Elemek megjelenítése címkék szerint: csongor és tünde

Csongor és Tünde történetét mindannyian ismerjük. Miért merem ezt ilyen egyértelműen kimondani? Nem feltétlenül Vörösmarty 1830-ban íródott, különlegesen kifejező szövegszövettel átszőtt drámája alapján, melyet színpadon a szerző életében még be sem mutattak, vagy azért, mert azóta annyiszor megkísérelték mások. Ennél sokkal kézenfekvőbb a válasz. Csongor és Tünde mi vagyunk. Az öröktől való történetet mindannyiunk szíve írja, a boldogságkeresés útjain való bolyongást pedig csaknem előírja. Ősi parancs ez, mely nemcsak a népmesék hőseit kísértette aranyalmák közepette, hanem éppígy van ezzel önmaga, az ember is. A színháznál pedig nem is találhatnánk gazdagabb és láttatóbb lehetőséget arra, hogy végigkísérjen minket e fáradalmas szellemi utazáson, nekünk szegezze gondolatait, reflektálni engedjen, és persze kérdezzen, némán, legbelül, vajon mi az élet, s a boldogság?

Erre a csaknem sorsbéli feladatra invitált Balázs Zoltán és a Maladype társulata, illetve a Gyulai Várszínház közös produkciója, hogy magával vigyen a varázslat, a szerelem és a vágyott célok kísérte kertbe, hogy szimbólum szőnyeget terítve elénk, a válasz elé járulhassunk, s ne csak magunkat illetően, a színházművészetről is felelet kapjunk.

Miért kell e kettőséget hangsúlyozni? Mert lehet-e vajon a boldogságról beszélni színházi térben úgy, hogy nem beszélünk magáról a színházról, és a nézőt lenyűgözni képes kelléktárról, amely egységet alkotva teremti meg a csodát, s végül előadásban ölthet testet? Szerintem nem. És ahhoz, hogy ezt a diskurzust megtehessük, igazán jó alap lehet egy olyan darabválasztás, mely nemcsak szerkezetében körkörös és időbéli végpontokat metsző, többszólamú és filozofikus, hanem szintjei révén is teret enged a fantáziának, az elvonatkoztatásnak és kibontakozásnak, az örök érvény és folytonosság kapcsolatának, és nem utolsó sorban a megmutatkozásnak, s a közben megújuló alkotói szabadság összes mágikus töltetének.

Jelen írás pontosan ezért arra próbálna vállalkozni, hogy rámutasson arra a különleges szellemi, pszichés és esztétikai minőségre, mely Balázs Zoltán előadását áthatja, és színészei révén megnyilatkozni képes, és amely nem magyarázható pusztán a látottak részletes bemutatásával vagy felidézésével, célszerű megkeresni benne a transzcendens elemeket is, hovatovább a kollektív tudattalan kérdését feszegetni, kettős céllal: a nézőben és a színházban. Ehhez azonban ki kell tekinteni arra a kontextuális térre, többek között Carl Gustav Jungra és a szimbólumok kérdéskörére, melyek bőséggel áthatják az előadást, és végül egy lehetséges megközelítési módot találni, mely véleményem szerint e páratlan színházi koncepciót jellemzi.

Olvassuk ugyanis csak el a színlapot, már a kezdés előtt feltűnhet rajta az utalás:
„Az előadás kerüli a témában szunnyadó didaktikus megközelítést és rávilágít arra, hogy a kettő (az Én és a Másik) egymás nélkül nem létezhet; egymást feltételezi és kiegészíti... animus és anima.”

Jung már rögtön jelen is van, ahogy az is, hogy itt a lélek kettőségének új rétegzettsége kerülhet majd bemutatásra, Csongor és Tünde ugyanis Szilágyi Ágota által, egyszemélyben kelhet életre. De ne szaladjunk ennyire előre, térjünk még vissza pár lépéssel a lélekhez.

Tudvalevő ugyanis, hogy Jung amellett, hogy az egyéni, személyes tudattalantól különválasztja, egyben be is emeli a lélektanba a kollektív tudattalan fogalmát is: „Úgyis mondhatnánk, hogy minden emberben azonos, és így mindenkiben meglévő, személyiség feletti, általános lelki alapot képez.” (C.G. Jung: 11)

Ehhez pedig kapcsolódnak az úgynevezett archetípusok is, amelyek már nem csak az érzelmi élet adta, sokszor komplexusokkal átszőtt lelki tartalmak, hanem „a kollektív tudattalan tartalmai esetében réges-régi – vagy még pontosabban – ősi tüposzokról, vagyis időtlen idők óta fennálló általános képekről van szó”. ( C.G. Jung : 12)

Ha pedig ezekre az ősképekre, melyeket Jung szerint egyfajta hajtó és szervező erőként is tekinthetünk, amelyek egyben lelki katalizátorként is működnek, szimbolikus képet eredményezve, akkor elmondhatjuk: „Az archetípusok a képzetek tudattalan rendezői”. (Antalfai, 2006: 21)

Miért fontos erről ily részletességgel szólni? Mert e sorok szerzője, aki nemcsak a gyulai bemutatót látta az ódon várfalak között csillagfényben, hanem borongós őszi estén a Bázison véghez vitt mágikus történetmesélésnek is tanúja lehetett, azzal a gondolatkísérlettel él, hogy rámutasson, ez a különleges boldogságösvény szelte atmoszféra a fentieket mind magában hordozza, és ezt meg is kíséreli levezetni.

Feltételezi ugyanis, hogy Vörösmarty Csongor és Tündéje olyan ősi elemeket rejt, melyek már eleve feltételeznek egy személyfüggetlen, archetipikus kontextust, nevezetesen a boldogságot, az elszakadni kénytelen, majd egymásra rátaláló szerelmesek képét, az őket övező sorsbéli nehézségeket, vagy a halandóság és múlandóság nem múló fájdalmát, mely felett a szív sem lehet úr igazán. S melyet minden individuum, saját értelmezési mezőjében és világnézeti pozíciójában, át és megél, s ezzel sorsának modern kori hőse éppúgy. Ezért tehetjük fel a kérdést, hogy mi lehet az a többlet és hozzáadott újszerű érték, amit igazán adhat egy nézőnek az örök történet színre vitelével egy színházi előadás? Pláne Maladype módra.

Ha a fenti analógiát követjük, akkor ne azt mutassa be közvetlenül mi olvasható és tudható, hanem tegyen részévé, és segítsen hozzá, hogy személyes történetünket, melyet mi magunk is ugyanúgy írunk (ne feledjük, Csongor és Tünde mi vagyunk), általa folytatni tudjunk. Ehhez persze mi is kellünk, nézők, hogy tudattalanunkhoz kulcsot adjunk; a humánum és méltó bánásmód azonban garantálható, pláne, hogy ebben a kérdésben Balázs Zoltán és a varázslatban közreműködők egészen előttünk járnak: képesek ugyanis a színház lelkébe is behatolni, de erre célszerű még visszatérni.

Induljunk először az empirikus oldalról, a kezdéstől, hogy mi vár minket, nézőket. Arany-fekete állványon, egy szék magasodik odafent, csak egy teniszbíró kéne bele, de ez ma nem ez az a meccs, itt lelkek, sorsok vívnak majd a győzelemért, méghozzá egymásért. Belépve, a labdamenetet jelző ütem Fekete János „Jammal” felvezetése közben máris magával rántja a fantáziánkat, itt ugyanis nem számíthatunk könnyű megmérettetésre, hisz tudjuk, a két félnek még meg is kell ma mérkőznie. Jól látjuk hát rögtön, ebben a pozícióban Mirigy lesz a döntnök, ki e két szerelmes útját igazgatni véli, ki más ül hát itt e székben, balján pedig Tünde (Csongor) térdel, s alussza álmát, hogy megvívhassa aranyalmák szegezte útját.

A nyitókép már önmagában lenyűgöző, telis-tele gazdag, felfejteni való rejtéllyel, ami már az első pillanatban a szellemért száll versenybe, még ha csak a mozdulatlanságban várjuk is a kezdést. Addig is érdemes elidőzni a jelmezeken is, melyek Németh Anikó (Manier Haute Couture) jelmeztervező munkáját dicsérik, és amiről kizárólag szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni, s melyek olyan mértékben láttatnak, hozzáadnak, kiegészítenek, átváltoztatnak és csillagporral hintik viselőit, hogy külön esztétikai élményt jelent elmerülni bennük. Így hát Kéringer László Mirigyként se akármilyen díszben vághat neki művének, hogy ármányaival fellegeket bocsásson két egymásért dobogó szív ösvénye fölé, és nem kétség, teszi ezt végig, az előadás során nem szűnő erővel és briliáns érzékkel. Intrikál, hangjával játszik, megadja a tempót, nélkülözhetetlen pillér. Mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy megérkeznek az este különleges hangjai is rögvest, Balogh Eszter, Denk Viktória, Sipos Marianna, akiknek a szereposztását és az előadás teljességében páratlan hangjátékát érdemes megnézni, s természetesen meghallgatni – leírni úgysem lehet.

Épp ideje életre kelnie hát Szilágyi Ágotának is a magasban, és a mű szintjeit bejárni, amihez ez esetben a rendező tervezte díszlet már magában is érzékletes kihívás. 4 oldalú oldallépcsők, forgatható állvány, a sors kereke, ég és föld, filozófia – az út köztük most nem egyszerűen, hanem még egy létrán is vezet.

Kettős lelki szerepben, magában az Egységben tündökölni persze nem egyszerű feladat, pláne, hogy amint a többieknek is, neki is az énekbeszéd műfajában, állandó mozgásban, koordinált térbeli és magaslati színjátszás keretében kell mindezt megtennie. Aggódni viszont nem érdemes, mert főszereplőnk magasságtól és mélységtől vissza nem rettenve, vállalja és állja a bátorság- és színészpróbát, teszi ezt hihetetlen koncentrációval, s a variációs állomásokat izgalmasan ábrázolva, hogy játékával elnyerje szerelmesét, és a mi szívünket éppúgy.

Miért van rólunk, nézőkről ilyen vonatkozásban is szó? Mert a színház nekünk szól? Valóban, egyrészt ezért, másrészt pedig azért, mert mi mindannyian, az egyéni életutunk mellett, magunkban hordozzuk az ősi képeket, melyeket a Maladype előadása előcsalogat, melyekről nekünk szimbólumokban mesél. Nem egyszerűen történetet mond el, hanem életre hív, arra épít, amely mindannyiunkban valahol, a lelkünk mélyén közös, s örök tapasztalatként lakozik, és ebből szeretné várát húzni.

Balázs Zoltán ezért színészeit ehhez ösztönző archetípusként nemcsak a Csongor/Tünde/Szilágyi Ágota pároshoz illeszti, hanem hozzánk is, mi pedig nem mehetünk el Tankó Erika mellett, aki nagyszerű Ilma, egyszerre képes bejárni Tündérhont és a földi valóságot, öröm figyelni játékát, hozzá pedig nem is lehetett volna karizmatikusabb Balgát találni, mint Bödők Zsigmondot, aki ismét bravúros módon, csúcsformában játszik. Ki ne hagyjuk azonban Bartha Lórándot sem, akin nincs karakter, mi kifogna, oszlop ő maga is. Legyen bár vándor, kalmár, tudós, ál-Kurrah, kelljen 12 centimétes tűsarokban és szamárkapucniban végig vonulni, vagy mélyen szántó szentenciákat útravalóul adni, nem lehet zavarba hozni.

És ott van ehhez Sáry László mágikus hangvarázsa és Fekete János „Jammal” élő beat szólam reakciója. Írhatok bármit, ezt a kombinációt hallani-látni kell, az egymásra reagálás, a kontrasztok és harmonikus egymásba rezdülések játéka, egy-egy részlet kibontakozása és felfejtése, a tér kiteljesítése egyedülálló.

Egyedülálló, méghozzá azért is, mert miközben az előadás katalizátorként működik bennünk, és folytonosan a zene, az ének, a monológok, az erőteljes színészi jelenlét és játék által keltett éteri mezőben halmozza az életre keltett lelki tartalmakat – amiből az egyén számára is képes kifejezésre juttatni −, egyszerre képes a rendezői koncepció merőben újszerű megoldásokkal meglepetést és szellemi kihívást eredményezni, mely olvasatomban már nem csak a nézők kollektív tudattalanját képes célba venni, hanem a színházét is.

Hogyan teszi mindezt? Balázs Zoltán nemrégiben az alábbiak szerint vélekedett, de bátran állíthatjuk, nem csak mondja:

„Hiába jelenik meg időnként egy-egy kósza szándék, a világ különböző pontjain már érvényt szerzett egyéb módszerek, ezek a magyar színházi tradíció őrzőinek továbbra is »egzotikus vadhajtások«. Így kerülnek el bennünket a bábművészet vagy cirkuszművészet újításai, és színházi fogalmazványaink így válnak egyre sematikusabbá és kiszámíthatóbbá.” (Ellenfény 2016-7/ 18.p.)

Csongor és Tündéjében ugyanis ezt a sematikus kifejezési alakzatot elkerülendő megfogalmazási módot végre is hajtja. A korábban már említett általam használt fogalom, a színházművészet kollektív tudattalanja alatt ugyanis pontosan azokat a határterületi, ugyanakkor interdiszciplináris formában, művészeti kapcsolódással jelenlévő kifejezési formákat értem, melyek lehetnek a zene, az ének, a mozgás, vagy akár térhasználat (egyes, más esetekben a báb- vagy cirkuszművészet elemei is természetesen) olyan speciális megvalósulásai, melyek alapvetően az alkotó szellemű, művészeti megnyilatkozás örök archetípusai, az előadóművészet kollektív tudattalanjának részei, és az azt katalizáló, képekben megnyilatkozni tudó elemei, melyek a Föld egészében egységes forma és értelmezési nyelvet tudnak kínálni, tér, idő és kultúra függetlenek, mert az ember, és egyben a megmutatkozásra képes örök művész eszköztárának részei.

Balázs Zoltán pedig azon kiválasztottak egyike, aki tehetsége révén képes a színház ezen tudattalanjához hozzáférni, letapogatni, érezni és érzékelni, majd intuitív és tudatos képessége révén annak tartalmait transzformálni a műre, és szinkronicitást létrehozni az egyén részére életre hívandó képek, és az örök színház terében meglévő archetípusok, azaz a kifejezésben rejlő lehetőségek között, hogy e kettő egymást erősítse, s kötéseit létrehozza.

Ahogy e folyamat során a néző mélyen rejtőzködő lelki képei felszínre kerülhetnek, s személyes útját Tündével és Csongorral bejárja, úgy járja be Balázs Zoltán a Maladype társulatával a kelléktár használatának összes módozatát, így jöhet létre az az elképesztő technikai tudás és virtuózitás, mellyel színészei az előadást végrehajtják, lépcsőfokról, lépcsőfokra, fejjel lefelé énekelve, vagy a plafonba kapaszkodva kérlelve a sorsot, és teszik ezt úgy, hogy mind ebben ott van egy-egy társművészet eszközrendszere is, páratlan elegyként és lenyomatként az összművészeti lélekmezőből.

Ezzel pedig Balázs Zoltán zsenialitása és komplex színházfelfogása nem csak megújít, átformál, és egészen máshogy közelít, hanem gyógyít is. Ahogy a pszichológia álmot és szimbólumokat fejt, s általa a tudattalan tartalmainak uralása fényt hozhat a léleknek, ő ugyanezt teszi a színházzal.

