Keresztutak
A Maladype Színház 2011-ben indított útjára Crossroads/Keresztutak elnevezésű programját. A projekt célja bemutatni olyan művészeti irányzatokat, színházakat és műhelyeket, melyek a kulturális innovációt, nyelvi sokszínűséget és a közönség közötti kapcsolatépítést erősítik országaink között. Az európai független színházakat összefogó együttműködési hálózat lényege a kulturális sokszínűségek és a kultúrák közötti párbeszédek találkozópontjának kiépítése. A Maladype Színház nemzetközi kapcsolatain keresztül egyre több lehetőség nyílik különböző színházi tradíción alapuló intézmények megismerésére. Fontosnak tartjuk, hogy megismertessük közönségünket az új színházi generációk kivételes képviselőivel. A programsorozat keretein belül olyan országok színházait látjuk vendégül, melyek programjaikkal és esztétikai minőségükkel is könnyen integrálódnak Bázisunk/lakásszínházunk adottságaihoz és technikai felszereltségéhez.
YVONNE (6)
Amikor beléptünk a színházterembe egy, a színészekből formált állókép fogadott minket, miközben különféle furcsa és irritáló hangokat adtak ki magukból. Cuppogtak, pukkadoztak és nehezen kivehetően motyogtak valamit. Ebből a felállásból fejlődött ki szépen lassan acappellává a hangok összessége. Az 1920-as éveket idéző jelmezek csak úgy csillámlottak, és a tükrök is visszaverték a lámpák fényét. A nézőtér is mindaddig kivilágítva maradt, amíg a színpadra nem vezették Yvonne-t.
A történet egy királyi udvarban játszódik, ahol Fülöp herceg (Jáger Simon) a szabadságon töpreng. Hiszen nem csak a törvények szabnak neki gátat. Gombrowicz darabjának igencsak szabad átdolgozásában az abszurd szituációk mellett a groteszkséget az is tovább mélyítette, hogy Yvonne bárki lehet, akit a nagynéni (Zsenák Lilla) kiválaszt a nézőtérről. A színészek és a közönség közötti aktív viszony, a kiszólások, a bámulásunkra vagy voyeur-i mivoltunkra való reflektálás nemcsak a kiválasztott Yvonnet, de a többi nézőt is a burgundi király aprócska népének, szerepébe helyezte.
A meghökkent Yvonne felérkezve a színpadra csodálkozó pillantásokat kap mindenfelől, mintha nem is ő álmélkodna a legeslegjobban a történteken. Ki ez a csúnyaság? Mi ez a mutyuli? Csak nem „ezt” akarja Fülöp herceg feleségül venni? Fülöp herceget bizonyára a dac és az unalom vezérli és szüleit, Ignác királyt (Mesés Gáspár) és Margit királynét (Lukács Andrea) megbotránkoztatva bejelenti, hogy bizony ám, ő a mennyasszony. Gombrowicznál kulcsfogalomként használt konvenciórombolás természetesen itt sem mellőzhető. Mégis kinek kellene egy néma, és jól láthatólag nem közülük való egyed? Bár a főszereplő ezen előbbi tulajdonsága is estéről estére változhat. A 2020. október 10-én felkísért lány vagy ismerte a darabot, vagy pedig csak sokkolták a történtek, ezért burkolózott némaságba, mert akár az is könnyen megeshetett volna, hogy valami cserfes szájú karaktert csinál Yvonneból. A lelenc mennyasszonyt végül Kamarill (Erőss Brigitta) segítette eligazodni az új világban, míg Izabella (Dőry Brigitta) inkább elzárkózást tanúsított vele szemben. Az újdonsült szereplő okozta meglepetés mellett pedig több helyen az aktualizált, humoros elszólások is tovább színesítették a darabot. Mi magunk is nagyokat nevettünk annak ellenére, hogy Fülöp herceg ezt szigorúan megtiltotta.
Varga Bianka, PRAE.hu, 2020
(Maladype Színház – Witold Gombrowicz: Yvonne– 2020. január 28-i előadás)
Iza: Yvonne története majdnem Yvonne nélkül. Gombrowicz ezt nem egészen így gondolta, de működik. Erőss Brigitta Kamarillja látszatra akár a Kis Hableány Arielje, de belül ő Ursula, Agónia és Begónia egyben. A 90 percen át pulzáló és vonagló kézmozdulat-koreográfiáját még tanítani fogják. Isten tudja, hogy műfaji besorolását tekintve mit néztem, de lekötött, élveztem, tetszett. Valami ilyesmi lehet: összes-művészeti-varieté. A színészek a talpuktól a fejűk búbjáig mindenükkel játszanak, minden műfajban, amit csak elbír a színpad.
Éva: Nincs támpont. Jó, gondolkodjunk kizárásos alapon: nem blöff, nem musical, nem metafora, nem alter, nem impro. Piszkálódósan csillog, de pontos, nem elrajzolt, nem kísérlet, de úgy néz ki. Színészképzés? Ezek készen vannak, alaposan. És akkor még nem beszéltünk Yvonne-ról. Nem is lehet. Balázs Zoli Maladypéje kitalált valami újat, Balázs Zoli mindig kitalál valami új Maladypét. Laza szürreál-irreál? Definiálja majd ezt elmélet. És képviselője - ha eljön -, üljön feltétlenül az első sorba.
