Elemek megjelenítése címkék szerint: Balázs Zoltán

Informáltságunk horizontja lassan, de évről-évre tágult. Olvastuk Szolzsenyicint és Orwellt, Lengyel Józsefet és Szász Bélát. Műveiknek is köszönhető, hogy idővel azzal áltattuk magunkat, hogy „majdnem mindent” tudunk a tegnapi tragédiákról. Akkoriban a Magyar Rádió ismeretterjesztő programjához kapcsolódott az tréfás "találós kérdés": Ki tud többet a Szovjetunióról ? És evidens volt a csattanó is: „Természetesen a CIA.”

A Magyar Írószövetség egy hajdani, országos érdeklődéssel kísért, a falakat és a diktatúra határait feszegető taggyűlésén történt, hogy Kádár Karr Erzsébet, a jó tollú és jó szemű novellista, újságíró feltett egy kérdést: „Hogy lehet az, hogy engem a pártoktatásban mindig, az idén is, az Szovjetunió bolsevik pártja történetének rövid tanfolyamára osztottak be? Mikor vehetek végre részt a párttörténet hosszú tanfolyamán?”

Kádár Karr Erzsébetről sem akkor, sem később nem tudtunk eleget. Nem tudtuk, hogy már középiskolásként egyike volt a Marx kör alapítóinak, a Tanácsköztársaság idején közoktatási népbiztosságon dolgozott és 1922-ben bölcsebbnek hitte előbb a párizsi, később a londoni emigrációt választani. Csak azt tudtuk, hogy valamikor 1948-ban tért haza Magyarországra. A közönség soraiban ülő ifjú titánokként jót nevettünk a soha sem hallott kérdésen. Hogy létezik, vagy létezhet több közös kötelező olvasmányunknak, eltérő terjedelmű variációja? Vélt fölényünk abból a tényből táplálkozott, hogy legtöbbünk házi könyvtárában akkor már megvolt a Szikránál is sok százezer példányban megjelentetett, fehér vászonba kötött párttörténet. Nekem például a 260-560 ezer példányos ötödik kiadásból jutott. de valószínű, hogy a körülettem ülők közül sem gondolta, hogy az irodalomtörténet margójára szorult írónő mennyivel okosabb és informáltabb nálunk...

Az azóta anekdotává szelídült történetnek immáron több, mint 60 éve. Az eltelt idő alatt az országgal együtt mi is sok mindent megtanultunk. Változtak a tankönyvek és a témák. De a dogmák sokáig éltek. Ma már tudható, hogy nálunk a tudományon túl az irodalomnak és a színháznak is része volt abban, hogy kezdtük, ha nem is tisztán, de legalább jóval tisztábban látni a munkásmozgalom, sőt - horribile dictu – a szovjet birodalom történetét is. Számunkra is kiderült, amit a fél világ tudott, hogy a szóban forgó kötet nem csak rövid, kínosan hiányos is. A húszas-harmincas évek pereit okulásunkra taglaló filippikák politikai célzatossága evidens volt, de naivitásunkban nem nagyon ütköztünk meg azon sem, hogy koncepciós perek áldozatai, a Gulág foglyai, nem szerepelnek – főként név szerint nem - a hatalom szolgálatában írott kézikönyvben.

Az idei év meglepetésének számított, hogy jeles regény- és drámaírónk, Spiró György mennyivel többet tud nemcsak nálunk, hanem még az önéletrajzok nekikeseredett szerzőinél is. Hiteles dokumentumok, autentikus levéltári források felhasználásával született a Gorkij környezetében játszódó, Diavolina című regénye. Nem véletlenül lett Spiró könyve hetek alatt irodalmi siker és bestseller is. Nincs az a krimi, amit nagyobb izgalommal olvastunk volna, mint az író cselédjének, később orvosának és utolsó szeretőjének vallomását. A vékonyka kötetbe szekérderéknyi információ fért az üldözöttek és a privilegizáltak hétköznapjairól, a művész népség gondolkodásáról, és a naponta-hetente eltűnő káderek sorsáról.

És túl az egyes emberek sorsán, hányódtatásán, fokozatosan kirajzolódott előttünk a diktatúra működése és mechanizmusa. Felbukkannak a névről ismert üldözők és üldözöttek. Bár egyetlen percre sem felejthettük el, hogy a Diavolina regény, ahol is az író alkalmazta, választotta művészi eszközöknek kell hitelesíteni a tényeket. De nagyon is éreztük, és értékeltük, hogy az idővel két –lelkűvé lett író, Gorkij, környezetét átvilágítva, hősei nevében szólva, a történelem elhallgatott vagy csak félig ismert titkaiba avat be bennünket. Izgalommal és élvezettel tanultuk ezúttal Spiróval a múltat.

De a hosszú tanfolyam, amelynek immáron önkéntes hallgatói lettünk, ezzel persze nem ért véget. Színtere a regény után, ez év novemberében a színház lett. Méghozzá az évek óta merész kezdeményezésekkel hódító, független társulat, a Maladype jóvoltából. Gorkij és Diavolina után „a létező szocializmus” országaiban évtizedeken át árulónak bélyegzett Viktor Kravcsenko önéletrajzát prezentálta. A nyugati világban is nagy vihart és vitát kiváltó, sok száz oldalas kiáltvány – „Én a szabadságot választottam” – hiteles krónikája a munkásból mérnökké, lelkes ifjú funkcionáriusból előbb megbélyegzett, majd kiábrándult káderré lett szerző életútjának.

Hogy sorsát és könyvét megértsük, ismerni kell, milyen kálváriát kellett járni annak, aki megpróbálta szétfeszíteni valóságos és virtuális bilincseit, aki keserves megpróbáltatások után merte és tudta a szabadságot választani. Könyvét a szerencsés disszidens már emigrációban, az USÁ-ban írta, felkavarva ezzel a korabeli közvéleményt. Csak olthatatlan újságírói kíváncsiságom késztetett arra, hogy utána nézzek. A komoly pártkarriert is befutott Viktor Kravcsenko neve nem szerepel a bolsevik párt történetének névmutatójában. Érthető tehát, hogy mi, a Maladype színház tenyérnyi nézőterén ülő drukkerek is vajmi keveset tudtunk az önéletrajz szerzőjéről; a színpadi monológ egyetlen hőséről, a könyv megjelenése óta gondosan titkolt Kravcsenko ügyről.
Balázs Zoltáné, az együttes vezetőjéé az érdem, hogy felkutatta, Konok Péterrel lefordíttatta, majd utóbb a Maladype kiadásában megjelentette Kravcsenko világsikert aratott könyvét. Ezzel a vállalkozásával alighanem sokak előtt a titkok újabb kapuját tárta ki. De azóta ennél többet is tett, amikor egy este tolmácsolható szöveggé – monológgá - sűrítette a terjedelmes kötetet.