Életre hívja annak múltbazárt, vagy ki nem próbált, de mindig is jelenvaló alkotórészeit, lámpást gyújt, s megérteni segít, megfejteni, összeilleszteni, és ma egy még sokszor ismeretlen úton haladni. De ha megnézzük, ez az út nem ismeretlen, csak elfeledett, mert mindörökké kollektíven sajátja a művészetnek, s ha individuálisan sokszor el is temetett, a nézőben a kód általa aktiválható. Figyelme ugyanis ösztönösen tudni fogja, hogy amit lát, hall, érzékel, azt már tapasztalta, csak nem biztos, hogy így és itt, de a vakcina működik.

Amikor pedig az egyes szereplők visszhangozzák ezeket a korábban fel nem ismert tartalmakat, akkor egyúttal a színház archaikus, ösztönös rétegeit is visszhangozzák, felszínre hozva nekünk valami újat, s láncszemekként összefűzött esszenciális gyémánt darabkákat juttatva ezzel közénk az előadóművészet kincsesbányájából.

Orvosság ez a nézőnek és a színházi térnek, mert az a színházi nyelvezet, mely itt megszólal, valójában bennünk szólal meg. A bennünk élő Csongort és Tündét megszólaltatni pedig a legtöbb. Maga az öröklét.

Irodalom:
C. G. Jung: Az Archetípusok és a kollektív tudattalan, h.n., é.n., Scholar Kiadó
Antalfai Márta: A női lélek útja mondákban és mesékben, Budapest, Új-Mandátum, 2006
Ellenfény folyóirat, 2016-7

Simon Sára, Budapest, 2017. 10. 30.

A legelőször 2017 nyarán, a Gyulai Összművészeti Fesztiválon bemutatott Csongor és Tünde posztmodern változatával Balázs Zoltán rendező és Sáry László zeneszerző, Németh Anikó jelmeztervezővel együtt nem csupán Vörösmarty Mihály drámai költeményét értelmezte rendkívül szokatlan módon, hanem közösen létrehívtak egy újfajta zenés színpadi műfajt is.

„Ha a világ mint képzet csak az akarat láthatósága, úgy a művészet nem más, mint a láthatóság magyarázata, a camera obscura, mely a tárgyakat tisztábban megmutatja, áttekinthetőbbé, összefoglalhatóbbá teszi; színjáték a színjátékban, a Hamlet-beli színpad a színpadon” – írta Arthur Schopenhauer éppen kétszáz évvel ezelőtt A világ mint akarat és képzet című főművében. Ez az idézet nem is lehetne érvényesebb egy olyan színpadi alkotás esetében, amelyet Balázs Zoltán vitt színre az általa 2001 óta vezetett független Maladype Színház csapatával. Az a színész-rendező, akit nem véletlenül emlegetnek „A Millennium Magyar Hamletje” néven, hiszen 2005 és 2007 között 68 egymástól teljesen különböző előadásban játszotta el Shakespeare talán legnagyobb drámájának címszerepét, illetve irányította aznapi sorsolással eldöntött szerepeiket alakító kollégáit az angol Tim Carroll által rögtönzéses alapon elképzelt „Dán királyfi tragédiájában.”

A legújabb rendezői értelmezés szerint a „Csongor és Tünde egymás mellett futó hétköznapi, szimbolikus és mágikus történetszálait DNS-spirálként tekeri egymásba. A Vörösmarty Mihály szövegében egymásra vetülő gondolati síkok és komplex-tükröződések adta lehetőségeket kibontva, az összművészeti puzzle szervesen egymásra épülő elemei a szöveg, a látvány, a pontosan megtervezett mozdulatok és az (opera)zene. Az előadás kerüli a témában szunnyadó didaktikus megközelítést és rávilágít arra, hogy a kettő (az Én és a Másik) egymás nélkül nem létezhet; egymást feltételezi és kiegészíti... animus és anima. Az egymásba átolvadó Nő és a Férfi ’személyiség-modell’ redukált és integrált kettőssége, a játszók és a közönség által megteremtett ’imaginárius térben’ találhatnak egymásra...”

Noha a Maladype törzsközönsége tudja, hogy Balázs Zoltán színháza mindenkor valóban nem mindennapi közös kódfejtésre invitálja az érdeklődőt, mégis ez az ajánló első látásra kissé túl elvontnak tűnik. Az olvasó számára talán az is. Az előadást megtekintő néző viszont – mivel a színpadi alkotás a befogadó teljes belső aktivitását igénybe veszi – a saját tudata és/vagy öntudatlanul felszínre törő tudatalattija segítségével, „akaratlanul” is továbbgondolkodásra érdemes egyedi „képzettel”, akár tanulságos önismereti élménnyel is gazdagodhat.

Mindamellett tegyük hozzá, hogy a Schopenhauer idézett nézetének keletkezése idején még csak 18 éves Vörösmarty tizenkét évvel később írott, „boldogságkeresésről” szóló műve sem puszta tündérmese. A magyar és az egyetemes jelképeket, szerelemközpontú szimbólumokat, népi hiedelmeket, pogány mítoszokat és a Bibliát egyaránt ötvöző – Bécsy Tamás szerint – „misztériumjáték” filozófiai síkjának rejtelmei sokkal izgalmasabbak, mint a szerelmes történet. Vörösmarty a magyar romantika szinte minden jellemzőjét felmutatja, de ne feledjük el Victor Hugo örökbecsű kijelentését sem, miszerint „a romantika nem más, mint szabadelvűség a művészetben.”[1] A fő kérdés pedig itt nem kevesebb, mint hogy mi az emberi lét értelme a Földön, amivel kitűnik a természetből, amivel „megvalósíthatja szellemi énjét”?[2] A válasz: a kutatás, a keresés, a küzdés, melynek üdvözítő vége (állítólag) a beteljesült szerelem. Ezzel válik majd a Csongor és Tünde a XIX. század második felében kibontakozó újromantikus mozgalom etalonjává. (Mintája például a még temesvári pap Csiky Gergely A jóslat című, a budapesti Nemzeti Színházban 1875-ben bemutatott legelső színművének is, négy évvel a Paulay Ede által színre vitt Vörösmarty-mű színpadi ősbemutatója előtt.)

Igaz, a „világfával” összekötött három szinten (a misztérium- és moralitásjátékok szerinti Menny – Föld – Alvilág „világszínházában”), vagyis a kozmikus térben és időben játszódó útkeresés bár a kinyomtatott szöveg élén „színjáték”-nak neveztetett 1831-ben, a műfaja valójában „filozofikus drámai költemény”. Sőt, nem is csupán poéma, amelyben a költőnek sikerül ama képtelenség is, hogy a bölcseleti eszmék fogalmait képzettársítások segítségével valós költői képekké formálja; inkább „szövegopera”, amelyben a hangzásnak, a ritmusnak, az időmértékes verselés különböző rímeinek tudatos karakterizáló, iránymutató és hangulatteremtő, egyszóval: zenedramaturgiai szerepe van. A narratív és a földi szerelem jeleneteiben rímes és rímtelen trocheusok váltogatják egymást, míg az emelkedett részek ötös és hatodfeles jambusokból állnak. De vannak daktiluszi sorok például Ledér dalában. A nemtők nem evilági lebegését virtuóz módon teremti meg az antik choriambus váltakozása anapesztikus sorokkal; a három vándor és az Éj jeleneteiben a romantikus életfilozófia egzaltált mivolta, illetve a kozmogóniai mítosz rejtelmei jambusra váltó, izgatott szívdobogást idéző ritmusban lüktetnek; míg az ördögifjak megszólalásainak játékos rímei ritmusfokozó hatásúak. A szerelem himnuszának optimistává ármyalt kicsengését a „fináléban” páros és tiszta rímek erősítik.[3]

A szöveg-zene és a valójában minden eszközzel fokozható ritmus-játék, valamint mindezek dramaturgiai alkalmazása a színpadon, akárcsak a klasszikus értelemben vett modern kamaraopera nagyon is sajátja a zseniális Sáry Lászlónak, akivel Balázs Zoltán nem először dolgozik együtt. „Remek hang a futkosásban” című „félig komoly operájuk 12 képben” hatalmas nemzetközi sikert aratott és arat nap mint nap.

Az antikvitásban, Platón óta – akinek egyébként az volt az elképzelése, hogy a lélek szabadon, az ideák birodalmában lakozik, az eszményi és örök világhoz tartozik, de az emberi élet során a testbe záratott (így a test, görögül a szóma egyenlő a lélek sírjával, vagyis a szémával) – a zenét úgy definiálták, mint ami a harmónia, a ritmus és a logosz kötelező hármasából áll. Ily módon a voltaképpeni zenéhez képest a beszédnyelv nélküli zenét csak korlátozott érvényűnek ítélték. Ezzel szemben a már emlegetett Arthur Schopenhauer számára az abszolút zene jelenti a legmagasabb művészeti formát, amely az emberi lény legmélyebb kifejeződését testesíti meg. Merthogy a muzsikát játszva vagy hallgatva direkt lehetőség nyílik a világ lelkének megismerésére. A zene ugyanis a többi művészettel szemben, önmagában vett Akarat, így tehát a világ közvetlen leképezése. S mint legmagasabb művészeti forma, a XIX. századi filozófus szerint mindenképp felülmúlja a szöveget (költészetet). Ha tudniillik a szöveg az operában a zenével összefonódva jelenik meg, neki csakis alárendelt szerep juthat.

Schopenhauerrel szöges ellentétben, Sáry László és Balázs Zoltán nem versenyezteti a művészeteket, hanem mindnyájuknak egyenrangú, funkcionális szerepet juttat a színházban. Csakúgy, mint a ritmust és akusztikus effektusokat biztosító „beatbox”-nak. Fekete János „Jammal” ugyanolyan művésztárs, akárcsak a színészek. S mindenek tetejében ott vannak Németh Anikó összetett szó szerinti értelemben vett „jel-mezei”, amelyek nem egyszerűen bravúros és praktikus színpadi kosztümök, de egyazon időben, egyetlen jelben foglalják össze a történelmi időt, valamint a paradox módon azt is magába olvasztó kozmikus „időtlenséget”. Visszatérve ugyanis a „hétköznapi, szimbolikus és mágikus történetszálakat DNS-spirálként” emlegető rendezői felfogásra, az szintén tudható, hogy általában a sejt genetikai információit hordozó dezoxiribonukleinsav a „kromoszómának” nevezett makromolekulákba van csomagolva. Márpedig a görög ’chroma’ azt jelenti: „színes” – a ’szómához’ („test”).tapadva.

A posztmodern színjáték – a „posztdramatikus” definíció mintájára – „az állapotok és szcenikailag dinamikus” képzetek színpada is lehet. A Balázs Zoltán rendezte nyitóképből, amelyet a néző mindaddig tanulmányozhat ameddig az aznapi közönség utolsó tagja el nem foglalta a helyét, máris érzékelhető, hogy a teljes mozdulatlanság szintén nyújthat szcenikailag dinamikus képzetet; illetve kiválthat olyan állapotot, amely a befogadót teljes odaadásra, saját személyiségének, tudatalattijának, szomatikus idegrendszerének mozgósítására készteti. Főleg akkor, ha a Bázison, a lakásszínház meghitt szobájában ülve várja a tényleges produkció megkezdését. (A gyulai Várszínház színpadán, a középkori gótikus téglavár udvarán kialakított és a színpadtól élesen elválasztott nézőtéren gyülekezők számára kissé később következett be a teljes koncentráció.)

A nem metaforizált földi világ allúziója, mely Vörösmartynál kopár „boszorkánydomb” – ahol hamarosan a mágikus alkotói fantáziának megfelelő „csodafa” virít majd –, a rendező tervezte színpadképben egy sportpályákról és rakterekből ismerős fémemelvény, melyet létrák határolnak. Mint szimbólum, a létra a kozmikus fához, oszlophoz hasonlóan összeköti az eget a földdel, ugyanakkor a fokozatos felemelkedés, az egyik fokról a másikra való átmenet, a szellemi út jelképe. A konstrukció legtetején Mirigy, a boszorkány vagy inkább kivénhedt „illuzionista” trónol. Külleme pont olyan bizarr módon kellemetlen érzetet kelt, akárcsak a neve. Rikítóan kifestett maszkulin arc, parázsló, mégis üres szemek, óriási vörös paróka, mely négyszögletes formájával Schopenhauer fura kockafejű frizuráját ugyanúgy eszünkbe juttathatja, mint reneszánsz udvari viseletet idéző, csipkegalléros öltözékével együtt az agg I. Erzsébet angol királynő portréját, akinek az uralkodása idején Shakespeare többek között a Hamletet írta. Mindamellett szintúgy asszociálhatunk egy félreállított és megkeseredett hajdani operadívára is. Ölébe dőlve viszont szőke, 21.századeleji fiatal lány alszik. A létrák aljában egymáshoz látszólag nagyon is hasonló, mégis három különböző nőtípust megjelenítő, sci-fi kult-filmekbe illően jövőt vizionálandó amazonok, vagy inkább mai extravagáns csajszik várakoznak, akik azonban emlékeztetnek az ókori Egyiptom rabszolganőire is. (Hisz Einstein nem véletlenül állította, hogy „A múlt, a jelen és a jövő közötti különbség csak illúzió, még ha oly makacs is.”) A „nemtők” hamarosan nőnemüknek megfelelő hangadók lesznek.

A „Nemtőkirálynál” maibb srácot nehéz volna elképzelni: révedő tekintettel, jellegzetes öltözetben és sapkában, szemre észrevétlenül szájdobol. A Fekete János „Jammal” keltette akusztikus hatások emlékeket hívhatnak elő az előadásra hangolódó nézőben. Ismerős zörejeket, az alvó cuppogását, cseppek koppanását, puffogást stb. idézhet, de furcsa, ismeretlen, talán nem is evilági hangeffektusokat úgyszintén – kinek mit. Tudniillik a ritmus aláhúzása, a szimfónikus részek klasszikus dobkísérete, a beat-, jazz-, meg a kicsit diszkós buli- hangulat megteremtése, vagy Balga rappjének aláfestése mellett az interpretációban főszerepet játszó beat-box és elképesztően virtuóz mestere biztosítja az előadás folyamán a nézők saját egyedi asszociatív nosztalgia-élményeinek felébresztését is.

A monoton hangok sűrűsödő kopogása adja meg a jelet a tulajdonképpeni opera kezdetéhez. A panoptikumszerű állókép megelevenedik. A nemtők Tünde (Szilágyi Ágota) álmában több szintet lépnek felfelé, miközben a saját elképzeléseik összegzéseként mintegy azonosulnak „Csongorral”. A két szoprán, Denk Viktória és Sipos Marianna, valamint a mezzoszoprán Balogh Eszter az ifjú hős általuk ajánlott absztrakciójával folytatnak recitatív párbeszédet az eredetileg tenor Kéringer László által megjelenített Miriggyel. A megkötözött, megalázott operista, miután Csongor kiszabadítja, (’jó tett helyébe soha ne várj jót’ alapon) már basszusban – és visszafelé, a szöveg tükrének „varázsszavaival” – forral bosszút. Merthogy a „bosszú” meg a „basszus” szavak hangzása sem állnak messze egymástól.

Az énekhangok íve szempontjából az új Csongor és Tünde világlátása Schopenhauer zeneesztétikájára hajaz. A zene és világ közötti kapcsolatról szóló elméletre: a „leggyorsabb” szoprántól – melyet a német metafizikus az Emberrel azonosít, lévén hogy szerinte a magas hangok az akarat objektivációjának magasabb fokaival analogizálnak –, egészen az akarat tárgyszerűségének legalacsonyabb fokáig, a legmélyebb és leglassúbb basszusig, mely a szervetlen világ, az ásványok és bolygók „alaphangja.”

