Elemek megjelenítése címkék szerint: Balázs Zoltán

Fordította: Géher István
Rendezte: Balázs Zoltán

Pénelopeia Homérosz Odüsszeia című eposzának, a trójai háborúnak, valamint Ithaka királynéjának, Pénelopénak, az asszonyi hűség megtestesítőjének Margaret Atwood általi sajátos mítoszadaptációja: Pénelopé történetének modernkori visszhangja és tükröződése, drámai szerkezetbe átültetve. A 2005-ben írt nagysikerű regény (fordító: Géher István) sok szálon futó színpadi feldolgozása a Hádész fogságában őrlődő Pénelopé tragikus sorsának meghosszabbítása, a Szolgálólányok életét követelő kegyetlen gyilkosság miatt érzett fájdalom és bűntudat kivetülése.

Balázs Zoltán rendezése Odüsszeusz sokat tapasztalt, bátor és találékony feleségének személyes szemszögéből meséli újra az ismert ókori történetet, felerősítve a mítosz női aspektusait. A rendezői koncepció érzékenyen integrálja az előadás sokrétű szövetébe az Odüsszeusz és a fia, Télemakhosz által felakasztatott tizenkét szolgálólány titkokkal teli történetét és megöletésük erkölcsi vetületeit. A Magyarországon először színpadra álmodott történet főszereplője: Varga Gabriella. Unokanővérét, Helenét Orbán Nelli Szolgálólányait Bajkó Edina kelti életre.

A Maladype Színház magyar-makedón-lengyel koprodukcióban készülő legújabb bemutatója egy olyan változatos színházi műfajokban kiteljesedő összművészeti produkciót ígér, amely a közönség számára a személyes és a közös felismerésekben is átélhető kaleidoszkóp-szerű játékélmény lehetőségét adja. A rendhagyó dramaturgiára épülő rendezői elképzelés a sajátos tartalmi-formai egységek, valamint a kivételes kombinációban megfogalmazódó verbális, akusztikus és vizuális ingerek által teremti meg a színésznők virtuóz jelenlétére épülő előadás egyedi rendszerét. Az összművészeti alkotás zenéjét Kovács Adrián zeneszerző jegyzi, akinek nevéhez olyan emblematikus előadások kapcsolódnak, mint a Liliomfi, Kinek az ég alatt már senkije sincsen, A diktátor, A Pendragon-legenda, A nagy Gatsby, a Veszedelmes viszonyok vagy a Szerelmek városa.

Szereplők:
Pénelopé: Varga Gabriella
Helené: Orbán Nelli
Szolgálólányok: Bajkó Edina

Alkotók:
Rendező: Balázs Zoltán
Dramaturg: Juraszek Zsuzsanna
Díszlettervező: Balázs Zoltán
Szcenikus: Katona-Koós János
Szobrász: Katus György
Jelmeztervező: Németh Anikó
Zeneszerző/Zenei vezető: Kovács Adrián
Kreatív producer: Huszár Sylvia
Produkciós vezető: Balázs Katalin


Bemutató:
2024. május 31., A Harmadik Hely
2024. július 22., Gyulai Várszínház, Kamaraterem

Koprodukciós partnerek: A Harmadik Hely, Gyulai Várszínház Összművészeti Fesztivál, „STOBI” Antik Drama International Festival (Veles, Észak-Macedónia), „BEZ GRANICE” Medzinarodowy Festiwal Teatralny (Czieszyn, Lengyelország)

Támogatók: KIM, Magyarország Nagykövetsége Szkopje, Liszt Intézet Varsó, Waclaw Felczak Alapítvány

Valószínűleg sokan felkapták a fejüket a hírre: Budapesti Operettszínházban musicalt vitt színre Balázs Zoltán. Ráadásul nem is akármilyen darabot: a Nine, Mario Fratti, Arthur Kopit és Maury Yeston darabja Federico Fellini 8 és ½ című önvallomásos filmjéből készült. A rendezőt kérdeztük a darabbal és a műfajjal való találkozásáról, különleges munkamódszerének operettszínházi és musicalspecifikus alkalmazásáról, de olvasóink azt is megtudhatják, Guido Contini mennyire hasonlít egy igazi rendezőre.

– Egy bulváros mindjárt az elejére: mi a musical- és a Fellini-top3-ad?

– Rocky Horror Picture Show, Sunset Boulevard, Chicago. Amarcord, Satyricon, Zenekari próba.

– Mitől lesz a 8 és 1/2-ből Nine? Csak a zenétől?

– A zenének közvetítő és fikcionalizáló szerepe van, metaforikus síkra emeli a librettóba foglalt személyes vonatkozásokat. A kilences számnak valódi értéket azonban a szándékainkat helyesen értelmező mondatvégi írásjelek adnak. Az, hogy mit és hogyan szeretnénk elmondani magunkról; hogy gondolatainkat ponttal, felkiáltójellel, kérdőjellel vagy kettősponttal akarjuk-e nyomatékosítani. Az 1/2 azt jelenti, hogy fél, azaz valaminek a fele. A kérdés csak az, hogy miként értelmezzük a „félig üres” vagy a „félig tele” pohár esetét: optimista vagy pesszimista tudatosulási folyamat részeként tekintünk-e rá. Hosszan lehetne sorolni a Nine című musicalt meghatározó kilences szám történelmi, pszichológiai és kulturális kötelékeit, a germán, kelta vagy görög mitológiában betöltött szimbolikus szerepét. Beszélhetnénk a kilenc Múzsáról vagy Trója kilenc évig tartó ostromáról.

Arról, hogy a Bali szigetén vagy a Szibériában élő népek számára e szám a varázslás, a szuperlatívusz kifejezője, a keresztény kultúrában az isteni triász háromszorosaként pedig maga az abszolút tökély. Szót ejthetnénk még a konfuciánus hagyomány kilenc alapvető szertartásáról és a babonás hiedelmek végtelen számú kapcsolódási lehetőségeiről is. A konklúzió ugyanaz lenne: a kilenc nagy befolyással bíró szám, amely a születés, a megújulás, a tökéletességre való törekvés univerzális jelképe.

– A zene(iség) erősen jellemzi a prózai rendezéseidet is, de nem egy operát rendeztél, különös-különleges, besorolhatatlan műfajú zenés előadásokat szintén – plusz tanítottál zeneakadémistákat -, de a musicallel ez az első találkozásod. Milyen tapasztalatokat lehet adaptálni ezekből a Nine-ra, és mi az, ami eddig ismeretlen terepet, új kihívást jelentett? Egyáltalán: hogyan került el eddig a műfaj?

– Az Operettszínház korábbi vezetésével is folytattam már tárgyalásokat egy esetleges musical vagy operett rendezésről, de e közös szándék furcsamód csak most realizálódott. Azt hiszem sok múlott a vezetőség kurázsiján is. Köztudott, hogy vonzódom a nem szokványos tartalmi-formai feladványokat képviselő művekhez és a színpadra állításuk sem a klasszikus módon történik. Speciális darabválasztásaim és sajátos munkamódszerem szakmai megújulást ígér az adott színház társulata számára, de műsorpolitikai kockázatot is hordoz. Paradox módon a meghívásomat fontolgató igazgatók számára épp azon képességeim a megnyerőek, amelyek atipikus jellegük miatt ijesztőek is egyben: a szabálytalan, reformer típusú szemléletem, a koncepciózusan felépített alkotói stratégiám és a workshop-szerű színészvezetésem. Mindezek fényében érthető, hogy eddig elkerült a musical műfaja, hiszen itthon és külföldön erősen determinált játszási hagyományok, valamint a szerzők által markánsan felállított szabályok határozzák meg az alkotók mozgásterét.

Nem véletlen, hogy épp a Nine, Fellini 8 és ½ című önvallomásos filmjének musicallé alakított zenés története lett végül a befutó.

Maestro Fellini szinte minden filmje beleillik a „besorolhatatlan műfajú” kategóriába, újszerű, szélsőséges és személyes fogalmazásmódja a különböző művészeti ágakban alkotók számára egyaránt inspiráló. Arthur Kopit és Maury Yeston nagy sikerű szerzeménye is ezt a sokszínű, többféle kultúrából és műfajból merítkező kaleidoszkópszerű teremtőjátékot testesíti meg, amely a rendezőtől és alkotótársaitól megköveteli az egyedi látásmódot, a stílusbeli változatosságot. Az összművészet nyelvén megszólaló alkotást a perszonális impulzusokból kirajzolódó találkozási pontok és az önleleplező, szatirikus fogalmazásmód teszik még érvényesebbé, igazán emberivé számomra.

– Te nagyon elmélyülten, hosszan és egy-egy darabon folyamatosan dolgozol a saját társulatoddal, ami nem a megszokott hat-nyolc hetes próbaidőszakot tételezi fel. Amikor – nevezzük így – alkalmazott rendező vagy, ráadásul zenés előadásban és olyan helyzetben, amikor több szereposztással dolgozol, hogyan működsz? Mennyi lehetőség van a kísérletezésre? Miben kell magaddal kompromisszumot kötnöd?

– Mivel a saját társulatom mellett sokféle együttessel volt már alkalmam a világ számos pontján együtt dolgozni, az „alkalmazott rendező” feladatkörét hamar kitanultam. Ilyenkor az egyedüli változó tényező a próbafolyamatra szánt időkeret. A módszer, az eszközök és a lendület állandó, hisz elsősorban a személyiségem indukálja őket. Bármilyen műfajban alkottam is, alkalmazásukban sosem kellett kompromisszumot kötnöm. Igaz ez a Nine-ban részt vevő színészekkel történő közös munkára is.

Személyükben az együtt gondolkodásra, az elmélyülésre, a bonyolultabb összefüggések megértésére igényt tartó játszótársakat ismertem meg, akik a próbák során bátran és szabadon, előítéletek nélkül kölcsönözték gyermeki énjüket kreatív kalandozásainknak. Egy pillanatig sem nehezedett rám a hármas szereposztás révén jelentkező plusz teher. Inkább aktivizálta a különböző színésztípusok által életre keltendő szerepalakok variabilitását és a partnerek között megfogalmazódó kapcsolati impulzusok sokféleségének lehetőségeit. Nem volt más feladatom, mint megfelelő légkört és munkastratégiát biztosítani a fokozatosan feltáruló viszonyrendszerek megértéséhez.

– Guido Contini filmrendező problémái közül mivel tud azonosulni egy színházi rendező?