Iza: A szereplők: egy gyilkos király (Ignác), egy rossz anya (Margit), egy össze nem illő pár fele (Fülöp) és az udvaroncok kara (Kamarill, Izabella, Innocent). A Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Zsenák Lilla alkotta csapat tablóképbe rendezve, egyszerre groteszk és bizarr testtartású pózban, fapofával nézi úgy tíz percig, hogy a magát közönségnek nevező vircsaftos had miként tolakodik, helyezkedik, vackolódik el a nézőtéren. Lassan elkushad a százötven ember, aki a magas művészetért jött, s végre lesz ideje - gyanakvóan - megbámulni, ami a színpadon van. Száját kicsit eltátani, mert pár percig azt hiszi, valami musicalbe csöppent. Németh Anikó leleményes jelmezeit akár a Ziegfeld-lányok is hordhatták volna a ’40-es években, s ez bizony a királyra és a hercegfire is igaz. Aztán kiderül, egy valaki a kezdeti bambulók közül ráfázott. Nem tudta, hogy címszereplőnek jött, ő lesz az új csapattag, Yvonne, spurizhat a színpadra. A mi esténken Sára, gyapjas szőke hajjal, farmerban, orcáin végig kissé ideges, de türelmes, kíváncsi vigyorral.
Éva: Humoros-gunyoros felnőttmesévé lett Gombrowicz darabja, a kegyetlenség avantgárd könnyűséggé változott. Yvonne, a néma, rút és felesleges nő története fordul egyet, csillogásba lépünk, játékba csöppenünk. Mintha egy jazzkorszakbeli – ad notam Chicago - akváriumban járnánk: csillogás, könnyed mozgás, dögös zene, cuppanós halszájak, kifejező szemek, rebbenő, fodros uszonyok, szikrázó halpénzek. Mindezt a Fészek szűkített színpadán négy tükörrel, pár dobogóval és pontosan célzó akarattal. Magas színvonalú a kamarazenélés, precíz minden lépés a kis helyen. A koncentráltság meghozza a gyümölcsét: könnyednek látszik, ami bitang nehéz.
Éva: Mesés Gáspár Ignác királya a legszemétládább aranyhal a virtuális akváriumban, kegyetlen, jól kondicionált, több generációra visszamenően elkényeztetett, de fegyelmezett perverz. Ölni, élni egy ötlet nála, önzése korláttalan. Mozdulatai a fékezett ütés és a gyáva ijesztés között szóródnak, tekintete eszelős, megvan benne a Rátonyi Róbertes rémítés és a Latabáros cingár mozgékonyság. Királynője, Margit (Lukács Andrea) titka a furcsasága: különbözik, de leplezi, közben őrzi az abnormális normalitást, a napi udvari rutint. Lukács Margitjának titka van, de elfojt, innen a körülötte vibráló feszültség. Jáger Simon hercegje – tényleg hercig – unalma szintet lép, játszik egyet Yvonne-val, aztán megutálja, szabadulna. Rég rossz, ha kiszórakozzák magukat az urak. Jáger mozgását nyújtja a tekintet, mintha tovább érnének-tartanának a mozdulatok, ha utánuk néz.
Iza: Erőss Brigitta a színpadi akvárium éke, tényleg egy elektromos angolna fürgeségével, csillámló ezüst miniben cakkozik és cikkezik az udvarban, ő a kamarás. Soha meg nem pihenő, hullámzó kézmozdulatokkal, mindig, mindenütt, éppen jókor, jó helyen tekereg. Helyezkedik, megfigyel, szintetizál, tervel, érvel, felbújt, cselekszik, öl, csak úgy messziről, Ignác király cimbije, nagyon tudja, hogyan mozgassa azt az eszelőst. Fülöp ideális arajelöltje Izabella (Dőry Brigitta) a rózsaszín-szivárvány Barbie. Egy almauszi macska, passzív-agresszív sértetten csendben kivár, némán, messziről, úgy magában állva legyeskedik Fülöp körül. Persze elsőként érkezik, amikor Yvonne-nak már harangoznak. Innocent Zsenák Lilla csillámló feketében. Mimikája, gesztusai akár Sally Bowles a Kabaréból, hatalmas, okos-üres fekete szempár, furcsa, kicsit perverz szexuális kisugárzás. Ő valóban szereti Yvonne-t, nem lázadó szeszély a vonzalma. Nehéz dolga lehet a színésznőnek, minden este más és más Yvonne-nal meghitten összebújni, meg nem értett szerelmesként a színpad közepén.
Éva: Mozgáscentrikus előadás, agynak való sok szöveggel, eltolt szinten, jelképes szituációkban. Dolgozzon csak az az értelem, lássuk, mire jut. Ja, a Fészekben mindezen közben van valami konstans salsa-tanfolyam, vagy fiesta a földszinten. Szürreális.
