Elemek megjelenítése címkék szerint: Yvonne

- A vesztegzár a befelé fordulásra, leltározásra is jó -

Balázs Zoltán, Jászai Mari-díjas színész, rendező, Kolozsvárott született, tizenkét éves volt, amikor a román forradalom után családjával áttelepül Magyarországra. A nemzetközi hírű Maladype Színház alapítója és vezetője. Nemrég az ő rendezésében mutatták be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészek Művészklubban, azonban a koronavírus-járvány őket is súlyosan érintette. Az alkotótól azt is megkérdeztük: a jelenlegi krízishelyzetben a nagyon megosztott színházi szakmában elkezdődhetnek-e új közeledések? Van-e esély a pozitív változásokra?

- Amikor két héttel ezelőtt egyeztettük az interjút, még egy másik világban éltünk. Azóta berobbant itthon is a koronavírus-járvány, és a kormány az elsők között záratta be a színházakat. Hogy érinti ez a Maladype társulatát?

- Januárban mutattuk be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészekben. Nem tudjuk, mikor játszhatjuk újra. Több belföldi és külföldi vendégjátékunk is elmaradt. Ráadásul most kellett volna Chicagóba repülnöm, hogy az avantgárd színházi élet amerikai fellegvárában megrendezzem Witkiewicz: Vízityúkját. De ez is el lett napolva.

- Bevételek nélkül meddig húzhatják ki?

- Az EMMI-től már megkaptuk a többlettámogatásunkat, és maradt egy kis spórolt pénzünk is, így a tartalékainkból május végéig tudunk létezni. Addig biztosított a társulat tagjainak a fizetése. Hogy azután mi lesz, nem tudom. A Maladype fennállásának közel húsz éve alatt anyagilag szinte mindig embert próbáló helyzetben volt. Megszoktuk már, hogy különféle tervekkel kell rendelkeznünk. De a gyors problémamegoldás képessége is elengedhetetlen, hogy továbbléphessünk. A színháznak mindig készen kell állnia a változásokra.

- Ám önöket egy ideje csőstül éri a baj, tavaly áprilisban elveszítették az állandó játszóhelyüket, a Mikszáth Kálmán téri bázisukat. Mi történt?

- Nyolc évig béreltünk ott egy nagypolgári lakást, ötven nézőt tudtunk befogadni. Múlt év áprilisában külföldön rendeztem, a társulat pedig turnézott. Arra jöttek haza, hogy a bázisunkat elárasztotta a víz, az összes díszletünk, jelmezünk és technikai berendezésünk tönkrement. Hivatalosan „lakótársi gondatlanság” okozta a beázást. Mivel mindenünk odaveszett és lényegében hontalanná váltunk, a repertoárunkon lévő előadások 70 százalékát nem tudtuk tovább játszani. Sajnos néhány színészünktől is meg kellett válnunk.

- Gondolom, ez volt a legnehezebb.

- Mindig ez a legnehezebb, de már az elengedésekben is gyakorlott vagyok. Először ez akkor viselt meg, amikor 2004-ben meg kellett válnunk a társulatunk cigány tagjaitól. Ehhez tudni kell, hogy a Maladype 2001-ben úgy jött létre, hogy megkeresett Dragan Ristic, egy szerb producer, hogy cigány és nem cigány színészekkel mutassuk be Ionesco Jacques vagy a behódolás című darabját a Roma Parlamentben. Előzőleg több rendezőt is felkért, de a feladat egzotikus jellege miatt senki sem vállalta. Én akkor még egyetemista voltam színész és rendező szakon. Azt mondták Risticnek, én leszek az ő embere, mert én mindenféle őrültséget bevállalok. Így is lett. Az első bemutatónknak akkora sikere volt, hogy gondolkodás nélkül nekivágtunk a következő munkának, ami újabb elismeréseket hozott. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy társulatot igazgatok, pedig sosem voltak ilyen ambícióim. Nagyon szerettem volna, ha a cigány színészeink tovább velünk maradnak, mert elképesztően tehetségesek voltak, de a saját közegük visszarántotta őket. A fejükhöz vágták: kifehéredtetek, elgádzsósodtatok, árulók vagytok. Választani kényszerültek a családjuk és a Maladype között.

- Jelenleg hat Marosvásárhelyen végzett fiatal színészből áll a Maladype. Hogy találta meg őket?

- Két éve meghívtak az ottani Művészeti Egyetemre, hogy a végzős színészosztálynak rendezzek egy vizsgaelőadást. A próbafolyamat során annyira megszerettük egymást, hogy miután lediplomáztak, az egész osztályt leszerződtettem. Korábban már kidolgoztam az ÖT KAPU színház-metodikai és pedagógiai módszert, amely segítséget nyújthat a színészi alkotás alapjainak újrafelfedezésében. A marosvásárhelyi csapat lett az állandó tesztcsoportom is.

- Karácsony Gergely főpolgármester segítséget ígért a bajba jutott fővárosi színházaknak, de a függetleneket nem említette. Jogosnak tartja?