– Sajnos szinte mindennel. Az alkotás anatómiáját és az alkotó ember felelősségét is szemérmetlen nyersességgel vizsgáló mű főszereplőjének vívódásait nehéz nem átéreznem. Tudom, milyen, ha eluralkodnak rajtam bizonyos körülmények. Színházi rendezőként azonban arra a kérdésre kell választ találnom, hogy miként lehet mindezt a nézők számára is átélhetővé tenni. Hogyan lehet az ihletzavarral küzdő rendező szubjektív tudatvilágát a színház eszközeivel úgy megragadni, hogy a „szépséges zűrzavar” jegyében megszülető emlék és fantáziaképekből a tudat kaotikus kavargásán át a nézőt is visszavezethessük a „fehér lap”, a gyerekkor tisztaságának élményéhez. Miként lehetséges Guido Contini nőkhöz fűződő viszonyának sokféleségéről az álom és a valóság szűrőjén keresztül hitelesen beszélni. Mi módon kap értelmet az ő megkettőződött tudatában a „színház a színházban” impressziójára épülő, örvényszerű zuhanás, és hogyan tárul fel idegrendszerének bonyolult mechanizmusa.

– A kapcsolatai közül melyiket volt a legnehezebb megfejteni, és melyik a legegyértelműbb?

– A főszereplő nőkkel szembeni szorongásának eredetéről nem könnyű pontos diagnózist felállítani, ezért rendezőként inkább az ok-okozati összefüggések hátterének mélyebb megértését szeretném felkínálni a nézők számára. Az igazság, mint a művészet, a szemlélő szemszögéből létezik. Döntse el tehát a közönség, hogy Guido kapcsolatai között van-e „könnyű eset”...

– A Nine a mozikban nálunk is nagy siker volt, de azt megelőzően a magyar közönség a békéscsabai előadása révén már találkozhatott a musicallel. A Jókai Színház és az Operettszínházi bemutatók között Szomor György a dalszövegek fordítójaként és főszerepben is egyfajta hidat jelent. Mennyire veszed figyelembe az ilyen összekapcsolódást? Építesz-e erre?

– Bár a felkészülési folyamathoz szorosan hozzátartozik, hogy feltérképezem a mű keletkezésének körülményeit, megismerem a társadalmi és a kulturális előzményeit, a különböző adaptációk kritikai fogadtatását és megnézek egy-egy emblematikus előadást is, a saját koncepcióm kialakításában mindez mégsem befolyásol. A Nine előtörténetének magyarországi vonatkozásait kutatva, hamar eljutottam a musical 2005-ös békéscsabai feldolgozásához, és nagyon izgalmasnak tartom, hogy Szomor György ennyi év után újra eljátszhatja Guido Contini szerepét. Biztos vagyok benne, hogy az azóta megszerzett élettapasztalatok másféle hangsúlyokat kölcsönöznek majd a játékának, és az általa „újramagyarított” dalszövegekben is erőteljesen megmutatkoznak. A legfontosabbnak azt tartom, hogy az előadásban szereplő művészek megérthessék az általuk képviselt szerepalakok személyes indíttatásait és valódi kommunikációt kezdeményezzenek egymással a színpadon.

– Az előadást a közönség még nem láthatta a járványhelyzet miatt, de a Látványtér kiállításon már megismerhettük a Nine díszlettervét. Hogyan jött ez a furcsa, lebegő tér, Szendrényi Éva alkotása?

– A szerzői és rendezői vízió egységességét az asszociatív történetben fokozatosan megelevenedő tudat-képek erősítik. Ebből kiindulva, az előadás díszlettervezőjével, Szendrényi Évával, szerettünk volna egy olyan természetes átváltozásokra lehetőséget adó áttetsző és légies teret megalkotni, ahol az allegorikus, szimbolikus és szürreális jelenetek könnyedén tudják váltani egymást. Contini fantáziájának személyes terében az események és az idő újrarendezését a mágikus teremtés koncepciójára bíztuk. A főszereplő külső-belső transzformációinak jelképes helyszínét, a gyógyfürdőt, ritmikus térkompozíció formájában fogalmaztuk organikus egésszé. Így, a futurisztikus és fantasy elemeket is magába ötvöző előadás olyan összefüggő és folyamatos történetmesélési lehetőséget biztosít az alkotók számára, amihez a nézőnek sincs szüksége térképre.

– Miben bízol, mikor kerülhet nézők elé a Nine?

– Nagyon remélem, hogy a koronavírus helyzet okozta kényszerleállások miatt, a közel egy éve tartó operettszínházi rendezésem nem tart ki a nyugdíjba vonulásomig és szeptember végén végre bemutathatjuk a Nine-t.

Papp Tímea, Papageno, 2021

Balázs Zoltán rendező, színész saját társulatával, a Maladype Színházzal és a Budapesti Operettszínház művészeivel is próbál. Állandó útkeresésről, maximalista igényeiről, a függetlenek és a magyar színház, valamint a társadalom helyzetéről beszélgettünk vele.

- Olyan vagány, hogy a legutolsó rendezésében, az Yvonne, burgundi hercegnőben, előadásról előadásra, mindig egy színész választja ki a közönség tagjai közül a címszereplőt. Imádja ugyanis az improvizációt. Az a gyanúm, hogy mind az életben, mind ahhoz, hogy összetartsa a társulatát, temérdek improvizációra volt szüksége.

- Folyamatos újratervezésben élek, amihez nélkülözhetetlen a jó idegrendszer és az improvizációs képesség. Ügyelnem kell arra is, hogy ne vegyem túl komolyan magam. Szüntelenül keresni kell a kiskapukat, amelyek átjárást biztosítanak az általam, vagy a társulat által megfogalmazott célok felé. Mindehhez állandó készenlét szükséges. Az új impulzusoktól sem szabad megijedni, meg kell tanulnunk őket megfelelő hatékonysággal integrálni hosszú távú terveinkbe.

- Elvileg két produkciót próbál párhuzamosan, a Maladypével a Merlint, a Budapesti Operett Színházban pedig a Nine című musicalt. De a covid járvány miatt mindkettő próbáit abba kellett hagynia. Ilyenkor kicsit sem szentségel?

- Dehogynem! Borzalmas ez a kényszerszünet. Tankred Dorst eposza, a Merlin, és Arthur Kopit- Maury Yeston Nine (Kilenc) című műve is nagyívű alkotás, kacifántos történettel és sok szereplővel. Mindkét darabot egy lendülettel érdemes színpadra álmodni. A Nine szerzőpárosának Fellini 8 és fél című filmje adta az inspirációt, ami ezernyi szálon fut, és rengeteg dimenziója van.

- A musicalek azonban általában sok mindent leegyszerűsítenek.

- Ez a musical sok szempontból rendhagyó. A szereplők például folyamatosan jelen vannak a színpadon. A darab az alkotó embert veszi górcső alá. A főszereplő 43 éves, épp mint én most. Ezekben az időkben, amikor motorizációs energiánkat és megszokott fordulatszámunkat kénytelenek vagyunk nullára csökkenteni, alaposan végig tudjuk gondolni az alkotási folyamatok külső és belső vonatkozásait.

- Mire jutott önmagával?

- Hogy az útkeresés állandó motívum marad az életemben. A személyiségemben pedig a kíváncsiság a legalapvetőbb indukciós erő. Mindig érdekelni fog, honnan jövök, merre tartok. Időnként azért leltároznom is kell. Ahhoz, hogy koncentráltan tudjak figyelni, arra, ami egy adott periódusban a legfontosabb, meg kell szabadulnom a feleslegektől.

- Az, hogy Erdélyből jön, máig meghatározó?

- Természetesen. Erdélyt magamban hordozom, onnan származom, ott éltem 12 éves koromig. De a kisebbségi öntudatot nem tartom magam előtt pallosként, és nagyon utálom, amikor ezzel mások visszaélnek.

- Mit hozott onnan magával?

- Például azt, hogy nincsenek abszolútumok a világban, és, hogy az igazság, a szeretet nem ítélkezik.

- Egyszer azt mondta, hogy a fél személyisége Erdélyben maradt...

- A 12 éves gyerek énem valóban ott maradt a máramarosszigeti pályaudvaron. Ha meghalok, akkor elmegyek érte, és együtt távozunk az ismeretlenbe. Egy folyamatos belső utazásnak vagyok a főszereplője, ami remélem egyfajta megvilágosodás, öntudatra ébredés felé halad. A valóság és a képzelet minduntalan összefonódik az életemben. Az arcom és a maszkom sokszor helyet cserél. Egy művészt különösen jellemez, de valamennyi emberre igaz, hogy a társadalmi szerepét tükröző maszk mögött ott van az igazi énje.

- Az a maszkja, hogy megszállott alternatív rendező, aki éjjel-nappal dolgozik?

- Van, aki számára ez a maszkom. Mindenkiről létezik egy kép, amit a környezet visszatükröz. Ön ott volt az indulásomnál, tudja, hogy a fenegyerek attitűdöt nagy előszeretettel sütötték rám. Most hála istennek ezt áttestálták ifj. Vidnyánszky Attilára, majd tőle is átveszi valaki. Mindig van egy ügyeletes megváltó, egy kis Messiás, akiről azt hiszik, hogy felborzolja a magyar színházi életet. Aztán mind a jelöltek, mind akik kijelölik őket, rájönnek, hogy ez nem magányos játék.

- Hitte magáról, hogy megváltja a színházat, a világot?

- Nem. Abban hittem, hogy mindaz, amit a saját színházi univerzumom által képviselek, hozzátesz majd valamit a nyitott és sokszínű színházi kánonhoz. Mindezt olyan „elvetemült” játszótársakkal próbáltam megvalósítani, mint Béres Ilona, Ladányi Andrea, Kútvölgyi Erzsébet, Törőcsik Mari, Sinkó László vagy Kuna Károly. Szerettem volna, ha azok az előadásaim - Theomachia, Empedoklész, Négerek, Amalfi, Faust I.-II. - amelyek nem szokványos módon közelítettek egy-egy kényes témához, megtermékenyítően hatnak másokra is.

- Akiket az előbb említett, egy-egy produkciójából vállaltak részt. Szerintem az igazán elvetemültek azok voltak, akik 6-7 évig a társulatának tagjaiként dolgoztak. Ők ezt az idejüket szinte teljesen odaadták önnek, a közös munkának. Ebbe család, magánélet sem fér nagyon bele. Éjjel-nappal próbákat tart, a feladatra való őrületes koncentrálást, jókora testi, lelki kondíciót igényel.