Iza: A záróképben az udvari rend helyreáll. Akár a nyitóképben, itt is tablóképet látunk. A megölt, megfojtott Yvonne köré gyülekezik az udvar. Balázs Zoltán rendezése, az általa tervezett látványvilág meseszerű realitás, elvont és groteszk. Lehet, nem kell érteni, nem kell semmit belegondolni, csak élvezni a látványt, a színészek ifjan lángoló szakmai profizmusát, meg a remek zenéket. (Mondjuk annyira bambultam, hogy csak Duffy Mercy-jére emlékszem). Aki akar egy ereszd el a hajam estét, az megnézi az előadást, aztán kifelé balra behúz a kubai bárba egy koktélos levezető fiesta-ra.
Farkas Éva és Cseh Andrea Izabella, izaszinhazbanjart.hu, 2020.02.04.
A második bemutatóra 2020 januárjában került sor. A színészek száma eggyel kevesebb lett, a játék a hajóról a Fészek Klub színháztermébe költözött. Az új előadás alapja a Lengyelországból Argentinába üldözött Witold Gombrowicz egyszerre mulatságos és fájdalmas színműve, a Magyarországon (és a világon) ritkán látható Yvonne.
A színdarab helyszíne az egykorvolt Burgundi Hercegség, mely a Frank Birodalom felosztása során a 9. században jött létre, s 1477-ig fenn is maradt, míg XI. Lajos francia király be nem olvasztotta királyságába. A darab az egyik burgundi herceg udvarában játszódik, a neve Ignác, de lehetne bárki más. Az igazi burgundi hercegek nem bridzseztek, mint ő, nem szólították Mutyulinak fiuk mennyasszonyát, nem hallgatták a XX. század 30-as éveinek divatos slágereit, nem viseltek pazar, de semmilyen kor divatja szerint szabott ruhákat, s nem keringtek nap mint nap tükrök között.
A pazar színpadi látvány azt sejteti, hogy ha van hely, ahol Gombrowicz Burgundiája megtalálható, az Gulácsy Na’coxypanja. Németh Anikó káprázatosan szép jelmezei tekintetünket valósággal odaszegezik a színpadra. Ott játszódik a különleges anti-szerelmi történet, melynek férfi hőse a herceg fia, Fülöp, és választott partnere, Yvonne, akit Isten úgy teremtett, hogy ne szerethesse senki, se férfi, se nő. Yvonne csúnya, buta, nem kommunikál se testével, se hangjával. Legközelebi rokona Oscar Wilde rút törpéje, aki a spanyol infánsnő iránt érzett egyoldalú szerelmébe hal bele. Yvonne azonban képtelen a választásra: tárgya, de nem alanya a szerelmi történetnek, mely számára végzetesen végződik. Fülöp azért választja jegyesének, hogy apját, anyját, a körülöttük hemzsegő hercegi udvart megbontránkoztassa.
Yvonne a hercegfiú választása által válik társadalomlélektani értelemben valóságos személlyé, addig csak egy báb, mai kifejezéssel élve puszta reagálásra, másra nem képes robot volt. A darab arról szól, hogy a választás által életre galvanizált Yvonne mit vált ki a társaságból, melynek hirtelen a középpontjába került. A sok színpadi tükör itt nyer értelmet. Minden szereplőnek van tükre, de a valódi tükrök az udvar tagjai, akik Yvonne-ban meglátják azt, amit magukban nem akarnak, nem bírnak vagy nem tűrnek meglátni. Gombrowicz szociálpszichológiai példázata azt mondja, hogy éljünk bárhol, a burgundi herceg udvarában vagy Buenos Airesben, Budapesten, bűnöket és ocsmányságokat hordozunk magunkban, melyek terhétől nem tudunk megszabadulni, csak akkor, ha bűnbakba botlunk, akire rávetíthetjük énünk nem látható oldalát.
Yvonne egyszerre nincs és van. Nincs, mivel önmaga képtelen az autonóm cselekvésre, nincsenek szavai, nincsenek gesztusai, nincs akarata. Ugyanakkor van, mert Fülöp provokatív szeretete a többiekkkel észrevéteti és láttatja őt. A happy end azonban - mint Gombrowicznál általában - elmarad. Fülöp kiábrándul Yvonne-ból, s maga is úgy látja, mint anyja, apja és udvar többi tagja, hogy a lánynak nem lehet többé helye az életben, meg kell ölni. Az ölésben, mint kiderült, Ignác herceg és csapata, meglehetősen gyakorlott. Volt már Mutyuli, akit megöltek. Yvonne második a sorban, s Gombrowicz nem hagy kétséget afelől, hogy lesz harmadik, negyedik is.
Yvonne halálával ugyanis nem oldódik meg semmi. A bűnök bűnhődés nélkül további bűnökre hajtanak, a gyilkos továbbra is gyilkol, a tolvaj lop, a hazug hazudik. Felettébb aktuális üzenet ez ma Budapesten.
Az előadás azonban jóval több, mint Gombrowicz Argentinában feladott palackpostájának kibontása. Balázs Zoltán varázspálcájának intésére a színpadon lenyűgözően megkomponált mozgások, színek, beszédek, zenék együttese hat a néző érzékeire, melyek varázslata elfelejteti az iszonyatot, mely a darab valódi magja. Az előadás erejét az intellektuális üzenet és a gyönyörű érzéki benyomás között vibráló ellentét adja.