Az eléggé gyér beharangozásban Balázsék vállalkozása felolvasó színházként szerepel, ez azonban nem felel meg az igazságnak. A színész előtt magasodó szerény pulpituson ott van ugyan a 65 oldalas szöveget tartalmazó dosszié, de látható és követhető, hogy Balázs Zoltán lemond a rendelkezésére álló mankóról és alig pillant bele. Színházi tapasztalataim alapján állíthatom, hogy ilyen szenvedéllyel és átéléssel játszani – főként partner nélkül - csak akkor lehet, ha a színész az előadás tartamára valóban Kravcsenkóvá válik, ha történelmi, politikai tapasztalatait és magánemberként megélt kalandjait a hős bőrébe bújva képes tolmácsolni. Ezt érezte meg a közönség is, amikor szinte intim, személyes kapcsolatba került azzal a drámai hőssel, aki a diktatúra rácsait szétfeszítve képes volt a szabadságot választani.

A siker ellenére nem gondolom, hogy holnaptól tömegek fogják a Maladype pénztárát ostromolni. De bízom abban, hogy folyamatosan lesznek fiatalok és nem annyira fiatalok, akik készek és fogékonyak a politikai színház követelte szellemi kihívásra és hajlandók következetesen tanulni a múltból és múltat.
Ránk fér…

Földes Anna, Népszava/Szép Szó, 2015

A színész mesél. Lendületesen, pergőn-hajszoltan beszél.

Humoros, groteszk momentumokat sem nélkülöző, megrázó és felkavaró múltidézés a könyv meg a belőle született előadás; Kelet-Európa felsejlő magán- és köztörténelmét a nézők által átélt vagy megismert történelem teszi teljesebbé.

Kezdés előtt pár perccel érkezik Balázs Zoltán. Ledobja dzsekijét, barátságosan üdvözli a félkörívben elhelyezett széksorokban már bennülő nézőket, van, akivel személyes ismerősként vált néhány szót, és konstatálja, hogy nem működik a világítás. Munkatársával provizórikus megoldást keres, hogy ha ő rá nem is, de legalább a kis pulpitusára rakott kéziratkötegre fény vetüljön. A közönség soraiból is ajánlkozik szakember, végül egy asztali lámpa tűnik a legalkalmasabbnak, amelyet az este író-főszereplője, Viktor Kravcsenko egymásra tornyozott kötetéből magasodó oszlopra tesznek. Balázs még kortyol egyet az ásványvizes palackjából, mielőtt leül az ajtófélfa mellett lévő bárszékre, s belekezd egy hithű, de Sztálin rémuralma miatt elveiből kiábrándult és az USÁ-ba disszidált szovjet mérnök élettörténetének elmondásába.

Az életsors, amit felidéz, huszadik századi rémtörténet. Bár a helyszín a Szovjetunió, hasonló események nálunk is, más kelet-európai országokban is rendszeresen megtörténtek, sőt, az a politikai-hatalmi és propaganda-mechanizmus, amelyet a szerző könyvében leír, sok elemében ma is ismerősnek tűnik.

Balázs Zoltán egyszemélyes előadása egy nyolcszáz oldalas visszaemlékezés sűrítménye, egyszerre önéletírás és egy korszak történelmi-társadalmi kórképe. A Maladype vezetője jó pár évvel ezelőtt egy Ariane Mnouchkine-nal készült interjúban figyelt fel Viktor Kravcsenko nevére, mint akinek munkáit a francia rendezőnő különösen fontosnak ítélte. Balázs hosszas nyomozás után jutott nyomára a szerző és első, 1946-ban angol nyelven kiadott könyvének nyomára, s újabb hosszú évek következtek, míg megszerezte az Én a szabadságot választottam fordítói és kiadói jogait. A Maladype Társulat saját kiadásában és Konok Péter fordításában 2015-ben jelentette meg a vaskos kötetet. (A teljes szöveget Kelet-Európában lengyelül és bolgárul is közre adták, de oroszul legálisan csupán néhány, folyóiratban közölt részletet ismerhetnek az olvasók.)

Viktor Kravcsenko 1905-ben született Ukrajnában. Akkor, amikor apját a forradalomban való részvételéért száműzték. Nagyszüleinél megismeri a kemény paraszti életet, otthon a nélkülözést. Iskoláit befejezve már a Komszomol tagja, katonaság után belép a kommunista pártba, műszaki főiskolára küldik, karrierje meredeken ível felfelé. Közben kiveszi részét a parasztok kolhozba kényszerítésének embertelen procedúráiban, a terményrekvirálásban éppen úgy, mint a szovjet ipar erőltetett fejlesztésében. Még be sem fejezi a műszaki főiskolát, amikor egy gyár felelős műszaki vezetője lesz. Beosztásának köszönhetően része van a szovjet luxusban, ugyanakkor szembesül az éhezésnek azzal a fokával, amikor az utak mentén felpuffadt hasú, meztelenül gubbasztó gyerekek és elerőtlenedett felnőttek várnak a csodára, egy falat kenyérre. Volt, amikor csak fakéregből főtt levesre tellett a családjának, de természetesnek fogadta el azt is, amikor mindennaposak lettek a kaviáros-pezsgős vacsorák. Nemcsak tanúja volt annak, hogy parasztokat, majd egyre többeket: értelmiségieket, katonatiszteket, munkásokat és tisztviselőket hurcolnak el, vagoníroznak be és deportálnak, hanem maga is közel volt ahhoz, hogy kivégezzék vagy munkatáborba küldjék. Szabotázs koholt vádjával próbálták elnémítani és eltávolítani munkahelyéről az igazságtalanságot, a hazugságot nehezen tűrő mérnököt. Azon kevesek közé tartozott, akik végül élve és rehabilitáltan kerültek ki a titkosszolgálati eljárásokból, sőt, Kravcsenkót egyre magasabb beosztásokba helyezték. Közelről ismerhette meg a sztálini rendszer rémségeit, „a ragyás grúz” félelmeinek minden következményét, az elnyomó és hatalmi apparátus túlkapását, a terror és az agymosás válogatott módszereit. Kezdetben szembehelyezkedett apjával – aki valamiféle pluralista kommunizmus ideájáért harcolt és szenvedett –, védve a létező kommunizmus eszméjét és gyakorlatát, de egyre inkább kiábrándult a pártból és annak ideológiájából, míg végül egy szép napon leemelte a falról Sztálin képét, ficnikre tépdeste és a papírdarabkákat lehúzta a WC-n. A háború idején már csak az járt a fejében, hogy kihasználva kivételesen magas beosztását, élhessen azzal az ajánlattal, hogy rövid időre az Egyesült Államokba mehessen, természetesen komoly megbízatásokkal. Tudta, onnan már nem tér vissza hazájába. Akkor sem, ha ezzel a lépésével nagy bajba sodorja anyját, testvéreit, feleségét, egész családját. Mindennél fontosabbnak tartotta, hogy tudassa a világgal: mi történik a Szovjetunióban. Így született meg az Én a szabadságot választottam.