- Pontosan összefoglalta. Ez egy életforma. Társulati tagként azok tudják csak vállalni, akik pályájuk elején szeretnének befektetni a saját szakmai fejlődésükbe. Egy-egy kalandra persze mindig csatlakoznak hozzájuk olyan nagy tudású művészek, mint akiket az előbb felsoroltam. Addig érdemes ezt csinálni, ameddig örömet jelent. Amikor valakinek már fontosabb lesz, hogy családja, stabil megélhetése, háza, autója vagy nagyobb népszerűsége legyen, akkor a Maladypét el kell engedni. Az illető tehetsége és munkája automatikusan és mélyen beépül a Maladype fejlődéstörténetébe. Elég ha csak néhány nevet említek: Fátyol Kamilla, Fátyol Hermina, Kálid Artúr, Dévai Balázs, Soltész Erzsébet, Orosz Ákos, Lendváczky Zoltán, Tompa Ádám, Páll Zsolt..

- Többször voltak szinte éhkoppon, minimális támogatásból igyekeztek fenntartani magukat. Ki is adtak egy közleményt a működési pályázatokat elbíráló kuratórium tevékenységével kapcsolatban.

- Évről évre csökken a működési támogatásunk, mert olyan preferenciák, összefonódások vannak a kuratórium tagjai, és bizonyos alkotóműhelyek között, amelyek nem méltóak színházi társadalmunkhoz. A kuratóriumnak politikától és belterjes szakmai csoportosulásoktól mentes szellemiséget kellene képviselnie. Szakmailag elkötelezett kurátoroknak és művészileg eredményes együtteseknek kellene a pályázati platformokon összetalálkozniuk. Elég csak annyit megemlítenem, hogy az idei pályázati kiírás semmiben sem különbözik a tavalyitól vagy a tavalyelőttitől. Egyáltalán nem alkalmazkodik ahhoz a radikálisan más élethelyzethez, amit a pandémia okozott. Ez azt jelenti, hogy senki nem foglalkozik ennek a hatásával, senkit nem érdekel. Feltehetően azért van így, mert a „jegyző”, „jegyzőné” már tudja, kinek mennyi jár. Ezt továbbra is elfogadhatatlannak tartom.

- Amikor éppen nincs pandémia, a társulat pénzének zömét a külföldi vendégjátékokon szokta összekeresni?

- Általában igen. A vendégjátékok hiánya most hatalmas vákuumot jelent az életünkben. Hiába lennének meghívásaink Egyiptomtól Peruig, addig nem tudunk utazni, ameddig nem kapjuk meg a vakcinát és nem rendelkezünk oltást igazoló kis könyvvel. Fogalmunk sincs, hogy mikor térhetünk vissza a nemzetközi színtérre, de már nagyon várjuk.

- Valószínűleg sok független színház elvérzik. Nem sietnek a helyzetnek megfelelő támogatásukkal.

- Már eddig is sokan elvéreztek. Aztán lesz helyettük ilyen-olyan társulatocska.

- Arra gondol, hogy mint a kamu pártok, ők is lényegében csak a támogatást akarják megszerezni, de valójában látszattevékenységet folytatnak?

- Részben. Fontosnak tartom, hogy új csoportok jelenjenek meg és, hogy megfelelő kezdőtőkével indulhassanak, de hiányolom a hosszú távú koncepciót és stratégiát a művészi, működési tervekből. A korábbi években a kurátorok többször megfogalmazták, hogy 6 társulatot, köztük minket, már régóta ki kellene emelni. Ezeket a komoly eredményeket és sikereket maguk mögött tudó együtteseket, akik több éve bizonyítják életképességüket időszerű lenne egy kiemelt kategóriába áthelyezni. Nos, ez a változás még várat magára.

- Korábban illúziónak minősítette, hogy a szakma össze tud fogni. Ezt most is így látja?

- Sajnos igen. Ehhez nagyvonalúságra lenne szükség, sokféle szempont, igazság és érv egyeztetésére. Ma, amikor az alkotóember létezését nagymértékben az határozza meg, hogy melyik klubhoz tartozik, ez biztosan nem lehetséges. Szinte mindenkiben kialakult egyfajta igazodási kényszer jobb, bal, alsó vagy felső irányba. Ebből igyekeztem mindig kimaradni. Nekem a színházművészet bonyolult természetével és mechanizmusával van elszámolni valóm. Színházi közéletünk szereplőiben hatalmas a feszültség, sokan vannak robbanás előtti állapotban, ez semmiképp sem nem könnyíti meg a színház lényegéhez, az egymáshoz való visszatérést. Ahhoz, hogy ennek a 100 fejű „vírushidrának” a szorításából kiszabaduljunk, és közös ügyeinket rendezzük végre, muszáj lesz megbocsájtanunk egymásnak. Önmagunkkal érdemes kezdeni. Ha képtelenek leszünk szakmai alapon egyeztetni a nézeteinket, akkor pártok, klubok, törzsek fogják meghatározni az életünket.

- Hamletet, Bicska Maxit, III. Richárdot egyaránt játszott. Miért nem lép fel jó ideje?

- Érkeznek felkérések, de a saját társulatommal való törődés, a külföldi rendezések nem mindig teszik lehetővé, hogy igent mondjak. Hamletként, III. Richárdként, vagy Viktor Kravcsenkoként létezhettem a színpadon, ezért tudom, hogy ezek a feladatok teljes embert igényelnek.

- Kravcsenko könyve annyira fontos volt önnek, hogy a Maladype adta ki a magyar fordítását. Ennek ellenére, a premieren nem sikerült szemléletesen átadnia a szöveget. Ezt ön is érezte. Bejelentette, hogy abba hagyja az előadást, visszaadják a pénzt a nézőknek. Aztán szerencsére folytatta. Ilyesmi meglehetősen ritkán történik.

- Előfordult ilyen velem akkor is, amikor a Hamletet játszottam. Azt éreztem előadás közben, hogy lejárt az agyi kapacitásom, és kértem a nézőktől egy kis időt. A „Hogy vádol engem...” kezdetű monológ előtt történt. Az egyik hang a fejemben azt mondta: menni kell tovább, kifizették a jegy árát, told a műsort! A másik hang pedig azt: most mit hazudozol, elfáradtál és el akarsz hallgatni. Engedelmeskedve a második hangnak, kis pihenő után, szavanként raktam össze a monológ kezdő gondolatsorát és úgy építettem fel a hamleti mondandót...döbbenetes ereje volt.

- A mostani társulata egy Marosvásárhelyen végzett színészosztály tagjaiból áll...

- Már 3 és fél éve.

- A zömük nem erdélyi, csak kimentek oda tanulni.

- Így van. Az Augusztus című vizsgaelőadást rendeztem nekik, és látva, hogy mennyire tehetségesek, milyen érzékenyek egymás rezgéseire, úgy döntöttem, hogy leszerződtetem őket.

- Az a tendencia, ami már eddig is elindult, hogy sokan Magyarországról mennek Marosvásárhelyre színházművészetet tanulni, elképzelhető, hogy amiatt, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel történt, fölerősödik?

- Már idén is sokkal többen jelentkeztek Marosvásárhelyre, mint tavaly.

- Hogyan látja, mi felé megy a magyar színház?

- Új, átfogó értelmezést kellene találni közös feladatainknak. A középszerű, törpelelkű és szakmailag éretlen embereknek kicsit hátra kéne lépniük.

Bóta Gábor, 168 Óra, 2021

Balázs Zoltán, színész, rendező, a Maladype Színház vezetője azon szerencsés művészek közé tartozik, akik a pandémia alatt – a járványügyi intézkedésekkel szinkronban – a színházak kényszerbezárása és időszakos újranyitása mellett is alkothatnak. A Jászai Mari-díjas rendező a Maladype Színház és az Operettszínház társulatával egyszerre készíti elő a nyitás után bemutatásra kerülő két nagyszabású mű színpadi adaptációját. A Maladype művészeivel Tankred Dorst: Merlin, avagy a puszta ország című darabját; az Operettszínház alkotóival Arthur Kopit és Maury Yeston közös szerzeményét, a Federico Fellini 8 és ½ című Oscar-díjas filmjéből készült nagysikerű Broadway-musicalt, a Nine-t próbálja. Érdekes egybeesés, hogy a Merlin és a Nine szinte egy időben ünnepli keletkezésének 40 éves évfordulóját.

Mennyivel másabb „zárt ajtók mögött” színházazni a jelen helyzetben?

Egy olyan nyitott színházi műhely esetében, mint a Maladype, különösen összetett feladatot jelent. A helyzetünket az is nehezíti, hogy előadásainkat nem tudjuk streamelni, mivel nem rendelkezünk sem megfelelő technikai apparátussal, sem elegendő támogatással. Így, összhangban a járványügyi intézkedésekkel, társulatunk színészei leginkább Tankred Dorst Merlin című darabjának próbáira koncentrálnak, amelynek bemutatóját a közönséggel való újbóli személyes találkozás alkalmával, az újranyitás után tervezzük megtartani.

Egy darab rendezésénél mit kell másképp csinálni a „megszokott” menetrendhez képest?

Az alkotási gyakorlatot most a COVID-szabályozások határozzák meg; ezekhez alkalmazkodni nem kis teljesítmény. Fontos, hogy a speciális próbaidőszakot gondosan megszervezett próbatechnika tegye mindenki számára biztonságossá, ezért az előzetes rendezői elképzeléseket megvalósító színészi játékot ebben a gúzsba kötött formában kell tudatos komplexitással felépítenünk. Lényeges szempont, hogy a minőségi összjáték ne sérüljön.

Nem véletlen, hogy az idén fennállásának 20. évét betöltő Maladype Színház a Merlinnel kívánja feldolgozni sajátos fejlődéstörténetét és különböző alkotókorszakait. Mit jelent önnek a Maladype? Mit jelent ez a 20 év?

A Maladype szó lovári nyelven Találkozás-t jelent. A szó konkrét és elvont tartalmai egyszerre képviselik mindazt, ami a színházról alkotott elképzeléseim lényege. A Maladype számomra egy húsz éve véletlenül létrejött találkozásnak a legszabadabb platformja, ahol a legteljesebb, legboldogabb és legönazonosabb létezés élményét élhetem át újra és újra. Közös szakmai evolúciónk során számtalan kényes témáról beszéltünk már a kortárs színház nyelvén és olyan rendkívüli alkotótársakkal szövetkeztünk, akik maguk is a rendhagyót, az újat keresték. Ezekben a nem szokványos kalandokban legfőbb cinkosaink mindig a nézők voltak. Az ő megújuló figyelmük és kalandvágyuk bizonyítéka az elmúlt 20 év.