Utóirat: Van az előadásban egy mozzanat, mely ha lenne az országban erkölcsi érzékenység, nagy vitát válthatna ki. Yvonne szerepét Balázs nem osztotta ki hat színészének egyikére sem. Yvonne minden előadásban más. A első sorban ülő lányok, nők közül választja őt ki Fülöp. Felhívja a színpadra, ott tartja, szelíden ugyan, de kényszeríti, hogy vegyen részt a játékban, mely nélküle eljátszhatatlan lenne. A rendezői elgondolás zseniális, hiszen azt sugallja, hogy mindannyian a burgundi hercegi udvar szereplői vagyunk, mindannyiunk énje - Babits szavával szólva - tökörén, melynek darabjai éppúgy fájnak, mint amiennyre fáj valóságos énünk. Másfelől meggondolkoztató, hogy a mai me-too klímában egy néző alanya lehet-e egy színpadi kísérletnek, képes-e lelki megrázkódtatások nélkül átélni Yvonne pszichológiai szempontból egyáltalán nem problémamentes szerepét, megússza-e trauma nélkül az akaratlan szerepvállalást? Az elődást kétszer láttam, Yvonne -t természeteszerűen más és más lány alakította. A rendezői elgondolás mellett szól, hogy minden előadás karaktere teljesen más, attól függően, kit szemel ki Fülöp az első sorban ülő nők közül a szerepre. A nézők közül kiválasztott, mit sem sejtő Yvonne színpadra léptetése rendkívül hatásosan azt sugallja, hogy nincs különbség az élet és a művészet között, a kegyetlenség köztünk és bennünk van, akiket a színpadon látunk, azok mi magunk vagyunk. A kérdés az, hogy e tanulság érzékeltetésére nem túl kockázatos-e a választott megoldás?
Ignác király: Mesés Gáspár
Margit királyné: Lukács Andrea
Fülöp herceg: Jáger Simon
Kamarill: Erőss Brigitta
Izabella: Dőry Brigitta
Yvonne nagynénje: Zsenák Lilla
Innocent: Zsenák Lilla
Yvonnne: XXX
Csepeli György, Criticai Lapok, 2020 március
Eleve különös, hogy a szereposztásban Yvonne neve mellett három X szerepel. A néző számára már ebből nyilvánvaló lehet, hogy sajátos rendezői elgondolással áll szemben: lehet, hogy a darab szerint mindössze néhány mondatos, ám mégis kulcsfontosságú szereppel bíró, torz lény csupán Fülöp herceg bensőjében létezik? Vagy valamelyik színész karaktert vált?
A bemutatót követő első előadások egyikén Balázs Zoltán rendező fogadja a Fészek Művészklub nézőterére érkezőket, és mivel nem helyre szólnak a jegyek, segíti az ültetést. Ennek jelentőségére csak később derül fény, mikor az első sor jobb szélére terelt fiatal nőt felviszik a színpadra. Igyekszem helyes kifejezést találni: felrángatják, felviszik, felszólítják? Bizonyára nézői habitustól függ. Amikor én láttam az előadást, egy kimondottan visszafogott, a színpadon zavartan feszengő fiatal lányt választottak ki Yvonne szerepére. Nehezen állt kötélnek, és egészen jól látszott arcán a döbbenet, mikor tudatosult benne, hogy miként Fülöp herceg – unalma elűzésére, lázadása demonstrálásaként, tréfából – kiválasztotta Yvonne-t Gombrowicz darabjában, éppúgy szemelte ki őt (vélhetően) Balázs Zoltán a főszerepre.
Yvonne különös karakter. Már első színrelépésekor is csak ócsárolják, két nagynénje szerint mulya, csöppet sem vonzó, nincs sex appealje, és ez még a legkellemesebb jellemzések közé tartozik. Számos rendező igyekezett megragadni Yvonne furcsaságát, torzságát, hol látványos, máskor visszafogottabb eszközökkel. Kérdés, hogy egy küllemében kimondottan vonzó nő lehet-e hiteles Yvonne? Át tudjuk-e érezni, milyen terhet ró megjelenése az udvarra? Értjük, miként jutnak el a szereplők oda, hogy együttes erővel gyilkolják meg a lényt, amelynek megjelenése saját otrombaságukra, rejtett csúfságaikra világít rá? Balázs Zoltán rendezése éppen a lényeget veszi el az előadásból, egy kiváló színész/színésznő (több színrevitelben merült fel Yvonne karaktere androgün lényként) lehetőségét arra, hogy megmutassa, milyen tükör az, amely mindenkiből a legrosszabbat láttatja. Ilyen erős jelenlétet civiltől nem várhatunk. Nem lehet nem arra figyelni, hogy a színpadra felrángatott lány, mivel az elején nem tudja, kit, mit játszik, mit várnak tőle, halkan, ügyetlenül felelget egy-egy költői kérdésre, melyre Gombrowicznál Yvonne neve alatt mindössze annyi szerepel: (hallgat) vagy (semmi). Arra figyelünk, hogy elpirul, lám, kap két oldalról egy-egy puszit, megpróbálják megetetni, de nem kér semmit, rakosgatják jobbra-balra, ültetik, fésülik, még táncos jelenetekben is helyt kell állnia.