- Egyáltalán nem. Mi is a budapesti színházi élet egyik meghatározó társulata vagyunk, nemzetközi elismertségünk Ázsiától Amerikáig terjed, és mindenhol a magyar progresszív színházi kultúrát képviseljük. Tesszük úgy, hogy nincs állandó állami vagy fővárosi támogatásunk. Bár többször hangoztatták, hogy széles körű szakmai egyeztetés lesz a függetlenekkel, eddig nem valósult meg, vagy csak én nem tudok róla. A szellemiségünket tekintve mi abszolút függetlenek vagyunk, nem köteleződtünk el se jobbra, se balra, nincs igazodási kényszerünk és nem követünk trendi irányzatokat sem. Ugyanakkor a színházi struktúrában a „függetlenek” kifejezésnek semmi értelme sincs. Nagyon is függünk a pályázatoktól, a döntnököktől, és az aktuális kormányrendeletektől.

- Színházi életünket más is megrázta az utóbbi időben: a hatalommal való visszaélés újabb botránya. Eszenyi Enikőt, a Vígszínház igazgatóját egykori és jelenlegi kollégái közül többen is lelki abúzussal és fizikai agresszióval vádolták meg. Mit gondol erről?

- Enikő engem is felkért, hogy támogassam az igazgatói pályázatát, amit még a botrány kitörése előtt meg is tettem. Azért támogattam, mert kimagaslóan tehetséges művésznek tartom, és a Vígszínház megújításáért tett igazgatói erőfeszítései elvitathatatlan tények. Számunkra az sem mellékes, hogy amikor társulatunk bajba került, ő az elsők között ajánlotta fel nekünk a segítségét, amit kevesen tettek meg, és ha mégis, akkor feltételekhez kötve. Máté Gábor nyilatkozatához kapcsolódva én sem szeretnék részt venni Enikő lincselésében, de egyetértek azzal, hogy ezt az ügyet alaposan ki kell vizsgálni, mert semmilyen közegben, így a színházban sem fogadható el a lelki vagy fizikai bántalmazás semmilyen formája. Ha mindez megtörtént, következménye kell, hogy legyen. Enikő lemondott, a Vígszínház hamarosan új vezetőt kap. Csakhogy ennek az ügynek van egy másik aspektusa is: a mindenkori társulat és az érdekvédelmi szervezetek felelőssége. Érthetetlen, hogy a #metoo mozgalom előretörésével párhuzamosan hogyan volt lehetséges ilyen sokáig titokban tartani ezeket a nagyon komoly szakmai és emberi sérelmeket.

- Ön is tudja, hogy az érdekvédelmi szervezetek nem működnek. Mit csináljon a színész? Olvasson be az igazgatónak? Másnap valószínűleg már nem kell bemennie.

- Mi is tagja voltunk a Független Előadó-művészeti Szövetségnek, de 2005-ben más társulatokkal együtt, kiléptünk, mert úgy éreztük: nem képviselik az érdekeinket. A minket ért sérelmeket azonban nem hagytuk szó nélkül. Béres Ilona mondta egyszer nekem: a színészi pálya legkiszolgáltatottabb pillanataiban a megfelelő kommunikáció és a stílus volt a legfontosabb fegyverük. Ezért sem mindegy, hogy egy rendező milyen eszközökkel éri el, hogy alkotói szándékait a színész a színpadon meghosszabbítsa. Erővel, erőszakkal, avagy szakmai felkészültséggel? És az adott társadalmi-kulturális közegtől is függ, hogy mi megengedett egy színházban és mi nem.

- Sokfelé járt a világban. Azt tapasztalta, hogy a demokratikusabb országok színházaiban ritkábbak a hatalmi visszaélések?

- Nem, sőt, tán még gyakoribbak. Sokan azt gondolják, a művészi szabadság azt jelenti, hogy bármit megengedhetnek maguknak. De például Romániában és Franciaországban a szakmai érdekvédelmi szervezetek jóval erősebbek.

- Ön Párizsban is tanult olyan színházi mesterektől, mint Bob Wilson vagy Anatolij Vasziljev. A budapesti Bárka színházban pedig Tim Carrol, a neves brit rendező kérte fel Hamletet játszani. Ezek a nagy mesterek is agresszívek voltak?

- Soha nem hallottam ordítani őket, a hangjukat sem emelték fel. Mégis érvényesíteni tudták a művészi szándékaikat. Mind a hárman koncepciózus alkotók, pontosan tudták, hogy mit akarnak. Színészként és rendezőként tőlük kaptam a legnagyobb szabadságot.

- Ön is társulatot irányít. Saját vezetői stílusát hogyan jellemezné?

- Erről inkább a színészeimet kellene kérdezni, egyébként a #metoo kampány óta állandóan „fotóznak” engem próba közben. Viccnek szánják, de nem teljesen az. Élesebben figyelnek, és nekem is jobban oda kell figyelnem arra, hogy mit és hogyan mondok. Nem vagyok agresszív rendező, de határozott és lendületes.

- A vesztegzár a befelé fordulásra, leltározásra is jó. A színházaknak mire lenne érdemes felhasználni a kényszerpihenőt?