A sértett, „nemtelen” Mirigy energiáinak felszabadulását követően a megtorlást rögvest azzal indítja, hogy az álmodó ifjú lányt a saját helyébe ülteti. Viszonyuk határozottan emlékeztet Hamlet és atyja szellemének kapcsolatára. Csak ez esetben „Hamletként” Tünde alakítja, illetve teremti meg saját alkotó akaratából, álomkép alapján a (szerinte) eszményi Csongort, azaz plátói szerelme tárgyát, az ideális „másik”-at. Hiszen mindenkiben benne él az ellentétes nem lelki reprezentánsa is. Így esetünkben „animának” az álomfejtés során sikerül kivetítenie a partnerideált, felfedezni a benne rejtező animust, az ő lehető legeszményibb párját – kiváltképp akkor ha az előadás nem csupán a koncepciójában, de hatásmechanizmusában is Carl Gustav Jung pszichológiai elveire épül.

Sáry László zenéje alátámasztja a diszharmonikus világot. S ugyan Tünde alkotói szellemének ösztönzése érdekében Vörösmarty szerelmi himnusza a darab végéről a kamaraopera elejére került, és a refrénszerű dallamív szintén karakteres, de a dekadencia elnyomja a lehetséges kadenciát:

Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.

A zenedráma egészét, minden kétségtelenül gyakran felcsillanó humora ellenére – hisz tudjuk, Shakespeare-nél is együttjár a komorság és a humor – egyfajta schopenhauer-i pesszimizmus hatja át. Az almatő aranygyümölcsei tünékeny szappanbuborékok formájában illannak el, pedig buzgón fújják őket a Tünde társaságát jelentő „tündérkék”. Nem lehet nem gondolni szintén Vörösmarty Mihály a Czillei és a Hunyadiak című tragédiájának „Keserű pohár” bordalára – ami azután átkerült Erkel Bánk Bán operájának librettójába is, miszerint:

...Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

Erről győz meg metafizikai szinten a társnői által felöltöztetett kozmikus Éj, Sipos Marianna gyönyörű szopránhangján; továbbá a három pályát tévesztett földi vándor, eredeti verselésben. A Kalmárt, a Fejedelmet és a Tudóst egyaránt Bartha Lóránd személyesíti meg, akinek a jelmezdarabok levetkőzése segít a szimbolikus figurák jelzésszerű megkülönböztetésében.

Belülről fakadó szellemi útkereséséhez Tünde „álomba illő” és földhözragadt asszisztenciával egyaránt rendelkezik. A nyúlánk, attraktív „nemtők” játsszák el az ördögfiókákat is, akik szétmarcangolják Mirigy „rókalányát” – a riadtan hiába menekülő srác egyébként inkább őzgidába ojtott kecskére emlékeztet, ami nem is baj, hisz ő is „dionüszoszi áldozat”. A légiesen könnyed, sportos party-lányok úgy is, mint Tünde ihletének és alkotói folyamatának védőszellemei, minden cselekedetükkel igyekeznek a helyes útra terelni Tündét a „csongor-i mű” karakterének hiteles megformálásában. Mindenekelőtt a kivénhedt Mirigy rosszindulatú mesterkedéseinek legfőbb gátját képezik. A köztük lévő harc a vén szipirtyó szempontjából eleve esélytelen, s nem csupán nemzedéki vagy esztétikai értelemben. Hisz a csúnya boszorkány csak képzeli, hogy ördögi. A valódi ördögfiókák a hencegését is kinevetik. Hisz gyakorlatilag minden trükkjével felsül. Mirigy lányát, akit Tünde képében Csongornak szán, még azelőtt felfalják az ördöngős démonok, hogy elkezdhetné kivitelezni az ármányt. A szegénységben szenvedő, beteg apja miatt prostitúcióra kényszerülő Ledér(ék – merthogy kettő van belőle, Denk Viktória és Balogh Eszter) „Tünde képében” végül nem Csongort csábítja el, hanem a bumfordi Balgát (Bödők Zsigmond), sőt, még őt sem. A megátalkodott satrafa az egyik ördögfiókát is felbújtatja, hogy helyettesítse Balgát és okozzon még több kalamajkát. Ellenben a kurafi csak egy ál-Kurrah (Bartha Lóránd), és noha Balga álcájában a pokolfajzat székely nyelvjárásban elcseveg egy darabig „Ilmával” (Tankó Erika), de Böske már a szagából rájön a cserére. Ezért Mirigy cselvetése csak időlegesen és részben sikerülhet. Ráadásul hasztalan. Nem győzhet, pedig sürög-forog és forrong. Néha úgy mozog, mint egy felhúzott játékautomata, amolyan Duracell-nyuszi, máskor tényleg ijesztő a gonoszsága. Azonban ténylegesen nem sikerül már neki semmi.

Épp ellenkezőleg. A többször emlegetett vörös haj úgy keretezi a hárpia arcát, mintha beszorult volna egy tévé-készülékbe. A dús hajkorona egyébként is az életerő, az energia, a hatalom szimbóluma. A jelzett asszociáció pedig többletként közismertséget, celeb-imázst feltételez, ami egy idős, levitézlett hajdani sztár esetében egyszerűen létfontosságú.. Épp ezért a halálnál is nagyobb büntetés Mirigy számára, amikor Csongor és Balga „kettévágja”, vagyis két oldalról letépik a vörös parókáját, és a valamikori dáma mint aszott, kopasz. groteszk transzvesztita marad a színen. Ráadásul Kéringer Lászlónak széles hangterjedelme, remek énektechnikája, virtuóz színészi tehetsége, gazdag eszköztára és a színház iránti múlhatatlan odaadása mellett olyan erős színpadi jelenléte van, hogy a leleplezett vén cselszövő a kvázi „karaktergyilkosság” utáni megalázott állapotában még a lehetségesnél is ambivalensebb érzéseket kelthet a nézőben.

A Csongor és Tünde eredendően „moralitásjáték”. Kiváltképp Balázs Zoltán rendezésében. Ebben a felfogásban még inkább kidomborodik az allegóriákat rejtő beszélő nevek mögöttes értelmezési tartománya is. A Mirigyében félreérthetetlen nevezett satrafa „állandó jelzője”. „(M)irigységének” céltáblája Vörösmarty szerint a címszereplő ifjú pár. A Maladype előadásában viszont „a gonosz boszorkány” nem csupán mint az ifjúság, a boldogság és a szerelem legfőbb akadálya van jelen, hanem a szép fiatal lány jövőt alkotó belső szellemi vívmányának irigységből, féltékenységből, keserűségből fakadó rosszindulatú gátja is. A terméketlen kontár mint az alkotó művész ellenlábasa.

Ismételten Schopenhauer a zenéről és a világról, azaz az akarat és a képzet kapcsolatáról vallott nézeteinek megfelelően, az eszményi Csongort önmagából megalkotni vágyó Tünde emelkedett dalban beszél, „recitativo” kommunikál. Költői műve: Csongor viszont prózában, illetve versben. Szilágyi Ágota egyébként is felsőfokokban méltatható színművészi teljesítményét tovább nehezíti, hogy miután az odaadó művészt, valamint alkotói folyamatának, belső útkereséseinek eredményét, azaz Csongort egyaránt ő testesíti meg, pontosan váltakoztatva, egyszerre kell tisztán énekelnie és prózában beszélnie, emellett néha akrobatikusan mozognia. Például akkor, amikor a szellemi út vége előtt belenéz a mély kút csali tükrébe s az ott látottak nyomán erőt vesz rajta a dühös féltékenység és kiábrándulás. Mivel még nem változott meg a kifejezési forma, kénytelen fejjel lefelé énekelni!

Vörösmarty filozófiai drámakölteményének elemzésekor a kutatók mindig hangsúlyozzák, hogy a címszereplők égi szerelmének tükre Balga és Ilma-Böske nagyon is földi párkapcsolata. Valójában minden nagy útkereső szépirodalmi alkotásban a főhős mellé kísérő szükségeltetik: ilyen Danténak Vergilius, Goethe Faustjának Mefisztó, Ádámak Lucifer, vagy Hamletnek Horatio. S ez lett Tündének az Ilmává poetizálódott Böske, akit a szerelmes főhősnő azért szakított el a férjétől, hogy tenyeres-talpas kísérőnője egyfolytában az eszményi Csongorról áradozzon neki. Az ifjú főhős útitársa pedig Balga lesz, aki közben magától indult útnak „tündérré” lett feleségének felkutatására. Mindkét egyszerű parasztember óriási segítség a külön-külön epekedő plátói „álompárnak”, mert amíg ők ábrándoznak és rajonganak, Balga és Ilma – akik mellesleg legalább annyira szeretik egymást, mint Csongor és Tünde, csak „konkrétabban” – praktikus megoldásokkal, néha agyafúrt trükkökkel szolgálnak a gátak ledöntéséhez és a mielőbbi célba éréshez.

A „tükördramaturgia” képi megjelenítése a Maladype előadásában gyakran történik úgy, hogy „földi” síkon a szereplő fejjel lefelé „tükrözi” az eszményit, ettől olyan képzetet is keltvén mint egy kártyalap szemlélésekor. S Tünde imént említett jelenetében az emelkedett világ képviselője nem csupán „földivé” válik, hanem még mélyebbre tekint, mint földhözragadt kísérője, Ilma, aki kiegészíti és óvja a biztonságát. Hiszen aki túlzottan mélyére tekint a dolgoknak, nincs sok esélye a túlélésre.

Balázs Zoltán értelmezésében a sokat emlegetett „tükördramaturgia” ráadásul további filozofikus többletet nyújthat. A Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított „Smaragdtábla” egy olyan mára megsemmisült ókori ezoterikus irat, amely a legrégebbi fennmaradt alkímiai szövegek egyike volt. Főként a középkorra gyakorolt nagy hatást, mikor kiváltképp lázasan kutatták a „Bölcsek kövét”. A ’Tabula Smaragdina’ második sora szerint: „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.” Vagyis a Fent és a Lent ugyanegy dolgot jelent, és jól kiegészítik egymást. Rokon ama kínai elképzeléssel, hogy a Jang szélsõséges formája Jint hoz létre, és fordítva. Ez utóbbi a posztmodern Csongor és Tünde előadás lényege.

A maladypés kamaraopera azonban nem egy lehetséges elméletet illusztrál. Tünde művészete nem elvont és nem „l’art pour l’art”. Igaz, az alkotó önző: nem törődik Böske helyzetével, érzelmeivel, akaratával. Maga mellé kényszeríti, hogy segítse az alkotói folyamatot, „animusának” felszínre hozatalát. Csakhogy Tünde minél előrébb jut a megismerésben, annál inkább kinyílik a szeme, és látnia kell a művésznek, hogy műve vész. Ahogy Csongor becsapja az ördögfiókákat, csak magára gondolva halálos veszedelemben hagyja Balgát; a szerencsétlent sem enni, sem inni nem engedi. Sőt, miközben a végletekig hajszolva kihasználja a Bödők Zsigmond megszemélyesítésében nagyon szerethető, commedia dell’arte figurához hasonlító szolgát, Csongor, a Tünde „animus”-a indulatos pökhendiséggel nem átallja válogatott büntetések ígéretével, még halállal is fenyegetni lényegében önkéntes segítőjét és útitársát. Az más kérdés, hogy Balga meg éppen nem volna rest kihasználni az (ál-) Tündével adódó alkalmat. De csalárdsága ellenére nagyon szereti a távollévő feleségét. Igaz, az asszony viszont – azaz Tankó Erika kedves, végtelenül természetes Ilmája - rögtön elhajtja az ál-Kurrahot mihelyt rájön, hogy nem az ő férje. Balga viszont feleségét simán megcsalta volna. Ennyit a férfiak hűségéről...

Ez Tünde számára is döntő tanulság. A belső utazás teremtő energiái nagy felismerésekkel párosulnak, és a plátói szerelmes lány egyre inkább kiábrándul a megálmodott Csongorból, aki az ő számára ráadásul túlságosan művi. A földi valóságba leereszkedő főhősnő tehát „prózaivá” válik, az énekbeszédet akaratának képzetéből született ideáljára hagyja. S habár nemtő barátnőivel együtt jót csaj-buliznak, de ez azért nem elég egyetlen egészséges fiatal nőnek sem...

Ilma tehát Böskeként végre visszatérhet a párjához, hogy Balgát az ölében tartva, látszólag anyai gondoskodással majd büntetésből degeszre hízlalja. Tünde pedig az aznapi közönség szó szerint ismeretlen férfiúi közül választ magának partnert, akinek a nő mondja meg, hogy mit és hogyan beszéljen hozzá és miként viselkedjen vele! Szilágyi Ágota sokoldalú, vitathatatlan tehetsége abból is kitűnik, hogy az előadás utolsó pillanataiban a zavart és érthetően meglepett kiválasztottat mindig úgy tudja belevinni a játékba, hogy az egyébként civil néző a megfelelő szövegmondás terén is a szín-ész-nő méltó partnere lesz.

Ily módon a Csongor és Tünde című „kromoszomatikus opera” vége mégiscsak bensőségesen felszabadító hatású lehet az intim hangulatú „otthon-színházban”.

[1] Idézi Kerényi Ferenc in VÖRÖSMARTY MIHÁLY: CSONGOR ÉS TÜNDE. Talentum Műelemzések. Akkord Kiadó 2005. 11.

[2] Kerényi i.m. 48.

[3] Lásd Kerényi Ferenc: i.m. 59-62.pp.

