Keresztutak
A Maladype Színház 2011-ben indított útjára Crossroads/Keresztutak elnevezésű programját. A projekt célja bemutatni olyan művészeti irányzatokat, színházakat és műhelyeket, melyek a kulturális innovációt, nyelvi sokszínűséget és a közönség közötti kapcsolatépítést erősítik országaink között. Az európai független színházakat összefogó együttműködési hálózat lényege a kulturális sokszínűségek és a kultúrák közötti párbeszédek találkozópontjának kiépítése. A Maladype Színház nemzetközi kapcsolatain keresztül egyre több lehetőség nyílik különböző színházi tradíción alapuló intézmények megismerésére. Fontosnak tartjuk, hogy megismertessük közönségünket az új színházi generációk kivételes képviselőivel. A programsorozat keretein belül olyan országok színházait látjuk vendégül, melyek programjaikkal és esztétikai minőségükkel is könnyen integrálódnak Bázisunk/lakásszínházunk adottságaihoz és technikai felszereltségéhez.
Elemek megjelenítése címkék szerint: Németh Anikó
Pénelopeia
Fordította: Géher István
Rendezte: Balázs Zoltán
Pénelopeia Homérosz Odüsszeia című eposzának, a trójai háborúnak, valamint Ithaka királynéjának, Pénelopénak, az asszonyi hűség megtestesítőjének Margaret Atwood általi sajátos mítoszadaptációja: Pénelopé történetének modernkori visszhangja és tükröződése, drámai szerkezetbe átültetve. A 2005-ben írt nagysikerű regény (fordító: Géher István) sok szálon futó színpadi feldolgozása a Hádész fogságában őrlődő Pénelopé tragikus sorsának meghosszabbítása, a Szolgálólányok életét követelő kegyetlen gyilkosság miatt érzett fájdalom és bűntudat kivetülése.
Balázs Zoltán rendezése Odüsszeusz sokat tapasztalt, bátor és találékony feleségének személyes szemszögéből meséli újra az ismert ókori történetet, felerősítve a mítosz női aspektusait. A rendezői koncepció érzékenyen integrálja az előadás sokrétű szövetébe az Odüsszeusz és a fia, Télemakhosz által felakasztatott tizenkét szolgálólány titkokkal teli történetét és megöletésük erkölcsi vetületeit. A Magyarországon először színpadra álmodott történet főszereplője: Varga Gabriella. Unokanővérét, Helenét Orbán Nelli Szolgálólányait Bajkó Edina kelti életre.
A Maladype Színház magyar-makedón-lengyel koprodukcióban készülő legújabb bemutatója egy olyan változatos színházi műfajokban kiteljesedő összművészeti produkciót ígér, amely a közönség számára a személyes és a közös felismerésekben is átélhető kaleidoszkóp-szerű játékélmény lehetőségét adja. A rendhagyó dramaturgiára épülő rendezői elképzelés a sajátos tartalmi-formai egységek, valamint a kivételes kombinációban megfogalmazódó verbális, akusztikus és vizuális ingerek által teremti meg a színésznők virtuóz jelenlétére épülő előadás egyedi rendszerét. Az összművészeti alkotás zenéjét Kovács Adrián zeneszerző jegyzi, akinek nevéhez olyan emblematikus előadások kapcsolódnak, mint a Liliomfi, Kinek az ég alatt már senkije sincsen, A diktátor, A Pendragon-legenda, A nagy Gatsby, a Veszedelmes viszonyok vagy a Szerelmek városa.
Szereplők:
Pénelopé: Varga Gabriella
Helené: Orbán Nelli
Szolgálólányok: Bajkó Edina
Alkotók:
Rendező: Balázs Zoltán
Dramaturg: Juraszek Zsuzsanna
Díszlettervező: Balázs Zoltán
Szcenikus: Katona-Koós János
Szobrász: Katus György
Jelmeztervező: Németh Anikó
Zeneszerző/Zenei vezető: Kovács Adrián
Kreatív producer: Huszár Sylvia
Produkciós vezető: Balázs Katalin
Bemutató:
2024. május 31., A Harmadik Hely
2024. július 22., Gyulai Várszínház, Kamaraterem
Koprodukciós partnerek: A Harmadik Hely, Gyulai Várszínház Összművészeti Fesztivál, „STOBI” Antik Drama International Festival (Veles, Észak-Macedónia), „BEZ GRANICE” Medzinarodowy Festiwal Teatralny (Czieszyn, Lengyelország)
Támogatók: KIM, Magyarország Nagykövetsége Szkopje, Liszt Intézet Varsó, Waclaw Felczak Alapítvány
Simon Sára: Csongor és Tünde – a lélekút és kollektív színházi tudattalan DNS-e
Erre a csaknem sorsbéli feladatra invitált Balázs Zoltán és a Maladype társulata, illetve a Gyulai Várszínház közös produkciója, hogy magával vigyen a varázslat, a szerelem és a vágyott célok kísérte kertbe, hogy szimbólum szőnyeget terítve elénk, a válasz elé járulhassunk, s ne csak magunkat illetően, a színházművészetről is felelet kapjunk.
Miért kell e kettőséget hangsúlyozni? Mert lehet-e vajon a boldogságról beszélni színházi térben úgy, hogy nem beszélünk magáról a színházról, és a nézőt lenyűgözni képes kelléktárról, amely egységet alkotva teremti meg a csodát, s végül előadásban ölthet testet? Szerintem nem. És ahhoz, hogy ezt a diskurzust megtehessük, igazán jó alap lehet egy olyan darabválasztás, mely nemcsak szerkezetében körkörös és időbéli végpontokat metsző, többszólamú és filozofikus, hanem szintjei révén is teret enged a fantáziának, az elvonatkoztatásnak és kibontakozásnak, az örök érvény és folytonosság kapcsolatának, és nem utolsó sorban a megmutatkozásnak, s a közben megújuló alkotói szabadság összes mágikus töltetének.
Jelen írás pontosan ezért arra próbálna vállalkozni, hogy rámutasson arra a különleges szellemi, pszichés és esztétikai minőségre, mely Balázs Zoltán előadását áthatja, és színészei révén megnyilatkozni képes, és amely nem magyarázható pusztán a látottak részletes bemutatásával vagy felidézésével, célszerű megkeresni benne a transzcendens elemeket is, hovatovább a kollektív tudattalan kérdését feszegetni, kettős céllal: a nézőben és a színházban. Ehhez azonban ki kell tekinteni arra a kontextuális térre, többek között Carl Gustav Jungra és a szimbólumok kérdéskörére, melyek bőséggel áthatják az előadást, és végül egy lehetséges megközelítési módot találni, mely véleményem szerint e páratlan színházi koncepciót jellemzi.
Olvassuk ugyanis csak el a színlapot, már a kezdés előtt feltűnhet rajta az utalás:
„Az előadás kerüli a témában szunnyadó didaktikus megközelítést és rávilágít arra, hogy a kettő (az Én és a Másik) egymás nélkül nem létezhet; egymást feltételezi és kiegészíti... animus és anima.”
Jung már rögtön jelen is van, ahogy az is, hogy itt a lélek kettőségének új rétegzettsége kerülhet majd bemutatásra, Csongor és Tünde ugyanis Szilágyi Ágota által, egyszemélyben kelhet életre. De ne szaladjunk ennyire előre, térjünk még vissza pár lépéssel a lélekhez.
Tudvalevő ugyanis, hogy Jung amellett, hogy az egyéni, személyes tudattalantól különválasztja, egyben be is emeli a lélektanba a kollektív tudattalan fogalmát is: „Úgyis mondhatnánk, hogy minden emberben azonos, és így mindenkiben meglévő, személyiség feletti, általános lelki alapot képez.” (C.G. Jung: 11)
Ehhez pedig kapcsolódnak az úgynevezett archetípusok is, amelyek már nem csak az érzelmi élet adta, sokszor komplexusokkal átszőtt lelki tartalmak, hanem „a kollektív tudattalan tartalmai esetében réges-régi – vagy még pontosabban – ősi tüposzokról, vagyis időtlen idők óta fennálló általános képekről van szó”. ( C.G. Jung : 12)
Ha pedig ezekre az ősképekre, melyeket Jung szerint egyfajta hajtó és szervező erőként is tekinthetünk, amelyek egyben lelki katalizátorként is működnek, szimbolikus képet eredményezve, akkor elmondhatjuk: „Az archetípusok a képzetek tudattalan rendezői”. (Antalfai, 2006: 21)
Miért fontos erről ily részletességgel szólni? Mert e sorok szerzője, aki nemcsak a gyulai bemutatót látta az ódon várfalak között csillagfényben, hanem borongós őszi estén a Bázison véghez vitt mágikus történetmesélésnek is tanúja lehetett, azzal a gondolatkísérlettel él, hogy rámutasson, ez a különleges boldogságösvény szelte atmoszféra a fentieket mind magában hordozza, és ezt meg is kíséreli levezetni.