Ezért a könyvéért francia kommunisták (!) 1949-ben perbe fogták azzal a váddal, hogy minden állítása szemenszedett hazugság. Bár a vádak alól felmentették, a szovjet titkosszolgálat természetesen egyéb módon is próbálta lejáratni és eltüntetni Kravcsenkót. Ezeket az élményeit írta meg a következő, Az igazságot választottam című könyvében. 1966-ban gyanús körülmények között halt meg. Öngyilkos lett, meggyilkolták? Máig titok fedi.

A könyvet Balázs Zoltán nem dramatizálta, a műből nem monodráma született, az előadás műfaja leginkább a mesélés. A színész-rendező ül magasított székén, előtte a kézirat, mondja a szöveget, időnként „puskázik”, belenéz a papírjába, majd amin már túljutott, odanyújtja a hozzá legközelebb ülő nézőhöz, aki sorba rakva gyűjti a sokasodó lapokat. Időnként saját szavaival foglal össze egy-egy hosszabb részt, s egyre kevésbé lehet szétválasztani, mikor szól a harmincnyolc éves Kravcsenko és mikor az ugyanolyan korú Balázs Zoltán.

A színész mesél. Lendületesen, pergőn-hajszoltan beszél. Nagyon kell koncentrálni, hogy vele menjünk, hogy követni tudjuk a történetet. A fejezetek szerint tagolt részek nem válnak szét egymástól, egyetlen összefüggő folyam a háromórás előadás. Ugyanakkor az előadó-színész állandó kontaktusban van a nézőkkel. Mintha csak Kravcsenko mondatait folytatná, kíván egészséget, ha valaki tüsszent, ad tanácsot annak, akinek lecsúszott a széke a dobogóról. Felméri a közönséget, s kiválasztja, mely mondatokat kinek címez (értelemszerűen a színházi jellegüknél hozzám fordul), amikor pedig kicsit lankadna a figyelem, aktivizálja a hallgatóságot, s a zömmel középkorú vagy idősebb emberek láthatóan szívesen válaszolnak, ismételnek közösen egy-egy részletet stb. (Ennek ellenére ezek a próbálkozások a produkció kevésbé sikerült mozzanatai.)

A mesélés különleges drámai műfaj, nem véletlen, hogy Brecht követendő mintául állította az epikus színházának színésze elé. A mesélő közli az epikus történet eseményeit, ugyanakkor a megeleveníti szereplőket, bizonyos helyzeteket meg eljátszik. Nem beleél, hanem megelevenít. Közben szabad teret enged a hallgató képzeletének, asszociációinak, engedi, hogy a szöveg kapcsán emlékeket idézzen fel, a saját tapasztalataival egészítse ki az elhangzottakat.

Jó párszor jártam Moszkvában, így amikor a szerző elviszi anyját a mezőgazdasági vásárba, s az méltatlankodik, hogy ott mennyi hazugsággal találkozott, felidéződött bennem az első, még mérnökként 1972-ben tett hivatalos utazásom, amikor ennek a vásárvárosnak egyik pavilonjában kellett akkori munkahelyem termékeit bemutatnom Emlékszem, mekkora csalódás ért, amikor az egyes köztársaságok különleges látványosságként beharangozott, valójában csiricsáré pavilonjaiban szemlélődtem. Vagy amikor Kravcsenkót az Urálon túlra, Kemerovóba irányítják, felrémlett, hogy 1980-ban, a magyar dráma ünnepe alkalmából épp ebbe a városba kellett volna mennem egy magyar darab orosz előadását megnézni, de valamiért ott nem fogadtak, és átirányítottak a Csecsen-Ingus autonóm köztársaság székhelyére, Groznijba, amit 1994 után az önállóságukért harcoló kisebbségiek ellen folytatott s a várost romba döntő orosz invázió kapcsán ismerhetett meg a világ.

Közelebbi élmények is előjöttek, amelyek az elmúlt fél évszázad itthoni mindennapjait idézték fel, s amikor Kravcsenko a sztálini propaganda-hadjáratról, a mindent elfedő hazugság-áradatról, a politikai céllal felszított nacionalizmusról, az idegengyűlöletről, az ellenségkép kreálásáról beszél, nem lehet nem gondolni mindezek mai magyar megjelenéseire.

Egy lezáratlan folyamat, a múltunkkal való reális és józan szembenézés elvégzésében segíthet ez az előadás. Minél többeknek – s nemcsak az érettebb korosztályba tartozóknak – kellene megmerítkezniük ebben a lélek- és gondolattisztításban.

Nánay István, szinhaz.net , 2015

Balázs Zoltán a regényből készült szuggesztív monodrámája jó érzékkel koncentrál a könyv legizgalmasabb motívumaira a Maladype Színházban.

„Akárhogyan is, mi vagyunk az a nemzedék, amelyet a történelem áldozatokra és szenvedésekre kárhoztatott.” Egy 28 fejezetből álló visszaemlékezésben olvasható a fenti mondat, amely nem kevesebb, mint 800 oldalon keresztül tartja fogva a figyelmünket. Gigantikus mérete ellenére letehetetlenül izgalmas és fordulatos ez a passió. Egy magas rangú párfunkcionáriusnak és nehézipari mérnöknek a személyes vallomása az Én a szabadságot választottam, amely Egy szovjet tisztviselő politikai- és magánélete alcímmel jelent meg angolul az Amerikai Egyesült Államokban, először 1947-ben, tehát még Sztálin életében. Nem volt ez akkoriban veszélytelen dolog. A dezertőr Viktor Kravcsenko elsőként tudósított kendőzetlenül a Szovjetunióról. Az író valóban ott volt mindenütt és sok mindent látott – más korszakban lehet, hogy ez semmitmondó megállapítás lenne.

Ezúttal azonban nem igaz a sokunk által jól ismert közhely, nagyon nem. Ugyanis Kravcsenko elvtárs főmérnök az 1930-as évek elején, amikor akár 20 perces késés a munkahelyről többéves börtönt eredményezett az elkövetőnek, és amikor a szibériai munkáscsaládok zemljankiban, azaz földbe vájt lyukakban voltak kénytelenek élni. Kravcsenko a párt megbízottjaként dolgozott az ukrajnai aratások idején, amikor az éhségtől felpüffedt hasú, eldeformálódott testű gyerekek valamint szüleik lótrágyát és frissen hántott fakérget ettek a túlélés reményében. A külön erre rendszeresített gyűléseken pedig a kommunista párt régi motorosai egymás gyanúsnak tartott múltját felemlegetve, és a másikat befeketítve igyekeztek elkerülni a legmagasabb szintű társadalmi védőintézkedést, vagyis a főbelövést, a szerencsésebb esetben a deportálást egy isten háta mögötti faluba, ahonnan nem lehetett tudni, hogy van-e még visszatérés.