Mit kell tudni a Merlin c. darabról?

A Merlin a XX. századi ember történelmi és metafizikai tapasztalatainak monumentális összegzése. Egyfajta „történelmi revü”, ami Európa múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszél. A Dorst által megálmodott történet, amely a kora középkor Angliájában játszódik, a bonyolultan ellentmondásos főhős megszületésével veszi kezdetét. Merlin a kelta mitológia népszerű varázslója, az ördög gyermeke, akit az apja halandónak nemzett, hogy így beteljesíthesse majd akaratát és felszabadítsa az emberek tulajdonképpeni természetét: az eredendő gonoszságot. Ő azonban nem akar engedelmeskedni és szembeszállva apja sátáni tervével, megalkotja a béke, az egyenlőség és az igazságosság alapelvein nyugvó alternativ világrendet: a Kerekasztal eszméjét, amelyet az ifjú Arthur király lesz hivatott valóra váltani. A mű korokon átívelő központi kérdése: képes lehet-e valaha is az ember az eszményi, harmonikus társadalom megteremtésére?

A Nine című Broadway-mű zeneszerzője, Maury Yeston hozzájárult az előadás bővített zenei anyagához. Ez azért nagy dolog lehet...

Óriási megtiszteltetés. Yeston úrnak köszönhetően a Broadway-siker 40 éves történetében a budapesti Operettszínházban hangzik majd el először a Nine filmváltozatának három ikonikus slágere – a Cinema Italiano, a Take it All és a Guarda la Luna. A dalszövegek magyar fordítását Szomor György készítette, aki az általam rendezett előadásban egyben a filmrendező főszereplő, Guido Contini megszemélyesítője is. Mivel az Operettszínházban három szereposztással valósul meg a Nine, a főszerepet Dolhai Attila és Homonnay Zsolt is megosztja egymással. A kaleidoszkóp-szerű játékban a különböző nőtípusok megformálóiként a közönség láthatja majd Bánsági Ildikót, Kalocsai Zsuzsát, Szulák Andreát, Siménfalvy Ágotát, Nádasi Veronikát, Vágó Zsuzsit, Janza Katát, Polyák Lillát, Peller Annát és Keresztes Ildikót is.

Mit kell tudni a Nine-ról?

A különleges musical, amely Federico Fellini Oscar-díjas 8 és ½ című remekművéből inspirálódott, az 1980-as évek elején Arthur Kopit librettójával, valamint Maury Yeston zenéjével és szövegével készült el. Fellini legendás alkotása nemcsak a filmtörténet első rendezői önvallomása, zseniális és újító mű, de nagy hatást gyakorolt más művészekre is. A Nine 1982. május 9-én érkezett a New York-i Broadway-re, ahol óriási sikert aratott a nézők és a kritikusok körében is. 12 Tony-díjjal jutalmazták. Többek között: a legjobb musicalnek, a legjobb eredeti zenének és szövegkönyvnek, valamint a legjobb jelmeztervezésnek járó elismeréseket is besöpörte. Az előadást az évek során 729-szer tűzték műsorra itt, mindeközben pedig elindult nemzetközi hódító útjára: színpadra állították szerte az Egyesült Államokban, majd Dél-Amerikában, Londonban és Európa több országában is. A musical zenéje sokféle műfajból merít, igazán színes, magával ragadó hangzásvilágot teremtve, több ismert sláger is felcsendül a darabban.

Mikor látta először a Fellini-filmet, és mi volt róla az első benyomása?

A kultikus filmet a szentesi drámatagozat diákjaként láttam először és teljesen rabul ejtett az a cirkuszi forgatag, ami a Marcello Mastroianni lelkében zajló alkotói folyamatok örvényszerű mozgását szimbolizálta. Tetszett, hogy a főszereplőt körülvevő világ a fantázia, az álom és az emlékezés szűrőjén keresztül jelenik meg. Gyerekként én is bohóc szerettem volna lenni, így könnyen át tudtam érezni Fellini vonzalmát a cirkusz világához és gond nélkül azonosultam a különböző archetípusokkal. A film sajátos nyelvezetének „bonyolultan egyszerű” jellegét persze csak évekkel később tudtam igazán megérteni és élvezni.

Volt szerencséje a két darab valamelyikét színpadon látni korábban? Ilyenkor tudatosan törekszik a hasonló megoldások elkerülésére?

Bár mindkét művet láttam már többféle feldolgozásban, egyik előadás sem befolyásolt a saját vízióim megalkotásában. A színészeket is arra szoktam buzdítani, hogy nézzenek meg minden lehetséges adaptációt és maguk szűrjék le a szükséges tanulságokat. Egy produkcióban már sikeresen megoldott színészi pillanat még nem hordozza magában automatikusan az adott figura viselkedésére vonatkozó ok-okozati összefüggések általános érvényű átfogó magyarázatát. A próbák során arra törekszem, hogy az általam megrajzolt koordináták között a színészek a saját igazságukat találják meg, önmaguk személyiségéből kiindulva.

Mennyire embert kívánó feladat két ekkora volumenű művet egyszerre kézben tartani? Hogyan lehet ezt megoldani?

Rengeteg ember összmunkája szükséges, hogy e két nagyívű darabnak a színpadra állítása ideális feltételek között történjen. Szerencsére a Maladype Színházban és az Operettszínházban is rendkívül felkészült, profi csapattal dolgozhatok együtt, akiknek az előadás sikere ugyanolyan fontos, mint nekem. A legfontosabb, hogy maximálisan megbízzak azokban a szakemberekben, akik a rövid és hosszú távú szervezési, valamint kivitelezési feladatokat elvégzik körülöttem.

Mennyire nehéz vagy éppen könnyű egy adott színházi darabban reflektálni az aktuálpolitikai, közéleti helyzetekre? Kell egyáltalán?

Direkt kiszólásokkal nagyon könnyű elnyerni azon nézők tetszését, akik mindenféle elvektől és ideológiáktól megittasulva pártpolitikai elkötelezettségüket demonstrálni járnak a színházba. Közéletünkről árnyalt és részletgazdag képet festeni, már sokkal nehezebb és kockázatosabb vállalkozás. Feszültségekkel teli társadalmunkban különösen veszélyes emberi és művészi feladat. Rendezéseimben igyekszem azokra a valóságimpulzusokra rátalálni, amelyek tényszerűségük által nem ítélkeznek, és nem diszkriminálnak.

Ön hogyan látja a színház jövőjét? Jelenleg mi a legfontosabb – akár az alkotó, akár a közönség szempontjából? Mit tehetünk?

A világjárvány kitörése után közvetlenül, amikor otthonaikban önkéntes száműzetésüket töltötték az emberek, az volt a benyomásom, hogy a színház csak a lakosság viszonylag kis hányadának hiányzik. A mindennapos színházi események és a személyes találkozások utáni sóvárgás főleg a színházi szakembereket jellemezte. Akkor úgy éreztem, hogy a pandémia örökre megváltoztatja a színházba járás klasszikus szokásait és a karantén után a kultúrafogyasztás másféle módjait választják majd az emberek. Mostanra azonban tisztán látható, hogy mindenki telítődött a különféle online tartalmakkal és az emberekben kezd újraéledni a közösségi élmények által átélhető közvetlen és emberi pillanatok iránti igény. A színháznak nemsokára újra „mozgósító” szerepe lesz és bízom benne, hogy ezt hitelesen teszi majd.

Császár Gergő, Budapest BEAT, 2021

- A vesztegzár a befelé fordulásra, leltározásra is jó -

Balázs Zoltán, Jászai Mari-díjas színész, rendező, Kolozsvárott született, tizenkét éves volt, amikor a román forradalom után családjával áttelepül Magyarországra. A nemzetközi hírű Maladype Színház alapítója és vezetője. Nemrég az ő rendezésében mutatták be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészek Művészklubban, azonban a koronavírus-járvány őket is súlyosan érintette. Az alkotótól azt is megkérdeztük: a jelenlegi krízishelyzetben a nagyon megosztott színházi szakmában elkezdődhetnek-e új közeledések? Van-e esély a pozitív változásokra?

- Amikor két héttel ezelőtt egyeztettük az interjút, még egy másik világban éltünk. Azóta berobbant itthon is a koronavírus-járvány, és a kormány az elsők között záratta be a színházakat. Hogy érinti ez a Maladype társulatát?

- Januárban mutattuk be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészekben. Nem tudjuk, mikor játszhatjuk újra. Több belföldi és külföldi vendégjátékunk is elmaradt. Ráadásul most kellett volna Chicagóba repülnöm, hogy az avantgárd színházi élet amerikai fellegvárában megrendezzem Witkiewicz: Vízityúkját. De ez is el lett napolva.

- Bevételek nélkül meddig húzhatják ki?

- Az EMMI-től már megkaptuk a többlettámogatásunkat, és maradt egy kis spórolt pénzünk is, így a tartalékainkból május végéig tudunk létezni. Addig biztosított a társulat tagjainak a fizetése. Hogy azután mi lesz, nem tudom. A Maladype fennállásának közel húsz éve alatt anyagilag szinte mindig embert próbáló helyzetben volt. Megszoktuk már, hogy különféle tervekkel kell rendelkeznünk. De a gyors problémamegoldás képessége is elengedhetetlen, hogy továbbléphessünk. A színháznak mindig készen kell állnia a változásokra.

- Ám önöket egy ideje csőstül éri a baj, tavaly áprilisban elveszítették az állandó játszóhelyüket, a Mikszáth Kálmán téri bázisukat. Mi történt?

- Nyolc évig béreltünk ott egy nagypolgári lakást, ötven nézőt tudtunk befogadni. Múlt év áprilisában külföldön rendeztem, a társulat pedig turnézott. Arra jöttek haza, hogy a bázisunkat elárasztotta a víz, az összes díszletünk, jelmezünk és technikai berendezésünk tönkrement. Hivatalosan „lakótársi gondatlanság” okozta a beázást. Mivel mindenünk odaveszett és lényegében hontalanná váltunk, a repertoárunkon lévő előadások 70 százalékát nem tudtuk tovább játszani. Sajnos néhány színészünktől is meg kellett válnunk.

- Gondolom, ez volt a legnehezebb.