Feltételezi ugyanis, hogy Vörösmarty Csongor és Tündéje olyan ősi elemeket rejt, melyek már eleve feltételeznek egy személyfüggetlen, archetipikus kontextust, nevezetesen a boldogságot, az elszakadni kénytelen, majd egymásra rátaláló szerelmesek képét, az őket övező sorsbéli nehézségeket, vagy a halandóság és múlandóság nem múló fájdalmát, mely felett a szív sem lehet úr igazán. S melyet minden individuum, saját értelmezési mezőjében és világnézeti pozíciójában, át és megél, s ezzel sorsának modern kori hőse éppúgy. Ezért tehetjük fel a kérdést, hogy mi lehet az a többlet és hozzáadott újszerű érték, amit igazán adhat egy nézőnek az örök történet színre vitelével egy színházi előadás? Pláne Maladype módra.
Ha a fenti analógiát követjük, akkor ne azt mutassa be közvetlenül mi olvasható és tudható, hanem tegyen részévé, és segítsen hozzá, hogy személyes történetünket, melyet mi magunk is ugyanúgy írunk (ne feledjük, Csongor és Tünde mi vagyunk), általa folytatni tudjunk. Ehhez persze mi is kellünk, nézők, hogy tudattalanunkhoz kulcsot adjunk; a humánum és méltó bánásmód azonban garantálható, pláne, hogy ebben a kérdésben Balázs Zoltán és a varázslatban közreműködők egészen előttünk járnak: képesek ugyanis a színház lelkébe is behatolni, de erre célszerű még visszatérni.
Induljunk először az empirikus oldalról, a kezdéstől, hogy mi vár minket, nézőket. Arany-fekete állványon, egy szék magasodik odafent, csak egy teniszbíró kéne bele, de ez ma nem ez az a meccs, itt lelkek, sorsok vívnak majd a győzelemért, méghozzá egymásért. Belépve, a labdamenetet jelző ütem Fekete János „Jammal” felvezetése közben máris magával rántja a fantáziánkat, itt ugyanis nem számíthatunk könnyű megmérettetésre, hisz tudjuk, a két félnek még meg is kell ma mérkőznie. Jól látjuk hát rögtön, ebben a pozícióban Mirigy lesz a döntnök, ki e két szerelmes útját igazgatni véli, ki más ül hát itt e székben, balján pedig Tünde (Csongor) térdel, s alussza álmát, hogy megvívhassa aranyalmák szegezte útját.
A nyitókép már önmagában lenyűgöző, telis-tele gazdag, felfejteni való rejtéllyel, ami már az első pillanatban a szellemért száll versenybe, még ha csak a mozdulatlanságban várjuk is a kezdést. Addig is érdemes elidőzni a jelmezeken is, melyek Németh Anikó (Manier Haute Couture) jelmeztervező munkáját dicsérik, és amiről kizárólag szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni, s melyek olyan mértékben láttatnak, hozzáadnak, kiegészítenek, átváltoztatnak és csillagporral hintik viselőit, hogy külön esztétikai élményt jelent elmerülni bennük. Így hát Kéringer László Mirigyként se akármilyen díszben vághat neki művének, hogy ármányaival fellegeket bocsásson két egymásért dobogó szív ösvénye fölé, és nem kétség, teszi ezt végig, az előadás során nem szűnő erővel és briliáns érzékkel. Intrikál, hangjával játszik, megadja a tempót, nélkülözhetetlen pillér. Mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy megérkeznek az este különleges hangjai is rögvest, Balogh Eszter, Denk Viktória, Sipos Marianna, akiknek a szereposztását és az előadás teljességében páratlan hangjátékát érdemes megnézni, s természetesen meghallgatni – leírni úgysem lehet.
Épp ideje életre kelnie hát Szilágyi Ágotának is a magasban, és a mű szintjeit bejárni, amihez ez esetben a rendező tervezte díszlet már magában is érzékletes kihívás. 4 oldalú oldallépcsők, forgatható állvány, a sors kereke, ég és föld, filozófia – az út köztük most nem egyszerűen, hanem még egy létrán is vezet.
Kettős lelki szerepben, magában az Egységben tündökölni persze nem egyszerű feladat, pláne, hogy amint a többieknek is, neki is az énekbeszéd műfajában, állandó mozgásban, koordinált térbeli és magaslati színjátszás keretében kell mindezt megtennie. Aggódni viszont nem érdemes, mert főszereplőnk magasságtól és mélységtől vissza nem rettenve, vállalja és állja a bátorság- és színészpróbát, teszi ezt hihetetlen koncentrációval, s a variációs állomásokat izgalmasan ábrázolva, hogy játékával elnyerje szerelmesét, és a mi szívünket éppúgy.
Miért van rólunk, nézőkről ilyen vonatkozásban is szó? Mert a színház nekünk szól? Valóban, egyrészt ezért, másrészt pedig azért, mert mi mindannyian, az egyéni életutunk mellett, magunkban hordozzuk az ősi képeket, melyeket a Maladype előadása előcsalogat, melyekről nekünk szimbólumokban mesél. Nem egyszerűen történetet mond el, hanem életre hív, arra épít, amely mindannyiunkban valahol, a lelkünk mélyén közös, s örök tapasztalatként lakozik, és ebből szeretné várát húzni.
Balázs Zoltán ezért színészeit ehhez ösztönző archetípusként nemcsak a Csongor/Tünde/Szilágyi Ágota pároshoz illeszti, hanem hozzánk is, mi pedig nem mehetünk el Tankó Erika mellett, aki nagyszerű Ilma, egyszerre képes bejárni Tündérhont és a földi valóságot, öröm figyelni játékát, hozzá pedig nem is lehetett volna karizmatikusabb Balgát találni, mint Bödők Zsigmondot, aki ismét bravúros módon, csúcsformában játszik. Ki ne hagyjuk azonban Bartha Lórándot sem, akin nincs karakter, mi kifogna, oszlop ő maga is. Legyen bár vándor, kalmár, tudós, ál-Kurrah, kelljen 12 centimétes tűsarokban és szamárkapucniban végig vonulni, vagy mélyen szántó szentenciákat útravalóul adni, nem lehet zavarba hozni.
És ott van ehhez Sáry László mágikus hangvarázsa és Fekete János „Jammal” élő beat szólam reakciója. Írhatok bármit, ezt a kombinációt hallani-látni kell, az egymásra reagálás, a kontrasztok és harmonikus egymásba rezdülések játéka, egy-egy részlet kibontakozása és felfejtése, a tér kiteljesítése egyedülálló.
Egyedülálló, méghozzá azért is, mert miközben az előadás katalizátorként működik bennünk, és folytonosan a zene, az ének, a monológok, az erőteljes színészi jelenlét és játék által keltett éteri mezőben halmozza az életre keltett lelki tartalmakat – amiből az egyén számára is képes kifejezésre juttatni −, egyszerre képes a rendezői koncepció merőben újszerű megoldásokkal meglepetést és szellemi kihívást eredményezni, mely olvasatomban már nem csak a nézők kollektív tudattalanját képes célba venni, hanem a színházét is.
Hogyan teszi mindezt? Balázs Zoltán nemrégiben az alábbiak szerint vélekedett, de bátran állíthatjuk, nem csak mondja:
„Hiába jelenik meg időnként egy-egy kósza szándék, a világ különböző pontjain már érvényt szerzett egyéb módszerek, ezek a magyar színházi tradíció őrzőinek továbbra is »egzotikus vadhajtások«. Így kerülnek el bennünket a bábművészet vagy cirkuszművészet újításai, és színházi fogalmazványaink így válnak egyre sematikusabbá és kiszámíthatóbbá.” (Ellenfény 2016-7/ 18.p.)