Egymást ellenőrizendő csörögtek a telefonok éjjelente, amelyekbe aztán nem szólt bele a hívó, hiszen ha már felvették a kagylót, egészen biztosan el lehetett dönteni, hogy elvitték-e már a másikat a félelmetes fekete kocsikban (varjúkban) az NKVD emberei, és ki az, aki (még) szabadlábon retteghet és verejtékezhet egy darabig. Kravcsenko könyvében csak a családtagok, az apa, az anya és a két testvér az állandó szereplő. A munkatársak, az ismerősök, a szerelmek előbb-utóbb jobbára nyomtalanul tűnnek el a nyirkos börtönök mélyén és a koncentrációs táborok poklában. Kravcsenko elsősorban ember, és csak aztán hithű kommunista, ez az az „apróság” amely megkülönbözteti a környezetében élőktől, és ez elég is ahhoz, hogy fokozatosan elidegenedjen és kiábránduljon a rendszer ideológiájából.

Balázs Zoltán a regényből készült szuggesztív monodrámája a Maladype Színházban jó érzékkel koncentrál a könyv legizgalmasabb motívumaira, így lehet a fájdalmasan szép Jelena titka című fejezet a produkció legütősebb része is egyben. Hősünk reggelente a torkában dobogó szívvel várja a szerelmét a megállóban, és inkább nem száll fel a következő buszra, mert így láthatja a vonzó és intelligens lányt, akiről kiderül a későbbiekben, hogy az NKVD külföldiekre, turistákra specializálódott ügynöke. A másik emlékezetes szituációban a szovjet viszonyokhoz képest kifejezetten jó anyagi körülmények között élő Kravcsenkót az egykori forradalmár édesapa kíméletlenül szembesíti Sztálin rendszerének minden elképzelést felülmúló embertelenségével.

Balázs Zoltán érzékeny színész, mert magabiztosan és könnyedén tartja a kapcsolatot az őt körbeülő közönséggel. Egy alkalommal felteszi a kérdést, hogy a következő részt hallani akarja-e a publikum, mert ha a helyzet úgy hozza, akár ugrani is tud a szövegben. Mi úgy döntünk, hogy mindent hallani szeretnénk a lendületes előadótól. Máskor őszintén bevallja, hogy nem tud kikecmeregni a már megkezdett, túlzottan hosszúra sikerült mondatból, ám egy huszárvágással kivágja magát a kényes szituációból. Minden sallangtól mentes alakítása azért hatásos, mert néhány hangsúllyal, kézmozdulattal képes élessé tenni jeleneteket. Aránylag ritka, hogy egy monodráma két részben kerüljön a közönség elé. Az izgalmas produkció a második felvonásban kissé veszít a lendületéből, mert az első rész túl részletező, vélhetően nem lenne szükséges például Kravcsenko gyermek- és fiatalkorának ilyen terjedelmes hangsúlyozása.

Hiánypótló vállalkozás a Maladype Színház Közhasznú Egyesület gondozásában, Konok Péter fordításában megjelentetett az Én a szabadságot választottam című kötet. Nem lehet eleget beszélni ugyanis a 20. század történelmi kataklizmáinak keretein belül azokról az igazukért minden körülmények között kiálló, bátor emberekről, akik a legnagyobb terror idején is egyenes derékkal és jelentősebb arcrongálás nélkül nézhettek a tükörbe.

Szekeres Szabolcs, Art 7, 2015

Az azonosulás mögött álló palástolatlan, őszinte lelkesedés pedig kétségtelenül hat a hallgatóságra is.

Balázs Zoltán tagadhatatlanul megszállottja lett Viktor Kravcsenkónak, a kalandos életű, emigrált szovjet vezetőnek. A kérdés az, hogy mi, nézők mennyire tudunk osztozni töretlen lelkesedésében. Három év egyezkedés után megszerezte Kravcsenko nagysikerű könyvének a jogait, amit a Maladype Színház nemrég lefordított és kiadott. Hosszas szünet után színészi visszatérését is ennek a műnek az egyszemélyes feldolgozásában teszi meg, ám ez még korántsem az út vége. A produkció átdolgozott verziójából ifjúsági előadás lesz, ahol a főhős perében a fiatalok dönthetnek majd.

Bevallom, haboztam, hogy a mostani előadásról szabad-e kritikát írni. Személyessége és vállalt szedett-vedettsége még az általam korábban látott Maladype-előadásokhoz képest is szokatlan. Hangulatában leginkább egy baráti összejövetelre emlékeztet, ahol borozgatás közben az egyik srác pengetni kezdi a gitárját. Amikor Balázs Zoltán belép, meghökkentően közvetlen, elcseveg, majd a nézők közül önkéntesen ajánlkozó villanyszerelő segítségével megszerel egy ósdi lámpát, hogy több fény legyen a teremben. Az ehhez hasonló, egyébként családias hangulatot teremtő intermezzók és a fent említett, az alapanyag iránti, szinte tapintható elhivatottság miatt nehéz úgy írni, hogy kizárólag az előadást és ne az előadó személyét vagy személyiségét kritizáljuk.

Átmenetileg azonban biztosabb vizekre evezve: Kravcsenko elbeszélése a Szovjetunió és a kommunizmusba vetett feltétlen hit, majd csalódás története. A főhős ráadásul egyaránt kapcsolatba kerül a legalsó és a legmagasabb osztályokkal is, rajtuk keresztül mutatja be a korabeli társadalom teljes keresztmetszetét, miközben kiábrándulását megannyi személyes anekdota, szerelmek, megvalósult és meghiúsult remények színezik. Szülei a cári rezsim megdöntésének és a szabadságnak meghurcoltatott harcosai, az ő eszményeik tiszták és idealisztikusak. Mikor Kravcsenko kétségeik ellenére belép a Pártba, mint afféle, vissza-visszatérő belső hangok kérik számon fiukon – és rajta keresztül a rendszeren - a kiharcolt szabadság megvalósulását. Ám Kravcsenko sokáig kitart, és ezt a kitartást az általános szenvedés és a koncepciós perben elszenvedett meghurcoltatás is csak lassan töri meg.

Az ehhez hasonló kiábrándulásokat a szovjet rezsimből természetesen már számtalanszor feldolgozták. Az előadás egyedisége többek között Kravcsenko sajátos látásmódjában rejlik, egyszerre értelmes és naivan romantikus bizalmában, amely fokozatosan alakul át számító lázadássá. Eszmélése pedig jóval általánosabb annál, semmint, hogy egy letűnt rendszer kritikájára szorítkozzon. Balázs Zoltán nyilván nem pusztán emlékművet állít, jóllehet egyetlen aktuálpolitikai utalás sem hangzik el, a társadalmi felelősségvállalásra pedig az egyetlen, direkt gesztus, amikor az előadás végén szavaznunk kell a korabeli Oroszország sorsa kapcsán.