- Mindig ez a legnehezebb, de már az elengedésekben is gyakorlott vagyok. Először ez akkor viselt meg, amikor 2004-ben meg kellett válnunk a társulatunk cigány tagjaitól. Ehhez tudni kell, hogy a Maladype 2001-ben úgy jött létre, hogy megkeresett Dragan Ristic, egy szerb producer, hogy cigány és nem cigány színészekkel mutassuk be Ionesco Jacques vagy a behódolás című darabját a Roma Parlamentben. Előzőleg több rendezőt is felkért, de a feladat egzotikus jellege miatt senki sem vállalta. Én akkor még egyetemista voltam színész és rendező szakon. Azt mondták Risticnek, én leszek az ő embere, mert én mindenféle őrültséget bevállalok. Így is lett. Az első bemutatónknak akkora sikere volt, hogy gondolkodás nélkül nekivágtunk a következő munkának, ami újabb elismeréseket hozott. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy társulatot igazgatok, pedig sosem voltak ilyen ambícióim. Nagyon szerettem volna, ha a cigány színészeink tovább velünk maradnak, mert elképesztően tehetségesek voltak, de a saját közegük visszarántotta őket. A fejükhöz vágták: kifehéredtetek, elgádzsósodtatok, árulók vagytok. Választani kényszerültek a családjuk és a Maladype között.

- Jelenleg hat Marosvásárhelyen végzett fiatal színészből áll a Maladype. Hogy találta meg őket?

- Két éve meghívtak az ottani Művészeti Egyetemre, hogy a végzős színészosztálynak rendezzek egy vizsgaelőadást. A próbafolyamat során annyira megszerettük egymást, hogy miután lediplomáztak, az egész osztályt leszerződtettem. Korábban már kidolgoztam az ÖT KAPU színház-metodikai és pedagógiai módszert, amely segítséget nyújthat a színészi alkotás alapjainak újrafelfedezésében. A marosvásárhelyi csapat lett az állandó tesztcsoportom is.

- Karácsony Gergely főpolgármester segítséget ígért a bajba jutott fővárosi színházaknak, de a függetleneket nem említette. Jogosnak tartja?

- Egyáltalán nem. Mi is a budapesti színházi élet egyik meghatározó társulata vagyunk, nemzetközi elismertségünk Ázsiától Amerikáig terjed, és mindenhol a magyar progresszív színházi kultúrát képviseljük. Tesszük úgy, hogy nincs állandó állami vagy fővárosi támogatásunk. Bár többször hangoztatták, hogy széles körű szakmai egyeztetés lesz a függetlenekkel, eddig nem valósult meg, vagy csak én nem tudok róla. A szellemiségünket tekintve mi abszolút függetlenek vagyunk, nem köteleződtünk el se jobbra, se balra, nincs igazodási kényszerünk és nem követünk trendi irányzatokat sem. Ugyanakkor a színházi struktúrában a „függetlenek” kifejezésnek semmi értelme sincs. Nagyon is függünk a pályázatoktól, a döntnököktől, és az aktuális kormányrendeletektől.

- Színházi életünket más is megrázta az utóbbi időben: a hatalommal való visszaélés újabb botránya. Eszenyi Enikőt, a Vígszínház igazgatóját egykori és jelenlegi kollégái közül többen is lelki abúzussal és fizikai agresszióval vádolták meg. Mit gondol erről?

- Enikő engem is felkért, hogy támogassam az igazgatói pályázatát, amit még a botrány kitörése előtt meg is tettem. Azért támogattam, mert kimagaslóan tehetséges művésznek tartom, és a Vígszínház megújításáért tett igazgatói erőfeszítései elvitathatatlan tények. Számunkra az sem mellékes, hogy amikor társulatunk bajba került, ő az elsők között ajánlotta fel nekünk a segítségét, amit kevesen tettek meg, és ha mégis, akkor feltételekhez kötve. Máté Gábor nyilatkozatához kapcsolódva én sem szeretnék részt venni Enikő lincselésében, de egyetértek azzal, hogy ezt az ügyet alaposan ki kell vizsgálni, mert semmilyen közegben, így a színházban sem fogadható el a lelki vagy fizikai bántalmazás semmilyen formája. Ha mindez megtörtént, következménye kell, hogy legyen. Enikő lemondott, a Vígszínház hamarosan új vezetőt kap. Csakhogy ennek az ügynek van egy másik aspektusa is: a mindenkori társulat és az érdekvédelmi szervezetek felelőssége. Érthetetlen, hogy a #metoo mozgalom előretörésével párhuzamosan hogyan volt lehetséges ilyen sokáig titokban tartani ezeket a nagyon komoly szakmai és emberi sérelmeket.

- Ön is tudja, hogy az érdekvédelmi szervezetek nem működnek. Mit csináljon a színész? Olvasson be az igazgatónak? Másnap valószínűleg már nem kell bemennie.

- Mi is tagja voltunk a Független Előadó-művészeti Szövetségnek, de 2005-ben más társulatokkal együtt, kiléptünk, mert úgy éreztük: nem képviselik az érdekeinket. A minket ért sérelmeket azonban nem hagytuk szó nélkül. Béres Ilona mondta egyszer nekem: a színészi pálya legkiszolgáltatottabb pillanataiban a megfelelő kommunikáció és a stílus volt a legfontosabb fegyverük. Ezért sem mindegy, hogy egy rendező milyen eszközökkel éri el, hogy alkotói szándékait a színész a színpadon meghosszabbítsa. Erővel, erőszakkal, avagy szakmai felkészültséggel? És az adott társadalmi-kulturális közegtől is függ, hogy mi megengedett egy színházban és mi nem.

- Sokfelé járt a világban. Azt tapasztalta, hogy a demokratikusabb országok színházaiban ritkábbak a hatalmi visszaélések?

- Nem, sőt, tán még gyakoribbak. Sokan azt gondolják, a művészi szabadság azt jelenti, hogy bármit megengedhetnek maguknak. De például Romániában és Franciaországban a szakmai érdekvédelmi szervezetek jóval erősebbek.

- Ön Párizsban is tanult olyan színházi mesterektől, mint Bob Wilson vagy Anatolij Vasziljev. A budapesti Bárka színházban pedig Tim Carrol, a neves brit rendező kérte fel Hamletet játszani. Ezek a nagy mesterek is agresszívek voltak?

- Soha nem hallottam ordítani őket, a hangjukat sem emelték fel. Mégis érvényesíteni tudták a művészi szándékaikat. Mind a hárman koncepciózus alkotók, pontosan tudták, hogy mit akarnak. Színészként és rendezőként tőlük kaptam a legnagyobb szabadságot.

- Ön is társulatot irányít. Saját vezetői stílusát hogyan jellemezné?

- Erről inkább a színészeimet kellene kérdezni, egyébként a #metoo kampány óta állandóan „fotóznak” engem próba közben. Viccnek szánják, de nem teljesen az. Élesebben figyelnek, és nekem is jobban oda kell figyelnem arra, hogy mit és hogyan mondok. Nem vagyok agresszív rendező, de határozott és lendületes.

- A vesztegzár a befelé fordulásra, leltározásra is jó. A színházaknak mire lenne érdemes felhasználni a kényszerpihenőt?

- Azokat a rossz szakmai és erkölcsi beidegződéseinket kellene újragondolnunk, amelyek súlyos visszatartó erőt jelentenek a művészi innováció kibontakozásában. Az egyik legnagyobb problémánk, hogy nincs szakmai befektetés. A művészeti egyetemek hallgatóit kevéssé foglalkoztatja, hogy megismerjék hivatásuk hagyományait, és megértsék a korábbi nagy mesterek és színpadi újítók viharokat kavart eredményeit, esetleg továbbgondolják azokat. Legfőképp azt tanulják meg: hogyan kell ügyeskedni és érvényesülni. Kikkel előnyös barátkozni.

- Ne legyen igazságtalan! A legtöbb pályakezdő színészt nem várja szerződés, és a túlképzések miatt joggal tartanak attól, hogy bárki, bármikor lecserélhető.

- Egyáltalán nem hibáztatom a fiatalokat, de attól a tény még tény marad. A színházi szakmának rengeteg régi adóssága, bűne van, amelyekkel szembe kellene végre nézni. Mert, ahogy Agatha Christie regényében Poirot mondja: régi bűnnek hosszú az árnyéka.

- Milyen bűnei vannak a színházi szakmának?

- Például a műveletlenség, a szakmai tudás alapjainak hiánya, a színészek és rendezők érdektelensége. Találkoztam már olyan pályán lévő színésszel, aki nemcsak Latinovits Zoltánt nem ismerte, de Törőcsik Mariról sem hallott. Kevesen tudják ki volt Németh Antal, Harag György, Paál István vagy Gaál Erzsébet. A rendezők nem olvasnak eleget, legtöbben, tisztelet a kivételnek, a dramaturggal meséltetik el a darab történetét és azt vetítik a színpadra. Bűnnek tartom a valódi mesterek hiányát is. A művészképző osztályokat gyakran olyan tanárok vezetik, akiknek a saját munkájuk mellett alig van idejük bejárni az órákra. A növendékekkel valójában a segédtanárok foglalkoznak: húszon-harminc éves szakmailag még kisfiúk és kislányok. Miközben a hallgatóknak tapasztalt mesterekre lenne szükségük, akik folyamatosan segítik a fejlődésüket.

- A külföldi mestereiről már mesélt. Hazaiak is voltak?

- Példaképek igen. Még a színművészeti előtt a régi Nemzeti Színház stúdiósa voltam. Közelről láthattam, hogyan próbál Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Lukács Margit vagy Tolnay Klári. A Nemzetiben szokássá vált színészavató próbáknak kitenni a pályakezdőket. Például egy színésznagyság előadás közben a takarásban megpróbálta kizökkenteni, megnevettetni az öntudatosan statisztáló fiatalokat. Tízből kilenc visszanevetett, hogy elnyerje az óriások kegyeit. Én azt mondtam magamban: „Ha most kibírom nevetés nélkül, pályán maradok”. Nem volt könnyű, de kibírtam, és megbecsültek érte. Színészként mindig utáltam, ha kihasználnak. Ha lelkesen improvizálok a próbán, megmutatom egy jelenet különböző variációit a rendezőnek, majd amikor megkérdezem, melyik változat maradjon, annyit bír mondani: Hm, nem tudom. Ez a „nem tudom” a színész és a rendező együttműködésének a halála. A rendezőnek tisztában kell lennie azzal, hogy koncepciójának milyen céljai vannak, és milyen színészi megoldások szolgálják azt.

- És mit tehet egy fiatal rendező, ha bejön a direktor és átrendezi a darabját?

- Például nem engedi, hogy a nevével visszaélve bemutassák a produkciót. Ha valaki ezt megtette volna velem pályakezdőként, biztos, hogy azonnal felállok, és a nyilvánossághoz fordulok.

- Önt most sokan vádolnák áldozathibáztatással.