- Azokat a rossz szakmai és erkölcsi beidegződéseinket kellene újragondolnunk, amelyek súlyos visszatartó erőt jelentenek a művészi innováció kibontakozásában. Az egyik legnagyobb problémánk, hogy nincs szakmai befektetés. A művészeti egyetemek hallgatóit kevéssé foglalkoztatja, hogy megismerjék hivatásuk hagyományait, és megértsék a korábbi nagy mesterek és színpadi újítók viharokat kavart eredményeit, esetleg továbbgondolják azokat. Legfőképp azt tanulják meg: hogyan kell ügyeskedni és érvényesülni. Kikkel előnyös barátkozni.

- Ne legyen igazságtalan! A legtöbb pályakezdő színészt nem várja szerződés, és a túlképzések miatt joggal tartanak attól, hogy bárki, bármikor lecserélhető.

- Egyáltalán nem hibáztatom a fiatalokat, de attól a tény még tény marad. A színházi szakmának rengeteg régi adóssága, bűne van, amelyekkel szembe kellene végre nézni. Mert, ahogy Agatha Christie regényében Poirot mondja: régi bűnnek hosszú az árnyéka.

- Milyen bűnei vannak a színházi szakmának?

- Például a műveletlenség, a szakmai tudás alapjainak hiánya, a színészek és rendezők érdektelensége. Találkoztam már olyan pályán lévő színésszel, aki nemcsak Latinovits Zoltánt nem ismerte, de Törőcsik Mariról sem hallott. Kevesen tudják ki volt Németh Antal, Harag György, Paál István vagy Gaál Erzsébet. A rendezők nem olvasnak eleget, legtöbben, tisztelet a kivételnek, a dramaturggal meséltetik el a darab történetét és azt vetítik a színpadra. Bűnnek tartom a valódi mesterek hiányát is. A művészképző osztályokat gyakran olyan tanárok vezetik, akiknek a saját munkájuk mellett alig van idejük bejárni az órákra. A növendékekkel valójában a segédtanárok foglalkoznak: húszon-harminc éves szakmailag még kisfiúk és kislányok. Miközben a hallgatóknak tapasztalt mesterekre lenne szükségük, akik folyamatosan segítik a fejlődésüket.

- A külföldi mestereiről már mesélt. Hazaiak is voltak?

- Példaképek igen. Még a színművészeti előtt a régi Nemzeti Színház stúdiósa voltam. Közelről láthattam, hogyan próbál Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Lukács Margit vagy Tolnay Klári. A Nemzetiben szokássá vált színészavató próbáknak kitenni a pályakezdőket. Például egy színésznagyság előadás közben a takarásban megpróbálta kizökkenteni, megnevettetni az öntudatosan statisztáló fiatalokat. Tízből kilenc visszanevetett, hogy elnyerje az óriások kegyeit. Én azt mondtam magamban: „Ha most kibírom nevetés nélkül, pályán maradok”. Nem volt könnyű, de kibírtam, és megbecsültek érte. Színészként mindig utáltam, ha kihasználnak. Ha lelkesen improvizálok a próbán, megmutatom egy jelenet különböző variációit a rendezőnek, majd amikor megkérdezem, melyik változat maradjon, annyit bír mondani: Hm, nem tudom. Ez a „nem tudom” a színész és a rendező együttműködésének a halála. A rendezőnek tisztában kell lennie azzal, hogy koncepciójának milyen céljai vannak, és milyen színészi megoldások szolgálják azt.

- És mit tehet egy fiatal rendező, ha bejön a direktor és átrendezi a darabját?

- Például nem engedi, hogy a nevével visszaélve bemutassák a produkciót. Ha valaki ezt megtette volna velem pályakezdőként, biztos, hogy azonnal felállok, és a nyilvánossághoz fordulok.

- Önt most sokan vádolnák áldozathibáztatással.

- Én csupán azt állítom, hogy minden pillanatban tudunk dönteni, és ha erről lemondunk, akkor válunk áldozattá. Nincs olyan szerződés, ami arra kötelezné a rendezőt, hogy hozzá kell járulnia ahhoz, hogy átrendezzék a munkáját. A probléma sok esetben az, hogy az alkotók félnek, mindenáron meg akarják ragadni a kínálkozó alkalmat és nem ismerik a jogaikat. Ahogyan a nézők sincsenek tisztában a lehetőségeikkel, például, hogy joguk van tudásalapú művészi teljesítményhez jutni.

- Mit csináljon a néző, ha nem tetszik az előadás?

- Ma már elég sok fórum van, ahol a véleményét közzé teheti, elmondhatja az ismerőseinek, hogy a rossz előadást ne nézzék meg. Persze ez nem ilyen egyszerű. A néző végre eljut a színházba, kifizeti a jegyet, és azzal ül be, hogy: „Van öt percem, na, mutassátok a katarzist!” Majd csalódottan nyugtázza, hogy ez most elmaradt, de sebaj, majd máskor. A színházban azonban nincs máskor. Csak itt és most. Ezért kellene minden pillanatot a saját értékén kezelni. Mi ezért tartjuk fontosnak, hogy az előadásainkban aktív szerep jusson a nézőnek, az előadások után beszélgessünk a közönséggel.

- Az Yvonne-ban például a nézők közül kiválasztanak valakit, akit a színpadra invitálnak, és az illető egyszer csak azt veszi észre, hogy ő az előadás címszereplője. Ez nem a néző csőbehúzása?