Darvay Nagy Adrienne, Gramofon, 2018

A Gyulai Várszínház 54. évadában mutatták be Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című, 1830-ban megírt drámai költeményét. Az első teljes előadás Vörösmarty születésnapján, 1879. december 1-jén a Nemzeti Színházban volt. Jelen előadás díszletervezését és rendezését a Maladype Színház művészeti vezetője, Balázs Zoltán vállalta, a zenét Sáry László (Erkel-díjas érdemes művész), a jelmezeket Németh Anikó (Manier Szalon tervezője) készítette. A Vörösmarty-darabbal nehéz dolgozni, hiszen a boldogságkeresés, létértelmezés, útkeresés tematikáját járja körbe. Mi dolgunk a világon, miért élünk, merre tartunk, ki kísér az úton, kik milyen hatással vannak ránk? A fejlődés nemtelen, örök folyamat, a női szerepeket férfiak is játsszák és fordítva, itt nem egy-egy ember, hanem az emberiség tudata manifesztálódik. Három világszint egyesülésében tapasztaljuk meg létünk mindennapos önharcait. A kereszténység hármas szimbolikája mentén, a pokoltól a paradicsomig, az Atyától a Szentlélekig dinamikus változásokban ábrázolt a történet. Hármas alakzatban érkeznek elénk az ördögfiak (Kurrah, Berreh, Duzzog: Sipos Marianna, Denk Viktória, Balogh Eszter), a nemtők (az életfa őrzői), a napszakok (éj, dél, ismét éj), a vándorok (tudós, kalmár, fejedelem, mind Bartha Lóránd). A három út Y-ban való találkozása a DNS-kromoszómák modern összefonódását is jelképezi, a világ egyetlen sejtbe is be van zárva, nem kell az univerzumban gondolkodni, hiszen még a molekula szintjén sem ismerjük jól a teremtés erejét. Balázs Zoltán jól látta, hogy nincs szükség a hatalmas terek bejárására ahhoz, hogy megelevenedjen a küzdelem az Ének között. Tizenöt négyzetméter elég volt, hogy mindenki követhesse a történet vonalát, amely nem túl didaktikusan, hanem igazán ígéretes rendezői attitűddel bontakoztatott ki. Csongor (Szilágyi Ágota, Bödők Zsigmond, Bartha Lóránd) egy kozmikussá felnagyított nap alatt végigjárja a világot. Célja a boldogság megtalálása. A csodafánál (jelen esetben egy teniszbírói szék a maximum díszlet, 3 létrával és 3 kisszékkel) megleli a boldogságot, Tündét (Szilágyi Ágota), de Mirigy (Kéringer László) bosszúból elszakítja őket egymástól – a szerelem fojtó természete, akár tisztes, ugyanakkor kőszívű özvegyasszony képében benne ölt testet. Ekkor Csongor elindul Tündérhon keresésére. Útközben sok próbát kell kiállnia. Társa Balga (Bödők Zsigmond), aki a hagyott lábnyomok után nyargalva feleségét, Böskét (égi nevén Ilma, Tankó Erika) keresi, aki Tündérhonban Tünde mellett ragadt szolgálónak, de közben megmaradt szerelmesnek, földre vágyónak. A szereplők nyelvezete Vörösmartynak köszönhetően karakterre jellemző, amelyet a zeneszerző nagyon jól érzékeltetett az operaszólamokban is. A darab nagy része deklamatorikus énekbeszédben hangzik el, a szövegrészeket Fekete János „Jammal” beatbox ütemei szakítják meg, illetve illuzórikus, kozmikus, misztikus hangkeverések. A klasszikus és modern rendezés motívumai következetesen végigmennek a történetmondásban, így nincs hiányérzetem közben. A diszharmonikus hangváltások, az intonáció egyébként fülsértő jajjait nem tekintem a játék hibájának, hiszen pont az a funkciója, hogy feszültséget keltsen, hogy a hallgatóságot figyelemre ösztönözze. Ebben különösen Mirigy és az ördögfiak erősek. A mű szerkezete körkörös felépítettségű. A történet a kertben veszi kezdetét, majd a hármas útnál folytatódik, és a Hajnal birodalmába, Mirigy házába, majd az Éj birodalmába tett rövid látogatásokat követően a hármas útra tér vissza a cselekmény, hogy végül a kertben érjen véget. A szövegrészletekből minden erőlködés nélkül megismertük a szereplőket, minden lényeges mozzanat követhető: Csongor elalvása az almafa alatt, hajtincs levágása, Tünde és Ilma Tündérhonba kerülése, Mirigy kiszabadulása, a rókává változtatott Ledér (Bartha Lóránd) kergetése és megevése, az ördögfiak megátkozása és vitája az örökölt javak felett (palást, bocskor, ostor), a hármasút vándorainak filozofálása az igazi boldogságról, Balga fogsága és szabadulása, a kútba tekintések, hatalomátvétel. A problematikát eredetileg is az okozza, hogy a műben megkettőződések vannak: Csongor és Balga, Tünde a kúttól. Ezenkívül két világszint is szerepel benne, a földi világ, a realitás tere (Csongor, Balga, Ilma, három vándor), valamint az égi világ, az ideák világa (Tünde, Mirigy, három ördögfi, az Éj, nemtők). Az örök igazság, hogy jó és rossz küzdenek egymás ellen, fény és sötét, miközben az örök Éj ural mindent, az emberi létezés örök tudatát az egyes emberek létének végessége teszi az árnyákos oldalra. Csokonaitól örökölt igazsággal ezt a történetet így zárhatom: „Késsél még, setét éj, komor óráiddal, / Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: / Úgyis e világba semmi részem nincsen, / Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen.”

Fodor György, Gyulai Hírlap, 2017

– Csongor és Tünde kortárs operaként

Nagyon bonyolult mű a Csongor és Tünde, és csodálatos opera lett belőle, igazi zenés színház, jó énekesekkel és színészekkel.

Ha nagyon össze akarnám rántani magam, hogy esetleg el is olvassa valaki a „blogbejegyzés-nem-kritikámat”, akkor ennyi a lényege, amit kicsit azért bontogatok, hátha érdekes lehet néhány részlet.

Az előadás a Gyulai Várszínházzal koprodukcióban készült, és már augusztus 11-én megvolt a bemutatója, többen méltatták, és az ősz folyamán bekerült a Maladype bázisára is.

Hátha már ez mindenkinek evidens, de azért kiemelem, hogy a VIII. kerületi Mikszáth téren található bázis nézőtere egy nagyobb polgári lakás nappalija. Ebben is láttunk már olyat, hogy jóval nagyobb terület esett a színpadra, de most nem ez a helyzet. A játék a III. Richárdban is használt „úszómesteri állványon” és közvetlenül körülötte zajlik, rendkívül leszűkített térben, és nagyon sok a függőleges irányú mozgás.

A díszletet is a rendező jegyzi, nem véletlenül – minden ebből az állványból indul ki. Az almafára asszociálhatunk, illetve a világszintek jelenlétére – az Égre és a Földre. Az előadás stílusához jól illik Sáry László zenéje, amely erősen dominál, többnek tűnnek az énekelt részek a prózaiaknál, de ez csak az én benyomásom, akár tévedhetek is. Sok a húzás, így tömör lett a történet, de a Csongor és Tünde mindenképp túl összetett, hajlamos az ember egy idő után elveszíteni a fonalat. Egy idő után nem tudjuk, hogy éppen merre vannak a szereplők, és azért elismeréssel adóznék annak a nézőnek, aki tudatlanul ült be – mert netán pont hiányzott a suliban, amíg Vörösmarty volt az anyag – és MÉGIS ez után az előadás után el tudná mondani, hogy mi is a pontos történet. Ha van ilyen, jelentkezzen. (Voltaképp ez szinte bármely CS és T előadás után elmondható...)

Előismeretekkel viszont nagyon lehet szeretni, és elérheti sokaknál – nálam ez megtörtént -, hogy leveszi a néző hazaérve a könyvet a polcról. Talán 16 évesen túl korai a találkozás, és később meg valahogy elfelejtődhet az újraolvasás, pedig talán akkor kellene, amikor az ember gyereke jut el oda, hogy kötelezőnek megkapja.

Csongor és Tünde egymást keresi, és a két szálon, de egy időben futó történet prózában és zenében felváltva folytatódik, és ami a rendező, Balázs Zoltán izgalmas döntése: Csongort és Tündét ugyanaz a színésznő, Szilágyi Ágota játssza. Indokolható, mindketten hasonlóképpen állnak hozzá az élethez, a boldogságot, a szerelmet, azaz az idealizált szerelmest keresik – a másik felüket, így nagyon gyorsan el tudjuk fogadni. (A honlap jelzi ezt, ha valaki utánanéz, rá lehet készülni.) Ennek segítségével elkerülhető egészen, hogy illusztratív legyen a játék. Szinte minden rendezői megoldást, amelyek rendszerint minimális mozgást és nagyon kevés kelléket igényeltek, örömmel üdvözöltem, és egészen magától értetődőnek tartottam. Valóban találó mindent az állvány köré csoportosítani.

Most vagyok bajban, mert szívesen felsorolnám azt a néhány kelléket, amit használtak, de azok is poén-helyzetben tűnnek fel, illetve nagy spoilerezés lenne a végéről részletesen írni (bár jól esne), amelyhez egy néző is kellett...(A mai előadás kapcsán azért felmerült bennem, hogy mekkora tahóság már kalapban végigülni az előadást – a mögötte ülő kilátását feltétlenül csökkenti.)

A három énekesnő több szerepet is játszik (a három ördög, nemtők, Ledér, az Éj), és így rendkívüli módon megemelkedett a jelentőségük, mert ezeket összeadva az a benyomásunk, hogy őket látjuk a legtöbbet. Balogh Eszter mezzoszoprán egy hónapon belül most harmadszor kerül a látóterembe, a Purcell Kórusban sokat énekel, de az Acis és Galateában is éreztem, hogy jól áll neki a színpad, és amennyiben egy jó rendező foglalkozik vele, kifejezetten sokat tud mutatni. Sipos Mariannt 2016 februárjában láttam Papagenaként, jó benyomást is tett, de ezen túl másban nem. Denk Viktóriát pedig egy youtube-felvételről ismerem mindössze, de attól tartok, hogy a Maladype törzsnézőinek még nálam is kevesebb előképe lehet róluk. Ez egyébként mindegy, jól kiegészítik egymást hárman, összeszokott csapatnak érzékeljük őket, és Németh Anikó jelmezeiben kiemelten erotikus jelenséggé válnak, rácáfolva az „operaénekes kövér” előítéletre.

Jól szól, és talán a legerősebb színpadi jelenléttel bír minden fellépő közül Kéringer László, akit április 1-én láttam a Ferenciek terén János passióban, az evangélistát énekelte. Az a nap az eddigi legjobb április elsejém volt (előadáson kívüli okokból is), egészen előttem van, és az is, hogy az egész műben ez az evangélista fogott meg a legjobban. Nem lett belőle blogbejegyzés (négy éven belül még nincs 10 ilyen esemény, amely egészen kimaradt), de eltettem magamnak, és vártam, hogy ezt a tényt mikor tudom felemlegeteni. Most, amikor Mirigyként szuggesztíven énekel és játszik, amikor látjuk, akkor elsősorban őt figyeljük – ez persze a jelmezének is köszönhető. Hasonló módon meggyőz minket férfiként női mivoltáról – borostájával egyetemben -, ahogy Fodor Tamás teszi az I. Erzsébetben, bevillant a párhuzam, de még annál is kevesebb eszközzel, szinte csak puszta jelenlétével és énekével. Általa kellően alá van húzva a legyőzendő ellenfél, aki a hősök boldogságkeresésének útjában áll.

A zenéről Fekete János „Jammal” is gondoskodik, aki egyébként „nemtőkirály” is. Sáry László zenéjébe rap is keveredik, és ez sem idegen a darabtól.

Az énekesek jelentették számomra az újdonságot, és ezzel így lehetnek a színház törzsnézői is – a színészek a társulat tagjai, más előadásokban lehetett őket látni, hozzájuk már fűződnek mélyebb emlékeink. (A legutóbbi alkalom Zsótér A Balkonja volt, abban is nézhetőek.)

Szilágyi Ágota kapja a dupla-szerelmest, és sikerül is a férfit a nőtől elkülönítenie, játékkal is. Az elérhetetlen után vágyódó ember magányosságát és kínlódását megértjük, és éppen az ő szövegeit hallgatva éreztem azt, hogy na, ezt megint el kell olvasnom, újra, mert még mindig vannak benne olyan gondolatok, amely felett átsiklottam. (Hát igen, ha az ember a Csongor és Tünde történetére koncentrál, akkor igyekszik túl lenni a bölcselkedéseken és az író keserű mondatain...)

Tankó Erika Ilma, és ez talán még hálásabb – egy hasonlóképpen vágyódó, de földhöz ragadtabb ember ez az Ilma, és a körvonalai is élesebben rajzolódnak ki, még így is, hogy túl sok mozgás nem akad az előadásban, puszta megjelenésével is képes ezt közvetíteni.

Bödők Zsigmond kedvünkre való Balga, Bartha Lórándnak jut „minden más”, Kalmár, Tudós, Fejedelem, róka ...- jeleneteiben sok a humor.

A tegnapi előadáson még három néző befért volna a nézőtérre – luxus. Legyen ez tele, kell lennie annyi embernek itt Pesten, akinek épp erre van szüksége. (Gimnazistáknak is felüdülés lehet, miután „már átvették az anyagot” – lehet, hogy utólag még meg is szeretik.)

Makk Zsuzsanna, Mezei néző, 2017

„Az a legnagyobb feladat a színpadon, hogy tulajdonképpen Vörösmarty a teljes költői szabadságával verset versre, szavakat szavakra, rímeket rímekre épített, és esze ágában sem volt, hogy azt vajon színpadi valóságként, a színház konfliktus- és játékrendszerében meg lehet-e valósítani. Költői sorokban tökéletesen bejárta a Csajághy Laurához vezető, majdani szerelmének az útját.”

E kiemelt szövegrészt Szabó József Ódzsa Színház álom-indulattal c. pályaemlékezeti kötetéből (szerkesztőként) kénytelen voltam kihagyni, együtt a Csongor és Tündéről értekező teljes fejezettel. Nem pusztán terjedelmi okokból. Ódzsáról, a már tevékeny éveiben is legendaként járó-kelő főrendezőről, aki a magyar színházi élet fősodrától távol, Nagyváradon virtuális templomtérbe helyezve, posztexpresszionista költői látomásként játszatta el hajdan Madách Tragédiáját; elmondhatni, hogy irtózott a múzeumszerű színháztól, Vörösmarty dramaturgiája azonban megfejtetlen talány maradt számára. Tudta pedig, hogy a modern színházban, amely nem csak beszéd, dal, zene, cselekvés és konfliktus, hanem koreográfia, sőt a közönség bevonása is lehet; minden megvalósulhat a színésznek azzal a képességével, hogy ezt a szimbiotikusra rendezett eszközhálózatot alázattal uralja. „... én ezt a Csongor és Tündében nem tudtam megvalósítani, mi több végignéztem egyszer a tv laboratóriumában a Csongor és Tündének több rendezői változatát, ez nem olyan régen volt. Ahol filozófusok költők rendeztek, ahol különböző egészen modern jelképekkel, nem a meseszerű, nem a hosszú farkú nevetséges ördögfiókák, hanem öltözékben és mindenben egy stílusba gondolta el, életre kelteni a Csongor és Tündét a rendező. Meg kell mondanom, hogy egyik sem tudta elérni azt, hogy ezt a sok stílusból összetevődő költői művet egy kalap alá tudja szervezni. Ez nem azt jelenti, hogy eredmények, részeredmények nem születhetnek meg, sőt engedtessék meg nekem azt mondanom, hogy magam is hozzájárultam egy-két elemmel.” – írja. Balázs Zoltán rendezése szintúgy hozzájárul egy-két elemmel, s ezeket – a magam Vörösmarty-képe szerint – hiteles leleményeknek tartom. Tömören: a Gyulai Várszínházban hívévé szegődtem a Maladype Társulat bemutatójának. Talán azért, mert szerettem gyerekkoromban magam ellen sakkozni. Felkészülni az egyik agyammal a másik várható lépésére, és nem árulni el neki, hogy előre kitaláltam a gondolatát. Szilágyi Ágota neve az ifjú hős Csongor, és a tündérlány Tünde szerepében, ilyesmi élményt ígért A Csongor néven alakot öltő szerelemvágy pozíciót foglal Tünde tudatában, s onnan beszél:

Tünde, egy szót hagyj szívemnek:
Merre tartod honodat?
Tünde - dalban
Zúgva kél a fergeteg,
S Tündérhonban Üdlakig,
Hol magányos búm lakik,
Míg elér, alig piheg;
Gyenge szellőként lebegvén
A legifjabb rózsa keblén,
Mint sohajtás, úgy hal el.