- Én csupán azt állítom, hogy minden pillanatban tudunk dönteni, és ha erről lemondunk, akkor válunk áldozattá. Nincs olyan szerződés, ami arra kötelezné a rendezőt, hogy hozzá kell járulnia ahhoz, hogy átrendezzék a munkáját. A probléma sok esetben az, hogy az alkotók félnek, mindenáron meg akarják ragadni a kínálkozó alkalmat és nem ismerik a jogaikat. Ahogyan a nézők sincsenek tisztában a lehetőségeikkel, például, hogy joguk van tudásalapú művészi teljesítményhez jutni.

- Mit csináljon a néző, ha nem tetszik az előadás?

- Ma már elég sok fórum van, ahol a véleményét közzé teheti, elmondhatja az ismerőseinek, hogy a rossz előadást ne nézzék meg. Persze ez nem ilyen egyszerű. A néző végre eljut a színházba, kifizeti a jegyet, és azzal ül be, hogy: „Van öt percem, na, mutassátok a katarzist!” Majd csalódottan nyugtázza, hogy ez most elmaradt, de sebaj, majd máskor. A színházban azonban nincs máskor. Csak itt és most. Ezért kellene minden pillanatot a saját értékén kezelni. Mi ezért tartjuk fontosnak, hogy az előadásainkban aktív szerep jusson a nézőnek, az előadások után beszélgessünk a közönséggel.

- Az Yvonne-ban például a nézők közül kiválasztanak valakit, akit a színpadra invitálnak, és az illető egyszer csak azt veszi észre, hogy ő az előadás címszereplője. Ez nem a néző csőbehúzása?

- Miért lenne az? A nézőnek számtalan döntési lehetősége van: feljön a színpadra vagy sem, visszaül-e a helyére vagy marad. Abban vesz részt, amiben akar. Talán minket igazol, hogy eddig még senki sem bánta meg, hogy belement a játékba, senki nem vádolt minket azzal, hogy megsértettük.

- Visszatérve a vesztegzárhoz: ebben a krízishelyzetben szakmai, társadalmi szolidaritásra is rengeteg példát látunk. A nagyon megosztott színházi közegben van esély közeledésekre, pozitív változásokra is?

- Muszáj lennie. Ám ahhoz, hogy a viszonyainkat és közös feladatainkat újra rendezhessük, mindannyiunknak le kell mondanunk valamiről: az egonkról. Ez az ego táplálja bennünk a felsőbbrendűség érzését és az ítélkezés kísértését. A színház nevében és érdekében sok mindent el lehet követni. Akár azt is, hogy porig alázunk, kizsigerelünk másokat, és azt mondjuk: ezzel a színház szent ügyét szolgáljuk. Vagy tudomásul vesszük, hogy egyesek kötelező igazodási pontokat jelölnek ki mások számára. Vagy elfogadjuk, hogy korunk önjelölt Mikes Kelemenjei önkéntes száműzetésükből megüzenik nekünk, hogyan kell megfelelően cselekednünk. Vagy hagyjuk, hogy a színház nevében a narcisztikus hajlamú megmondóemberek arrogáns módon kinyilatkoztassanak. Elnézzük, hogy valakik felhatalmazva érzik magukat, hogy a nemzet színészeit gyávának nevezzék. Holott ezek a csodálatos művészek, nemzeti kincseink, olyan történelmi korokban álltak helyt, amiket mi elképzelni sem tudunk, és mégis megőrizték a szakmai, emberi hitelességüket. Tanulnunk kéne tőlük. Ha valóban közös nevezőre akarunk jutni, nem szabad indulatból, pillanatnyi sikerekre vadászni. Át kéne gondolnunk, honnan jövünk és merre tartunk, milyen értékeket szeretnénk a színház nevében képviselni és közvetíteni.

Sándor Zsuzsanna, 168 Óra, 2020

Néhány szót Genet-ről: a kortárs, francia drámairodalom egyik legmeghatározóbb alkotója, akinek művei az abszurditás eszközével kalauzolják olvasóit a mindennapos problémák labirintusában. A több szinten futó történetmesélés adja fel a talányt és nyújt megfejtést a jelenünkkel kapcsolatos kínzó kérdésekre. Nincs ez másként a Balkon esetében. Genet a valóság és a látszat közötti keskeny határon egyensúlyozva ránk, a nézőre bízza: vajon hőseink valóságosak vagy egyre más alakot öltve, vastagabb és vastagabb maszkba bújva manipulálnak bennünket? A keretet adó forradalom vajon valóságos? Bent zajlik a ház falai között vagy kint, a valóságban? A hatalom szereplőinek álcázott kliensek valóban becsapják a forradalmat és leverik azt vagy a forradalom veri le őket? Irma, a bordély tulajdonosa mozgatja a szálakat? Vagy Carmen? És mi a Rendőrfőnök szerepe? A Küldött alakja csupán egy katalizátor vagy valójában ő a bábjátékos? Genet végig ott lebegteti a kérdést: vajon a magunkra aggatott maszkjaink alatt mi magunk hova tűnünk? Milyen ideákat követünk? Mi magunk mivé válunk a szerepeink között? Hova röppen az élet mellettünk, míg mi magunk palástolásával vagyunk elfoglalva? Problémáink megoldhatóak, ahogy a forradalom leverhető vagy éppen maguk alá temetnek bennünket, belekövesedünk?

Bevallom, mire -e sorok születnek, kétszer láttam az előadást. A második élmény a meghatározóbb, hisz addigra megtelt a színészek közti tér azzal a bizonyos, csak a Maladype-re jellemző dús energiával. Játékukban feloldódni ünnep. Tankó Erika és Szilágyi Ágota szenvedélyes kettőse remekül ellensúlyozza Balázs Zoltán néhol visszafogott, néhol impulzív játékát. A három szereplő állandó egyensúlyozása a két véglet között feszültségben tartja a nézőt. Tankó és Szilágyi alá- fölé rendeltségi viszonya állandó mozgásban van, ahogy harcuk is az imádott férfi figyelméért. A Rendőrfőnökért, akinek a forradalom életben tartása és/vagy leverése önmaga nagyságának fényében érdekes csupán. A feltétel nélküli rajongás, a személye előtti feltétlen tisztelet, hogy Őt magát is ideának tekintsék legfőbb hajtóereje. Tankó Erika Irma mellett, a forradalom angyalát Chantalt-, míg Balázs Zoltán Rogert alakítja. Mindkét színész finom érzékenységgel vált a két karakter között. Az utolsó két jelenetben: Roger érkezése az Illúziók házába illetve a Rendőrfőnök monológja az előadás másik nagy pillanata. A fájdalmába bebábozódott karakter vívódása újfent bebizonyítja: Balázs Zoltán nemcsak rendezőként tehetségesebb az átlagnál.

Vámosi Eszter, Forgottenman.blog.hu, 2017

A Stúdió K 1980-as Balkonjában Gaál Erzsébet Madame-Királynője és Székely B. Miklós Rendőrfőnökének legendás kettőse dominált, szereposztási kényszerek miatt a mostaniban a hangsúly a bordélyházi vendégek felé tolódott el.

Három elképesztő intenzitású színész, füvezés nélküli mámoros vetésforgóban játssza a klienseket és a nekik szexet szolgáltató hölgyeket. Pallag Márton negédesen gyónja "valódi" bűneit , majd mint Tábornok nyargal a csatába. Lova Márkus Sándor, aki máskor szigorú Bíróként ostorozza a kisstílű tolvajnőt. Természetesen utóbbinak is van másik énje, a lenyűgöző jelenlétű Fila Balázs Püspöke csúcspontja az előadásnak.

Zsótér Sándor interpretálása lézerpontossággal mutatja meg Jean Genet művének zsenialitását, a létünket meghatározó szerepjátszás, szerepcsere identitást erősítő fontosságát. Balázs Zoltán korszakos jelentőségű Négerek-jében a Fehérek-Feketék játszóinak inverziója emelte ki a személyiségcserék erejét, ebben a produkcióban a Cselédek alakváltozásai hatványozódnak.

Ambrus Mária fogason függő függönyén a kéjszalonok képeit láthatjuk, néhány jellegzetes tárgy díszeleg a polcrendszeren, pl. egy félbeharapott görögdinnye vasalófejjel, eredetiek a kézzel fejgéppé állítható led-lámpácskák. Szívesen láttunk volna többet Bödők Zsigmondból, Hóhérja Benedek Mari rőt bolyhos mellvédjében torokhangon rémiszt, kár, hogy később csak a Hulla jut neki. Tankó Erika derekasan küzd Irma Madame tonnás szerepével, a forradalmárokhoz szegődött Chantalként hitelesebb, Balázs Zoltán Rendőrfőnöke alkatidegenként tévelyeg. Az előadás mindezek ellenére töretlen lendülettel ér célba, a Huszárik Kata Küldöttje által királyi fenséggé avanzsáló kuplerosné, díszes kompániájával együtt, délcegen feszít a Mikszáth téri balkonon, majd egyre bővülő vendégkörrel folytatja áldásos alaptevékenységét.

Jut még egyszer Zsótér Sándornak a Balkonhoz kiegyensúlyozottabb társulat, de ez az előadás is mérföldkő a Genet remekmű magyarországi megjelenítéseinek sorában. Az meg egyenesen Csoda!!!, hogy mindez a Maladype lakásszínház éppen hogy tizenöt négyzetméterén történik!

Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2017

A látogatóknak százhúsz perc, no és harmincnyolc komfortos szoba áll rendelkezésükre a játékra, amely nemegyszer véresen komoly. Két óra alatt kell eljutni a régóta dédelgetett vágyaik beteljesítéséhez.

A százforintos boltok kínálatára emlékeztetnek a nézővel szembeni polcokon felsorakoztatott tárgyak. Az egymástól kellő távolságra helyezett csecsebecsék, a különböző méretű tükrök, a játék puskák és a makettek vonzzák a szemet. A bazári hangulatban a tárgyak leendő gazdájukat várják, csak meg kell még találni a megfelelő közvetítőt és a mindkét fél számára kedvező árat a kielégítő üzletmenethez. A látszatnak azonban ezúttal sem szabad bedőlni, hiszen Irma Nagy Balkonnak nevezett bordélyháza jóval izgalmasabb titkokat rejt ennél.