Pergős, játékos, E/1-es előadásmódja izgalmas kontrasztban áll a komolynak és keménynek lefestett főhőssel. Kravcsenko kezdeti naivitását megértő iróniával kezeli. Sztorizgatós, könnyed hangvétele ott lesz kissé problémás, amikor hőse a szörnyűségekre emlékszik vissza: a felpuffadt hasú, éhező kisgyerekek állapota például csak a szavak szintjén borzalmas. Összesen kétszer ábrázolja teljes beleéléssel a megrendülést: a Kravcsenko és az apja közötti első komoly veszekedésnél, illetve a Szovjetunióból való szabadulásánál. Ezzel tulajdonképpen kijelöli a két fontos fordulópontot a történetben.

Az átlényegülés egy másik szinten azonban egészen elemi. A két felvonásos, monodrámának szokatlanul hosszú alkotás bizonyos pontjait összefoglalja (hogy melyek legyenek ezek, arról a közönség is dönthet). Mégis, amikor erre nem hívja fel külön a figyelmet, akkor a váltás szinte észrevétlen: Kravcsenko leírása és Balázs Zoltán tömörítő elbeszélése észrevétlenül mosódik egybe. Az azonosulás mögött álló palástolatlan, őszinte lelkesedés pedig kétségtelenül hat a hallgatóságra is. Ennél pedig talán nem is kell jobb ajánlólevél: egy értelmes és tehetséges ember hite, amely útbaigazítja a folyton kisikló világot.

Hajnal Márton, 7óra7, 2015

Két és fél tömény óra Viktor A. Kravcsenkóval, a Maladype bázisán. Elvileg ott van Balázs Zoltán is, a Kravcsenko-project motorja, vagy inkább hengerműve, sztahanovistája - de a magas széken, ami egyszerre szószék és a vádlottak padja, maga Kravcsenko emlékezik, vitázik, ironizál, érzeleg, kokettál a közönséggel - az előadás minimalista eszköztára (egy szék, kissé hosszabb lábakkal, hiszen az egyenlők szovjet látszatszürkeségében mindig voltak egyenlőbbek; és egy olvasólámpa, szembántó fénye lidérces képzelettársításokra ad lehetőséget) magával ragad. Hiteles és hiteltelen egyszerre, a magát védő és vádoló szovjet funkcionárius, a nagy túl- és átélő, aki történetének fordulópontján a lepukkadt munkásszálló vécéjében húzza le Sztálin összetépett fényképét, az amerikai közönség előtt magát kellető self-made-brand, a tragikus sorsú tovaris Quijote, aki mindvégig, mindennek ellenére megtartja szocialista, forradalmár hitét. És persze az áthallások - egy diktatúra banális hétköznapjai. Nem a "nagy dolgok", nem a "nagy félelem" - a kis rettegések és megalkuvások, a mindent átitató reménytelenség és fogcsikorgató belenyugvás. Hogy milyen kisszerűek is a nagy rablók. Hogy milyen dohosak, fullasztóak egy rablóvár (a Kastély) kerengői és fiatornyai.

A végén Kravcsenko (Balázs Zoltán?) a közönséggel együtt szónokol, skandál: egy demokratikus Oroszország nélkül nem lehetséges a világbéke. Harminc-negyven ember ül a kényelmetlen, összecsukható székeken egy csupasz, belvárosi "polgári" nappaliban (egy szovjet bíróság csarnokában? egy amerikai vidéki kisváros előadótermében? valamiféle tértelen-időtelen Purgatóriumban? vagy itt és most egy diktatúrába ájuló kis kelet-európai ország színházában?), és demokráciát, szabadságot követel. Oroszországnak? Magunknak? Gesztus? Üzenet?

Nem skandálok. Azt hiszem, soha nem akarok már többé skandálni. Remélem, soha nem fogok már többé skandálni. De Kravcsenko (Balázs Zoltán?) újra magával ragad.

Kint köd. A Keletiben fegyveres katonák cirkálnak. A vonatunk pontosan indul. Ez utóbbit már szinte disszonánsnak, amolyan brechti V-effektnek érzem. Ez nem a valóság.

Konok Péter, 2015

Viktor Kravcsenko gyermekként csodálta apját, aki sztrájkvezérként állt a munkások élén az 1905-ös forradalom idején. Ő maga is vasgyári munkás lett, onnan emelte ki az Októberi Forradalom után egy még őszintén lelkes kommunista veterán. Mérnöknek tanul, vezetővé válik, a proletárlétet felváltja az ötszobás nagypolgári luxus, az állandóan dugig telt fridzsiderrel. Az ukrajnai éhínség idején pártmunkásként rekvirálja el az utolsó szemig a parasztok gabonáit, látja a csontig soványodott gyerekeket, de az ideologikus hit elvakulttá teszi. Látja a nép, a cári időknél mélyebb, nyomorát, a csinovnyikok, káderek féktelen diktatúráját, de munkája, sikeressége mindent feledtet.

Kravcsenko 807 oldalas önéletírásából Balázs Zoltán a legjellemzőbb részleteket választotta ki, heves szenvedéllyel vágja arcunkba a döbbenetes tényeket. Gyorsan beszél, szinte szétrobbantja a düh és keserűség. Mert az önámító mondatok mélyén már ott lapul a kétely, a régi igaz bolsevikok, így apja figyelmeztető szavait sem lehet elhessegetni. Elkezdődnek a koncepciós perek, sorra végzik ki a forradalom vezetőit, Sztálin a legfrissebb ifjú káderekre építi rémuralmát. Mindenki besúgó, karriervágyból, vagy kényszerből, szerelméről is kiderül, környezetében is minden második az. Nagy ideálja, az emberi arculatú Buharin is bevallja, az imperialisták ügynökeke, kém és áruló. Kravcsenko is sorra kerül, tizennyolc hónapon át/!!!/, naponta kihallgatják, gyötrik, kínozzák, valami égi szerencsével megússza, de vakhite végkép megrendül.

A borzalmak szennyes áradatát Balázs Zoltán közvetlen kiszólásai, váratlan megállásai enyhítik, ránk néz, kérdez, egyes részeket rövidítve foglal össze, egyetlen pillanatra sem veszíti el a hallgatósággal való élő kapcsolatot. Kell is ez nagyon: az NKVD-s, ÁVH-s vallatófények megtörik gőgös ellenállásunkat, majdnem összeroppant a kiszolgáltatott félelmek dermesztő atmoszférája. Amit a Sötétség délben olvasása közben éreztünk, de itt most egy "szabadlábon", ipari vezetőként dolgozó elit-ember vallomásával szembesülünk. A lepaktálás Hitlerrel, a fin n háború, fél Lengyelország és a Baltikum bekebelezése a végső csapás, hősünk a háborúban már nem a szovjetrendszerért harcol, szülőföldjét, népét védi. Amikor továbbképzésre, azaz kémkedni küldik az USA-ba, kinyilatkoztatja, hogy a szabadságot választja.

Könyve 1946-ban jelenik meg Amerikában. Akkor még szerettük a nácikat legyőző Szovjetuniót, nem jelent meg, indexre került, így most 70 év késéssel ismerjük meg. El kell olvasni, megjelentette a Maladype, sajnos, időszerű figyelmeztetés is: számos jelenség nagyon is hajaz jelenünk formálódó rendszerére.