Az üdlak-projekt állóvágta. Fémváz-akropolisz a díszlet (az előadást tervezőként is jegyzi Balázs Zoltán), ahonnan a Tünde-Csongor énkettős – úgy pattanhatott ő ki a rendező agyából, mint a Zeuszéból Pallasz Athéné – legfeljebb olyankor ereszkedik alább, ha helyre van szükség a boldogságkereső útjukat keresztező lények jelenetei számára. A lények – a lényegük szerint – összevonódnak. A vándorok (Kalmár, Fejedelem, Tudós) szerepét Bartha Lóránd játssza, sőt ő az ál-Balga Kurrah is. Az igazi Kurrah Sipos Marianna, aki végül az Éj csillagporos leplében kísért majd; Berreh (a másik ördög) Denk Viktória, egyben Ledér egyik alakja; Duzzog, (a harmadik ördög) Balogh Eszter, a másik Ledér is. A Nemtők szerepében is – ők hárman. Mirígy, a boszorkány – Kéringer László. Amíg meg nem szólal, azt hihetem, hogy a szerző utasításához híven, időnként dalban fogom kapni a szerelemlét filozófiájához az érzelmi töltetet. A megszólalása teszi nyilvánvalóvá, hogy Sáry László a cappella zenéje az előadás meghatározó hangzásrétege. Kéringer, a tenor recitativójából meredeken felfelé, vagy lefelé elkalandozó közbevetéseivel, és Fekete János Jammal beatbox-effektusaival Tündéből-Csongorból szól: a dupla tudat által generált, irracionális összhangzat. Mirígy az egyben a kettő (2 in 1) Csongor-feléhez könyörög kötelékeitől való megszabadításáért, a felelet azonban a Nemtők kórusától érkezik. Szilágyi Ágota Csongorként először akkor szólal meg, ami után a szabaddá tett Mirígy, egy beatbox átok kíséretében el nem távozik: az V. felvonás utolsó strófáját, Tünde szövegét énekli:

Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.

Egyértelművé teszi a rendező, hogy egy tér-idő valóságából kibillentett mese az ajánlata, a legkevésbé sem „A pogány kúnok idejéből”, s még annál is kevésbé abból a valóságból, amely Ilma és Balga képében a kergetőző szerelmeseket övezi. Pedig Bödők Zsigmond – földmívelő, utóbb Csongor szolgája – és Tankó Erika – Ilma, Balga hitvese, Tünde szolgálója – tanítani valóan míves, intelligensen realista ábrázolásban hozza színre a hús-vér szerelmi házasságban élő emberpárt, csakhogy a viseletük (Ilma hajában a kötőtűk özöne, például), vagy a beatbox hördülései, részévé teszik az álomnak az ő kettősüket is. A dekonstrukció kontrapunktjai. A kibillentés azonban üdvösen sikertelen: modellezhetünk általa markánsan jelenkori történetet. Tegyük fel, hogy Mirigy az Éj nevű férjétől elvált, az édeslányukat, Tündét egyedül nevelő mostohafajzat, akinek minden törekvése arra irányul, hogy az előző (vagy közbülső) kapcsolatából származó, rút Rókalányának átjátssza Tünde atyai hozományát. Tünde férfieszménye az édesapja. Elképzel magának egy hozzá hasonlót, s ezzel a benső férfival kergetőzik. Tudaton belüli szimulációval halad végig a közeledés, a kikerülés, a tettre lobbanás, a saját gerjedelme elől való megfutamodás stációin; hol önmagában, hol a másik nemben, vagy külső akadályokat pajzsként tartva maga elé, halogatja a beteljesülést. Végül az anyja egy apjának beöltöztetett Éj-palástú lidércet ereszt rá, aki elűzi őt Tündérhonból, a földi halandók közé. Tünde a színpad szélére sodródik, s onnan alávetődve, egy nézőt emel magához párjául. Perczel Adélba (Etelkába) Tegyük fel, hogy Mirigy az Éj nevű férjétől elvált, az édeslányukat, Tündét egyedül nevelő mostohafajzat, akinek minden törekvése arra irányul, hogy az előző (vagy közbülső) kapcsolatából származó, rút Rókalányának átjátssza Tünde atyai hozományát. Tudaton belüli szimulációval halad végig a közeledés, a kikerülés, a tettre lobbanás, a saját gerjedelme elől való megfutamodás stációin; hol önmagában, hol a másik nemben, vagy külső akadályokat pajzsként tartva maga elé, halogatja a beteljesülést. Végül Mirígy az ördög Kurrahot az Éj palástjába öltözteti, s kiűzeti vele Tündérhonból a földi gyönyörökre vágyakozót, a halandók közé. Az Éj szavai Tündét a színpad szélére sodorják, s onnan alávetődve, egy nézőt emel magához párjául. Fatalizmussá sorvad az eszmény.

Az Akropoliszra cipelt néző történetesen férfi volt Gyulán, de választhatott volna nőt is Szilágyi Ágota, s akkor nem Tündének hívnák a kiűzöttet, hanem Csongornak, aki nem apaimádó volna, hanem anyafüggő, s Mirígy lenne a fiára féltékeny apa. Az előadás alapján, a képlet teljességgel megfordítható. Ahogyan a rendező fogalmaz, a kettő (az Én és a Másik) egymás nélkül nem létezhet; egymást feltételezi és kiegészíti... animus és anima. Az egymásba átolvadó Nő és a Férfi „személyiség-modell” redukált és integrált kettőssége, a játszók és a közönség által megteremtett “imaginárius térben”, találhatnak egymásra... 1831-ben, a mű születésekor Vörösmarty a lanyhuló hevű reformok korának Závadája. Ő az első, saját irodalmi terméséből megélő költő Pesten. Ponyvaalakban jelennek meg a művei, az újabbak utcára kerülését szinte lesik az olvasók. Gergei Albert História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról című széphistóriája köré izgalmas eszmei zűrzavart komponál a nyájas nagyérdemű számára. Az olvasói tudatban természetesen talányosságként aposztrofálódik a káosz, borzongató-sejtelmes várakozásba fordul a kozmogónia, s társul mindehhez – nem egészen organikusan, inkább direkt marketingfogásként – a cselekmény idejét megjelölő utalás: „A’ pogány kúnok idejéből”. Így folyik a világ. Most adott Balázs Zoltán érzékenysége, a Maladype színészeinek kifejlett tehetsége, a hangadottságaikra figyelemmel dolgozó zeneszerző, a biedermeieres árnyalatú eklektikában utazó jelmeztervező, Németh Anikó humora az egyik oldalon, s a színházi világpiac kereslete a másikon. Fesztiválesélyesnek érzem ezt az ókorian talányos meséjű, poszt-biedermeier előadást, amely ráadásul a négyzetes gúla alakú, négy lépcsősoros (valószínűleg összecsukható) fémvázas Akropoliszával, könnyen célba ér.

Balogh Tibor, Magyarteatrum.hu, 2017

Balázs Zoltán rendezésben, (Jean Genet- Sáry László: Négerek), tucatnyi Bárka-színész playbackelt fantasztikus énekesek hangjaira, a játék, a mozgás és a zene tökéletes egységet alkotott. A mostani darabban a merész rendezői koncepció négy színésszel és négy énekessel jelenít meg kétszer annyi a szerepet. A kiindulópont az örök klasszikus, a hozzáállás meredeken kortársi. Egyetlen teniszbírói állványzat a vertikális játéktér, körötte kergetőzve, létrákon fel-le kúszva lakják be a szereplők. Szilágyi Ágota játékában könnyen követhető a kétarcúság, Csongor és Tünde hektikus váltakozása, Tankó Eriká-nak csak Ilma jut, ám időnként ő mondhatja a kivilágló nézőtér felé a filozofikus szentenciákat. Már a Platonov idején feltűnt egyes színészek szinte szavankénti, görcsös hangsúlyozása, amely ütemenként töri meg a folyamatos deklamáció áradását. Teljesen érthetetlen, hogy miért? Az erőltetett akcentálás bizony most is sokszor kerékbe törte Vörösmarty Mihály mennyei poézisét. De mindenért kárpótol a csodálatos zenei anyag, Sáry László széles ámbitusú, prozódiabarát partitúrája, a többszólamú, kánonokat, imitációkat hordozó, átszellemült vokalitás. A helyenként nyaktörő regiszterváltások és az irdatlan mennyiség veszett kihívás az énekeseknek, akik elképesztő intenzitással, bravúrosan állják a sarat. Kéringer László morbid Mirigy-parókában néha basszusmélységeket is érintő orgánummal intrikál, bazalt-tengelye a produkciónak. Fekete János "Jammal" az énekszólamokra érzékenyen reagáló effektusai és a virtuóz szájdob-ritmusok XXI. századi atmoszférát teremtenek, mesteri kölcsönhatásba lépve a kortársi komolyzenével. Németh Anikó színes jelmez-orgiát kreál, tüneményesek a lányok csillám arany-ezüst-rózsaszínben, lenyűgöző az Éj Királynőjének emeletnyi csillaguszálya. Sipos Marianna maratoni hosszúságú a cappela áriájában hajmeresztő ugrásokkal, végtelen állóképességgel triumfál, Denk Viktória a bájos Nemtő, a harapóskedvű Berreh mellett Ledérként tripláz. Mezzotündérként Balogh Eszter cinkos mosolyokkal, káprázatos mozgással, elbűvölő megjelenéssel magaslik ki, posztmodern betétként még két frivol operett-kuplét is elénekel attraktív gesztusokkal fűszerezve: "Pesten jártam iskolába" - Rózsalevél kicsi rózsalevél..."Bartha Lóránd villámgyors nyílt színi átvetkőzésekkel, egyre kevesebb öltözékben mind a három vándort, a Kalmárt, a Fejedelmet és a Tudóst kétszer is hozza, de emlékezetes a magas térdemeléssel menekülő, a természetesen szirénhangú feminin ördögfattyak űzte, ijedtfehér ugróegérré fakult Vörös Rókaként is. Balga szerepében, mint az egyetlen igazán emberi lény, a félelmetes karizmájú Bödök Zsigmond eleven humorával az előadás legerősebb alakítását nyújtja. Tündérmesénél többet ér egy jó alvás vagy egy oldal szalonna, nem is beszélve a tenyerestalpas Ilma decens bájairól! Felhág a magasba, beint a nagypillanatára váró "Jammal"-nak: feldübög a tuci-mámor, eszméletlen rap-cunami tör ki, bizony mondom, ebből szívesen hallgattunk volna akár többet is! Balázs Zoltán rendezése fölényesen uralja a színpadtér minden köbcentiméterét, folyamatos mozgásban örvénylik a mesejáték, feszes tempóban sistereg a cselekmény. A kezdetben ledöbbent publikum fokozatosan akklimatizálódik az ismeretlen stílushoz, a végén interaktív reagálással soraiból még egy Csongor is kerül a fináléba... A Maladype és a Gyulai Várszínház közös produkciója a korszerű színház felé mutató bátor vállalás, eredeti szemléletű, a megszokás gátjait áttörő alkotás, a költői textus, a pazar látvány és az újszerű zene bűbájos kevercse. A budapesti klórozott csapvíz után mámorító a gyulai... Tiszta forrásból, teli pohárral!

Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2017

Hogyan lehet egy polgári lakás szobájában egy kozmikussá felnagyított nap alatt bejárni az egész világot és választ kapni létünk legelemibb kérdéseire? Egy időmértékes verselésű szöveggel, némi beatbox-szal kevert operával, és bravúros színészi megoldásokkal. Ennek az egyvelegnek a megvalósítására tett kísérletet Balázs Zoltán és a Maladype.

A napokban szomorúan olvastam, hogy több nagyszerű gimnáziumi kötelező olvasmány került a szakadék szélére, mert a középiskolás diákok számára lassan élvezhetetlenné válnak ezek az alkotások. A felsorolásban olyan nagy hatású művek szerepeltek, mint a Bánk bán, Az ember tragédiája vagy épp a Csongor és Tünde. Ez a három nagy dráma mind a magyar romantika alappillérei közé tartozik az irodalmi kánonban. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért lehet egyre nehezebben érteni és élvezni őket, de be kell látnom, hogy bonyolult nyelvezetük, töredékességük és szövevényes cselekményük miatt valóban egyre inkább nehezített pálya lehet a fiatalabb generációknak, ha olvasott szövegről van szó. Színházi alkotók számára mégis olyan játszóterek ezek a világok, amikben a 19. század óta folyamatosan kipróbálják magukat fiatalabb és idősebb, kőszínházi és független alkotók egyaránt, ezzel is elősegítve azt, hogy megmaradjanak ezek a sokak szerint már kissé nehezen olvasható, de a mai napig páratlanul izgalmas szövegek és történetek. Balázs Zoltán Csongor és Tünde rendezésében minden időtlenné válik, ahol megkérdőjelezhetetlen, hogy a dráma alapszövetéhez mindig volt és lesz is közünk.

A színlapon szereplő elemek már önmagukban kissé ellentmondásosak, a szó jó értelmében, hiszen a parányi lakásszínházi térben, a prózai színészeken kívül, szoprán, mezzoszoprán és tenor hangfekvésű előadók szerepelnek. A játék mégis Fekete János "Jammal” szájdobolásával kezdődik. A felütés frappáns, a szokatlan hangeffektek képzeletben máris átrepítenek egy különös, földöntúli helyre. Egy kissé átalakított, kiselejtezett teniszbírói székkel találjuk szemben magunkat. Ennek a világnak a tetején ül Mirigy (Kéringer László) és az ölében alvó aranyfürtös Tünde (Szilágyi Ágota). Habár az általános olvasat szerint a magyar népmesék boszorkányalakjai többnyire nők, a boszorkánymestereket Európa-szerte mégis férfinak képzelték el a különböző hiedelmekben és hitvilágokban. Balázs Zoltán nemtelenné tette a gonoszt ebben az előadásban, ahol egy földig érő, csipkegalléros, női ruhába bújtatott tenor minden földi baj okozója, akinek vérben forgó szemei elől minden tekintet menekülne. Az ijesztő hatások mellé több látványos és egyben kissé komikus elemet is csempészett Mirigy karakterébe a jelmeztervező (Németh Anikó) és a rendező. Ilyen például a Tim Burton fantáziavilágát idéző piros hajszerkezet Kéringer László fején, de Silviu Purcărete Mefisztója is eszünkbe juthat, az ominózus boszorkányszombat jelenetben. A csilingelő hangon éneklő Tünde egyetlen bajtársa a neki prózában felelő Ilma (Tankó Erika), akinek csak mesebeli ruhája jelzi, hogy már ő is Tündérhonhoz tartozik, szíve visszahúzza tenyeres-talpas szerelméhez, Balgához (Bödők Zsigmond). A darab egész zenei rendszere hamar megérthető, hiszen a transzcendens, nem evilági lények fennkölt énekbeszédben szavalják Vörösmarty sorait, míg a halandó, földi emberek szóban fejezik ki magukat, az eredeti műhöz híven, megannyi megmosolyogtató trágársággal és alpárisággal.

Az előadás egyik érdekessége, hogy Csongort és Tündét is Szilágyi Ágota formálja meg, az ókori görög színjátszás hagyományaiból ismert „egy test, egy lélek” szellemiségében, pontosabban, „az Én és a Másik” gondolatának jegyében, hogy a rendező koncepcióját idézzem. Az egymást kiegészítő, és az egymás nélkül élni nem tudó szerelmesek itt valóban összeolvadnak, Sáry László zenéje pedig varázslatosan végigrepíti őket és minket is a nem mindennapi utazáson. Az ördögfikat és a nemtőket a három operaénekesnő (Balogh Eszter, Denk Viktória, Sipos Marianna) alakítja, akiknek a jelmezéről és parókáiról leginkább a kilencvenes évek sci-fi sorozatai jutnak eszembe: mintha most szálltak volna le arról az űrhajóról, aminek kapitánya az Éj birodalmának királynője. Egymással folyton civakodó éles hangjukban rengeteg a játékosság és a gyermeki báj, de az emelkedett pillanatokat is sokszor ezeknek a tiszta, kiváló minőségű operaénekléseknek köszönhetjük. A történet végére Tünde lemond halhatatlanságáról és prózára vált, Csongor viszont, aki csalódik a három vándor (Bartha Lóránd) által felkínált földi örömökben, operában kezd el beszélni. A kezdetben virágzó kerthez és a tündérfához visszaérve Tünde megtalálja szerelmét, aki szó szerint mindvégig ott volt az orra előtt. Elfoglalja a bírói szék tetején azt a helyet, ahol kezdetben Mirigy trónolt, és ölébe hajtja kedvese fejét, fokozva a dráma szerkezetének folyamatos körkörösségét.