Csongor és Tündéjében ugyanis ezt a sematikus kifejezési alakzatot elkerülendő megfogalmazási módot végre is hajtja. A korábban már említett általam használt fogalom, a színházművészet kollektív tudattalanja alatt ugyanis pontosan azokat a határterületi, ugyanakkor interdiszciplináris formában, művészeti kapcsolódással jelenlévő kifejezési formákat értem, melyek lehetnek a zene, az ének, a mozgás, vagy akár térhasználat (egyes, más esetekben a báb- vagy cirkuszművészet elemei is természetesen) olyan speciális megvalósulásai, melyek alapvetően az alkotó szellemű, művészeti megnyilatkozás örök archetípusai, az előadóművészet kollektív tudattalanjának részei, és az azt katalizáló, képekben megnyilatkozni tudó elemei, melyek a Föld egészében egységes forma és értelmezési nyelvet tudnak kínálni, tér, idő és kultúra függetlenek, mert az ember, és egyben a megmutatkozásra képes örök művész eszköztárának részei.
Balázs Zoltán pedig azon kiválasztottak egyike, aki tehetsége révén képes a színház ezen tudattalanjához hozzáférni, letapogatni, érezni és érzékelni, majd intuitív és tudatos képessége révén annak tartalmait transzformálni a műre, és szinkronicitást létrehozni az egyén részére életre hívandó képek, és az örök színház terében meglévő archetípusok, azaz a kifejezésben rejlő lehetőségek között, hogy e kettő egymást erősítse, s kötéseit létrehozza.
Ahogy e folyamat során a néző mélyen rejtőzködő lelki képei felszínre kerülhetnek, s személyes útját Tündével és Csongorral bejárja, úgy járja be Balázs Zoltán a Maladype társulatával a kelléktár használatának összes módozatát, így jöhet létre az az elképesztő technikai tudás és virtuózitás, mellyel színészei az előadást végrehajtják, lépcsőfokról, lépcsőfokra, fejjel lefelé énekelve, vagy a plafonba kapaszkodva kérlelve a sorsot, és teszik ezt úgy, hogy mind ebben ott van egy-egy társművészet eszközrendszere is, páratlan elegyként és lenyomatként az összművészeti lélekmezőből.
Ezzel pedig Balázs Zoltán zsenialitása és komplex színházfelfogása nem csak megújít, átformál, és egészen máshogy közelít, hanem gyógyít is. Ahogy a pszichológia álmot és szimbólumokat fejt, s általa a tudattalan tartalmainak uralása fényt hozhat a léleknek, ő ugyanezt teszi a színházzal.
Életre hívja annak múltbazárt, vagy ki nem próbált, de mindig is jelenvaló alkotórészeit, lámpást gyújt, s megérteni segít, megfejteni, összeilleszteni, és ma egy még sokszor ismeretlen úton haladni. De ha megnézzük, ez az út nem ismeretlen, csak elfeledett, mert mindörökké kollektíven sajátja a művészetnek, s ha individuálisan sokszor el is temetett, a nézőben a kód általa aktiválható. Figyelme ugyanis ösztönösen tudni fogja, hogy amit lát, hall, érzékel, azt már tapasztalta, csak nem biztos, hogy így és itt, de a vakcina működik.
Amikor pedig az egyes szereplők visszhangozzák ezeket a korábban fel nem ismert tartalmakat, akkor egyúttal a színház archaikus, ösztönös rétegeit is visszhangozzák, felszínre hozva nekünk valami újat, s láncszemekként összefűzött esszenciális gyémánt darabkákat juttatva ezzel közénk az előadóművészet kincsesbányájából.
Orvosság ez a nézőnek és a színházi térnek, mert az a színházi nyelvezet, mely itt megszólal, valójában bennünk szólal meg. A bennünk élő Csongort és Tündét megszólaltatni pedig a legtöbb. Maga az öröklét.
Irodalom:
C. G. Jung: Az Archetípusok és a kollektív tudattalan, h.n., é.n., Scholar Kiadó
Antalfai Márta: A női lélek útja mondákban és mesékben, Budapest, Új-Mandátum, 2006
Ellenfény folyóirat, 2016-7
Simon Sára, Budapest, 2017. 10. 30.
Fodor György: Csongor és Tünde tizenöt négyzetméteren
Fodor György, Gyulai Hírlap, 2017
Makk Zsuzsanna: „Elérhetetlen vágy az emberé…”
– Csongor és Tünde kortárs operaként
Nagyon bonyolult mű a Csongor és Tünde, és csodálatos opera lett belőle, igazi zenés színház, jó énekesekkel és színészekkel.
Ha nagyon össze akarnám rántani magam, hogy esetleg el is olvassa valaki a „blogbejegyzés-nem-kritikámat”, akkor ennyi a lényege, amit kicsit azért bontogatok, hátha érdekes lehet néhány részlet.
Az előadás a Gyulai Várszínházzal koprodukcióban készült, és már augusztus 11-én megvolt a bemutatója, többen méltatták, és az ősz folyamán bekerült a Maladype bázisára is.
Hátha már ez mindenkinek evidens, de azért kiemelem, hogy a VIII. kerületi Mikszáth téren található bázis nézőtere egy nagyobb polgári lakás nappalija. Ebben is láttunk már olyat, hogy jóval nagyobb terület esett a színpadra, de most nem ez a helyzet. A játék a III. Richárdban is használt „úszómesteri állványon” és közvetlenül körülötte zajlik, rendkívül leszűkített térben, és nagyon sok a függőleges irányú mozgás.
A díszletet is a rendező jegyzi, nem véletlenül – minden ebből az állványból indul ki. Az almafára asszociálhatunk, illetve a világszintek jelenlétére – az Égre és a Földre. Az előadás stílusához jól illik Sáry László zenéje, amely erősen dominál, többnek tűnnek az énekelt részek a prózaiaknál, de ez csak az én benyomásom, akár tévedhetek is. Sok a húzás, így tömör lett a történet, de a Csongor és Tünde mindenképp túl összetett, hajlamos az ember egy idő után elveszíteni a fonalat. Egy idő után nem tudjuk, hogy éppen merre vannak a szereplők, és azért elismeréssel adóznék annak a nézőnek, aki tudatlanul ült be – mert netán pont hiányzott a suliban, amíg Vörösmarty volt az anyag – és MÉGIS ez után az előadás után el tudná mondani, hogy mi is a pontos történet. Ha van ilyen, jelentkezzen. (Voltaképp ez szinte bármely CS és T előadás után elmondható...)
Előismeretekkel viszont nagyon lehet szeretni, és elérheti sokaknál – nálam ez megtörtént -, hogy leveszi a néző hazaérve a könyvet a polcról. Talán 16 évesen túl korai a találkozás, és később meg valahogy elfelejtődhet az újraolvasás, pedig talán akkor kellene, amikor az ember gyereke jut el oda, hogy kötelezőnek megkapja.
Csongor és Tünde egymást keresi, és a két szálon, de egy időben futó történet prózában és zenében felváltva folytatódik, és ami a rendező, Balázs Zoltán izgalmas döntése: Csongort és Tündét ugyanaz a színésznő, Szilágyi Ágota játssza. Indokolható, mindketten hasonlóképpen állnak hozzá az élethez, a boldogságot, a szerelmet, azaz az idealizált szerelmest keresik – a másik felüket, így nagyon gyorsan el tudjuk fogadni. (A honlap jelzi ezt, ha valaki utánanéz, rá lehet készülni.) Ennek segítségével elkerülhető egészen, hogy illusztratív legyen a játék. Szinte minden rendezői megoldást, amelyek rendszerint minimális mozgást és nagyon kevés kelléket igényeltek, örömmel üdvözöltem, és egészen magától értetődőnek tartottam. Valóban találó mindent az állvány köré csoportosítani.