- Miért lenne az? A nézőnek számtalan döntési lehetősége van: feljön a színpadra vagy sem, visszaül-e a helyére vagy marad. Abban vesz részt, amiben akar. Talán minket igazol, hogy eddig még senki sem bánta meg, hogy belement a játékba, senki nem vádolt minket azzal, hogy megsértettük.

- Visszatérve a vesztegzárhoz: ebben a krízishelyzetben szakmai, társadalmi szolidaritásra is rengeteg példát látunk. A nagyon megosztott színházi közegben van esély közeledésekre, pozitív változásokra is?

- Muszáj lennie. Ám ahhoz, hogy a viszonyainkat és közös feladatainkat újra rendezhessük, mindannyiunknak le kell mondanunk valamiről: az egonkról. Ez az ego táplálja bennünk a felsőbbrendűség érzését és az ítélkezés kísértését. A színház nevében és érdekében sok mindent el lehet követni. Akár azt is, hogy porig alázunk, kizsigerelünk másokat, és azt mondjuk: ezzel a színház szent ügyét szolgáljuk. Vagy tudomásul vesszük, hogy egyesek kötelező igazodási pontokat jelölnek ki mások számára. Vagy elfogadjuk, hogy korunk önjelölt Mikes Kelemenjei önkéntes száműzetésükből megüzenik nekünk, hogyan kell megfelelően cselekednünk. Vagy hagyjuk, hogy a színház nevében a narcisztikus hajlamú megmondóemberek arrogáns módon kinyilatkoztassanak. Elnézzük, hogy valakik felhatalmazva érzik magukat, hogy a nemzet színészeit gyávának nevezzék. Holott ezek a csodálatos művészek, nemzeti kincseink, olyan történelmi korokban álltak helyt, amiket mi elképzelni sem tudunk, és mégis megőrizték a szakmai, emberi hitelességüket. Tanulnunk kéne tőlük. Ha valóban közös nevezőre akarunk jutni, nem szabad indulatból, pillanatnyi sikerekre vadászni. Át kéne gondolnunk, honnan jövünk és merre tartunk, milyen értékeket szeretnénk a színház nevében képviselni és közvetíteni.

Sándor Zsuzsanna, 168 Óra, 2020

(Maladype Színház – Witold Gombrowicz: Yvonne– 2020. január 28-i előadás)

Iza: Yvonne története majdnem Yvonne nélkül. Gombrowicz ezt nem egészen így gondolta, de működik. Erőss Brigitta Kamarillja látszatra akár a Kis Hableány Arielje, de belül ő Ursula, Agónia és Begónia egyben. A 90 percen át pulzáló és vonagló kézmozdulat-koreográfiáját még tanítani fogják. Isten tudja, hogy műfaji besorolását tekintve mit néztem, de lekötött, élveztem, tetszett. Valami ilyesmi lehet: összes-művészeti-varieté. A színészek a talpuktól a fejűk búbjáig mindenükkel játszanak, minden műfajban, amit csak elbír a színpad.
Éva: Nincs támpont. Jó, gondolkodjunk kizárásos alapon: nem blöff, nem musical, nem metafora, nem alter, nem impro. Piszkálódósan csillog, de pontos, nem elrajzolt, nem kísérlet, de úgy néz ki. Színészképzés? Ezek készen vannak, alaposan. És akkor még nem beszéltünk Yvonne-ról. Nem is lehet. Balázs Zoli Maladypéje kitalált valami újat, Balázs Zoli mindig kitalál valami új Maladypét. Laza szürreál-irreál? Definiálja majd ezt elmélet. És képviselője - ha eljön -, üljön feltétlenül az első sorba.

Iza: A szereplők: egy gyilkos király (Ignác), egy rossz anya (Margit), egy össze nem illő pár fele (Fülöp) és az udvaroncok kara (Kamarill, Izabella, Innocent). A Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Zsenák Lilla alkotta csapat tablóképbe rendezve, egyszerre groteszk és bizarr testtartású pózban, fapofával nézi úgy tíz percig, hogy a magát közönségnek nevező vircsaftos had miként tolakodik, helyezkedik, vackolódik el a nézőtéren. Lassan elkushad a százötven ember, aki a magas művészetért jött, s végre lesz ideje - gyanakvóan - megbámulni, ami a színpadon van. Száját kicsit eltátani, mert pár percig azt hiszi, valami musicalbe csöppent. Németh Anikó leleményes jelmezeit akár a Ziegfeld-lányok is hordhatták volna a ’40-es években, s ez bizony a királyra és a hercegfire is igaz. Aztán kiderül, egy valaki a kezdeti bambulók közül ráfázott. Nem tudta, hogy címszereplőnek jött, ő lesz az új csapattag, Yvonne, spurizhat a színpadra. A mi esténken Sára, gyapjas szőke hajjal, farmerban, orcáin végig kissé ideges, de türelmes, kíváncsi vigyorral.
Éva: Humoros-gunyoros felnőttmesévé lett Gombrowicz darabja, a kegyetlenség avantgárd könnyűséggé változott. Yvonne, a néma, rút és felesleges nő története fordul egyet, csillogásba lépünk, játékba csöppenünk. Mintha egy jazzkorszakbeli – ad notam Chicago - akváriumban járnánk: csillogás, könnyed mozgás, dögös zene, cuppanós halszájak, kifejező szemek, rebbenő, fodros uszonyok, szikrázó halpénzek. Mindezt a Fészek szűkített színpadán négy tükörrel, pár dobogóval és pontosan célzó akarattal. Magas színvonalú a kamarazenélés, precíz minden lépés a kis helyen. A koncentráltság meghozza a gyümölcsét: könnyednek látszik, ami bitang nehéz.