Bennem, nézőben zavart kelt ennek látványa, óhatatlanul arra gondolok, bár megszabadulna, és maga is így lehet ezzel, mert a nyírjuk ki-felvetésre halkan suttogja, hogy „lécci, nyírjatok ki”. A néző pedig átéli a drámát, amely ezúttal nem arról szól, hogy ki diadalmaskodik a burgundi udvar intrikáiban, még csak nem is arról, hogy ki ússza meg a legkevesebb kellemetlenséggel Yvonne megjelenését, vagy kinek sikerül a Mutyulit előbb meggyilkolnia. Hanem arról, hogy ott áll a színpadon egy néző, aki azt remélte – tekintve, hogy erre sehol nem hívták fel a figyelmét –, hogy csupán empatikus, nyitott közönségként kell helyt állnia aznap este, ehelyett pedig főszerepre kárhoztatták. (Balázs Zoltán előadás utáni rövid beszédéből kiderült, hogy akadt, aki kimondottan örömmel és bátran vállalta a feladatot, annyit ő is megjegyzett: ezen az estén visszafogott Yvonne-juk volt.)
Az eredetileg két felvonásos drámát Balázs Zoltán erősen meghúzta, és sokszínűen összeválogatott zenei aláfestéssel egy nyolcvan perces, magával ragadó revüt hozott létre. Az előadást áthatja a mozgás, ami olykor táncjelenetekben, másutt a prózai szöveget kísérő mozdulatsorokban nyilvánul meg. Kétségtelenül lendületet ad a produkciónak, ám helyenként erőltetettnek, néha modorosnak hat (mozdulatszobrok: Erőss Brigitta, Jáger Simon). A díszlet (Balázs Zoltán munkája): a kiválóan forgatható emelvény, a tereket tagoló alkalmi falak, a gyilkosság pillanatában Yvonne-t jelképező csontváz mind-mind remek ötlet, és lehetővé teszi a Fészek viszonylag szűkös színpadának maximális kihasználását, olykor párhuzamosan egymásra szerkesztett jelenetekkel.
Rendkívül karakteresek Németh Anikó jelmezei, leginkább a ’20-as évek Amerikájának bohó, fiztgeraldi világát idézik. Gombrowicz sem igyekezett korban tartani a történetet, az eklektikus világ burgundi udvarában a király is bridzsezik. A színészek kint is-bent is játéka, amely olykor önmagára reflektál, néha kapcsolatot teremt a közönséggel, valamelyest elidegeníti a történetet, és kevéssé átélhetővé a személyes drámákat. Méltányolható felvetés, hogy Yvonne-nak nem kell sem taszítónak, sem otrombának lennie ahhoz, hogy kilógjon a királyi udvar pompájából és önvizsgálatra késztesse az ott élőket. Esetlensége, kívülállása éppen ugyanazt a hatást képes elérni, hiszen beemeli a hétköznapi világ kendőzetlenségét a zömében jól begyakorolt képmutatásra épülő udvarba. A megvalósítás mikéntje azonban nem szolgálja az előadást, amely így csupán elszalasztott lehetőség marad.
Seres Gerda, szinhaz.net, 2020
xxx – ez áll a színlapon a szereposztásnál Yvonne neve mellett. Ami általában arra utal, hogy egy parányi szerepet csak jelzésszerűen fogalmaznak meg az előadás további résztvevői, vagy esetleg arra, hogy a színlap megjelenésekor még nem tudni, ki lesz a szerep gazdája. Ám az merőben szokatlan, hogy a címszereplő kiléte legyen ismeretlen az alkotók – és így a nézők – előtt...
Amíg a megoldásra fény derül, eltelik némi idő – és addig is van mit nézni a színpadon. A Balázs Zoltán rendezte előadás már akkor megkezdődik, amikor elfoglaljuk helyünket a nézőtéren. A játszók ugyanis a színen vannak; sajátos tablót alkotva, kissé bizarr pózban állva fürkészik a közönséget. A Németh Anikó tervezte, színes, csillogó, rafinált szabású ruhákat egy revü szereplői is viselhetnék, de a színpad mérete, valamint a tükrökből és kis dobogókból álló minimál díszlet tudatosítja, hogy nem musicalt fogunk látni. Ám figyelmünk mégsem a szavakra, hanem a látványra, a mozgásra, a zenére irányul, hiszen a közeget, azaz Ignác király birodalmának üresen csillogó, művi világát elsősorban ezek teremtik meg. Nem is akárhogyan, hiszen a sok közhelyes elemből (látványos arcfestés, ajakcsücsörítések, monoton dübörgésű zene stb.) mégis unikális világ épül fel. Ami főként Balázs Zoltán ezúttal is érzékelhető kitűnő atmoszférateremtő képességének, valamint Erőss Brigitta és Jáger Simon elsősorban sajátos kézmozdulatokra, gesztusokra épülő, az egész előadáson végiglüktető, igazán eredeti koreográfiájának köszönhető.