A látogatóknak százhúsz perc, no és harmincnyolc komfortos szoba áll rendelkezésükre a játékra, amely nemegyszer véresen komoly. Két óra alatt kell eljutni a régóta dédelgetett vágyaik beteljesítéséhez. Az önfeledt örömnek és a fájdalomnak közös az eredője és ezért elválaszthatatlanok egymástól. A korbács ütötte felpuhult, véraláfutásokkal tarkított bőr zebracsíkjaiból a gyönyör forrása lesz, a kegyelemért térden állva rimánkodó áldozatból pedig az irgalmat hírből sem ismerő hóhér. Például A Püspök piros plüssét és mitráját viselő férfit (Fila Balázs) igencsak izgatja, ha aktus közben a kedvenc bűneit gyónja meg a partnere. Mindeközben temetetlen holtak fekszenek az utcákon, lángol a külváros, de már nemcsak a peremkerületek a veszélyeztetettek, merthogy a felkelés percről percre közelít az asszonya által nemes egyszerűséggel illúzióháznak nevezett műintézményhez.

A Maladype Színház A Balkon című produkciójának a legfontosabb kellékei a tükrök (látványterv: Ambrus Mária), amelyek más és más fénytörésben mutatják a lelket és a testet. Az előbbi jóformán megismerhetetlen az előadás világában, míg az utóbbi a maga brutális valóságában van jelen. Ungár Júlia fordítása első hallásra a tautológiára és a dialógusok tőmondatainak feszültségére alapoz. Különösen a szóhalmozások adnak sokat az abszurdok közé sorolt Jean Genet drámáit annyira jellemző romlott bujasághoz: már nemcsak a nyelvi devianciát, hanem a Rossz és a Mocsok szentségét jelölik.

Zsótér Sándort a forradalom kevéssé, a mindennapok (ál)arcai és jelmezei, valamint a hatalom által a polgárokra erőltetett, és hasznosnak gondolt funkciók annál inkább érdeklik. A rendezés legsűrűbb pillanataiban a polcokon elhelyezett tárgyak túlmutatnak önmagukon, és vizuális realitást adnak a képzeletnek. A lázadók lekapják a polcról a játék puskákat, azokkal tartva sakkban az ellenséget, a makett a tanyát ábrázolja, amelyen Carmen (Szilágyi Ágota) kénytelenségből dajkaságba adott gyermekét nevelik.A november 8-ai előadáson az olykor dekoncentrált Tankó Erika összességében megtalálta a ritmust Irmához, a bordély tulajdonosnőjéhez. Az alakítás erénye, hogy nem kiöregedett kurvát mutat, hanem határozott üzletasszonyt. Hogy mennyire vágyódik a Másik után, az azokból az apró simogatásaiból és érintéseiből látszik, amikor Carmen átöltözteti úrnőjét. Atmoszférateremtő ereje miatt megkapó a lírai monológja az első felvonásban, mert megidézi a világ középpontját, vagyis az általa vezetett nyilvánosházat, ahol, bár a szerepjáték szabályai szerint, de a vendégek annak a bőrébe bújhatnak, akiébe csak akarnak, és persze, hogy vonzóbb ez, mint az örömtelen, mert agyonszabályozott külvilág.

Balázs Zoltán a másik legfontosabb szerepben A Rendőrfőnökként eleinte a fiú tulajdonságait hangsúlyozza. Kevéssé érezteti a tapasztalt férfit, a hatalomhoz vezető lépcsőkön lassan, de magabiztosan haladó vezetőt. Pedig nem akármilyen emlékművet szeretne: azt, hogy az ő életbeli szerepét is válassza végre valaki, Irma valamelyik excentrikus szalonjában. Meggyőzőbb az alakítás a rácsodálkozás pillanataiban, amikor már érzi az esélyét annak, hogy vágyai teljesülhetnek.

Pallag Márton (A Tábornok) valahová a fejünk fölé repdeső, zavarodott pillantásai, a kezek mereven mozduló ujjai jelzik az embert, aki a bordély épületén kívül őrületes szorongásokkal küzd. Az ő számára átmenetileg akár a terápiát is jelentheti egy-egy szeánsz a nyilvánosházban.

A színház jó esetben jelen idejű akciókból építkezik, és erre a körülmények néha még rá is erősítenek. A jelen sorok írója által látott előadáson Huszárik Kata hangproblémái miatt Bartha Lóránd asszisztens mondja a szöveget, míg a színésznő gesztikulálja A Küldött figuráját. A kényszer szülte megoldás illik Jean Genet szellemiségéhez, mert az állandóan változó szerepeink és vendégarcaink végtelen törékenységéről mesél.

Zsótér Sándor ötletes rendezése a szobaszínházi szcenikát legyőzve pergeti a történetet. A Maladype előadása olyan, akár a trágyadombon nőtt, friss hajtású virág, mert a szélsőségei az izgalmasak. A Hóhér (Bödők Zsigmond) A Tolvaj végbelében gondosan matatva végül előhúzza az utóbbi farpofái közül a színes selyemsálat, amelyet aztán a neurotikus A Bíró (Márkus Sándor) szagolgat kéjes élvezettel. A Balkon perverz szépsége ebben a jelenetben ragyog a maga teljességében.

Szekeres Szabolcs, ART7.hu, 2017

Nem lehet azt mondani, hogy túlságosan sokat szedték elő a színházak Jean Genet A balkon című darabját, a színházi adattár két kaposvári, két pesti előadásról tud mindössze, illetve említi Eötvös Péter a műből készült operáját, amelyet 2005-ben Alföldi Róbert rendezett meg a Müpában. (Nekem ennek a főpróbája volt az egyetlen élő előadásélményem a művel kapcsolatban.) Genet-ről a modern színház megújítójaként is beszélnek, formanyelvét pedig Brechtéhez hasonlítják. (Aki a megtekintés előtt érdeklődik a mű előadástörténete és megítélése iránt, nyugodtan forduljon első körben a wikipédiához.)

Az, hogy a mű bármilyen fontos is, de nem lett közkedvelt repertoárdarab a Maladype friss (okt. 3-i) bemutatóját megnézve érthetővé válik: a darab követése, befogadása a szokásosnál nyitottabb nézői hozzáállást és fokozott energiabefektetést igényel. Kétségtelenül rétegszínházi előadás, de mivel egy lakás ad otthont a társulatnak, és mindössze nyolc színész játszik, nyugodtan műsorra tűzhették akár ezt, akár mást, mert van olyan erős törzsközönsége a Maladypének, amely bármire kíváncsi, amit elővesznek. Kockázat nemigen van, mert aki erre elmegy, az eleve számít is rá, hogy másféle élmények érik, mint amihez jellemzően szokva van kőszínházi körülmények között, sokat ad hozzá az élményhez, hogy karnyújtásnyira vannak tőlünk a játszók. Amennyiben a néző még azt is tudja, hogy ki volt Jean Genet, és még a szórólap/a színház honlapja tájékoztatóját is elolvassa, még világosabbá válik a helyzet. Feltételezem, hogy a fordító-dramaturg, a rendező Zsótér Sándor állandó munkatársa, Ungár Júlia írta, amelyet most változtatás nélkül IDÉZEK:

„A Nagy Balkon egy bordélyház vagy - ahogy működtetője, Irma szereti nevezni - illúzióház. A kliensek hiteles díszletek, jelmezek, kellékek és statiszták között olyan szerepekbe képzelhetik magukat, ami a valóságban elérhetetlen számukra. Miközben Irma szobáiban szigorúan titkos szerepjáték-szertartások tanúi vagyunk, kint az utcán lázadás van, forradalom. De a hatalom szereplőinek jelképeit magukra öltő kliensek segítségével becsapják a lázadókat, és leverik a forradalmat.
Genet végig látszat és valóság billegtetésével játszik. Hogy nincs is talán valóság, csak különböző szerepeket játszunk, vagy különböző szerepekre vágyunk. Maszkokat hordunk, egyre többet, ahogy a szerepeink is sokasodnak. És közben hová lesz az élet? Mit nevezünk annak?
A Balkonban színház és élet összeér. A színházcsinálók élete, hogy színházat csinálnak. Miért? Azért, hogy a színház eszközeivel elmondjanak valamit az életről, amit nem vagy másképp élnek, mint a nem színházcsinálók.
A Maladype egy lakás, szobák vannak benne, mint Irma elvarázsolt kastélyában. Erkély is van. De ez a lakás estéről estére színház lesz, vagy hivatásos és nem hivatásos szereplők beszélgetéseinek, találkozásainak helye. Színház és élet találkozási pontokat keres.”Mestermunka ez a rövid szöveg, mert az előadás után rábólinthatunk, igen, nagyjából ez a lényeg, segít minket a tájékozódásban, miközben nem lövi le a poénokat, így is rengeteget agyalhatunk, hogy melyik elhangzó mondat éppen milyen jelentéseket hordoz, mert már első hallásra világos, hogy a legtöbb mondat legalább kétféleképpen is értelmezhető.

Az előadás elsősorban azoknak való, akik a színházat szeretik intellektuális játékként is felfogni, nem bánják, ha nem lehet csak úgy elbambulni a látványos képek gyors pörgésén, hanem egy kis térben, minimál díszletben (tervező: Ambrus Mária), kevés kellékkel színészeket látnak, amint az átlagosnál bonyolultabb váltásokat játszanak el. A színészek tudják, hogy éppen kicsodák, de mi a végére már annyira meg vagyunk pörgetve, hogy tényleg összemosódik a darabon belül a képzelet, a valóság és a színjáték-színlelés. Benedek Mari jelmezeire a szokásosnál nagyobb hangsúly kerül, éppen azért, mert nagyon kevés látványelem van rajtuk kívül. Ezek a jelmezek részben jelmezt is játszanak, itt is érvényesül a darab kettőssége. (A püspöki jelmezen gondolkodtam csak el, mintha már azt láttam volna egy másik előadásban is, de ez talán még inkább szerencsés is, mert még inkább aláhúzza, hogy egy jelmezt játszó ruháról van szó.)

A világ ugyanúgy szerepjátszásból áll, álságos, tele van hazugsággal, a bonyolult szöveg és az összetett formanyelv ellenére ez az egyszerű üzenet kezdettől fogva világos, és ezen akár el is keseredhetnénk, ha nem kötne le minket az előadás követése. Nincs az a mondat a műben, amelyiket egy az egyben valóban el lehetne hinni, a szereplők némely állításának pedig valószínűleg az ellenkezője sem igaz. Ki kihez kötődik, vonzódik valóban? – Csak sejtéseink lehetnek, de ez sem igazán egyértelmű – a világ nem fehér és nem fekete, igaz lehet az is, hogy a központi nőalak, a bordély (= illúzióház) tulajdonosa mindenkihez és senkihez sem vonzódik.