Most vagyok bajban, mert szívesen felsorolnám azt a néhány kelléket, amit használtak, de azok is poén-helyzetben tűnnek fel, illetve nagy spoilerezés lenne a végéről részletesen írni (bár jól esne), amelyhez egy néző is kellett...(A mai előadás kapcsán azért felmerült bennem, hogy mekkora tahóság már kalapban végigülni az előadást – a mögötte ülő kilátását feltétlenül csökkenti.)
A három énekesnő több szerepet is játszik (a három ördög, nemtők, Ledér, az Éj), és így rendkívüli módon megemelkedett a jelentőségük, mert ezeket összeadva az a benyomásunk, hogy őket látjuk a legtöbbet. Balogh Eszter mezzoszoprán egy hónapon belül most harmadszor kerül a látóterembe, a Purcell Kórusban sokat énekel, de az Acis és Galateában is éreztem, hogy jól áll neki a színpad, és amennyiben egy jó rendező foglalkozik vele, kifejezetten sokat tud mutatni. Sipos Mariannt 2016 februárjában láttam Papagenaként, jó benyomást is tett, de ezen túl másban nem. Denk Viktóriát pedig egy youtube-felvételről ismerem mindössze, de attól tartok, hogy a Maladype törzsnézőinek még nálam is kevesebb előképe lehet róluk. Ez egyébként mindegy, jól kiegészítik egymást hárman, összeszokott csapatnak érzékeljük őket, és Németh Anikó jelmezeiben kiemelten erotikus jelenséggé válnak, rácáfolva az „operaénekes kövér” előítéletre.
Jól szól, és talán a legerősebb színpadi jelenléttel bír minden fellépő közül Kéringer László, akit április 1-én láttam a Ferenciek terén János passióban, az evangélistát énekelte. Az a nap az eddigi legjobb április elsejém volt (előadáson kívüli okokból is), egészen előttem van, és az is, hogy az egész műben ez az evangélista fogott meg a legjobban. Nem lett belőle blogbejegyzés (négy éven belül még nincs 10 ilyen esemény, amely egészen kimaradt), de eltettem magamnak, és vártam, hogy ezt a tényt mikor tudom felemlegeteni. Most, amikor Mirigyként szuggesztíven énekel és játszik, amikor látjuk, akkor elsősorban őt figyeljük – ez persze a jelmezének is köszönhető. Hasonló módon meggyőz minket férfiként női mivoltáról – borostájával egyetemben -, ahogy Fodor Tamás teszi az I. Erzsébetben, bevillant a párhuzam, de még annál is kevesebb eszközzel, szinte csak puszta jelenlétével és énekével. Általa kellően alá van húzva a legyőzendő ellenfél, aki a hősök boldogságkeresésének útjában áll.
A zenéről Fekete János „Jammal” is gondoskodik, aki egyébként „nemtőkirály” is. Sáry László zenéjébe rap is keveredik, és ez sem idegen a darabtól.
Az énekesek jelentették számomra az újdonságot, és ezzel így lehetnek a színház törzsnézői is – a színészek a társulat tagjai, más előadásokban lehetett őket látni, hozzájuk már fűződnek mélyebb emlékeink. (A legutóbbi alkalom Zsótér A Balkonja volt, abban is nézhetőek.)
Szilágyi Ágota kapja a dupla-szerelmest, és sikerül is a férfit a nőtől elkülönítenie, játékkal is. Az elérhetetlen után vágyódó ember magányosságát és kínlódását megértjük, és éppen az ő szövegeit hallgatva éreztem azt, hogy na, ezt megint el kell olvasnom, újra, mert még mindig vannak benne olyan gondolatok, amely felett átsiklottam. (Hát igen, ha az ember a Csongor és Tünde történetére koncentrál, akkor igyekszik túl lenni a bölcselkedéseken és az író keserű mondatain...)
Tankó Erika Ilma, és ez talán még hálásabb – egy hasonlóképpen vágyódó, de földhöz ragadtabb ember ez az Ilma, és a körvonalai is élesebben rajzolódnak ki, még így is, hogy túl sok mozgás nem akad az előadásban, puszta megjelenésével is képes ezt közvetíteni.
Bödők Zsigmond kedvünkre való Balga, Bartha Lórándnak jut „minden más”, Kalmár, Tudós, Fejedelem, róka ...- jeleneteiben sok a humor.
A tegnapi előadáson még három néző befért volna a nézőtérre – luxus. Legyen ez tele, kell lennie annyi embernek itt Pesten, akinek épp erre van szüksége. (Gimnazistáknak is felüdülés lehet, miután „már átvették az anyagot” – lehet, hogy utólag még meg is szeretik.)
Makk Zsuzsanna, Mezei néző, 2017
Balogh Tibor: Vörösmarty – haladóknak
„Az a legnagyobb feladat a színpadon, hogy tulajdonképpen Vörösmarty a teljes költői szabadságával verset versre, szavakat szavakra, rímeket rímekre épített, és esze ágában sem volt, hogy azt vajon színpadi valóságként, a színház konfliktus- és játékrendszerében meg lehet-e valósítani. Költői sorokban tökéletesen bejárta a Csajághy Laurához vezető, majdani szerelmének az útját.”
E kiemelt szövegrészt Szabó József Ódzsa Színház álom-indulattal c. pályaemlékezeti kötetéből (szerkesztőként) kénytelen voltam kihagyni, együtt a Csongor és Tündéről értekező teljes fejezettel. Nem pusztán terjedelmi okokból. Ódzsáról, a már tevékeny éveiben is legendaként járó-kelő főrendezőről, aki a magyar színházi élet fősodrától távol, Nagyváradon virtuális templomtérbe helyezve, posztexpresszionista költői látomásként játszatta el hajdan Madách Tragédiáját; elmondhatni, hogy irtózott a múzeumszerű színháztól, Vörösmarty dramaturgiája azonban megfejtetlen talány maradt számára. Tudta pedig, hogy a modern színházban, amely nem csak beszéd, dal, zene, cselekvés és konfliktus, hanem koreográfia, sőt a közönség bevonása is lehet; minden megvalósulhat a színésznek azzal a képességével, hogy ezt a szimbiotikusra rendezett eszközhálózatot alázattal uralja. „... én ezt a Csongor és Tündében nem tudtam megvalósítani, mi több végignéztem egyszer a tv laboratóriumában a Csongor és Tündének több rendezői változatát, ez nem olyan régen volt. Ahol filozófusok költők rendeztek, ahol különböző egészen modern jelképekkel, nem a meseszerű, nem a hosszú farkú nevetséges ördögfiókák, hanem öltözékben és mindenben egy stílusba gondolta el, életre kelteni a Csongor és Tündét a rendező. Meg kell mondanom, hogy egyik sem tudta elérni azt, hogy ezt a sok stílusból összetevődő költői művet egy kalap alá tudja szervezni. Ez nem azt jelenti, hogy eredmények, részeredmények nem születhetnek meg, sőt engedtessék meg nekem azt mondanom, hogy magam is hozzájárultam egy-két elemmel.” – írja. Balázs Zoltán rendezése szintúgy hozzájárul egy-két elemmel, s ezeket – a magam Vörösmarty-képe szerint – hiteles leleményeknek tartom. Tömören: a Gyulai Várszínházban hívévé szegődtem a Maladype Társulat bemutatójának. Talán azért, mert szerettem gyerekkoromban magam ellen sakkozni. Felkészülni az egyik agyammal a másik várható lépésére, és nem árulni el neki, hogy előre kitaláltam a gondolatát. Szilágyi Ágota neve az ifjú hős Csongor, és a tündérlány Tünde szerepében, ilyesmi élményt ígért A Csongor néven alakot öltő szerelemvágy pozíciót foglal Tünde tudatában, s onnan beszél:
Tünde, egy szót hagyj szívemnek:
Merre tartod honodat?
Tünde - dalban
Zúgva kél a fergeteg,
S Tündérhonban Üdlakig,
Hol magányos búm lakik,
Míg elér, alig piheg;
Gyenge szellőként lebegvén
A legifjabb rózsa keblén,
Mint sohajtás, úgy hal el.