Aztán elérkezik a pillanat, amikor Yvonne-nak meg kell jelennie. Ekkor a nagynénit játszó Zsenák Lilla a színpad elejére megy, s miközben a szöveget mondja, kiválasztja a nézők közül azt, akihez szavait intézi, majd kinyújtja kezét és a kiválasztott nézőt felhúzza a színpadra. És igen, ettől kezdve ő lesz Yvonne. Nem egy röpke poén erejéig, nem egy-két jelenetig, hanem a produkció teljes időtartama alatt. A Maladype bemutatójának címszerepét tehát egy civil alakítja.
Nyilvánvaló, hogy innentől kezdve nem a szokott mederben folyik a játék. Azáltal, hogy a címszerepet minden este más alkalmi színész „játssza”, az Yvonne-ból nem születhet két egyforma előadás. A pontosan megtervezett konstrukciót egy kiszámíthatatlan tényező befolyásolja. Ez a helyzet a színészektől fokozott koncentrációt és reakciókészséget igényel – a szerepkoreográfia rutinos alkalmazása eleve kizárt. Ez a munkamódszer nem áll távol Balázs Zoltántól – gondoljunk csak a Leonce és Léna bemutatójára, amelyben minden egyes jelenetnek több variánsa létezett, és jórészt az aznapi közönség döntötte el, melyiket fogják eljátszani a szereplők, vagy akár a néhai Bárka Színház Tim Carroll rendezte Hamletjére, amelyben a főszerepet alakító Balázs Zoltán a közönségtől kapott tárgyakat felhasználva hozott létre nap mint nap más előadást. Nem kizárt, hogy az Yvonne esetében azért az egyes előadások kevésbé térnek majd el egymástól. Ismerve a honi közönség szokásait, valószínűsíthető legalábbis, hogy túl sok „renitens” Yvonne nem fog majd színre lépni, s jelentős többséget alkotnak majd azok, akik hagyják magukat sodortatni a helyzettel, finoman reagálnak a hozzájuk intézett szavakra és igyekeznek konstruktívan részt venni a produkció gördülékeny lebonyolításában. De elvben kifoghat a társulat olyanokat is, akik megpróbálják kivonni magukat a játékból, megmerevednek, passzív ellenállást tanúsítanak, vagy éppen ellenkezőleg: mindenáron szerepelni akarnak és a színpadi szituációk logikájával ellentétesen cselekszenek. Őszintén szólva szívesen megnézném, hogy ilyen esetben hogyan terelhető vissza a játék a maga medrébe. Az általam látott előadáson erre nem volt szükség, mivel a színre hívott huszonéves lány (mint utóbb megtudtuk, Kelemen Ágnes) figyelemmel, érzékenyen követte a színpadi történéseket, jó ritmusérzékkel reagált azokra, s nagyszerűen töltötte be azt a szerepet, amelyet e konstrukció a címszereplőnek szán. Ez a színpadi konstrukció egyébként tökéletesen képezi le Gombrowicz drámájának alaphelyzetét. Hiszen a színre hívott civil éppoly idegen, szokatlan, kezelhetetlen elem a színpadi világban, mint a Fülöp által az udvarba hozott Yvonne az arisztokraták között. Gondolataik egyformán kevéssé sejthetőek, reakcióik egyként kiszámíthatatlanok. Az oda nem illő elem feszültséget gerjeszt, más kérdés, hogy mindaz, ami a történetben romboló erejű, az előadásban remélhetőleg termékeny, továbblépésre serkentő feszültség. (Már csak azért is, mert a színészek még a leggaládabb módon viselkedő civilt sem pusztíthatják el.)
Kevésbé működik az analógia, ha a miértekre kérdünk rá. Merthogy mind Yvonne, mind a civil szereplő eszköz. Előbbi Fülöp herceg, utóbbi a rendező eszköze. A rendezői szándék a fentiek értelmében nyilvánvaló, Fülöp szándéka viszont az előadásban nem az – ami elsősorban a konstrukció következménye. Igen gyorsan kell ugyanis felépíteni, láthatóvá tenni az erős atmoszférájú világot, amelynek bonyolultabb, rétegzettebb belső viszonyai közel sem rajzolódnak ki addigra, amíg Yvonne a színre lép. A karból, az erős összjátékból Fülöp alakja nem válik ki, a prímet egyértelműen a Kamarill viszi. E szereplő lényegében a dráma két fontos mellékszerepének (Kamarás, illetve Cirill) összevonásából született meg, s mivel az előadásban így egyszerre számít a király, illetve a herceg bizalmasának, szinte folyamatosan jelen van, központi helyzetbe kerül. Ráadásul a szerepet alakító Erőss Brigitta markáns színpadi jelenléttel rendelkezik, ő valósítja meg legtökéletesebben a játék sajátos koreográfiáját, ő diktálja a tempót, a ritmust, ezáltal a Kamarill válik a megjelenített közeg emblematikus figurájává. Az pedig nem egészen világos, hogy Jáger Simon a közegbe láthatóan jól passzoló, erősen feminin Fülöp hercege hogyan viszonyul ehhez a világhoz. Mindenesetre nem látszik úgy, hogy akár elvi, akár gyakorlati síkon különösebb problémája volna vele – így Fülöp nemigen tud a történet főszereplőjévé nőni. Yvonne színre lépése után ez már csak azért sem történhet meg, mert ettől kezdve már mindenképpen a színpadra hívott civilre irányul a befogadói figyelem. A Maladype bemutatójának persze nyilvánvalóan nem az a célja, hogy hagyományos színészi-rendezői eszközökkel a történet mély, bonyolult, eredeti értelmezését adja (miként az említetett Leonce...-tól, illetve Hamlettől sem ezt vártuk és kaptuk annak idején). Kérdéses viszont, hogy az a színpadi helyzet, amelynek alakulását a játék nagy részében nyomon követjük, mennyire tud izgalmas lenni. Pontosabban: tud-e annyira izgalmas lenni a nézőknek, mint a játszóknak.