Balázs Zoltán heroikus vállalkozása, a könyv megtalálása, színre vitele, lenyűgöző szuggesztivitású előadása az évad egyik legfontosabb színházi-közéleti eseménye.

Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2015

Egy ember ül ötven előtt, és két fél órán keresztül felolvas. E kijelentő mondat úgy, helytálló, hogy nem igaz: Balázs Zoltán előtt ott a vaskos paksaméta, lapoz is, mégis kívülről fújja az egészet. Néha rögtönöz, tömörít, megrázó, emlékezetes pillanatokat teremt; lehengerlő ostobaságok és szívszorongató történetek váltják egymást. A néző ezért is feszeng, fészkelődik a székeken, de közben újra és újra visszazökken az 1930-as és 1940-es évek Szovjetuniójába. Kifárasztóan izgalmas szembesítés részese a Maladype új bemutatójának nézője, aki az előadás végén azzal vigasztalja magát: „legalább elolvastam” Kravcsenko 1946-os régi-új, Magyarországon majd hetvenéves késésessel – Konok Péter fordításában, a társulat kiadásában - megjelentetett könyvét. Hazamenet, egy sörözőbe beülve még filozofál egyet arról, vajon mennyire adekvát egy nem felolvasóest – aztán másnap nem bírja letenni a könyvet. Visszhangoznak benne a nyugtalanító, elméjébe égett előadás hangsúlyai, s meglepődve fedezi fel, mennyi fontos részlet maradt ki. Szükségszerűen, hiszen Kravcsenko eposza 800 oldalas. A kései olvasó pedig ismét elgondolkodhat a könyvek sorsán. A második világháború idején „dezertáló” szovjet funkcionárius egykoron hiába írta le – ma már tudjuk: hajszálpontosan - a rendőrszocializmus mechanizmusát, könyvét a világpolitika csinálói túlzásnak tekintették. Nem az volt, színtiszta valóság. A bosszúállásban is türelmes szovjet állambiztonság 1966-ban, New Yorkban – öngyilkosságnak álcázva – röpített revolvergolyót a szerző fejébe.

Murányi Gábor, HVG, 2015

Én a szabadságot választottam: egyszemélyes kiáltvány, monológ, egy ember élete, mely Balázs Zoltán művészeti kohójában megmunkálva, magával ránt, felkiáltójeleket mutat.
A gondolataidat követeli, borzongat és mélyre ás, húsbavágóan rámutat, könyörtelenül, finomságok nélkül megrémít, örvénybe húz, és mindössze csak a remény a tiéd, hogy feloldoz a végén. Hatással van, bekúszik a bőr alá, és minden parányi darabodat igényli, miközben félni fogsz, újra meg újra, hogy az élet milyen sorsok, milyen tragédiák árnyéka szüntelen. Szembesít és átjár, és nem csak ott tart fogva, még hosszan nem enged el.

Egyszemélyes kiáltvány ez a szabadságról, csakhogy itt még egy jelen van.

Balázs Zoltán művészete, mely egyszemélyes kiáltvány a bátorságról. Arról, mit jelent felkutatni és hozzányúlni a tabuhoz, megszerezni, elhozni, nem félni tőle, vállalni és átadni, azért, hogy ne a múlt legyen, hogy ne lehessen kitérni előle. Bátorság ez, a kockázattal való hősies megbirkózás fehér falak között, gyanakvó, kapaszkodók nélkül hagyott nézőkkel farkasszemet nézve, akik a szobába lépve nem tudhatják, hogy az első percekben jegyet váltanak a robogó vonatra, és már útban is vannak a rémségek földjére, egyetlen társuk a figyelmük. Bátorság ez, vadidegenek fantáziáját kézbe venni, majd felépíteni, és könyörtelen pontossággal, tapintható közelségbe hozni számukra a szovjet borzalmakat. Bátorság nem félni a reakcióiktól. Bátorság védtelenül állni tekintetüket, megpróbálni teljesen egyedül, puszta szavakkal hatni, és alámerülni oda, ahova még a néző is alig mer benézni. Bátorság vállalni a kockázatot, és csatába indulni, hogy mennyit bír el az emberi lélek aznap este, idomulni és észlelni, tűélésen felmérni a befogadót, és a határain lépdelni. Bátorság ez, a művész valódi ősereje, tehetsége, páratlan érzéke, ahogy figyel, fogalmaz, ahogy nem fél a néző fejébe költözni, és onnan is meríteni. Bátorság ezt nagy fényben tenni. Díszlet nélkül, jelmez nélkül, civilben. Pőrén hadba szállni, megküzdeni a szöveggel, a történettel, a múlttal. Bátorság, valódi bátorság az eredője a bravúrnak, ahogy a szöveg megelevenedik, ahogy a néző ott jár a helyszínen, ahogy állandó reflektálásban formálódik a mondanivaló, együtt rezegve a sok emberi sorssal szemközt, félelmekkel, érzésekkel. Bátorság másoknak mesélni, mesélni, így mesélni. Bátorság nem félni attól, hogy a szöveg terjedelme, összetettsége, a mentőövek teljes hiánya fulladáshoz vezetheti a figyelmet, és bátorság ezt úgy csinálni, hogy bármikor meg lehet bukni, mert a néző a trükköt keresi folyton. Bátorság bízni, bízni abban, hogy mindennek hatása van, hogy számít, hogy megéri csinálni, megéri küzdeni, hogy általa a világ jobb lehet, hogy a művészet ereje, a megmutatás segíthet. Bátorság megmártózni az iszonyat világában, majd feljönni a víz tetejére. Bátorság megcsinálni azt, amit senki nem mert. Bátorság megcsinálni így. Bátorság ilyen átéléssel előadni és hozzányúlni, a valódi tehetség lelki bátorsága, mindaz, amire csak az igazi művész képes igazán. Nem félni. Bátran zseniálisnak lenni. Ilyen bátorsága viszont csak annak a léleknek van, aki az élet színpadán már szövetségesként áll, mert van egy elvehetetlen ereje, a tiszta, megmásíthatatlan tehetsége. Amitől szabad. És örökké az lesz.

Simon Sára, 2017

(Maladype Színház – Witold Gombrowicz: Yvonne– 2020. január 28-i előadás)

Iza: Yvonne története majdnem Yvonne nélkül. Gombrowicz ezt nem egészen így gondolta, de működik. Erőss Brigitta Kamarillja látszatra akár a Kis Hableány Arielje, de belül ő Ursula, Agónia és Begónia egyben. A 90 percen át pulzáló és vonagló kézmozdulat-koreográfiáját még tanítani fogják. Isten tudja, hogy műfaji besorolását tekintve mit néztem, de lekötött, élveztem, tetszett. Valami ilyesmi lehet: összes-művészeti-varieté. A színészek a talpuktól a fejűk búbjáig mindenükkel játszanak, minden műfajban, amit csak elbír a színpad.
Éva: Nincs támpont. Jó, gondolkodjunk kizárásos alapon: nem blöff, nem musical, nem metafora, nem alter, nem impro. Piszkálódósan csillog, de pontos, nem elrajzolt, nem kísérlet, de úgy néz ki. Színészképzés? Ezek készen vannak, alaposan. És akkor még nem beszéltünk Yvonne-ról. Nem is lehet. Balázs Zoli Maladypéje kitalált valami újat, Balázs Zoli mindig kitalál valami új Maladypét. Laza szürreál-irreál? Definiálja majd ezt elmélet. És képviselője - ha eljön -, üljön feltétlenül az első sorba.