Az üdlak-projekt állóvágta. Fémváz-akropolisz a díszlet (az előadást tervezőként is jegyzi Balázs Zoltán), ahonnan a Tünde-Csongor énkettős – úgy pattanhatott ő ki a rendező agyából, mint a Zeuszéból Pallasz Athéné – legfeljebb olyankor ereszkedik alább, ha helyre van szükség a boldogságkereső útjukat keresztező lények jelenetei számára. A lények – a lényegük szerint – összevonódnak. A vándorok (Kalmár, Fejedelem, Tudós) szerepét Bartha Lóránd játssza, sőt ő az ál-Balga Kurrah is. Az igazi Kurrah Sipos Marianna, aki végül az Éj csillagporos leplében kísért majd; Berreh (a másik ördög) Denk Viktória, egyben Ledér egyik alakja; Duzzog, (a harmadik ördög) Balogh Eszter, a másik Ledér is. A Nemtők szerepében is – ők hárman. Mirígy, a boszorkány – Kéringer László. Amíg meg nem szólal, azt hihetem, hogy a szerző utasításához híven, időnként dalban fogom kapni a szerelemlét filozófiájához az érzelmi töltetet. A megszólalása teszi nyilvánvalóvá, hogy Sáry László a cappella zenéje az előadás meghatározó hangzásrétege. Kéringer, a tenor recitativójából meredeken felfelé, vagy lefelé elkalandozó közbevetéseivel, és Fekete János Jammal beatbox-effektusaival Tündéből-Csongorból szól: a dupla tudat által generált, irracionális összhangzat. Mirígy az egyben a kettő (2 in 1) Csongor-feléhez könyörög kötelékeitől való megszabadításáért, a felelet azonban a Nemtők kórusától érkezik. Szilágyi Ágota Csongorként először akkor szólal meg, ami után a szabaddá tett Mirígy, egy beatbox átok kíséretében el nem távozik: az V. felvonás utolsó strófáját, Tünde szövegét énekli:
Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.
Egyértelművé teszi a rendező, hogy egy tér-idő valóságából kibillentett mese az ajánlata, a legkevésbé sem „A pogány kúnok idejéből”, s még annál is kevésbé abból a valóságból, amely Ilma és Balga képében a kergetőző szerelmeseket övezi. Pedig Bödők Zsigmond – földmívelő, utóbb Csongor szolgája – és Tankó Erika – Ilma, Balga hitvese, Tünde szolgálója – tanítani valóan míves, intelligensen realista ábrázolásban hozza színre a hús-vér szerelmi házasságban élő emberpárt, csakhogy a viseletük (Ilma hajában a kötőtűk özöne, például), vagy a beatbox hördülései, részévé teszik az álomnak az ő kettősüket is. A dekonstrukció kontrapunktjai. A kibillentés azonban üdvösen sikertelen: modellezhetünk általa markánsan jelenkori történetet. Tegyük fel, hogy Mirigy az Éj nevű férjétől elvált, az édeslányukat, Tündét egyedül nevelő mostohafajzat, akinek minden törekvése arra irányul, hogy az előző (vagy közbülső) kapcsolatából származó, rút Rókalányának átjátssza Tünde atyai hozományát. Tünde férfieszménye az édesapja. Elképzel magának egy hozzá hasonlót, s ezzel a benső férfival kergetőzik. Tudaton belüli szimulációval halad végig a közeledés, a kikerülés, a tettre lobbanás, a saját gerjedelme elől való megfutamodás stációin; hol önmagában, hol a másik nemben, vagy külső akadályokat pajzsként tartva maga elé, halogatja a beteljesülést. Végül az anyja egy apjának beöltöztetett Éj-palástú lidércet ereszt rá, aki elűzi őt Tündérhonból, a földi halandók közé. Tünde a színpad szélére sodródik, s onnan alávetődve, egy nézőt emel magához párjául. Perczel Adélba (Etelkába) Tegyük fel, hogy Mirigy az Éj nevű férjétől elvált, az édeslányukat, Tündét egyedül nevelő mostohafajzat, akinek minden törekvése arra irányul, hogy az előző (vagy közbülső) kapcsolatából származó, rút Rókalányának átjátssza Tünde atyai hozományát. Tudaton belüli szimulációval halad végig a közeledés, a kikerülés, a tettre lobbanás, a saját gerjedelme elől való megfutamodás stációin; hol önmagában, hol a másik nemben, vagy külső akadályokat pajzsként tartva maga elé, halogatja a beteljesülést. Végül Mirígy az ördög Kurrahot az Éj palástjába öltözteti, s kiűzeti vele Tündérhonból a földi gyönyörökre vágyakozót, a halandók közé. Az Éj szavai Tündét a színpad szélére sodorják, s onnan alávetődve, egy nézőt emel magához párjául. Fatalizmussá sorvad az eszmény.
Az Akropoliszra cipelt néző történetesen férfi volt Gyulán, de választhatott volna nőt is Szilágyi Ágota, s akkor nem Tündének hívnák a kiűzöttet, hanem Csongornak, aki nem apaimádó volna, hanem anyafüggő, s Mirígy lenne a fiára féltékeny apa. Az előadás alapján, a képlet teljességgel megfordítható. Ahogyan a rendező fogalmaz, a kettő (az Én és a Másik) egymás nélkül nem létezhet; egymást feltételezi és kiegészíti... animus és anima. Az egymásba átolvadó Nő és a Férfi „személyiség-modell” redukált és integrált kettőssége, a játszók és a közönség által megteremtett “imaginárius térben”, találhatnak egymásra... 1831-ben, a mű születésekor Vörösmarty a lanyhuló hevű reformok korának Závadája. Ő az első, saját irodalmi terméséből megélő költő Pesten. Ponyvaalakban jelennek meg a művei, az újabbak utcára kerülését szinte lesik az olvasók. Gergei Albert História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról című széphistóriája köré izgalmas eszmei zűrzavart komponál a nyájas nagyérdemű számára. Az olvasói tudatban természetesen talányosságként aposztrofálódik a káosz, borzongató-sejtelmes várakozásba fordul a kozmogónia, s társul mindehhez – nem egészen organikusan, inkább direkt marketingfogásként – a cselekmény idejét megjelölő utalás: „A’ pogány kúnok idejéből”. Így folyik a világ. Most adott Balázs Zoltán érzékenysége, a Maladype színészeinek kifejlett tehetsége, a hangadottságaikra figyelemmel dolgozó zeneszerző, a biedermeieres árnyalatú eklektikában utazó jelmeztervező, Németh Anikó humora az egyik oldalon, s a színházi világpiac kereslete a másikon. Fesztiválesélyesnek érzem ezt az ókorian talányos meséjű, poszt-biedermeier előadást, amely ráadásul a négyzetes gúla alakú, négy lépcsősoros (valószínűleg összecsukható) fémvázas Akropoliszával, könnyen célba ér.