Amire azért nem könnyű válaszolni, mert nincs két egyforma néző, és az előadás hatása az átlagnál jóval erősebben függ a befogadói diszpozíciótól, kíváncsiságtól, előítéletektől. Magam például Kelemen Ágnes színre hívását (és első, remek reakcióit) követően erősen gyanakodtam arra, hogy ő valójában beépített ember, s a rendező át akar verni – eltartott egy ideig, amíg beláttam, hogy gyanúm alaptalan. De nyilvánvalóan vannak olyanok, akik nálamnál jóval empatikusabban szemlélik a civil helyzetét, s mindvégig sajnálják nézőtársukat, amiért mindezt el kell szenvednie. Ismét mások biztosan azért drukkolnak, hogy Yvonne alakítója minél több galibát okozva állítsa nehéz helyzet elé a társulatot. És borítékolhatóan elhangzanak majd olyan vélemények is, amelyek azt firtatják, lehet-e ilyen helyzetbe hozni egy nézőt, nem megalázó-e az, amit végig kell hallgatnia, egyáltalán, a kiválasztást befolyásolják-e a nézők alkati adottságai. (S nem lepődnék meg, ha az is felvetődne, választható-e Yvonne-nak férfi néző.) De ha a szituáció ellentétes véleményeket vált is ki a nézőkből, a figyelmet bizonyosan fenntartja. Ami engem illet, gyanakvásom eloszlását követően előbb feszült izgalommal követtem a történéseket, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a precíz konstrukciónak és a kiváló alkalmi főszereplőnek köszönhetően a játék szépen, rendben, a maga medrében folyik le, a feszültség lanyhult kissé. Eközben viszont elégedetten nyugtáztam az alkotók kockázatvállalási kedvét és szakmai professzionalizmusát (amely egyébként a befejezésben, azaz Yvonne meggyilkolásának kivitelezésénél is szembetűnő), de leginkább azt a lelkes és képességes összjátékot, amelyet a Maladype új, megifjodott társulata - az említetteken kívül Mesés Gáspár, Lukács Andrea és Dőry Brigitta – bemutat. És remélem, hogy a közelmúlt természeti és nem természeti jellegű csapásait követően ennek a csapatnak minél több és változatosabb alkalma lesz megmutatkozni.
Urbán Balázs, Revizoronline 2020
Ilyet én még nem láttam! A közönség tagjai közül választják ki a címszereplőt a Maladype Színház Balázs Zoltán által rendezett, Yvonne, burgundi hercegnő előadásában, a Fészek Klubban. Persze lehet gyanakodni, hogy beépített emberről van szó, de aztán néhány tétova gesztusból, bizonytalanul félénk megszólalásból kiderül, hogy nem így van. Később beszélek is a fiatal hölggyel, Kelemen Ágnessel, sőt a mamájával szintén, aki történetesen tanárom volt az ELTE-én, és még olyat is megkérdezek, aki az előző napi nyilvános főpróbát látta, ő simán tanúsítja, hogy egészen más játszotta Yvonne-t. Egy 13 éves lány, aki igen fejlett, 16-nak is nézték, és meg sem szólalt, de gesztusokkal, arccal, bámulatosan reagált mindenre.
Ágnes viszont már fiatal történész, és kezdetben nagyon nem akar fölmenni a színpadra, amikor az egyik színész, Zsenák Lilla kiválasztja. Aki előtte hosszan gusztálja a publikumot, többekkel farkasszemet néz. Aztán leguggol, hogy az első sorral egy szintben legyen, majd kedves, bizalomkeltő mosollyal, invitáló karmozdulatokkal felhívja Ágnest a színpadra, ahol a többi szereplő is szemérmetlenül végigmustrálja. Személyükben a királyi udvarról van szó, ahol ő egy betolakodó, kívülről jött senki, oda nem illő, kiközösítendő lény, akit csúnyának, ágról szakadtnak is tartanak. A herceg az utcán látja meg, és annyira gnómszerűen visszataszítónak, olyan lehetetlenségnek tartja a létezését is, annyira irritálja, hogy ez már fölöttébb érdekli. Kihívásnak érzi. Vagányságból, hogy az udvarban megbotránkozást keltsen, hogy szüleit kihozza a béketűrésből, szenvtelenül kijelenti, hogy ő ezt a „mutyurit” elveszi feleségül. Na, lesz persze elképedés. Most mi bámulhatjuk a döbbent arcokat, a magukból kivetkőző felhorgadásokat, láthatjuk, hogyan zárnak össze az udvar tagjai, mert azon nyomban úgy érzik, homok került a gépezetbe, és ettől veszélyben a rendszer, a hatalom - vészhelyzet van, cselekedni kell rögvest.