Tankó Erika viszi az előadást, és képes a figyelmünket magán tartani, és valószínűleg ez még több lendülettel és spontánabbul fog menni, amikor már az előadás igazán bemelegedett.

Az előadásban a JÁTÉKon a szokásosnál is nagyobb a hangsúly, játszanak a polcokra helyezett kellékekkel (játék géppisztoly, játék bútorok, egy mauzóleum kicsinyített mása található itt többek között, illetve egy porcelán hattyú is – egy lakásra is próbál hasonlítani a díszlet), és fontos szerepe van egy öltözőfogasra felakasztott műanyag faliképnek, amelyen 12 különbözően berendezett szoba rajza látható. Jelzés ez, felfogjuk, hogy elvileg egy nagy házban lennénk, ahol a kliensek igényeinek megfelelő szobák vannak, ahol mindenki megkapja azt a szolgáltatást, hogy az általa megrendelt közegbe kerülve a vágyott életét élhesse két-három órán át, a bordély alkalmazottainak segítségével.

Amit nem tud a való életben megvalósítani, itt elérheti, lehet belőle püspök (Fila Balázs), bíró (Márkus Sándor) vagy akár tábornok (Pallag Márton) is, és módja van akár saját magának is elhinni, hogy valóban azzá vált. (Ezek után Balázs Zoltánról már nem tudjuk biztosan, hogy most tényleg rendőrfőnök-e vagy ő is csak egy rendőrfőnököt játszó embert jelenít meg.)

Ami kifejezetten jó megoldás, és emeli az előadás játékosságát: aki az egyik jelenetben kliens, az a másikban a bordély alkalmazottja, mindenki jelen van mindkét oldalon, nincs semmi megkötve, kőbe vésve, az ember helyzete ennyire változik, hol fent van, hol lent. Nehéz lenne ennél jobban kifejezni, hogy állandó szerepjátékra kényszerülünk.

A több alak felvételére is kényszerülő alkalmazottak közül kettőt látunk még, akiket Bödök Zsigmond és Szilágyi Ágota játszik. (Az én benyomásom szerint ő volt az, aki a legtermészetesebben be tudott illeszkedni a darab világába.)

A felsoroltakhoz képest talán egyszerűbb Huszárik Kata szerepe, aki „csak” a királynő küldötte, ugyanakkor szavait hallgatva lesz csak igazán bizonytalan és áttekinthetetlen, hogy most akkor mi is van az uralkodóval, hímezi-e a zsebkendőjét vagy mégsem, és hogy is áll az a forradalom? Ennek a valósága már csak azért is megkérdőjelezhető, mert a kinti zajokat is az előttünk álló színészek generálják, nem akarnak becsapni. A színházszerűséget nyomatékosítja a kisebb és nagyobb lámpák, amelyek fényébe a játszók beállnak, illetve, amelyeket magukra irányítanak.

A színészek minden alkalommal hasonló helyzetben vannak, ha éppen dolgoznak – az a feladatuk, hogy velünk elhitessék, hogy éppen mások, mint akik valójában. Szerencse kérdése is, hogy kik azok, akiket beskatulyáznak, mert annyira jól meg tudnak bizonyos típusokat jeleníteni, míg mások egy életpálya alatt rendkívül változatos sorsokat próbálhatnak ki alkalmanként néhány órára. Lehet ez segítség is a kevésbé érdekes hétköznapok elviselésében, lehet terápiás hatása, kijátszhatnak magukból indulatokat, feszültségeket. Nyilván egyénenként is változik, hogy melyikük hogyan fogja fel az ideiglenes átváltozás lehetőségét.

A néző helyzete egyszerűbb, ugyanakkor kevésbé izgalmas – lehet a külső megfigyelő, aki néhány esetben, ha igazán elvarázsolja az előadás, belekerülhet a mű – ugyancsak egy másik élet – világába, és utána akár sajnálkozva, akár megnyugodva térhet vissza a saját életébe.

Ezen az estén – a körülményekhez képest – kesztyűs kézzel bántak velünk, bár közel ültünk a tűzhöz, a játszók némelyike még szemkontaktust is létesített néhányunkkal, és csak el kellett gondolkodnunk a látottakon. A szerzőtől azért kapunk egy útravalónak szánt mondatot, amelyben csak odaveti nekünk, hogy a mi otthonainkban ennél is több a hazugság és a színlelés, mint amit itt láthattunk ebben az illúzióházban. Aki akarja, még ezt is mérlegre teheti.

Makk Zsuzsanna, Mezei néző, 2017

Ezzel a kiragadott mondattal akár lehetne is jellemezni a Maladype legújabb előadását, A Balkont, hiszen mindvégig az illúzió különböző szintjeinek vagyunk részesei, miközben komoly igazságokra kapunk rávilágítást.

Október 3-án, hosszú évek után ismét bemutatásra került magyar színpadon Jean Genet A Balkon című drámája. A darabot a Maladype Társulat tűzte műsorára Zsótér Sándor rendezésében. Az előadás nem feltétlen győz meg minket arról, hogy a mű ez idáig méltatlanul volt mellőzve a repertoárokból, de Zsótér és a társulat izgalmas kísérletet tesznek a benne rejlő lehetőségek kiaknázására. Ez nem az a fajta előadás, ahol a néző kényelmesen hátradőlve figyeli a történetet, itt folyamatos éber figyelemre van szükség ahhoz, hogy az eseményeknek legalább részét megértsük. De még az egyes részletek hiányában is maradandó élményt kaphatunk, hiszen az előadás minden eleme átlagosnak semmiképp sem mondható, merész módon van kivitelezve. A látványos és meghökkentő ötletek ellenére értő élményt mégis csak akkor fog jelenteni a történet, ha a rendelkezésünkre álló majd három óra alatt megpróbáljuk minél mélyebben felfejteni a látottak és az eseménysor jelentésrétegeit.

Ami a történet elsődleges szála, az a Madame Irma által üzemeltetett bordélyház, ahol az oda érkező vendégek szerteágazó kívánságainak igyekeznek maradéktalanul eleget tenni. Miközben a férfiak püspöknek, bírónak, katonának öltözve élik ki vágyaikat, aközben az utcákon zajlik a forradalom. Ez viszont talán az előadás legkevésbé jelentékeny része, mert a legnagyobb érdeme a többrétegű illúzióvilág megteremtése. Egyrészt a színészek a jelenetek közben időről időre géppuskaropogást és bombatámadást jelző hangokat adnak ki, ezzel az egész előadás alatt fenntartva a fesztült forradalmi hangulatot. Másrészt a bordélyt sok más elnevezésen túl illúzióháznak hívják, ahol a vendégek és a ház alkalmazottai különböző jelmezekbe bújnak a tökéletes szerepjáték részeként. És ennek a játék a játékban helyzetnek köszönhetően már nem lehet tudni, hogy hol húzódik a határ valóság és látszat között, hogy valóban zajlik-e a forradalom vagy az is a szerepjáték része, nem lehet tudni, hogy a szereplők megnyilvánulásaiból mi igaz és mi színlelés.

Ezt a rétegzett illúzióvilágot tovább erősíti, hogy egyes színészek egymás után szerepből szerepbe ugrálnak, ami elmossa annak a határát is, hogy meddig tart egyik vagy másik karakter története, bizonytalanná válik, hogy mikor melyik figura is cselekszik. És nemcsak több szerepet játszanak, de sok esetben a férfiak nőket, a nők pedig férfiakat alakítanak, ezzel pedig olyan szituációk adódnak, amivel megjelenik egy újabb kérdés: a homoszexualitás. De ebben a már-már abszurd világban, ahol hamar rájövünk, hogy minden megkérdőjelezhető, ennek bizonyosságában sem lehetünk biztosak. Ezért is gondolom úgy, hogy nem a tényleges, száraz történet az, ami a lényegi részét jelenti a darabnak, mert sokkal fontosabb, hogy a színészek bevezetnek minket egy látszatvilágba, és mindvégig fenntartják azt a hangulatot, amivel mi is az illúzióház „vendégei” leszünk, mert ezáltal döbbenhetünk rá az előadás igazi lényegére: mindnyájan szerepből szerepbe lépkedünk, és a világunk nem más, mint eljátszott jelenetek és szerepek sora.

A színészek karaktereikben úgy vannak jelen, hogy megtalálták azt a határt, ami a természetesség és a túljátszottság között húzódik, ami szintén ahhoz tesz hozzá, hogy kétséges legyen ki mikor játszik szerepet és mikor nem. Nagyon fontos részét képezik az illúzió megteremtésének a Benedek Mari által tervezett jelmezek, melyekről megint csak nem lehet tudni, hogy mikor melyik dimenzióban funkcionál öltözetként. A Fila Balázs által viselt rózsaszín bársony püspöki ruhát külön kiemelném, mert szerintem az előadás egyik ikonikus részét jelenti. Ambrus Mária díszlete kiaknázza a Maladype Bázis nyújtotta lehetőségeket. Megpróbált olyan hangulatot teremteni, mintha egy átlagos polgári lakásban lennénk, ennek jeléül szolgált a már-már giccsbe hajló hatalmas porcelán hattyú, emellett viszont jelen voltak olyan tárgyak, melyek a bordély irányítását szolgálták, mint az elektromos, különböző ablakokból álló világító gömb, amivel betekinthettek az egyes szobák eseményeibe. Feltűnően sok tükör helyezkedett el a polcokon, illetve a kellékek közt, ami nyilván a nézők elé volt tartva (kicsit erőltetett módon). Az előadás minden eleme egységesen hozzájárul a kívánt hangulat megteremtéséhez.

Annak ellenére, hogy az előadás különleges ötleteket sorakoztat fel, melyek tökéletes egységet alkotnak, azt megfontolandónak tartanám, hogy lehet-e egy ilyen – ha pozitív értelemben is, de – zavaros előadást ennyire hosszúra hagyni. Az a folyamatos aktív figyelem, amit megkövetel a darab, már az első rész végére kimerítő lehet a néző számára, ami felveti annak lehetőségét, hogy valahol elveszünk a történetben. De emellett az is elmondható, hogy ez az előadás is csak a szűk rétegszínházi közönségnek szól. Viszont a Maladypenek megvan az a biztos nézői bázisa, akik mellett szabadon kísérletezhetnek a különféle stílusokkal és eszközökkel. A Balkonban pedig Zsótér Sándor közreműködésével tényleg kihasználták az adódó lehetőségeket, hogy mind a Genet darab, mind a nézők, és talán saját határaikat is feszegessék.

Mátyás Viktória, Súgópéldány, 2017