Balogh Tibor, Magyarteatrum.hu, 2017
Fehér Elephánt: Csongor és Tünde
Balázs Zoltán rendezésben, (Jean Genet- Sáry László: Négerek), tucatnyi Bárka-színész playbackelt fantasztikus énekesek hangjaira, a játék, a mozgás és a zene tökéletes egységet alkotott. A mostani darabban a merész rendezői koncepció négy színésszel és négy énekessel jelenít meg kétszer annyi a szerepet. A kiindulópont az örök klasszikus, a hozzáállás meredeken kortársi. Egyetlen teniszbírói állványzat a vertikális játéktér, körötte kergetőzve, létrákon fel-le kúszva lakják be a szereplők. Szilágyi Ágota játékában könnyen követhető a kétarcúság, Csongor és Tünde hektikus váltakozása, Tankó Eriká-nak csak Ilma jut, ám időnként ő mondhatja a kivilágló nézőtér felé a filozofikus szentenciákat. Már a Platonov idején feltűnt egyes színészek szinte szavankénti, görcsös hangsúlyozása, amely ütemenként töri meg a folyamatos deklamáció áradását. Teljesen érthetetlen, hogy miért? Az erőltetett akcentálás bizony most is sokszor kerékbe törte Vörösmarty Mihály mennyei poézisét. De mindenért kárpótol a csodálatos zenei anyag, Sáry László széles ámbitusú, prozódiabarát partitúrája, a többszólamú, kánonokat, imitációkat hordozó, átszellemült vokalitás. A helyenként nyaktörő regiszterváltások és az irdatlan mennyiség veszett kihívás az énekeseknek, akik elképesztő intenzitással, bravúrosan állják a sarat. Kéringer László morbid Mirigy-parókában néha basszusmélységeket is érintő orgánummal intrikál, bazalt-tengelye a produkciónak. Fekete János "Jammal" az énekszólamokra érzékenyen reagáló effektusai és a virtuóz szájdob-ritmusok XXI. századi atmoszférát teremtenek, mesteri kölcsönhatásba lépve a kortársi komolyzenével. Németh Anikó színes jelmez-orgiát kreál, tüneményesek a lányok csillám arany-ezüst-rózsaszínben, lenyűgöző az Éj Királynőjének emeletnyi csillaguszálya. Sipos Marianna maratoni hosszúságú a cappela áriájában hajmeresztő ugrásokkal, végtelen állóképességgel triumfál, Denk Viktória a bájos Nemtő, a harapóskedvű Berreh mellett Ledérként tripláz. Mezzotündérként Balogh Eszter cinkos mosolyokkal, káprázatos mozgással, elbűvölő megjelenéssel magaslik ki, posztmodern betétként még két frivol operett-kuplét is elénekel attraktív gesztusokkal fűszerezve: "Pesten jártam iskolába" - Rózsalevél kicsi rózsalevél..."Bartha Lóránd villámgyors nyílt színi átvetkőzésekkel, egyre kevesebb öltözékben mind a három vándort, a Kalmárt, a Fejedelmet és a Tudóst kétszer is hozza, de emlékezetes a magas térdemeléssel menekülő, a természetesen szirénhangú feminin ördögfattyak űzte, ijedtfehér ugróegérré fakult Vörös Rókaként is. Balga szerepében, mint az egyetlen igazán emberi lény, a félelmetes karizmájú Bödök Zsigmond eleven humorával az előadás legerősebb alakítását nyújtja. Tündérmesénél többet ér egy jó alvás vagy egy oldal szalonna, nem is beszélve a tenyerestalpas Ilma decens bájairól! Felhág a magasba, beint a nagypillanatára váró "Jammal"-nak: feldübög a tuci-mámor, eszméletlen rap-cunami tör ki, bizony mondom, ebből szívesen hallgattunk volna akár többet is! Balázs Zoltán rendezése fölényesen uralja a színpadtér minden köbcentiméterét, folyamatos mozgásban örvénylik a mesejáték, feszes tempóban sistereg a cselekmény. A kezdetben ledöbbent publikum fokozatosan akklimatizálódik az ismeretlen stílushoz, a végén interaktív reagálással soraiból még egy Csongor is kerül a fináléba... A Maladype és a Gyulai Várszínház közös produkciója a korszerű színház felé mutató bátor vállalás, eredeti szemléletű, a megszokás gátjait áttörő alkotás, a költői textus, a pazar látvány és az újszerű zene bűbájos kevercse. A budapesti klórozott csapvíz után mámorító a gyulai... Tiszta forrásból, teli pohárral!
Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2017
Rezek Bori: Az egy szerelem
A napokban szomorúan olvastam, hogy több nagyszerű gimnáziumi kötelező olvasmány került a szakadék szélére, mert a középiskolás diákok számára lassan élvezhetetlenné válnak ezek az alkotások. A felsorolásban olyan nagy hatású művek szerepeltek, mint a Bánk bán, Az ember tragédiája vagy épp a Csongor és Tünde. Ez a három nagy dráma mind a magyar romantika alappillérei közé tartozik az irodalmi kánonban. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért lehet egyre nehezebben érteni és élvezni őket, de be kell látnom, hogy bonyolult nyelvezetük, töredékességük és szövevényes cselekményük miatt valóban egyre inkább nehezített pálya lehet a fiatalabb generációknak, ha olvasott szövegről van szó. Színházi alkotók számára mégis olyan játszóterek ezek a világok, amikben a 19. század óta folyamatosan kipróbálják magukat fiatalabb és idősebb, kőszínházi és független alkotók egyaránt, ezzel is elősegítve azt, hogy megmaradjanak ezek a sokak szerint már kissé nehezen olvasható, de a mai napig páratlanul izgalmas szövegek és történetek. Balázs Zoltán Csongor és Tünde rendezésében minden időtlenné válik, ahol megkérdőjelezhetetlen, hogy a dráma alapszövetéhez mindig volt és lesz is közünk.
A színlapon szereplő elemek már önmagukban kissé ellentmondásosak, a szó jó értelmében, hiszen a parányi lakásszínházi térben, a prózai színészeken kívül, szoprán, mezzoszoprán és tenor hangfekvésű előadók szerepelnek. A játék mégis Fekete János "Jammal” szájdobolásával kezdődik. A felütés frappáns, a szokatlan hangeffektek képzeletben máris átrepítenek egy különös, földöntúli helyre. Egy kissé átalakított, kiselejtezett teniszbírói székkel találjuk szemben magunkat. Ennek a világnak a tetején ül Mirigy (Kéringer László) és az ölében alvó aranyfürtös Tünde (Szilágyi Ágota). Habár az általános olvasat szerint a magyar népmesék boszorkányalakjai többnyire nők, a boszorkánymestereket Európa-szerte mégis férfinak képzelték el a különböző hiedelmekben és hitvilágokban. Balázs Zoltán nemtelenné tette a gonoszt ebben az előadásban, ahol egy földig érő, csipkegalléros, női ruhába bújtatott tenor minden földi baj okozója, akinek vérben forgó szemei elől minden tekintet menekülne. Az ijesztő hatások mellé több látványos és egyben kissé komikus elemet is csempészett Mirigy karakterébe a jelmeztervező (Németh Anikó) és a rendező. Ilyen például a Tim Burton fantáziavilágát idéző piros hajszerkezet Kéringer László fején, de Silviu Purcărete Mefisztója is eszünkbe juthat, az ominózus boszorkányszombat jelenetben. A csilingelő hangon éneklő Tünde egyetlen bajtársa a neki prózában felelő Ilma (Tankó Erika), akinek csak mesebeli ruhája jelzi, hogy már ő is Tündérhonhoz tartozik, szíve visszahúzza tenyeres-talpas szerelméhez, Balgához (Bödők Zsigmond). A darab egész zenei rendszere hamar megérthető, hiszen a transzcendens, nem evilági lények fennkölt énekbeszédben szavalják Vörösmarty sorait, míg a halandó, földi emberek szóban fejezik ki magukat, az eredeti műhöz híven, megannyi megmosolyogtató trágársággal és alpárisággal.
Az előadás egyik érdekessége, hogy Csongort és Tündét is Szilágyi Ágota formálja meg, az ókori görög színjátszás hagyományaiból ismert „egy test, egy lélek” szellemiségében, pontosabban, „az Én és a Másik” gondolatának jegyében, hogy a rendező koncepcióját idézzem. Az egymást kiegészítő, és az egymás nélkül élni nem tudó szerelmesek itt valóban összeolvadnak, Sáry László zenéje pedig varázslatosan végigrepíti őket és minket is a nem mindennapi utazáson. Az ördögfikat és a nemtőket a három operaénekesnő (Balogh Eszter, Denk Viktória, Sipos Marianna) alakítja, akiknek a jelmezéről és parókáiról leginkább a kilencvenes évek sci-fi sorozatai jutnak eszembe: mintha most szálltak volna le arról az űrhajóról, aminek kapitánya az Éj birodalmának királynője. Egymással folyton civakodó éles hangjukban rengeteg a játékosság és a gyermeki báj, de az emelkedett pillanatokat is sokszor ezeknek a tiszta, kiváló minőségű operaénekléseknek köszönhetjük. A történet végére Tünde lemond halhatatlanságáról és prózára vált, Csongor viszont, aki csalódik a három vándor (Bartha Lóránd) által felkínált földi örömökben, operában kezd el beszélni. A kezdetben virágzó kerthez és a tündérfához visszaérve Tünde megtalálja szerelmét, aki szó szerint mindvégig ott volt az orra előtt. Elfoglalja a bírói szék tetején azt a helyet, ahol kezdetben Mirigy trónolt, és ölébe hajtja kedvese fejét, fokozva a dráma szerkezetének folyamatos körkörösségét.