Éva: Mesés Gáspár Ignác királya a legszemétládább aranyhal a virtuális akváriumban, kegyetlen, jól kondicionált, több generációra visszamenően elkényeztetett, de fegyelmezett perverz. Ölni, élni egy ötlet nála, önzése korláttalan. Mozdulatai a fékezett ütés és a gyáva ijesztés között szóródnak, tekintete eszelős, megvan benne a Rátonyi Róbertes rémítés és a Latabáros cingár mozgékonyság. Királynője, Margit (Lukács Andrea) titka a furcsasága: különbözik, de leplezi, közben őrzi az abnormális normalitást, a napi udvari rutint. Lukács Margitjának titka van, de elfojt, innen a körülötte vibráló feszültség. Jáger Simon hercegje – tényleg hercig – unalma szintet lép, játszik egyet Yvonne-val, aztán megutálja, szabadulna. Rég rossz, ha kiszórakozzák magukat az urak. Jáger mozgását nyújtja a tekintet, mintha tovább érnének-tartanának a mozdulatok, ha utánuk néz.
Iza: Erőss Brigitta a színpadi akvárium éke, tényleg egy elektromos angolna fürgeségével, csillámló ezüst miniben cakkozik és cikkezik az udvarban, ő a kamarás. Soha meg nem pihenő, hullámzó kézmozdulatokkal, mindig, mindenütt, éppen jókor, jó helyen tekereg. Helyezkedik, megfigyel, szintetizál, tervel, érvel, felbújt, cselekszik, öl, csak úgy messziről, Ignác király cimbije, nagyon tudja, hogyan mozgassa azt az eszelőst. Fülöp ideális arajelöltje Izabella (Dőry Brigitta) a rózsaszín-szivárvány Barbie. Egy almauszi macska, passzív-agresszív sértetten csendben kivár, némán, messziről, úgy magában állva legyeskedik Fülöp körül. Persze elsőként érkezik, amikor Yvonne-nak már harangoznak. Innocent Zsenák Lilla csillámló feketében. Mimikája, gesztusai akár Sally Bowles a Kabaréból, hatalmas, okos-üres fekete szempár, furcsa, kicsit perverz szexuális kisugárzás. Ő valóban szereti Yvonne-t, nem lázadó szeszély a vonzalma. Nehéz dolga lehet a színésznőnek, minden este más és más Yvonne-nal meghitten összebújni, meg nem értett szerelmesként a színpad közepén.

Éva: Mozgáscentrikus előadás, agynak való sok szöveggel, eltolt szinten, jelképes szituációkban. Dolgozzon csak az az értelem, lássuk, mire jut. Ja, a Fészekben mindezen közben van valami konstans salsa-tanfolyam, vagy fiesta a földszinten. Szürreális.
Iza: A záróképben az udvari rend helyreáll. Akár a nyitóképben, itt is tablóképet látunk. A megölt, megfojtott Yvonne köré gyülekezik az udvar. Balázs Zoltán rendezése, az általa tervezett látványvilág meseszerű realitás, elvont és groteszk. Lehet, nem kell érteni, nem kell semmit belegondolni, csak élvezni a látványt, a színészek ifjan lángoló szakmai profizmusát, meg a remek zenéket. (Mondjuk annyira bambultam, hogy csak Duffy Mercy-jére emlékszem). Aki akar egy ereszd el a hajam estét, az megnézi az előadást, aztán kifelé balra behúz a kubai bárba egy koktélos levezető fiesta-ra.

Farkas Éva és Cseh Andrea Izabella, izaszinhazbanjart.hu, 2020.02.04.

Utolsó darabjában Shakespeare önmagáról mintázta Prosperot, aki tudós könyveit és pálcáját a tengerbe vetette és örökre odahagyta a szigetet, ahol varázshatalmát gyakorolhatta. Balázs Zoltán szigetét a Mikszáth Kálmán tér 2. második emeletén egy kontár szerelő vízzel árasztotta el, elmosva mindent, ami egy színház működtetéséhez kell. A varázspálca azonban Balázs Zoltánnál maradt. A marosvásárhelyi színművészeti egyetem végzőseiből újraszervezte társulatát, s az özönvíz óta két csodálatos előadást hozott létre. Bruno Schulz kabbalista novelláinak anyagából színre állította az Auguszust, melyet a Duna budai partján veszteglő Trip Hajó huzatos, hideg mélyében adott elő hét fiatal, lelkes, tehetséges színész. Az előadás bejárta a fél világot, mindenütt sikert és elismerést aratott.

A második bemutatóra 2020 januárjában került sor. A színészek száma eggyel kevesebb lett, a játék a hajóról a Fészek Klub színháztermébe költözött. Az új előadás alapja a Lengyelországból Argentinába üldözött Witold Gombrowicz egyszerre mulatságos és fájdalmas színműve, a Magyarországon (és a világon) ritkán látható Yvonne.

