkább a színészeimet kellene kérdezni, egyébként a #metoo kampány óta állandóan „fotóznak” engem próba közben. Viccnek szánják, de nem teljesen az. Élesebben figyelnek, és nekem is jobban oda kell figyelnem arra, hogy mit és hogyan mondok. Nem vagyok agresszív rendező, de határozott és lendületes.

- A vesztegzár a befelé fordulásra, leltározásra is jó. A színházaknak mire lenne érdemes felhasználni a kényszerpihenőt?

- Azokat a rossz szakmai és erkölcsi beidegződéseinket kellene újragondolnunk, amelyek súlyos visszatartó erőt jelentenek a művészi innováció kibontakozásában. Az egyik legnagyobb problémánk, hogy nincs szakmai befektetés. A művészeti egyetemek hallgatóit kevéssé foglalkoztatja, hogy megismerjék hivatásuk hagyományait, és megértsék a korábbi nagy mesterek és színpadi újítók viharokat kavart eredményeit, esetleg továbbgondolják azokat. Legfőképp azt tanulják meg: hogyan kell ügyeskedni és érvényesülni. Kikkel előnyös barátkozni.

- Ne legyen igazságtalan! A legtöbb pályakezdő színészt nem várja szerződés, és a túlképzések miatt joggal tartanak attól, hogy bárki, bármikor lecserélhető.

- Egyáltalán nem hibáztatom a fiatalokat, de attól a tény még tény marad. A színházi szakmának rengeteg régi adóssága, bűne van, amelyekkel szembe kellene végre nézni. Mert, ahogy Agatha Christie regényében Poirot mondja: régi bűnnek hosszú az árnyéka.

- Milyen bűnei vannak a színházi szakmának?

- Például a műveletlenség, a szakmai tudás alapjainak hiánya, a színészek és rendezők érdektelensége. Találkoztam már olyan pályán lévő színésszel, aki nemcsak Latinovits Zoltánt nem ismerte, de Törőcsik Mariról sem hallott. Kevesen tudják ki volt Németh Antal, Harag György, Paál István vagy Gaál Erzsébet. A rendezők nem olvasnak eleget, legtöbben, tisztelet a kivételnek, a dramaturggal meséltetik el a darab történetét és azt vetítik a színpadra. Bűnnek tartom a valódi mesterek hiányát is. A művészképző osztályokat gyakran olyan tanárok vezetik, akiknek a saját munkájuk mellett alig van idejük bejárni az órákra. A növendékekkel valójában a segédtanárok foglalkoznak: húszon-harminc éves szakmailag még kisfiúk és kislányok. Miközben a hallgatóknak tapasztalt mesterekre lenne szükségük, akik folyamatosan segítik a fejlődésüket.

- A külföldi mestereiről már mesélt. Hazaiak is voltak?

- Példaképek igen. Még a színművészeti előtt a régi Nemzeti Színház stúdiósa voltam. Közelről láthattam, hogyan próbál Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Lukács Margit vagy Tolnay Klári. A Nemzetiben szokássá vált színészavató próbáknak kitenni a pályakezdőket. Például egy színésznagyság előadás közben a takarásban megpróbálta kizökkenteni, megnevettetni az öntudatosan statisztáló fiatalokat. Tízből kilenc visszanevetett, hogy elnyerje az óriások kegyeit. Én azt mondtam magamban: „Ha most kibírom nevetés nélkül, pályán maradok”. Nem volt könnyű, de kibírtam, és megbecsültek érte. Színészként mindig utáltam, ha kihasználnak. Ha lelkesen improvizálok a próbán, megmutatom egy jelenet különböző variációit a rendezőnek, majd amikor megkérdezem, melyik változat maradjon, annyit bír mondani: Hm, nem tudom. Ez a „nem tudom” a színész és a rendező együttműködésének a halála. A rendezőnek tisztában kell lennie azzal, hogy koncepciójának milyen céljai vannak, és milyen színészi megoldások szolgálják azt.

- És mit tehet egy fiatal rendező, ha bejön a direktor és átrendezi a darabját?

- Például nem engedi, hogy a nevével visszaélve bemutassák a produkciót. Ha valaki ezt megtette volna velem pályakezdőként, biztos, hogy azonnal felállok, és a nyilvánossághoz fordulok.

- Önt most sokan vádolnák áldozathibáztatással.

- Én csupán azt állítom, hogy minden pillanatban tudunk dönteni, és ha erről lemondunk, akkor válunk áldozattá. Nincs olyan szerződés, ami arra kötelezné a rendezőt, hogy hozzá kell járulnia ahhoz, hogy átrendezzék a munkáját. A probléma sok esetben az, hogy az alkotók félnek, mindenáron meg akarják ragadni a kínálkozó alkalmat és nem ismerik a jogaikat. Ahogyan a nézők sincsenek tisztában a lehetőségeikkel, például, hogy joguk van tudásalapú művészi teljesítményhez jutni.

- Mit csináljon a néző, ha nem tetszik az előadás?

- Ma már elég sok fórum van, ahol a véleményét közzé teheti, elmondhatja az ismerőseinek, hogy a rossz előadást ne nézzék meg. Persze ez nem ilyen egyszerű. A néző végre eljut a színházba, kifizeti a jegyet, és azzal ül be, hogy: „Van öt percem, na, mutassátok a katarzist!” Majd csalódottan nyugtázza, hogy ez most elmaradt, de sebaj, majd máskor. A színházban azonban nincs máskor. Csak itt és most. Ezért kellene minden pillanatot a saját értékén kezelni. Mi ezért tartjuk fontosnak, hogy az előadásainkban aktív szerep jusson a nézőnek, az előadások után beszélgessünk a közönséggel.