A boldogság megtalálása és a közben megtett út fontosságának kérdésköre nem korhoz kötött, a művészi megjelenítésnek viszont jót tesz, ha annyi humort, ötletet és újszerű gondolatot visznek bele az alkotók, mint Németh Anikó, Sáry László és Balázs Zoltán hármasa. Így talán nekünk is könnyebb a veretes verselésű Vörösmartyval tartanunk „örülni az éjbe”.
Rezek Bori, Revizoronline, 2017
Farkas Éva / Cseh Andrea Izabella: Akvárium a Fészekben
(Maladype Színház – Witold Gombrowicz: Yvonne– 2020. január 28-i előadás)
Iza: Yvonne története majdnem Yvonne nélkül. Gombrowicz ezt nem egészen így gondolta, de működik. Erőss Brigitta Kamarillja látszatra akár a Kis Hableány Arielje, de belül ő Ursula, Agónia és Begónia egyben. A 90 percen át pulzáló és vonagló kézmozdulat-koreográfiáját még tanítani fogják. Isten tudja, hogy műfaji besorolását tekintve mit néztem, de lekötött, élveztem, tetszett. Valami ilyesmi lehet: összes-művészeti-varieté. A színészek a talpuktól a fejűk búbjáig mindenükkel játszanak, minden műfajban, amit csak elbír a színpad.
Éva: Nincs támpont. Jó, gondolkodjunk kizárásos alapon: nem blöff, nem musical, nem metafora, nem alter, nem impro. Piszkálódósan csillog, de pontos, nem elrajzolt, nem kísérlet, de úgy néz ki. Színészképzés? Ezek készen vannak, alaposan. És akkor még nem beszéltünk Yvonne-ról. Nem is lehet. Balázs Zoli Maladypéje kitalált valami újat, Balázs Zoli mindig kitalál valami új Maladypét. Laza szürreál-irreál? Definiálja majd ezt elmélet. És képviselője - ha eljön -, üljön feltétlenül az első sorba.
Iza: A szereplők: egy gyilkos király (Ignác), egy rossz anya (Margit), egy össze nem illő pár fele (Fülöp) és az udvaroncok kara (Kamarill, Izabella, Innocent). A Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Zsenák Lilla alkotta csapat tablóképbe rendezve, egyszerre groteszk és bizarr testtartású pózban, fapofával nézi úgy tíz percig, hogy a magát közönségnek nevező vircsaftos had miként tolakodik, helyezkedik, vackolódik el a nézőtéren. Lassan elkushad a százötven ember, aki a magas művészetért jött, s végre lesz ideje - gyanakvóan - megbámulni, ami a színpadon van. Száját kicsit eltátani, mert pár percig azt hiszi, valami musicalbe csöppent. Németh Anikó leleményes jelmezeit akár a Ziegfeld-lányok is hordhatták volna a ’40-es években, s ez bizony a királyra és a hercegfire is igaz. Aztán kiderül, egy valaki a kezdeti bambulók közül ráfázott. Nem tudta, hogy címszereplőnek jött, ő lesz az új csapattag, Yvonne, spurizhat a színpadra. A mi esténken Sára, gyapjas szőke hajjal, farmerban, orcáin végig kissé ideges, de türelmes, kíváncsi vigyorral.
Éva: Humoros-gunyoros felnőttmesévé lett Gombrowicz darabja, a kegyetlenség avantgárd könnyűséggé változott. Yvonne, a néma, rút és felesleges nő története fordul egyet, csillogásba lépünk, játékba csöppenünk. Mintha egy jazzkorszakbeli – ad notam Chicago - akváriumban járnánk: csillogás, könnyed mozgás, dögös zene, cuppanós halszájak, kifejező szemek, rebbenő, fodros uszonyok, szikrázó halpénzek. Mindezt a Fészek szűkített színpadán négy tükörrel, pár dobogóval és pontosan célzó akarattal. Magas színvonalú a kamarazenélés, precíz minden lépés a kis helyen. A koncentráltság meghozza a gyümölcsét: könnyednek látszik, ami bitang nehéz.
Éva: Mesés Gáspár Ignác királya a legszemétládább aranyhal a virtuális akváriumban, kegyetlen, jól kondicionált, több generációra visszamenően elkényeztetett, de fegyelmezett perverz. Ölni, élni egy ötlet nála, önzése korláttalan. Mozdulatai a fékezett ütés és a gyáva ijesztés között szóródnak, tekintete eszelős, megvan benne a Rátonyi Róbertes rémítés és a Latabáros cingár mozgékonyság. Királynője, Margit (Lukács Andrea) titka a furcsasága: különbözik, de leplezi, közben őrzi az abnormális normalitást, a napi udvari rutint. Lukács Margitjának titka van, de elfojt, innen a körülötte vibráló feszültség. Jáger Simon hercegje – tényleg hercig – unalma szintet lép, játszik egyet Yvonne-val, aztán megutálja, szabadulna. Rég rossz, ha kiszórakozzák magukat az urak. Jáger mozgását nyújtja a tekintet, mintha tovább érnének-tartanának a mozdulatok, ha utánuk néz.
Iza: Erőss Brigitta a színpadi akvárium éke, tényleg egy elektromos angolna fürgeségével, csillámló ezüst miniben cakkozik és cikkezik az udvarban, ő a kamarás. Soha meg nem pihenő, hullámzó kézmozdulatokkal, mindig, mindenütt, éppen jókor, jó helyen tekereg. Helyezkedik, megfigyel, szintetizál, tervel, érvel, felbújt, cselekszik, öl, csak úgy messziről, Ignác király cimbije, nagyon tudja, hogyan mozgassa azt az eszelőst. Fülöp ideális arajelöltje Izabella (Dőry Brigitta) a rózsaszín-szivárvány Barbie. Egy almauszi macska, passzív-agresszív sértetten csendben kivár, némán, messziről, úgy magában állva legyeskedik Fülöp körül. Persze elsőként érkezik, amikor Yvonne-nak már harangoznak. Innocent Zsenák Lilla csillámló feketében. Mimikája, gesztusai akár Sally Bowles a Kabaréból, hatalmas, okos-üres fekete szempár, furcsa, kicsit perverz szexuális kisugárzás. Ő valóban szereti Yvonne-t, nem lázadó szeszély a vonzalma. Nehéz dolga lehet a színésznőnek, minden este más és más Yvonne-nal meghitten összebújni, meg nem értett szerelmesként a színpad közepén.
Éva: Mozgáscentrikus előadás, agynak való sok szöveggel, eltolt szinten, jelképes szituációkban. Dolgozzon csak az az értelem, lássuk, mire jut. Ja, a Fészekben mindezen közben van valami konstans salsa-tanfolyam, vagy fiesta a földszinten. Szürreális.
Iza: A záróképben az udvari rend helyreáll. Akár a nyitóképben, itt is tablóképet látunk. A megölt, megfojtott Yvonne köré gyülekezik az udvar. Balázs Zoltán rendezése, az általa tervezett látványvilág meseszerű realitás, elvont és groteszk. Lehet, nem kell érteni, nem kell semmit belegondolni, csak élvezni a látványt, a színészek ifjan lángoló szakmai profizmusát, meg a remek zenéket. (Mondjuk annyira bambultam, hogy csak Duffy Mercy-jére emlékszem). Aki akar egy ereszd el a hajam estét, az megnézi az előadást, aztán kifelé balra behúz a kubai bárba egy koktélos levezető fiesta-ra.
Farkas Éva és Cseh Andrea Izabella, izaszinhazbanjart.hu, 2020.02.04.
Csepeli György: Balázs Zoltán varázspálcája
A második bemutatóra 2020 januárjában került sor. A színészek száma eggyel kevesebb lett, a játék a hajóról a Fészek Klub színháztermébe költözött. Az új előadás alapja a Lengyelországból Argentinába üldözött Witold Gombrowicz egyszerre mulatságos és fájdalmas színműve, a Magyarországon (és a világon) ritkán látható Yvonne.