A színdarab helyszíne az egykorvolt Burgundi Hercegség, mely a Frank Birodalom felosztása során a 9. században jött létre, s 1477-ig fenn is maradt, míg XI. Lajos francia király be nem olvasztotta királyságába. A darab az egyik burgundi herceg udvarában játszódik, a neve Ignác, de lehetne bárki más. Az igazi burgundi hercegek nem bridzseztek, mint ő, nem szólították Mutyulinak fiuk mennyasszonyát, nem hallgatták a XX. század 30-as éveinek divatos slágereit, nem viseltek pazar, de semmilyen kor divatja szerint szabott ruhákat, s nem keringtek nap mint nap tükrök között.

A pazar színpadi látvány azt sejteti, hogy ha van hely, ahol Gombrowicz Burgundiája megtalálható, az Gulácsy Na’coxypanja. Németh Anikó káprázatosan szép jelmezei tekintetünket valósággal odaszegezik a színpadra. Ott játszódik a különleges anti-szerelmi történet, melynek férfi hőse a herceg fia, Fülöp, és választott partnere, Yvonne, akit Isten úgy teremtett, hogy ne szerethesse senki, se férfi, se nő. Yvonne csúnya, buta, nem kommunikál se testével, se hangjával. Legközelebi rokona Oscar Wilde rút törpéje, aki a spanyol infánsnő iránt érzett egyoldalú szerelmébe hal bele. Yvonne azonban képtelen a választásra: tárgya, de nem alanya a szerelmi történetnek, mely számára végzetesen végződik. Fülöp azért választja jegyesének, hogy apját, anyját, a körülöttük hemzsegő hercegi udvart megbontránkoztassa.

Yvonne a hercegfiú választása által válik társadalomlélektani értelemben valóságos személlyé, addig csak egy báb, mai kifejezéssel élve puszta reagálásra, másra nem képes robot volt. A darab arról szól, hogy a választás által életre galvanizált Yvonne mit vált ki a társaságból, melynek hirtelen a középpontjába került. A sok színpadi tükör itt nyer értelmet. Minden szereplőnek van tükre, de a valódi tükrök az udvar tagjai, akik Yvonne-ban meglátják azt, amit magukban nem akarnak, nem bírnak vagy nem tűrnek meglátni. Gombrowicz szociálpszichológiai példázata azt mondja, hogy éljünk bárhol, a burgundi herceg udvarában vagy Buenos Airesben, Budapesten, bűnöket és ocsmányságokat hordozunk magunkban, melyek terhétől nem tudunk megszabadulni, csak akkor, ha bűnbakba botlunk, akire rávetíthetjük énünk nem látható oldalát.

Yvonne egyszerre nincs és van. Nincs, mivel önmaga képtelen az autonóm cselekvésre, nincsenek szavai, nincsenek gesztusai, nincs akarata. Ugyanakkor van, mert Fülöp provokatív szeretete a többiekkkel észrevéteti és láttatja őt. A happy end azonban - mint Gombrowicznál általában - elmarad. Fülöp kiábrándul Yvonne-ból, s maga is úgy látja, mint anyja, apja és udvar többi tagja, hogy a lánynak nem lehet többé helye az életben, meg kell ölni. Az ölésben, mint kiderült, Ignác herceg és csapata, meglehetősen gyakorlott. Volt már Mutyuli, akit megöltek. Yvonne második a sorban, s Gombrowicz nem hagy kétséget afelől, hogy lesz harmadik, negyedik is.
Yvonne halálával ugyanis nem oldódik meg semmi. A bűnök bűnhődés nélkül további bűnökre hajtanak, a gyilkos továbbra is gyilkol, a tolvaj lop, a hazug hazudik. Felettébb aktuális üzenet ez ma Budapesten.

Az előadás azonban jóval több, mint Gombrowicz Argentinában feladott palackpostájának kibontása. Balázs Zoltán varázspálcájának intésére a színpadon lenyűgözően megkomponált mozgások, színek, beszédek, zenék együttese hat a néző érzékeire, melyek varázslata elfelejteti az iszonyatot, mely a darab valódi magja. Az előadás erejét az intellektuális üzenet és a gyönyörű érzéki benyomás között vibráló ellentét adja.

Utóirat: Van az előadásban egy mozzanat, mely ha lenne az országban erkölcsi érzékenység, nagy vitát válthatna ki. Yvonne szerepét Balázs nem osztotta ki hat színészének egyikére sem. Yvonne minden előadásban más. A első sorban ülő lányok, nők közül választja őt ki Fülöp. Felhívja a színpadra, ott tartja, szelíden ugyan, de kényszeríti, hogy vegyen részt a játékban, mely nélküle eljátszhatatlan lenne. A rendezői elgondolás zseniális, hiszen azt sugallja, hogy mindannyian a burgundi hercegi udvar szereplői vagyunk, mindannyiunk énje - Babits szavával szólva - tökörén, melynek darabjai éppúgy fájnak, mint amiennyre fáj valóságos énünk. Másfelől meggondolkoztató, hogy a mai me-too klímában egy néző alanya lehet-e egy színpadi kísérletnek, képes-e lelki megrázkódtatások nélkül átélni Yvonne pszichológiai szempontból egyáltalán nem problémamentes szerepét, megússza-e trauma nélkül az akaratlan szerepvállalást? Az elődást kétszer láttam, Yvonne -t természeteszerűen más és más lány alakította. A rendezői elgondolás mellett szól, hogy minden előadás karaktere teljesen más, attól függően, kit szemel ki Fülöp az első sorban ülő nők közül a szerepre. A nézők közül kiválasztott, mit sem sejtő Yvonne színpadra léptetése rendkívül hatásosan azt sugallja, hogy nincs különbség az élet és a művészet között, a kegyetlenség köztünk és bennünk van, akiket a színpadon látunk, azok mi magunk vagyunk. A kérdés az, hogy e tanulság érzékeltetésére nem túl kockázatos-e a választott megoldás?