Iza: A szereplők: egy gyilkos király (Ignác), egy rossz anya (Margit), egy össze nem illő pár fele (Fülöp) és az udvaroncok kara (Kamarill, Izabella, Innocent). A Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Zsenák Lilla alkotta csapat tablóképbe rendezve, egyszerre groteszk és bizarr testtartású pózban, fapofával nézi úgy tíz percig, hogy a magát közönségnek nevező vircsaftos had miként tolakodik, helyezkedik, vackolódik el a nézőtéren. Lassan elkushad a százötven ember, aki a magas művészetért jött, s végre lesz ideje - gyanakvóan - megbámulni, ami a színpadon van. Száját kicsit eltátani, mert pár percig azt hiszi, valami musicalbe csöppent. Németh Anikó leleményes jelmezeit akár a Ziegfeld-lányok is hordhatták volna a ’40-es években, s ez bizony a királyra és a hercegfire is igaz. Aztán kiderül, egy valaki a kezdeti bambulók közül ráfázott. Nem tudta, hogy címszereplőnek jött, ő lesz az új csapattag, Yvonne, spurizhat a színpadra. A mi esténken Sára, gyapjas szőke hajjal, farmerban, orcáin végig kissé ideges, de türelmes, kíváncsi vigyorral.
Éva: Humoros-gunyoros felnőttmesévé lett Gombrowicz darabja, a kegyetlenség avantgárd könnyűséggé változott. Yvonne, a néma, rút és felesleges nő története fordul egyet, csillogásba lépünk, játékba csöppenünk. Mintha egy jazzkorszakbeli – ad notam Chicago - akváriumban járnánk: csillogás, könnyed mozgás, dögös zene, cuppanós halszájak, kifejező szemek, rebbenő, fodros uszonyok, szikrázó halpénzek. Mindezt a Fészek szűkített színpadán négy tükörrel, pár dobogóval és pontosan célzó akarattal. Magas színvonalú a kamarazenélés, precíz minden lépés a kis helyen. A koncentráltság meghozza a gyümölcsét: könnyednek látszik, ami bitang nehéz.

Éva: Mesés Gáspár Ignác királya a legszemétládább aranyhal a virtuális akváriumban, kegyetlen, jól kondicionált, több generációra visszamenően elkényeztetett, de fegyelmezett perverz. Ölni, élni egy ötlet nála, önzése korláttalan. Mozdulatai a fékezett ütés és a gyáva ijesztés között szóródnak, tekintete eszelős, megvan benne a Rátonyi Róbertes rémítés és a Latabáros cingár mozgékonyság. Királynője, Margit (Lukács Andrea) titka a furcsasága: különbözik, de leplezi, közben őrzi az abnormális normalitást, a napi udvari rutint. Lukács Margitjának titka van, de elfojt, innen a körülötte vibráló feszültség. Jáger Simon hercegje – tényleg hercig – unalma szintet lép, játszik egyet Yvonne-val, aztán megutálja, szabadulna. Rég rossz, ha kiszórakozzák magukat az urak. Jáger mozgását nyújtja a tekintet, mintha tovább érnének-tartanának a mozdulatok, ha utánuk néz.
Iza: Erőss Brigitta a színpadi akvárium éke, tényleg egy elektromos angolna fürgeségével, csillámló ezüst miniben cakkozik és cikkezik az udvarban, ő a kamarás. Soha meg nem pihenő, hullámzó kézmozdulatokkal, mindig, mindenütt, éppen jókor, jó helyen tekereg. Helyezkedik, megfigyel, szintetizál, tervel, érvel, felbújt, cselekszik, öl, csak úgy messziről, Ignác király cimbije, nagyon tudja, hogyan mozgassa azt az eszelőst. Fülöp ideális arajelöltje Izabella (Dőry Brigitta) a rózsaszín-szivárvány Barbie. Egy almauszi macska, passzív-agresszív sértetten csendben kivár, némán, messziről, úgy magában állva legyeskedik Fülöp körül. Persze elsőként érkezik, amikor Yvonne-nak már harangoznak. Innocent Zsenák Lilla csillámló feketében. Mimikája, gesztusai akár Sally Bowles a Kabaréból, hatalmas, okos-üres fekete szempár, furcsa, kicsit perverz szexuális kisugárzás. Ő valóban szereti Yvonne-t, nem lázadó szeszély a vonzalma. Nehéz dolga lehet a színésznőnek, minden este más és más Yvonne-nal meghitten összebújni, meg nem értett szerelmesként a színpad közepén.

Éva: Mozgáscentrikus előadás, agynak való sok szöveggel, eltolt szinten, jelképes szituációkban. Dolgozzon csak az az értelem, lássuk, mire jut. Ja, a Fészekben mindezen közben van valami konstans salsa-tanfolyam, vagy fiesta a földszinten. Szürreális.
Iza: A záróképben az udvari rend helyreáll. Akár a nyitóképben, itt is tablóképet látunk. A megölt, megfojtott Yvonne köré gyülekezik az udvar. Balázs Zoltán rendezése, az általa tervezett látványvilág meseszerű realitás, elvont és groteszk. Lehet, nem kell érteni, nem kell semmit belegondolni, csak élvezni a látványt, a színészek ifjan lángoló szakmai profizmusát, meg a remek zenéket. (Mondjuk annyira bambultam, hogy csak Duffy Mercy-jére emlékszem). Aki akar egy ereszd el a hajam estét, az megnézi az előadást, aztán kifelé balra behúz a kubai bárba egy koktélos levezető fiesta-ra.

Farkas Éva és Cseh Andrea Izabella, izaszinhazbanjart.hu, 2020.02.04.

Utolsó darabjában Shakespeare önmagáról mintázta Prosperot, aki tudós könyveit és pálcáját a tengerbe vetette és örökre odahagyta a szigetet, ahol varázshatalmát gyakorolhatta. Balázs Zoltán szigetét a Mikszáth Kálmán tér 2. második emeletén egy kontár szerelő vízzel árasztotta el, elmosva mindent, ami egy színház működtetéséhez kell. A varázspálca azonban Balázs Zoltánnál maradt. A marosvásárhelyi színművészeti egyetem végzőseiből újraszervezte társulatát, s az özönvíz óta két csodálatos előadást hozott létre. Bruno Schulz kabbalista novelláinak anyagából színre állította az Auguszust, melyet a Duna budai partján veszteglő Trip Hajó huzatos, hideg mélyében adott elő hét fiatal, lelkes, tehetséges színész. Az előadás bejárta a fél világot, mindenütt sikert és elismerést aratott.