- Az Yvonne-ban például a nézők közül kiválasztanak valakit, akit a színpadra invitálnak, és az illető egyszer csak azt veszi észre, hogy ő az előadás címszereplője. Ez nem a néző csőbehúzása?

- Miért lenne az? A nézőnek számtalan döntési lehetősége van: feljön a színpadra vagy sem, visszaül-e a helyére vagy marad. Abban vesz részt, amiben akar. Talán minket igazol, hogy eddig még senki sem bánta meg, hogy belement a játékba, senki nem vádolt minket azzal, hogy megsértettük.

- Visszatérve a vesztegzárhoz: ebben a krízishelyzetben szakmai, társadalmi szolidaritásra is rengeteg példát látunk. A nagyon megosztott színházi közegben van esély közeledésekre, pozitív változásokra is?

- Muszáj lennie. Ám ahhoz, hogy a viszonyainkat és közös feladatainkat újra rendezhessük, mindannyiunknak le kell mondanunk valamiről: az egonkról. Ez az ego táplálja bennünk a felsőbbrendűség érzését és az ítélkezés kísértését. A színház nevében és érdekében sok mindent el lehet követni. Akár azt is, hogy porig alázunk, kizsigerelünk másokat, és azt mondjuk: ezzel a színház szent ügyét szolgáljuk. Vagy tudomásul vesszük, hogy egyesek kötelező igazodási pontokat jelölnek ki mások számára. Vagy elfogadjuk, hogy korunk önjelölt Mikes Kelemenjei önkéntes száműzetésükből megüzenik nekünk, hogyan kell megfelelően cselekednünk. Vagy hagyjuk, hogy a színház nevében a narcisztikus hajlamú megmondóemberek arrogáns módon kinyilatkoztassanak. Elnézzük, hogy valakik felhatalmazva érzik magukat, hogy a nemzet színészeit gyávának nevezzék. Holott ezek a csodálatos művészek, nemzeti kincseink, olyan történelmi korokban álltak helyt, amiket mi elképzelni sem tudunk, és mégis megőrizték a szakmai, emberi hitelességüket. Tanulnunk kéne tőlük. Ha valóban közös nevezőre akarunk jutni, nem szabad indulatból, pillanatnyi sikerekre vadászni. Át kéne gondolnunk, honnan jövünk és merre tartunk, milyen értékeket szeretnénk a színház nevében képviselni és közvetíteni.

Sándor Zsuzsanna, 168 Óra, 2020

Néhány szót Genet-ről: a kortárs, francia drámairodalom egyik legmeghatározóbb alkotója, akinek művei az abszurditás eszközével kalauzolják olvasóit a mindennapos problémák labirintusában. A több szinten futó történetmesélés adja fel a talányt és nyújt megfejtést a jelenünkkel kapcsolatos kínzó kérdésekre. Nincs ez másként a Balkon esetében. Genet a valóság és a látszat közötti keskeny határon egyensúlyozva ránk, a nézőre bízza: vajon hőseink valóságosak vagy egyre más alakot öltve, vastagabb és vastagabb maszkba bújva manipulálnak bennünket? A keretet adó forradalom vajon valóságos? Bent zajlik a ház falai között vagy kint, a valóságban? A hatalom szereplőinek álcázott kliensek valóban becsapják a forradalmat és leverik azt vagy a forradalom veri le őket? Irma, a bordély tulajdonosa mozgatja a szálakat? Vagy Carmen? És mi a Rendőrfőnök szerepe? A Küldött alakja csupán egy katalizátor vagy valójában ő a bábjátékos? Genet végig ott lebegteti a kérdést: vajon a magunkra aggatott maszkjaink alatt mi magunk hova tűnünk? Milyen ideákat követünk? Mi magunk mivé válunk a szerepeink között? Hova röppen az élet mellettünk, míg mi magunk palástolásával vagyunk elfoglalva? Problémáink megoldhatóak, ahogy a forradalom leverhető vagy éppen maguk alá temetnek bennünket, belekövesedünk?

Bevallom, mire -e sorok születnek, kétszer láttam az előadást. A második élmény a meghatározóbb, hisz addigra megtelt a színészek közti tér azzal a bizonyos, csak a Maladype-re jellemző dús energiával. Játékukban feloldódni ünnep. Tankó Erika és Szilágyi Ágota szenvedélyes kettőse remekül ellensúlyozza Balázs Zoltán néhol visszafogott, néhol impulzív játékát. A három szereplő állandó egyensúlyozása a két véglet között feszültségben tartja a nézőt. Tankó és Szilágyi alá- fölé rendeltségi viszonya állandó mozgásban van, ahogy harcuk is az imádott férfi figyelméért. A Rendőrfőnökért, akinek a forradalom életben tartása és/vagy leverése önmaga nagyságának fényében érdekes csupán. A feltétel nélküli rajongás, a személye előtti feltétlen tisztelet, hogy Őt magát is ideának tekintsék legfőbb hajtóereje. Tankó Erika Irma mellett, a forradalom angyalát Chantalt-, míg Balázs Zoltán Rogert alakítja. Mindkét színész finom érzékenységgel vált a két karakter között. Az utolsó két jelenetben: Roger érkezése az Illúziók házába illetve a Rendőrfőnök monológja az előadás másik nagy pillanata. A fájdalmába bebábozódott karakter vívódása újfent bebizonyítja: Balázs Zoltán nemcsak rendezőként tehetségesebb az átlagnál.

Vámosi Eszter, Forgottenman.blog.hu, 2017