Ignác király: Mesés Gáspár
Margit királyné: Lukács Andrea
Fülöp herceg: Jáger Simon
Kamarill: Erőss Brigitta
Izabella: Dőry Brigitta
Yvonne nagynénje: Zsenák Lilla
Innocent: Zsenák Lilla
Yvonnne: XXX

Csepeli György, Criticai Lapok, 2020 március

Az alkotók ajánlója:

„Hol van az a törvény, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam, s nem szabad emberként?” – kérdi Fülöp herceg a dráma elején. Yvonne-nal való találkozása után a trónörökös úgy érzi, fel kell lázadnia minden konvenció ellen. Szabadságvágya a társadalmi normák kötöttségein túl az ösztönök és az emberi természet korlátait is feszegeti.

Eljegyzi Yvonne-t, aki így bekerül a királyi udvarba, s ettől kezdve a próbakő szerepét játssza: Yvonne-hoz fűződő kapcsolatában a történet valamennyi szereplőjének felelnie kell a Fülöp által feltett kérdésre. Yvonne néma jelenléte katalizátorként hat. Szerepe nem egyéb, mint egy színpadi séma megtestesülése. Yvonne mint drámai alak nem létezik, csak mint szerep.

Gombrowicz hőseinek alapvető, belülről fakadó igyekezete: mindenáron megtalálni egymást. „Szükségem van az emberekre. Nem azért, hogy szót értsek velük. Csupán azért, hogy életjelt adjanak.”- írja. Hősei azonban nem értenek szót – nem képesek rá -, csupán „életjelt” adnak egymásnak: így lesz az Yvonne az életről gondolkodó drámai látomás, nyelvi vegyület...

Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, legfőbb fórumnak tekinti: a kezdetektől fokozott érdeklődést tanúsít a narrátor és a közönsége közti sajátos kapcsolat iránt.

Ha a modern művészet fő törekvése – mint Susan Sontag állítja -, hogy „túljusson a pszichológián”, akkor ez Gombrowiczra föltétlen érvényes, s e vonatkozásban némileg rokonítható az antiszínház képviselőivel. Mint író azokra a civilizációs sémákra hivatkozik formaként, melyek a nézők tudatában élnek: Gombrowiczot a néző tudati „megrázkódtatása” érdekli. (Pályi András)

 

szinhaz.org, 2020. január 27.

Az alkotók ajánlója:

„Hol van az a törvény, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam, s nem szabad emberként?” – kérdi Fülöp herceg a dráma elején. Yvonne-nal való találkozása után a trónörökös úgy érzi, fel kell lázadnia minden konvenció ellen. Szabadságvágya a társadalmi normák kötöttségein túl az ösztönök és az emberi természet korlátait is feszegeti.

Eljegyzi Yvonne-t, aki így bekerül a királyi udvarba, s ettől kezdve a próbakő szerepét játssza: Yvonne-hoz fűződő kapcsolatában a történet valamennyi szereplőjének felelnie kell a Fülöp által feltett kérdésre. Yvonne néma jelenléte katalizátorként hat. Szerepe nem egyéb, mint egy színpadi séma megtestesülése. Yvonne mint drámai alak nem létezik, csak mint szerep.

Gombrowicz hőseinek alapvető, belülről fakadó igyekezete: mindenáron megtalálni egymást. „Szükségem van az emberekre. Nem azért, hogy szót értsek velük. Csupán azért, hogy életjelt adjanak.”- írja. Hősei azonban nem értenek szót – nem képesek rá -, csupán „életjelt” adnak egymásnak: így lesz az Yvonne az életről gondolkodó drámai látomás, nyelvi vegyület...

Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, legfőbb fórumnak tekinti: a kezdetektől fokozott érdeklődést tanúsít a narrátor és a közönsége közti sajátos kapcsolat iránt.

Ha a modern művészet fő törekvése – mint Susan Sontag állítja -, hogy „túljusson a pszichológián”, akkor ez Gombrowiczra föltétlen érvényes, s e vonatkozásban némileg rokonítható az antiszínház képviselőivel. Mint író azokra a civilizációs sémákra hivatkozik formaként, melyek a nézők tudatában élnek: Gombrowiczot a néző tudati „megrázkódtatása” érdekli. (Pályi András)

WITOLD GOMBROWICZ: YVONNE
Fordította: Pályi András

Ignác király: Mesés Gáspár
Margit királyné: Lukács Andrea
Fülöp herceg: Jáger Simon
Kamarill: Erőss Brigitta
Izabella: Dőry Brigitta
Yvonne nagynénje / Innocent: Zsenák Lilla

Rendező-díszlettervező: Balázs Zoltán
Jelmeztervező: Németh Anikó
Mozdulatszobrászok: Erőss Brigitta, Jáger Simon
Kreatív producer: Huszár Sylvia
Produkciós vezető: Balázs Katalin

Bemutató: 2020. 01. 25. Fészek Művészklub, Színházterem, Budapest

 szinhaz.org, 2020. január 27.