A második bemutatóra 2020 januárjában került sor. A színészek száma eggyel kevesebb lett, a játék a hajóról a Fészek Klub színháztermébe költözött. Az új előadás alapja a Lengyelországból Argentinába üldözött Witold Gombrowicz egyszerre mulatságos és fájdalmas színműve, a Magyarországon (és a világon) ritkán látható Yvonne.

A színdarab helyszíne az egykorvolt Burgundi Hercegség, mely a Frank Birodalom felosztása során a 9. században jött létre, s 1477-ig fenn is maradt, míg XI. Lajos francia király be nem olvasztotta királyságába. A darab az egyik burgundi herceg udvarában játszódik, a neve Ignác, de lehetne bárki más. Az igazi burgundi hercegek nem bridzseztek, mint ő, nem szólították Mutyulinak fiuk mennyasszonyát, nem hallgatták a XX. század 30-as éveinek divatos slágereit, nem viseltek pazar, de semmilyen kor divatja szerint szabott ruhákat, s nem keringtek nap mint nap tükrök között.

A pazar színpadi látvány azt sejteti, hogy ha van hely, ahol Gombrowicz Burgundiája megtalálható, az Gulácsy Na’coxypanja. Németh Anikó káprázatosan szép jelmezei tekintetünket valósággal odaszegezik a színpadra. Ott játszódik a különleges anti-szerelmi történet, melynek férfi hőse a herceg fia, Fülöp, és választott partnere, Yvonne, akit Isten úgy teremtett, hogy ne szerethesse senki, se férfi, se nő. Yvonne csúnya, buta, nem kommunikál se testével, se hangjával. Legközelebi rokona Oscar Wilde rút törpéje, aki a spanyol infánsnő iránt érzett egyoldalú szerelmébe hal bele. Yvonne azonban képtelen a választásra: tárgya, de nem alanya a szerelmi történetnek, mely számára végzetesen végződik. Fülöp azért választja jegyesének, hogy apját, anyját, a körülöttük hemzsegő hercegi udvart megbontránkoztassa.

Yvonne a hercegfiú választása által válik társadalomlélektani értelemben valóságos személlyé, addig csak egy báb, mai kifejezéssel élve puszta reagálásra, másra nem képes robot volt. A darab arról szól, hogy a választás által életre galvanizált Yvonne mit vált ki a társaságból, melynek hirtelen a középpontjába került. A sok színpadi tükör itt nyer értelmet. Minden szereplőnek van tükre, de a valódi tükrök az udvar tagjai, akik Yvonne-ban meglátják azt, amit magukban nem akarnak, nem bírnak vagy nem tűrnek meglátni. Gombrowicz szociálpszichológiai példázata azt mondja, hogy éljünk bárhol, a burgundi herceg udvarában vagy Buenos Airesben, Budapesten, bűnöket és ocsmányságokat hordozunk magunkban, melyek terhétől nem tudunk megszabadulni, csak akkor, ha bűnbakba botlunk, akire rávetíthetjük énünk nem látható oldalát.

Yvonne egyszerre nincs és van. Nincs, mivel önmaga képtelen az autonóm cselekvésre, nincsenek szavai, nincsenek gesztusai, nincs akarata. Ugyanakkor van, mert Fülöp provokatív szeretete a többiekkkel észrevéteti és láttatja őt. A happy end azonban - mint Gombrowicznál általában - elmarad. Fülöp kiábrándul Yvonne-ból, s maga is úgy látja, mint anyja, apja és udvar többi tagja, hogy a lánynak nem lehet többé helye az életben, meg kell ölni. Az ölésben, mint kiderült, Ignác herceg és csapata, meglehetősen gyakorlott. Volt már Mutyuli, akit megöltek. Yvonne második a sorban, s Gombrowicz nem hagy kétséget afelől, hogy lesz harmadik, negyedik is.
Yvonne halálával ugyanis nem oldódik meg semmi. A bűnök bűnhődés nélkül további bűnökre hajtanak, a gyilkos továbbra is gyilkol, a tolvaj lop, a hazug hazudik. Felettébb aktuális üzenet ez ma Budapesten.

Az előadás azonban jóval több, mint Gombrowicz Argentinában feladott palackpostájának kibontása. Balázs Zoltán varázspálcájának intésére a színpadon lenyűgözően megkomponált mozgások, színek, beszédek, zenék együttese hat a néző érzékeire, melyek varázslata elfelejteti az iszonyatot, mely a darab valódi magja. Az előadás erejét az intellektuális üzenet és a gyönyörű érzéki benyomás között vibráló ellentét adja.

Utóirat: Van az előadásban egy mozzanat, mely ha lenne az országban erkölcsi érzékenység, nagy vitát válthatna ki. Yvonne szerepét Balázs nem osztotta ki hat színészének egyikére sem. Yvonne minden előadásban más. A első sorban ülő lányok, nők közül választja őt ki Fülöp. Felhívja a színpadra, ott tartja, szelíden ugyan, de kényszeríti, hogy vegyen részt a játékban, mely nélküle eljátszhatatlan lenne. A rendezői elgondolás zseniális, hiszen azt sugallja, hogy mindannyian a burgundi hercegi udvar szereplői vagyunk, mindannyiunk énje - Babits szavával szólva - tökörén, melynek darabjai éppúgy fájnak, mint amiennyre fáj valóságos énünk. Másfelől meggondolkoztató, hogy a mai me-too klímában egy néző alanya lehet-e egy színpadi kísérletnek, képes-e lelki megrázkódtatások nélkül átélni Yvonne pszichológiai szempontból egyáltalán nem problémamentes szerepét, megússza-e trauma nélkül az akaratlan szerepvállalást? Az elődást kétszer láttam, Yvonne -t természeteszerűen más és más lány alakította. A rendezői elgondolás mellett szól, hogy minden előadás karaktere teljesen más, attól függően, kit szemel ki Fülöp az első sorban ülő nők közül a szerepre. A nézők közül kiválasztott, mit sem sejtő Yvonne színpadra léptetése rendkívül hatásosan azt sugallja, hogy nincs különbség az élet és a művészet között, a kegyetlenség köztünk és bennünk van, akiket a színpadon látunk, azok mi magunk vagyunk. A kérdés az, hogy e tanulság érzékeltetésére nem túl kockázatos-e a választott megoldás?

Ignác király: Mesés Gáspár
Margit királyné: Lukács Andrea
Fülöp herceg: Jáger Simon
Kamarill: Erőss Brigitta
Izabella: Dőry Brigitta
Yvonne nagynénje: Zsenák Lilla
Innocent: Zsenák Lilla
Yvonnne: XXX

Csepeli György, Criticai Lapok, 2020 március