A boldogság megtalálása és a közben megtett út fontosságának kérdésköre nem korhoz kötött, a művészi megjelenítésnek viszont jót tesz, ha annyi humort, ötletet és újszerű gondolatot visznek bele az alkotók, mint Németh Anikó, Sáry László és Balázs Zoltán hármasa. Így talán nekünk is könnyebb a veretes verselésű Vörösmartyval tartanunk „örülni az éjbe”.

Rezek Bori, Revizoronline, 2017

Balázs Zoltán, a Maladype vezetője beszélt a néhány hónapos hallgatásról, a társulat múltjáról és jelenéről, illetve a függetlenek helyzetéről.

Balázs Zoltán, színész, rendező, a magyar színház nemzetközi elismertetéséért a Színházi Világnap alkalmából a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Magyar központjának elismerésében, Hevesi Sándor-díjban részesült. A Maladype Színház művészeti vezetője nemcsak saját társulatával, de rendezőként is rendszeres vendége a világ különböző fesztiváljainak, színházainak. Rendezett már Amerikában, Franciaországban, Németországban, Szlovéniában, Szlovákiában és a rendkívül erős román színházi életnek is visszatérő alkotója.

2018. május 31-én mutatta be a nagyhírű bukaresti Odeon Színház a kortárs lengyel szerzőnő, Elżbieta Chowaniec Gardénia című darabját Balázs Zoltán rendezésében. Színészként Shakespeare III. Richárdjának címszerepében láthatta a cseh közönség a brnói Theatre World Nemzetközi Színházi Fesztiválon. Viktor Kravcsenko önéletrajzi kötetéből készült Én a szabadságot választottam című egyszemélyes kiáltványát Washington után Kárpátalján, Délvidéken, Felvidéken és Erdélyben is bemutatta; a többállomásos turnéról „Szabadság-körút” címmel dokumentumfilm készült. Mindemellett a POSZT Szakmai Tanácsadó Testületének tagjaként a függetleneket képviseli.

Hazai és külföldi meghívásokról, a boldogságkeresés meséjéről, a függetleneket érintő szakmai kérdésekről osztotta meg a gondolatait és arról is, hogy miért nem adott hónapokig interjút.

- Több romániai színházban rendezett már, de a fővárosban most először.Hogyan jött létre az együttműködés a bukaresti Odeon Színházzal?

- A Franciaországban élő, román származású szerző, Matei Visniec látomásos abszurdja, a Dada Cabaret kapcsán kerültem szorosabb kapcsolatba az Odeonnal. A színház akkori vezetője, a Románia szerte színészként és színházigazgatóként is elismert Dorina Lazar, a Budapesten nagy szakmai- és közönségsikerrel bemutatott Dada-előadást szerette volna rendezésemben román színészekre „igazítva” színházában is bemutatni.

Ezen szándéka végül egyeztetési okok miatt nem valósult meg, de az időközben kialakult személyes és művészi kapcsolatnak köszönhetően rendezőként meghívást kaptam a 2017/2018-as évad első felére. Szerződéskötés előtt pár nappal azonban Dorina Lazart váratlanul leváltották és az Odeon élére Cristian Sofront nevezték ki új igazgatónak, aki meglepetésemre, beiktatása után szintén megkeresett. A felkérés a FabulaMundi Playwriting Europe elnevezésű nemzetközi projekt keretében megvalósuló előadásra szólt, aminek „következményeként” május végén az Odeon Színház bemutatta rendezésemben Elzbieta Chowaniecz Gardénia című darabját.

- Társulatával, a Maladype Színházzal rendszeres vendégei jelentős nemzetközi fesztiváloknak. A Remek hang a futkosásban című előadásukat például hamarosan Örményországban, Makedóniában, Montenegróban, Romániában és Szerbiában is láthatja a közönség. Mitől ennyire keresettek a Maladype-előadások?

- Elsősorban talán sajátos színházi nyelvezetüknek és non-komformista jellegüknek köszönhetően. Másrészt társulatunk több éves szakmai jelenlétének a hazai és a nemzetközi színházi fesztiválokon és fórumokon, ahol az elmúlt évek során Irántól Amerikáig sokan felfigyeltek már azokra a specifikus folyamatokra, amelyek a Maladype folytonosan megújuló színházi látásmódját és működését jellemzik. Fontosnak tartjuk a koncentrált műhelymunkát, az intenzív színészi együttlétet és a közönséggel való folyamatos kommunikációt. Színészeink erősségei közé tartoznak a nyelvi alkalmazkodás, a rugalmas helyzetkezelés, valamint a rögtönzéseken alapuló színészi játék, amely azonnal reagál a közönséggel közös térben történő eseményekre.

Repertoár előadásaink között klasszikus és kortárs, összművészeti és non-verbális művek egyaránt megtalálhatók, így a különböző tematikájú fesztiválok könnyen rátalálnak a számukra érdekes Maladype-előadásra. Világviszonylatban előnyt jelent az is, hogy alkotóműhelyünk saját, általam kifejlesztett alkotói módszerrel rendelkezik, így a vendégjátékok alkalmával a fesztiválokon színésztréninget, workshop-bemutatót is tartunk a növendékeknek és szakmai érdeklődőknek.

- Nemrég a Theatre World Nemzetközi Színházi Fesztiválon Shakespeare III. Richárdjának címszerepében láthatta a brnói közönség. Miben más Zsótér Sándor III. Richárd-rendezése és az ön által megformált szerep, mint az eddig látott és jelenleg is látható Richárdok, és hogyan fogadta az előadást a csehországi közönség?

- Sajnos még nem volt alkalmam látni sem a Nemzeti Színház, sem a Radnóti Színház III. Richárd-előadását, így összehasonlítani nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy a három színházban, három teljesen különböző rendezői megközelítést és színészi interpretációt láthat a magyar közönség. Zsótér Sándor koncepciójában számomra a „gyógyászati segédeszközök” elhagyása volt a legfelszabadítóbb és a „szellemi játékvezér” józan magatartásából fakadó „relatív igazságok” felismertetésének képessége a környezetre vonatkozóan. A mi előadásunkban a richárdi-program végrehajtása csakis a gazdaságos és eleven színjátszás eszközeivel lehetséges, ahol Richárdként a gondolkodás érzéki élményét élhetem át olyan játszótársakkal, akik – Zsótér Sándor színházán nevelkedve -, az összpontosítás, a stílus- és arányérzék nagyszerű képviselői.

Színészként a legnagyobb kihívást a környezet bőre alá való beszivárgás játékos közvetlensége és az önmaga meggyőződéseitől megmámorosodott királyi udvar viselkedésének napelemként való visszatükrözése jelenti. Közel negyvenszer játszottuk az előadást, de a „nagy kettősök”, Lady Anna és Gloster, Erzsébet és Richárd vagy Richárd és Buckingham jelenete, még egyszer sem ismételték önmagukat; minden alkalommal másféle hajlékonyságot és szellemi modulációt igényelnek tőlünk.

Azt hiszem, hogy rendhagyó III. Richárd adaptációnk iránt a nemzetközi fesztiválok érdeklődését is a minimalista színészi jelenlét energiája, az előadás intim és közvetlen jellege, a jeleneteket fragmentáló dinamikus és változatos zenei hangzás, valamint a Shakespeare klasszikusában új hangsúlyokat elhelyező rendezői koncepció keltették fel. A május végi sikeres csehországi vendégjáték után, a makedóniai Shakespeare Fesztiválon, Bitolában és a németországi Neussi Shakespeare Fesztiválon is bemutatkozik előadásunk.

- Az elmúlt időszakban számos interjút lemondott, többek között Csongor és Tünde-rendezése kapcsán is. Mi volt az oka a hallgatásnak?

- Egyszerűn nevetségesnek tartottam, hogy a meetoo kampány kellős közepén azon elmélkedjek nyilvánosan, hogy mit jelent számomra Csongor és Tünde története, hogy milyen alternatívákat kínál Vörösmarty a boldogság megtalálására, és hogy miért tartottam fontosnak, először a drámai költemény színpadra állításának történetében, hogy Csongor és Tünde kettős szerepalakját egyazon színésznő, Szilágyi Ágota játszhassa el.

A rendezők többsége talán épp a zaklatási ügyek miatt tartotta volna időszerűnek és hasznosnak a Vörösmarty-mű aktuális vonatkozásait boncolgatni, de a boldogságkeresés története számomra sokkal érzékenyebb és összetettebb problémakört jelent, semhogy lerángassam a hétköznapi sárdobálás terepére. Senkit vagy csak nagyon keveseket érdekelt volna, hogy miért keveredik rendezésemben Sáry László kortárs zenéje Fekete János „Jammal” különleges beatbox effektjeivel és hogy Mirígy androgün alakját miért Kéringer László tenoristára bíztam. Egyszóval ahogy Vörösmarty hőse, én is belenéztem a kútba és az ott látottaktól egy kis időre elnémultam...

- Milyen szándék vezérelte, amikor Vörösmarty Csongor és Tündéjében Szilágyi Ágotára bízta a férfi és a női főszerepet?

- Ahogy az előadás ismertetőjében is megfogalmaztam, érdekelt az egymásba átolvadó Nő és Férfi „személyiség-modell” redukált és integrált kettőssége, vagyis az a találkozási felület, ahol a kettős tudatú Hős(Nő) képzelete által megteremtett valóság saját rendszerbe foglalja önmagát. Szilágyi Ágota személyében pedig olyan teremtőkedvű alkotót ismertem meg az elmúlt évek során, aki különböző szerepeinek „belső bolygásai” során szerzett felismerései által képessé vált a színészi-emberi önleleplezésre. Első szám egyes személyű fogalmazásmódja, biztos verbális és vokális tudása garanciát jelentett a rendhagyó vállalkozás sikeres kivitelezéséhez.

Fantasztikus élmény volt figyelni őt a próbák során, ahogy időnként elveszíti Csongort és megtalálja Tündét, majd fordítva; a két szerepalak spirális egymásba tekeredése szinte utolsó pillanatban következett be, de mindannyiunk számára, akik jelen voltunk e pillanatban, hatalmas reveláció volt. A gyulai és a budapesti bemutatót is nagyon jól fogadta a közönség és a szakma. Az érdeklődés folyamatos, így Ágotának és a többi szereplőnek is gyakori lehetősége van az egyre organikusabb jelenlét elérésére. Külön öröm, hogy a Gyulai Várszínház Csongor és Tünde kettős szerepének megformálásáért az idei évadban Ágotát Őze Lajos-díjban részesítette.

- Hogyan látja: a jelenlegi, erősen tematizált színházi közéletben milyen létjogosultságot és érvényességet kaphat Csongor és Tünde története?

- Csongorhoz vagy Tündéhez hasonlóan a saját út megtalálása és annak megőrzése, mindenképpen erős emberi és alkotói rezisztenciát igényel. A belső hovatartozás kérdése, a rossz beidegződések elhagyása és a megszerzett értékek folyamatos újragondolása minden művész számára komoly felelősséget és kihívást jelent. A Hármas úthoz érve kivétel nélkül mindannyiunknak meg kell kérdeznünk önmagunktól: Merre tovább és miért éri meg? Trendek mentén próbáljuk magunkat helyzetbe hozni vagy kitartunk saját elképzeléseink érvényessége mellett? Kanonizált megoldásokat követünk vagy újakat keresünk?

„Klasszikus” kérdések, melyeket előbb vagy utóbb a színházcsinálók minden generációjának szükséges feltennie önmagának. Vörösmarty hőseihez hasonlóan időnként kérlelhetetlenül rá kell kérdeznünk az igazodás, a függetlenség, a biztonság és a kockázat kényes témáira és aktuális összefüggéseire. Független színházi alkotóként és vezetőként különösen fontos és megkerülhetetlen feladat.

- Korábbi nyilatkozata szerint az előadás nem „megoldásokat” és „végeredményeket”, hanem egyfajta útkeresést, illetve alkotói elszámolást is jelent. Honnan indult, milyen úton és milyen cél felé halad, merre tart most alkotói pályáján?

- Azt a „legkisebb közös nevezőt” keresem munkáimban, ami az egymástól látszólag távolálló tartalmakat, gondolatokat és szándékokat egységbe szervezi és összetartja egy-egy eseménysor szétfutó szálait. Csongor és Tünde történetében is olyan imaginárius terek után próbáltam kutatni, ahol az ok-okozati összefüggések új értelmet nyerhetnek és a már megszokott viszonylatok elveszíthetik stabilitásukat. Odüsszeuszhoz, Fausthoz, Peer Gynthöz vagy épp Csongorhoz hasonlóan én is az utazás élményét hajszolom, és minden újabb vállalásommal valójában csak a megérkezést szeretném késleltetni. Sokféle feladatom azon minőségi összességét keresem, amelyek a „lényeglátás” jegyében szervezik mindennapjaimat, jövőbeni munkáimat. Megállítani kicsit a pillanatot, kiélvezni, bátorsággal és céltudatossággal feltöltődni, ez talán most a legfőbb vágyam.

- Rendezéseit különleges költőiség és egyedi látásmód jellemzi; színpadi fogalmazásmódja nem illeszkedik a különböző aktuális színházi trendekhez. Munkáit mégis kiemelt szakmai- és közönségérdeklődés övezi, gasztro-nyelven fogalmazva: ínyencségek, gourmet-k. Mi az oka, hogy ennyire el kíván térni a színházi kánontól?

- Sosem foglalkoztam a színházi divathullámokkal és elvárásokkal; a kezdetek óta saját utamat járom, és „elvetemült” játszótársaimmal együtt, akik ezen a sajátos expedíción elkísérnek, előadásaimban azokra a kérdésekre keresem a válaszokat, amelyek leginkább foglalkoztatnak minket. Rendezéseim akkor sem illeszkedtek a magyar színházi közízléshez, amikor Ghelderode, Weöres, Genet, Maeterlinck, Hölderlin vagy Wyspianski különös és szokatlan darabjait fogalmaztam színpadra, és akkor sem gondoltam az aktuális színházi megmondókra, amikor Büchner klasszikusának, a Leonce és Lénának huszonöt jelenetét készítettük el négyszeres variációban vagy az Übü királyt négy szereplővel egymásra halmozott újságbálák között.

Így tettem, mert így tartottam érvényesnek. Szerencsésnek tartom magam, hogy saját társulatom mellett más színházakban is dolgozhatok, és hogy külföldi rendezéseim során olyan változatos színházi gondolkodásmódokat és kultúrákat ismerhetek meg, amiknek köszönhetően távol tudok maradni mindenféle zárt és belterjes színházi közegtől. Az évek során sokféle műfajban kipróbálhattam magam, a prózától, az operán át a bábelőadásokig, és idővel sikerült a skatulyákat is kikerülnöm, ahova egyes szakírók kitartóan szerettek volna elhelyezni. A Maladype jelenlegi repertoárján ugyanúgy megtalálhatóak Shakespeare, Csehov, Vörösmarty művei, mint Genet, Lagarce, Weöres vagy Sáry László darabjai. Avantgárdnak lenni a klasszikusok, és klasszikusnak az alternatívok között valóban jelent egyfajta exkluzivitást. (Színházi) ínyenceknek alkotni pedig nagy megtiszteltetés és egyben nagy felelősség.