A Maladype, az egyik legprogresszívebb hazai független társulat következő bemutatójához igazán különleges teret választott: a Fészek Művészklub színháztermét, ahol január 25-én mutatják be Witold Gombrowicz magyarul legtöbbet játszott drámáját, az Yvonne, burgundi hercegnőt.

Az első magyar nyelvű Gombrowicz-premier a Vígszínházban volt 1978-ban. Az Operettet egy évvel később követte a kaposvári Esküvő. Az Yvonne...-ra 1983-ig kellett várni, pedig a lengyel író-drámaíró már 1958-ban megírta a darabot, amit Veszprémben Krystian Lupa vitt színre. (Az azóta világhírűvé vált rendező – és nem túlzást ezt állítani róla – vajon emlékszik erre a munkájára?)

Ismerjék meg a dráma alapkérdéseit Pályi András, a mű fordítójának segítségével! (A darabot ide kattintva olvashatják el.)

„Hol van az a törvény, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam, s nem szabad emberként?” – kérdi Fülöp herceg a dráma elején. Yvonne-nal való találkozása után a trónörökös úgy érzi, fel kell lázadnia minden konvenció ellen. Szabadságvágya a társadalmi normák kötöttségein túl az ösztönök és az emberi természet korlátait is feszegeti. Eljegyzi Yvonne-t, aki így bekerül a királyi udvarba, s ettől kezdve a próbakő szerepét játssza: Yvonne-hoz fűződő kapcsolatában a történet valamennyi szereplőjének felelnie kell a Fülöp által feltett kérdésre. Yvonne néma jelenléte katalizátorként hat. Szerepe nem egyéb, mint egy színpadi séma megtestesülése. Yvonne mint drámai alak nem létezik, csak mint szerep.

Gombrowicz hőseinek alapvető, belülről fakadó igyekezete: mindenáron megtalálni egymást. „Szükségem van az emberekre. Nem azért, hogy szót értsek velük. Csupán azért, hogy életjelt adjanak.”- írja. Hősei azonban nem értenek szót – nem képesek rá -, csupán „életjelt” adnak egymásnak: így lesz az Yvonne az életről gondolkodó drámai látomás, nyelvi vegyület...

Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, legfőbb fórumnak tekinti: a kezdetektől fokozott érdeklődést tanúsít a narrátor és a közönsége közti sajátos kapcsolat iránt.

Ha a modern művészet fő törekvése – mint Susan Sontag állítja -, hogy „túljusson a pszichológián”, akkor ez Gombrowiczra föltétlen érvényes, s e vonatkozásban némileg rokonítható az antiszínház képviselőivel. Mint író azokra a civilizációs sémákra hivatkozik formaként, melyek a nézők tudatában élnek: Gombrowiczot a néző tudati „megrázkódtatása” érdekli.

A Maladype 2001-ben alakult, művészeti vezetője Balázs Zoltán rendező. A név jelentése lovári nyelven „találkozás”, ami magában foglalja az elmúlt 18 évben folyamatosan változó, alakuló társulat filozófiáját: a találkozásokat az új színházi formákkal, a közönséggel, a más színházi rendszerekből és kultúrákból érkező, kalandra vágyó művészekkel, alkotótársakkal. A Maladype történetét több korszakra oszthatjuk, a legutóbbi 2018 őszén kezdődött: akkor indult el az „ÖT KAPU”, egy korspecifikus színház-metodikai koncepció és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/-gondozó program. Az elképzelés egyfajta szakmai javaslatcsomag a színpadművészet megújítása számára, amelyben Balázs Zoltán több műfajra kiterjedő, hazai és nemzetközi terepen szerzett színházi ismereteire, pedagógiai tapasztalataira alapoz. A program kutatói a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végzett fiatal színészek, akikkel Balázs Zoltán egy kurzus keretében készítette el az Augusztus című előadást. Az osztály tagjai együtt maradtak, az Augusztussal – túlzás nélkül mondhatjuk – bejárták a világot.

Előadásaikat évekig a Mikszáth téri Bázison láthatta a közönség, onnan azonban önhibájukon kívül el kellett jönniük: a lakásszínház beázott, a technikai eszközök, valamint a repertoáron lévő előadások díszletei és jelmezei tönkrementek. Az új produkció így kifejezetten a Fészek terére, abból inspirálódva készül, a társulat szándéka szerint az Yvonne a nézők és az alkotók mai viszonyára reflektáló párbeszéd lesz a közönséggel. A produkció rendezője és díszlettervezője Balázs Zoltán, jelmeztervezője Németh Anikó, és akik játsszák: Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Zsenák Lilla.

Papageno, 2020. január 21.