A színdarab helyszíne az egykorvolt Burgundi Hercegség, mely a Frank Birodalom felosztása során a 9. században jött létre, s 1477-ig fenn is maradt, míg XI. Lajos francia király be nem olvasztotta királyságába. A darab az egyik burgundi herceg udvarában játszódik, a neve Ignác, de lehetne bárki más. Az igazi burgundi hercegek nem bridzseztek, mint ő, nem szólították Mutyulinak fiuk mennyasszonyát, nem hallgatták a XX. század 30-as éveinek divatos slágereit, nem viseltek pazar, de semmilyen kor divatja szerint szabott ruhákat, s nem keringtek nap mint nap tükrök között.
A pazar színpadi látvány azt sejteti, hogy ha van hely, ahol Gombrowicz Burgundiája megtalálható, az Gulácsy Na’coxypanja. Németh Anikó káprázatosan szép jelmezei tekintetünket valósággal odaszegezik a színpadra. Ott játszódik a különleges anti-szerelmi történet, melynek férfi hőse a herceg fia, Fülöp, és választott partnere, Yvonne, akit Isten úgy teremtett, hogy ne szerethesse senki, se férfi, se nő. Yvonne csúnya, buta, nem kommunikál se testével, se hangjával. Legközelebi rokona Oscar Wilde rút törpéje, aki a spanyol infánsnő iránt érzett egyoldalú szerelmébe hal bele. Yvonne azonban képtelen a választásra: tárgya, de nem alanya a szerelmi történetnek, mely számára végzetesen végződik. Fülöp azért választja jegyesének, hogy apját, anyját, a körülöttük hemzsegő hercegi udvart megbontránkoztassa.
Yvonne a hercegfiú választása által válik társadalomlélektani értelemben valóságos személlyé, addig csak egy báb, mai kifejezéssel élve puszta reagálásra, másra nem képes robot volt. A darab arról szól, hogy a választás által életre galvanizált Yvonne mit vált ki a társaságból, melynek hirtelen a középpontjába került. A sok színpadi tükör itt nyer értelmet. Minden szereplőnek van tükre, de a valódi tükrök az udvar tagjai, akik Yvonne-ban meglátják azt, amit magukban nem akarnak, nem bírnak vagy nem tűrnek meglátni. Gombrowicz szociálpszichológiai példázata azt mondja, hogy éljünk bárhol, a burgundi herceg udvarában vagy Buenos Airesben, Budapesten, bűnöket és ocsmányságokat hordozunk magunkban, melyek terhétől nem tudunk megszabadulni, csak akkor, ha bűnbakba botlunk, akire rávetíthetjük énünk nem látható oldalát.
Yvonne egyszerre nincs és van. Nincs, mivel önmaga képtelen az autonóm cselekvésre, nincsenek szavai, nincsenek gesztusai, nincs akarata. Ugyanakkor van, mert Fülöp provokatív szeretete a többiekkkel észrevéteti és láttatja őt. A happy end azonban - mint Gombrowicznál általában - elmarad. Fülöp kiábrándul Yvonne-ból, s maga is úgy látja, mint anyja, apja és udvar többi tagja, hogy a lánynak nem lehet többé helye az életben, meg kell ölni. Az ölésben, mint kiderült, Ignác herceg és csapata, meglehetősen gyakorlott. Volt már Mutyuli, akit megöltek. Yvonne második a sorban, s Gombrowicz nem hagy kétséget afelől, hogy lesz harmadik, negyedik is.
Yvonne halálával ugyanis nem oldódik meg semmi. A bűnök bűnhődés nélkül további bűnökre hajtanak, a gyilkos továbbra is gyilkol, a tolvaj lop, a hazug hazudik. Felettébb aktuális üzenet ez ma Budapesten.
Az előadás azonban jóval több, mint Gombrowicz Argentinában feladott palackpostájának kibontása. Balázs Zoltán varázspálcájának intésére a színpadon lenyűgözően megkomponált mozgások, színek, beszédek, zenék együttese hat a néző érzékeire, melyek varázslata elfelejteti az iszonyatot, mely a darab valódi magja. Az előadás erejét az intellektuális üzenet és a gyönyörű érzéki benyomás között vibráló ellentét adja.
Utóirat: Van az előadásban egy mozzanat, mely ha lenne az országban erkölcsi érzékenység, nagy vitát válthatna ki. Yvonne szerepét Balázs nem osztotta ki hat színészének egyikére sem. Yvonne minden előadásban más. A első sorban ülő lányok, nők közül választja őt ki Fülöp. Felhívja a színpadra, ott tartja, szelíden ugyan, de kényszeríti, hogy vegyen részt a játékban, mely nélküle eljátszhatatlan lenne. A rendezői elgondolás zseniális, hiszen azt sugallja, hogy mindannyian a burgundi hercegi udvar szereplői vagyunk, mindannyiunk énje - Babits szavával szólva - tökörén, melynek darabjai éppúgy fájnak, mint amiennyre fáj valóságos énünk. Másfelől meggondolkoztató, hogy a mai me-too klímában egy néző alanya lehet-e egy színpadi kísérletnek, képes-e lelki megrázkódtatások nélkül átélni Yvonne pszichológiai szempontból egyáltalán nem problémamentes szerepét, megússza-e trauma nélkül az akaratlan szerepvállalást? Az elődást kétszer láttam, Yvonne -t természeteszerűen más és más lány alakította. A rendezői elgondolás mellett szól, hogy minden előadás karaktere teljesen más, attól függően, kit szemel ki Fülöp az első sorban ülő nők közül a szerepre. A nézők közül kiválasztott, mit sem sejtő Yvonne színpadra léptetése rendkívül hatásosan azt sugallja, hogy nincs különbség az élet és a művészet között, a kegyetlenség köztünk és bennünk van, akiket a színpadon látunk, azok mi magunk vagyunk. A kérdés az, hogy e tanulság érzékeltetésére nem túl kockázatos-e a választott megoldás?
Ignác király: Mesés Gáspár
Margit királyné: Lukács Andrea
Fülöp herceg: Jáger Simon
Kamarill: Erőss Brigitta
Izabella: Dőry Brigitta
Yvonne nagynénje: Zsenák Lilla
Innocent: Zsenák Lilla
Yvonnne: XXX
Csepeli György, Criticai Lapok, 2020 március
Yvonne – A Fészekben tartotta meg új bemutatóját a Maladype
Az alkotók ajánlója:
„Hol van az a törvény, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam, s nem szabad emberként?” – kérdi Fülöp herceg a dráma elején. Yvonne-nal való találkozása után a trónörökös úgy érzi, fel kell lázadnia minden konvenció ellen. Szabadságvágya a társadalmi normák kötöttségein túl az ösztönök és az emberi természet korlátait is feszegeti.
Eljegyzi Yvonne-t, aki így bekerül a királyi udvarba, s ettől kezdve a próbakő szerepét játssza: Yvonne-hoz fűződő kapcsolatában a történet valamennyi szereplőjének felelnie kell a Fülöp által feltett kérdésre. Yvonne néma jelenléte katalizátorként hat. Szerepe nem egyéb, mint egy színpadi séma megtestesülése. Yvonne mint drámai alak nem létezik, csak mint szerep.
Gombrowicz hőseinek alapvető, belülről fakadó igyekezete: mindenáron megtalálni egymást. „Szükségem van az emberekre. Nem azért, hogy szót értsek velük. Csupán azért, hogy életjelt adjanak.”- írja. Hősei azonban nem értenek szót – nem képesek rá -, csupán „életjelt” adnak egymásnak: így lesz az Yvonne az életről gondolkodó drámai látomás, nyelvi vegyület...
Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, legfőbb fórumnak tekinti: a kezdetektől fokozott érdeklődést tanúsít a narrátor és a közönsége közti sajátos kapcsolat iránt.
Ha a modern művészet fő törekvése – mint Susan Sontag állítja -, hogy „túljusson a pszichológián”, akkor ez Gombrowiczra föltétlen érvényes, s e vonatkozásban némileg rokonítható az antiszínház képviselőivel. Mint író azokra a civilizációs sémákra hivatkozik formaként, melyek a nézők tudatában élnek: Gombrowiczot a néző tudati „megrázkódtatása” érdekli. (Pályi András)