- A Viktor Kravcsenko önéletrajzi kötetéből készült Én a szabadságot választottam című egyszemélyes kiáltványát határon túli turnén adta elő, amelyet forgatócsoport követett. Milyen koncepció köré szerveződik a Kravcsenko-turnét hamarosan bemutató dokumentumfilm?

- A négy éve útjára indított többfázisú Kravcsenko-projekt kétségkívül szerencsés csillagzat alatt született. A könyv jogainak megszerzése, a mű magyarra fordítása, a kötet saját kiadásban való megjelentetése, a sikeres színpadi adaptáció, a hátrányos helyzetű diákokhoz eljuttatott „Kravcsenko-ügy”, az amerikai és a határon túli turné, amelynek keretében a forgatócsoport gyerekkorom helyszínére, Máramarosszigetre is elkísért, mind azt bizonyítja, hogy megérte a támogatók, a szakértők és a Maladype munkatársainak kitartása és lelkesedése mellyel Viktor Kravcsenko története iránti elkötelezettségemet az első pillanattól kezdve segítették.

A dokumentumfilm koncepciója a „tiszta emlékezet” ügyének komplexitását erősíti és bemutatásával a „személyes szabadság és felelősség” kérdéskörét vizsgálja olyan környezetben, ahol a legalapvetőbb jogok és demokratikus értékek kerültek veszélybe. Viktor Kravcsenko élettörténetét ezeken a helyszíneken tolmácsolni komoly színészi kihívást jelentő, embert próbáló feladat volt. A közel egy órás film mindenki számára kódolható lényege: hazugságokra nem lehet valóságot építeni.

- A függetlenek képviselőjeként a POSZT Tanácsadó Testületének tagja. Hogyan értékeli a Testület eddigi munkáját?

- A Tanácsadó Testületben La Fontaine-hez hasonlóan a FÜGGETLENSÉG szemlélődő és szabad képviselőjeként (francia kifejezéssel élve) mint „Un independant”, azaz mint „Egy független” veszek részt, ahol a Testület többi tagjával együtt elsősorban a POSZT ügyeivel kapcsolatos aktuális és jövőbeli kérdések megvitatásával foglalkozunk. A független színházi szférát érintő problémákról természetesen gyakran esik szó, de ezek hosszú távú orvosolását sajnos nem a POSZT Tanácsadó Testülete fogja elvégezni. Azonban minden olyan javaslat megfontolásra kerül, ami a kezdő vagy a több éves múltra visszatekintő független társulatok szakmai bemutatkozását, képviseletét vagy megmérettetését hatékonyan segítheti a POSZT verseny- és/vagy off-programjaiban. Eddigi tapasztalataim azt erősítik, hogy az egyeztetések törzsi háborúktól mentesen, szakmai szempontok mentén zajlanak, és mindannyian azon vagyunk, hogy a különböző vélemények és álláspontok minél elasztikusabb mozgásteret biztosítsanak a különböző alkotói elképzeléseknek és igényeknek.

- Értékelésre kerültek a független színházak éves működési pályázatai. Az elmúlt években számos kérdés megfogalmazódott a pályázati rendszer egészével kapcsolatban, és több jelentős alkotóműhely is kifejezte elégedetlenségét a kurátorok döntését illetően. Színházával kilépett a Független Előadó-művészeti Szövetségből. Mivel volt elégedetlen a FESZ-t és a kurátorokat illetően?

- Leginkább azzal, hogy semmilyen formában nem éreztem magunkat a szervezet által képviselve. A kurátorok döntése mögött pedig semmiféle valós eredményekre, konkrét szakmai múltra és működési stratégiára érvényesíthető indoklást vagy előremutató elképzelést, javaslatot nem tudtam felfedezni. Véleményem szerint az évenként változó hektikus kurátori álláspontok – a „Minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek”, az „Úgyis megszerzik a fedezetet külföldi fellépéseikből” vagy a „Jusson mindenkinek” – alapján megítélt működési pénzek pazarló és koncepciótlan szétosztása sehogy sem kompatibilis azokkal a hazai és nemzetközi terepen is mérhető eredményekkel rendelkező társulati befektetésekkel, amelyek (ahogy azt minden évben maguk a kurátorok is elismerik!) csak néhány alkotóműhelyt jellemeznek: Forte Társulat, Káva Kulturális Műhely, Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, Maladype Színház, Pintér Béla és Társulata, Proton Színház és Stúdió K. Színház.

A több éve húzódó független színházi anomáliákra hívja fel a figyelmet a működési pályázatok idei eredményhirdetésekor a kurátorok által megfogalmazott és közzétett „Indokol a Kuratórium” címet viselő javaslatcsomag is, melynek kiemelt részeként a kurátorok (immáron sokadik éve!) azt javasolják, hogy hozzanak létre „egy kiemelt kategóriát azon évtizedes múltra visszatekintő, stabilan és kiszámíthatóan működő társulatok számára, akik önkormányzatoktól való függetlenségük miatt nem lehetnek kiemelt előadó-művészeti szervezetek, ám mutatószámaikban gyakran hasonló nagyságrendű előadásszámot és/vagy nézőszámot produkálnak.” Azt is kérik, hogy: „A kiszámíthatóság, tervezhetőség és fejlesztés érdekében ezen szervezetek számára tegyék elérhetővé a 3 éves pályázás lehetőségét, évenkénti beszámolási kötelezettség mellett, amire az Emtv. jelenleg is lehetőséget ad.”

A javaslatokkal maximálisan egyetértek és ésszerűnek, időszerűnek is tartom, de az egyik érintett társulat vezetőjeként nem értem, hogy a megítélt működési összegek közti számottevő különbséggel miért épp azok osztják meg a független terület jelentős képviselőit, akik ezt a lengyel mintára épülő működési stratégiát hangsúlyozzák indoklásukban, és kiemelt kategóriát sürgetnek a már említett társulatok számára. Mi indokolja, hogy évek óta 12-15 millió forinttal kevesebbet ítélnek meg számunkra azok az „értékfelelősök”, akiknek minket (is) képviselő döntéshozóként pontosan kell tudniuk, hogy milyen plusz terhet jelent például a Maladype életében a saját játszóhely fenntartása, a technikai személyzet és infrastruktúra hiánya, valamint a folyamatosan növekvő bérleti díjak előteremtése?!

Minden tájékozott szakmabeli tisztában van azzal, hogy bizonyos független társulatokkal összehasonlítva, a Maladype mögött nincs sem olyan befogadóhely, sem olyan intézmény vagy szervezet, amely biztosítaná számunkra vagy finanszírozná helyettünk ezeket a mindennapi működésünkhöz szükséges alapfeltételeket és kiadásokat, így tökéletesen érthetetlen számomra, hogy miért tartanak évek óta „takaréklángon” minket, és miért nem a szakmai szempontok döntik el elsősorban a különbözőféleképpen életképes színházi műhelyek sorsát. A több éve kialakult helyzet súlytalanságát mutatja az is, hogy a társulatok többsége már a Közlemények megjelentetésében sem lát érdemi reakciólehetőséget.

- Úgy tűnik, mintha minduntalan visszatérne egy kiindulóponthoz, mintha újradefiniálná, újrafogalmazná önmagát, alkotói és művészi látásmódját, színházát. Pár éve sikeres és nagy szériát futott előadásokkal teli repertoárját lenullázta és újjáépítette a színház műsorát. Mára ismét eljutott oda, hogy díjazott, nemzetközileg is keresett előadások alkotják az új műsorrendet. Hogyan értékeli a 2017/2018-as évadot és milyen irányba szeretné kormányozni a Maladype Színházat a következő években?

- A Maladype színházi szemléletét a kezdetek óta a készenlét határozza meg. Ennek az állapot-origónak köszönhető, hogy önmagunkat mindig újrateremteni képes társulat maradtunk, és kereső-kutató alaptermészetünkbe továbbra is könnyen illeszthetőek olyan művek, mint Genet Balkonja vagy Lagarce Louis-ja, melyek a 2017/2018-as évad bemutatói voltak. Tadeusz Kantor, az egyik legkomplexebb színházi alkotó szerint: „Létezik egy másik bejárat is, egy szegényes oldalajtó, amely nem túl elegáns, sőt az is lehet, hogy nevetséges, de azon keresztül beosonhat a művészet...” Azt hiszem, komolyan kell őt vennem és fel kell kutatnom ezt a bejáratot, kinyitni és szabadon hagyni mindazok számára, akik velem együtt a változást, a folyamatos fejlődést keresik.

Egészen konkrétan, ideje megtalálnom a színházi szakmában és az állami apparátusban is azokat a felelősen gondolkodó személyeket, akik képesek végre nagyvonalúan, távlatokban és összefüggésekben gondolkodni. Az ő támogatásukkal szeretném tettekre váltani néhány rég óta húzódó művészi-strukturális elképzelésünket, melyek kitolhatják kissé a „tradícionalizmusba” ágyazott színházi közgondolkodás jelenlegi határait, és szakmai alapon vizsgálhatják a színházművészet aktuális törekvéseit.

Nem utolsósorban szeretném a Maladype számára – aki a 2019/2020-as évadban lesz 18 éves! – is biztosítani azt, hogy a születésnapján végre felnőttként kezeljék, úgy, ahogy az a vállalt és teljesített célkitűzéseihez, hazai és nemzetközi sikereihez, valamint a színházművészeti és a színháznevelési eredményeihez méltó. Nem szeretném, hogy továbbra is a ,rosszul tájékozott „jól tájékozottak”, (MGP) szűk „elitje” határozza meg művészi fejlődésünk strukturális hátterének koordinátáit, folyamatos kiszolgáltatottságunkat táplálva ezzel. Egységes és hosszú távú megoldást szeretnék mindazok összefogásával és közös fellépésével, akik leginkább érintettek a problémában, a szakmai kontinuitás és a kiszámítható, tervezhető működés érdekében képesek a hatékony és eredményes együttműködésre.

Oláh Zsolt, Színház.hu, 2018. június

Budapesten a Mozsár Műhelyben tartott sajtótájékoztatón a Gyulai Várszínház ügyvezetője Elek Tibor átadta a 2017-es évad díjait majd ismertette az idei 55. évadot. Több mint 70 produkció kerül színre köztük 40 év után Székely János: Caligula helytartója, Szász János rendezésében.

A Gyula Város Önkormányzata által alapított Havasi István-díjat Lőkös Ildikó, dramaturg kapja a közel egy évtizedes felolvasó-színházi sorozat szerkesztéséért és dramaturgiai munkájának elismeréseként.

A Gyula Város Önkormányzata és a Gyulai Várszínház által alapított Sík Ferenc-nívódíjat Kulcsár Noémi, koreográfus kapja a W. Shakespeare – F. Mendelssohn: Szentivánéji álom című táncjáték magas szintű művészi megvalósításáért.

A Gyulai Várszínház által alapított Őze Lajos-díjat Szilágyi Ágota színésznő kapja a Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde című bemutatójában nyújtott kiemelkedő előadó-művészeti teljesítményéért.

Kelet-Közép-Európa egyetlen épen maradt, síkvidéki gótikus téglavárának udvarán, a vár környékén, a tószínpadon, illetve a város egyéb játszóhelyein működik 1964 óta nyaranként a Gyulai Várszínház.

Az idén 55. évadában járó Gyulai Várszínház az elmúlt évtizedek hagyományainak megfelelően olyan összművészeti programsorozatot kínál június 24-től augusztus 11-ig, amely a legkülönbözőbb korú és érdeklődésű közönségrétegeknek biztosít színvonalas nyári művészeti élményeket.

46 napon át, 70-nél több előadással várjuk nézőinket, lesz négy saját, illetve más színházakkal közös bemutatónk, kettő felolvasószínházi előadásunk. Bábelőadások, gyerekszínházi produkciók, musicalek, történelmi drámák, kortárs színpadi művek, táncszínházi előadások, népzenei és világzenei fesztivál, jazz fesztivál, komolyzenei koncertek jelzik a műfaji sokszínűséget.

Az 1960-as, 1970-es, 1980-as években a Gyulai Várszínház leginkább arról volt híres, hogy a történelmi drámák és a kortárs magyar szerzők műveinek játszóhelye volt. Az idei évad műsortervéből jól látszik talán, hogy mindkét hagyományt igyekszünk folytatni, természetesen megújítva, korszerűsítve.

Éppen 40 évvel ezelőtt mutatták be a Gyulai Várszínházban, Harag György emlékezetes rendezésében Székely János Caligula helytartója című drámáját. Az 1970–80-as években Székely János volt a legtöbbet játszott kortárs szerző Gyulán, 5 darabját is bemutatták. Ő ráadásul nemcsak remek drámaíró, de kiváló költő, prózaíró, esszéíró is volt.

Ezért idén június 26–27-én kétnapos programsorozatal (tudományos konferenciával, a költészetéből rendezett előadói esttel, a Dózsa-monodráma bemutatásával, kerekasztal-beszélgetéssel, A nyugati hadtest novelláinak élő hangjátékbemutatójával) próbáljuk felhívni a figyelmet Székely János egész életművére, s mindkét nap zárásaként a Caligula helytartója új bemutatójával, amelyet a Nemzeti Színházzal közösen valósítunk meg, parádés szereposztásban. Ez a két nap egy hosszabb távú elképzelés első megvalósulása, melynek célja az elmúlt évtizedek nemzeti klasszikusai életművének újra előtérbe állítása, hasonló programsorozatokkal, és a továbbiakban is a Nemzeti Színházzal együttműködve. Jövőre Weöres Sándor következik majd.

Az idei Caligula helytartója-előadás rendezője az a Szász János lesz, aki 40 évvel ezelőtt Harag György mellett kellékesként működött közre, aki 20 évvel ezelőtt rendezett először Gyulán (Baál), s aki nemrég ünnepelte a 60. születésnapját.

A Caligula helytartója és a Dózsa mellett a történelmi előadások között említhetjük a Zrínyi 1566 című rock musicalt a Moravetz Produkció előadásában, amelyet a vár előtti téren valósítunk meg, a Gyulán nagy hagyományú Végvári Napok programsorozat keretében, vagy az ugyancsak ekkor a gyulai református templomban bemutatott A zsoltáros és a zsoldos című Tóth Máté Miklós-darabból készült előadást.

Az elmúlt másfél évtizedben fontos hagyománnyá vált Gyulán a nemzetközi Shakespeare Fesztivál. Idén Hamlet és Társai címmel rendezzük meg a tizennegyediket, amelyen nemcsak a shakespeare-i remekmű, hanem különböző átiratai, parafrázisai kerülnek a középpontba, így a színház saját bemutatójaként a Rosencrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard-mű, de az olasz, román, angol, orosz és magyar előadások mindegyike rendkívüli élményt ígér. Külön kiemelhetjük a Kolyada Színházat Jekatyerinburgból (rendező: Nikolay Kolyada), a bukaresti Metropolis színházat (rendező: Victor Frunză) és az angol Tiger Lilliest. A zenekar önálló koncertet is ad Hamlet címmel, majd közreműködik a Rosencrantz és Guildenstern halott című előadásunkban, amely igazi nemzetközi összefogás eredménye lesz, hiszen a romániai magyar Aradi Kamaraszínházzal és a szintén aradi román Ioan Slavici Klasszikus Színházzal közösen mutatjuk be. Rendező: Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója.