Witold Gombrowicz, aki több darabjával is sokkolta a publikumot, abszurdnál abszurdabb szituációkat teremtett a színészek számára, ebben a művében azt írta meg, miként hat az udvarban Yvonne. A többiektől eltérő volta, mássága, ahogy mindenkiből kihozza a leplezni próbált, legrosszabb énjét, ahogy megindul vele kapcsolatban a susmus, az intrika, s amilyen galád módon szerveződik ellene az összeesküvés.
Szegény Ágnes pedig csak ül vagy áll, vagy ha arra késztetik, táncol ebben a mérgesen felbolydult hangyabolyban. Ő a középpont, de ebben Yvonne számára nincs sok köszönet. A kezdeti megszeppentség után a fiatal történész meglepően jól veszi a lapot, és már élvezi is az egészet. A színészeknek bármire kell tudni reagálni, és számolni azzal, hogy a civil a pályán óhatatlanul sokkal inkább vonzza a tekintetet. Hiszen elvileg nem színpadra termett, ezért mindenkit izgat, hogyan is állja meg a helyét, mit csinál. Így van ez, amikor gyerek vagy kutya kerül a színpadra, ezért szokták mondani, hogy ők nem odavalók, mert óhatatlanul is szétverik a jelenetet. Balázs ötlete most viszont épp ezért telitalálat, hiszen Yvonne puszta létével szétveri a rutint, a hagyományos protokollt az udvarnál, ahol szintén mindenki ráfigyel. Miközben persze vannak ennek a megoldásnak veszélyei, ki lehet fogni egyáltalán nem együttműködő civilt, netán olyat, aki az Yvonne-nak szóló sértő mondatokat magára veszi, lemerevedik, netán le is jön a deszkákról. De az ellenkezője ugyancsak elképzelhető, hogy dilettáns módon túl akar szerepelni mindenkit, be nem áll a szája. A színészek sokat tréningezve állítólag felkészültek minden eshetőségre. Amikor például a herceg azt tudakolja Yvonne-tól, hogy hisz-e istenben, és azt a választ kapja, hogy nem, majd Yvonne kapásból visszakérdez, hogy „És te?”, mélységes csend keletkezik. A herceget adó Jáger Simon nem válaszol csípőből, egy pillanatra azt érezhetjük, hogy nem tudja, mit mondjon, fogós ezt a kérdést improvizálva megválaszolni. Csipetnyit rezeg a léc, de csak tényleg röpke időre, amíg szinte tapintani lehet a feszültséget, hogy na most mi lesz, majd kiböki, „ha te nem hiszel benne, akkor én sem.” Ekkor éppen közeledni akar Yvonne-hoz, kedveskedni neki, tehát ez a szituációba illően ötletes, jó válasz. Valósággal felsóhajt a közönség, vagy kissé elneveti magát, hogy ezt a „gordiuszi csomót” sikerült megoldani. Ilyen szituációk garmadájából építkezik az előadás. Balázs imádja a kockázatot. Nem kedveli a bevált rutint, ha az egyik előadás olyan mint a másik. Ezért például a Leonce és Léna jeleneteit megtanulták négy-négyféleképpen előadni, így a 25 jelenetnek összesen lett száz variánsa. A közönség választhatott, hogy melyik „mutánst” kéri. Még arra is mód volt, hogy egy jelenetet kétféleképpen megnézzünk, akár a társulaton belül más címszereplőkkel. Az utolsóban pedig már itt is a publikumból került ki a két főszereplő. A szöveg nélküli, kimondottan mozgásra épülő Tojáséj előadásában a zenéket változtatta mindig úgy, hogy a színészek soha nem tudták előre, hogy aznap éppen mi szólal majd meg. Előző produkciójuk, a már komoly nemzetközi sikereket is elért Augusztus ugyanúgy csak mozgásra épült, mint a Tojáséj, amit még nem ez a fiatal csapat csinált. Mesés Gáspár, Lukács Andrea, Dőry Brigitta vesznek még részt maximális odaadással, nagy elánnal a produkcióban. Németh Anikó olyan színpompás és beszédes jelmezeket tervezett, hogy festményen is megállnák a helyüket. Balázs jókora mozgatható álló tükröket eszelt ki fő díszletelemek gyanánt. Bennük tarthatnak önvizsgálatot az udvar elkényeztetettjei. De olykor felénk is fordítják ezeket, hogy mi is megnézhessük, az események tükrében mit gondolunk magunkról. Yvonne-nal pedig valóságos emberkísérletet végez, hogy mennyi megaláztatást lehet egyáltalán elviselni. Aztán furmányos kegyetlenséggel megölik. Eltávolították a zavaró tényezőt, az idegen testet, az udvar immár zavartalanul folytathatja tovább zűrzavaros praktikáit.
Bóta Gábor, Népszava, 2020