Július 30. és augusztus 5. között Erdélyi hét címmel egy egészen új programsorozatot valósítunk meg, hagyományteremtő szándékkal. Ennek keretében minden nap más-más erdélyi magyar színház előadását láthatja majd a közönség.

Idén Sepsiszentgyörgyről a Liliom, Marosvásárhelyről a Double Bind és a MaRó, Nagyváradról a VANmeSe és a Barbárok, Gyergyószentmiklósról a Zűrzavaros éccaka című előadás látogat Gyulára. A hét zárásaként pedig a Kolozsvári Magyar Operával közösen bemutatjuk az Orbán János Dénes Búbocska című meseregényéből készült ördögmusicalt, családi mesemusicalt, Béres László rendezésében.

A kortárs magyar szerzők műveinek jelenléte egyébként is hangsúlyos idei évadukban: Benkó Bence–Fábián Péter, Géczi János–Likó Marcell, Háy János, Jantyik Zsolt, Kincses Réka–Alina Nelega, Moravetz Levente, Lackfi János, Székely Csaba, Tóth Máté Miklós, Verebes Ernő, Zalán Tibor darabjait is láthatja majd a publikum.

Teljes arcéllel fordulunk a fiatalok különböző korosztályai felé, mert szeretnénk, ha közelebb kerülnének a színház világához. A Hamletre azért is esett a választásunk, mert a fiatalok leginkább ezt a Shakespeare-művet ismerhetik, számos középiskolában tananyag. A kisebbeknek lesznek olyan báb- és gyerekelőadások, amelyeket a szüleik is nagyon fognak élvezni, például A helység kalapácsa vagy A rettentő görög vitéz, a Micimackó, a VANmeSe vagy az említett Búbocska.

A középiskolás és egyetemi korosztály számára az egész Shakespeare Fesztivál érdekes lehet, benne egy Tiger Lillies-koncerttel, de a Kosztolányira emlékező Hajnali részegség, a Babitsot rendhagyó módon továbbíró Elza, vagy a világ vége, a Barbárok táncjáték feldolgozása, a Zrínyi 1566 című rockopera, a Vad Fruttik zenéjét felhasználó Bunkerrajzoló című Likó Marcell élet-rekonstrukció mind-mind nekik (is) való. Olyan fiatal alkotók produkcióit is meghívtuk, akiknek a színházi eszközei, színházi beszédmódja is közelebb áll a fiatal generációhoz, ilyen például Benkó Bence és Fábián Péter, ifj. Vidnyászky Attila és a Sztalker Csoport, vagy az IttÉsMost Társulat amely Remix című improvizációs színházi előadását slam poetrykkel fűszerezi. A Békéscsabai Jókai Színház színistúdiósai utcára is viszik a Hamletet, de a Shakespeare Fesztivál és az Erdélyi hét idején workshopok is lesznek fiatalok számára.

Theater Online, 2018. május 8.

- Azt mondanám, hogy tengelyszög vagyok, ami a szétfutó tengelyeket összetartja. Kombinációja a gondolkodó és a cselekvő alkotóembernek. Ritkán engedhetem meg magamnak, hogy a különböző funkciókat (színész, rendező, társulatvezető) és feladatokat (szervező, stratéga) ne összefüggéseiben lássam.

- Nem volna könnyebb az életed, ha nem lenne ennyi feladatod?

- Már nehezen tudom elképzelni, hogy milyen is lenne az...

- Mi jelentene könnyebbséget, mit tudnál esetleg elhagyni, lerakni?

- Mivel elég sok felkérésem van külföldi színházaktól, meg tudnám szervezni úgy az életemet, hogy csak Magyarországon kívül dolgozzak. Saját módszerrel rendelkező színházcsinálóként workshopokat és kurzusokat is tartanék, melyeknek eszmei és gyakorlati értéke a nemzetközi kulturális piacon igen magas; a különböző fesztiválok és színházak folyamatosan érdeklődnek iránta. Maximum egy-két alkotótársat vinnék magammal. Ha ezt választanám, nem okozna többé fejfájást a napi megélhetés, hogy miből fizetem ki a rezsit, az állandó tagok és vendégek tiszteletdíját, és hogy honnan teremtem elő a különféle maladypés események költségeit. Nem gyötrődnék folyton azon, hogy lesz-e minden tervünknek megfelelő pályázat, és ha igen, akkor a megítélt összegből meg tudjuk-e valósítani az adott programot. Ha ezektől a gondoktól mentesülnék, talán jobban tudnék összpontosítani a saját magam személyes fejlődésére is. Most meg kell osztanom az erőmet és a figyelmemet a magam által kijelölt célok és a másokkal közösen vállalt feladatok között. Azokra is gondolnom kell, akik velem, az én segítségemmel tudják a céljaikat megvalósítani.

Esély az életben maradásra

- És miért nem a világot járó nemzetközi rendező szerepét választottad?

- Mindennap felteszem magamnak ezt a kérdést. Még látok esélyt arra, hogy a végére járhatunk mindannak, amit a Maladype alapítóival tizennyolc éve kitűztünk magunknak. Valamiért a legnehezebb időszakokban is életben maradtunk... Valahogy mindig túlléptünk a kríziseken, és újraterveztük a munkát, fejlődni tudtunk, újabb csodák születtek... Egyszóval még van a Maladypében annyi potenciál, amiért érdemes csinálni. Abban bízom, hogy egy ideig még össze lehet szinkronizálni az itthoni és a külföldi munkákat. A társulat életét megpróbáltam úgy megszervezni, hogy amíg én külföldön rendezek, más rendezők dolgozzanak a színészeinkkel. Ha egyszer véget kell érnie a Maladype történetének, akkor tudomásul fogom venni, és el fogom tudni engedni. Nem fogom megvárni, hogy más független társulatokhoz hasonlóan, végnapjainkban beinduljon a katasztrófaturizmus. Ha tényleg nincs tovább, akkor méltósággal fogunk távozni, amire megpróbálom időben fölkészíteni az érintetteket is.

- Milyen esélyt látsz arra, hogy életben maradjatok?

- A világ nem a hozzánk hasonló gondolkodású közösségeknek, független színházi formációknak kedvez. Sőt, a világ nem kedvez a színházaknak, a művészeteknek sem. Ugyanakkor létezik három olyan tényező, ami sok energiát adhat a mindennapi küzdelmekhez, a túléléshez. Az egyik a humorérzék. Ha az ember játékosan, iróniával és kreativitással tudja szemlélni a körülötte lévő világot, és könnyen fel tud oldódni a hétköznapi történések absztrakcióiban. A másik fontos tényező a jó társaság. Ha olyan alkotóemberekkel találkozhatunk és dolgozhatunk, akik inspirációt jelentenek számunkra. Akikkel azért jó együtt lenni, mert ők is fontosnak tartják a közösen megfogalmazható ügyeket a munkában, a magánéletben. Fontosnak tartom, hogy a munkájáért cserébe mindenki megkaphassa azt az összeget, amit megérdemel, mert e nélkül elég nehéz több éven át megtartani a lelkesedést. Sőt, a pénztelenség előbb-utóbb kikezdi a hitet, a bizalmat is. A harmadik tényező a központi gondolat, ami a különböző szándékokat összetartja, és egy-egy alkotói időszakot meghatároz. A „belső hovatartozás” organikus szervezőként, koherenciát teremtő erőként motiválhat minket közös cselekvésre. Amíg ez a három tényező adott, addig van értelme a dolgainknak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne lenne szükségünk biztos támogatásra kiszámítható működésünk megtervezéséhez. A gond az, hogy sokan elképzelni sem tudják, hogy a független színházi formációk élete tervezhető lehet...



Felér egy kamikaze akcióval


- Ez a többes szám valóságos közösséget jelent? A Maladypén kívül érzel erősebb összetartozást más független társulatokkal is?

- Nagyon kevesen vagyunk, akik önazonos, valóban független társulatként működnek. Kevés csapatnak van állandó színészgárdája, akikkel a repertoáron lévő előadások karbantartása és fejlesztése lehetséges. A különböző befogadó színházakhoz igazított próba- és játszási rend nem teszi lehetővé, hogy folyamatokban tudjanak gondolkodni; a színházi műhelyt vezető személy pedig kísérletező, kutató alkotóként tudjon dolgozni.

- Végül is te miért a független létezést választottad?

- Ösztönös választás volt, a személyiségemből fakad. Ha nem lett volna elementáris vonzódásom az alkotói szabadság ezen minőségéhez, akkor messzire elkerültem volna ezt az életformát, hiszen strukturálisan és anyagilag nincs benne semmiféle perspektíva. Biztosan állíthatom: független színházat alapítani és működtetni őrültség. Felér egy kamikaze akcióval.

- Mit jelent egy független társulatban dolgozni?

- Nagyon komoly közönségépítő stratégiával kell rendelkeznünk, hogy megtaláljuk és megtartsuk a saját közönségbázisunkat. Pontos elképzeléseink kell, hogy legyenek arról, hogyan tudjuk megszólítani, összefogni és beavatni a munkánk iránt igazán érdeklődőket. Ezt a nézőintegráló folyamatot tudatosan kell végezni, amiben a társulat színészei is részt vesznek. Ez a plusz feladat természetes módon épül be mindennapi működésünkbe. Amikor 2001-ben a Maladype berobbant a színházi életbe, nem értem rá brandet építeni, mert tettük a dolgunkat, mert mondandónk volt, mert veszélyesen jó energiák tomboltak bennünk, és mert a cigány és nem cigány színészek eufórikus játékban találtak egymásra a színpadon. Elsodort minket a fantáziánk, a szabadságvágyunk, a renitens szerzőkkel (Ionesco, Ghelderode, Weöres Sándor, Genet, Hölderlin) való cinkoskodás bátorsága, akik csupa előzmények és recept nélküli darabokat ajánlottak számunkra. Az ő világaikban való kutakodás összpontosította energiáinkat. Csak idővel vettem észre, hogy milyen kevesen bírják ezt a tempót. Akiknek eleinte vonzó és újszerű volt színházcsinálási technikánk, hamarosan elfáradtak, elkényelmesedtek és feladták. Egyre kevesebbet fektettek belső folyamataink megértésébe, előadásaink elemzésébe, a nézők számára is érvényes dekódolás eszközeibe. Mivel túl bonyolultnak bizonyult az előadásainkkal való elmélyült foglalkozás, a legtöbben beraktak minket valamilyen skatulyába: rituális színház, költői színház, mozgásszínház stb. Feltűntek időnként az előadásainkon, mint egy exkluzív és elit eseményen, de a beazonosíthatatlan élmények után ismét hosszú időre eltűntek. Mindeközben külföldön megnőtt az érdeklődés a munkánk iránt. Így kerültek képbe a külföldi fesztiválok, a különböző színházi hagyományokat és kortárs törekvéseket képviselő színházi műhelyek, akikkel aztán – a kölcsönös érdeklődés jegyében – hosszú távú partneri viszonyt sikerült kialakítanunk. De ez tényleg nagyon keveseknek adatik meg.

Kockázati faktor

- Ez azt jelenti, hogy külföldön nagyobb nyitottságot tapasztaltál az iránt a színházeszmény, színházesztétika iránt, amit képviselsz, mint itthon?

- Igen, egyértelműen igen. Még olyan közegben is, ahol a dokumentarista színházi trendek és aktuálpolitikai jelenségek miatt szinte kötelességből is érzékenyebbek a magyarországi helyzetre. Legutóbb épp Svájcban, ahol a Remek hang a futkosásban című előadásunkkal vendégszerepeltünk nagy sikerrel. A genfi közönség számára hatalmas reveláció volt, hogy Sáry László „félig-komoly” operájában – ami a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető a mindennapi történéseket plakátként maga előtt lobogtató műnek vagy a lezüllött társadalmi folyamatok és szociálisan érzékeny fragmentumok manifesztációjának – minden pillanatban felfedezték a kétségekre épülő „emberi tényezőt”, amiről a színházcsinálók a „bizonyosságok” hirdetése közben lassan megfeledkeztek. Lehet a színpadról mindenféle törzsi háborúk és belterjes politikai csatározások mentén „igét hirdetni”, de a színház lényege mégis csak az ember. Döbbenetes és megrázó volt, ahogy az elitista svájci közönség – ahogy 2011-ben Amszterdamban, a „delicatesse” produkciókhoz szokott holland közönség a Holland Fesztiválon, a Leonce és Léna című előadásunk kapcsán – újra fölfedezte önmagában a Remek hang által indukált primer és nagyon személyes érzéseket. Gigantikus megerősítése volt mindannak, amit a Maladype társulatával hosszú évek óta az „emberszínész” fogalmában keresünk.

- Meg lehet határozni, hogy mi a fő törekvésetek?

- A legfontosabb, hogy a színházat újra önálló identitással rendelkező személyként tekintsék a nézők és az alkotók, akik valahogy „szétnőttek” az elmúlt évtizedek során. Sokszor úgy érzem, hogy a színházcsinálók kihasználják, kizsákmányolják a színház gazdag természetét, és saját alkotói és gazdasági érdekeik érvényesítésére használják. Elvont fogalommá vagy kommerciális eszközzé degradálják, megfeledkezve róla, hogy a színházcsinálók valaha alázatos és értő médiumai voltak a színházművészet bonyolultan összetett idegrendszerének. Törekvésünk, hogy a lényegit kutatva, érzékenyen, emberi módon közelítsünk a színházhoz. Szeretném, ha a jövőben is a tartalmi-formai változás és sokszínűség határozná meg színházi folyamatainkat, és ne az, hogy mi tetszett a nézőknek, vagy mit szerettek a kritikusok. Ellenkezőleg! Váltani kell, felfrissíteni meglévő tudásunkat, újratervezni, újragondolni korábbi eredményeinket; új témához nyúlni, új formát találni. Ez a legfőbb törekvésünk.

- Tehát nem a biztonságos működés a legfontosabb.

- Inkább a kockázati faktor. Ha végiggondolom a Maladype tizenhét évét, akkor azt mondhatom, hogy színházi törekvéseinknek mindig is a kockázat volt a fókuszában. Ennek köszönhető, hogy mindenféle korosztálytól és kulturális háttértől függetlenül sokan szeretnek és követnek bennünket sajátos utunkon. Természetesen sokat tettünk mindezért a beavató és nyílt próbáinkkal, különféle értékembereket bemutató programjainkkal. Ahhoz, hogy a színház igazán integratív terepe legyen a színházi alkotók és nézők találkozásának, bátor és innovatív gondolatokra van szükség, melyekkel a színházról való gondolkodás gyakorlati tényezőit sokfelől támaszthatjuk alá. Azt is fontosnak tartom, hogy intuitív felismeréseinket merjük szavakba önteni és megosztani másokkal.



Izgalmasabbá tenni a színházi nyelvezetet

- Ezt miért tartod fontosnak?

- Mert ha nem nyitunk, összezsugorodik bennünk a lélek. Egyre nehezebben, végül sehogy sem tudjuk majd kifejezni gondolatainkat, alkotói szándékainkat. Nem találjuk a megfelelő kifejezéseket, nem pontosulnak elvárásaink önmagunk és partnereink felé, nem tudjuk majd tolmácsolni érzéseinket, és elkopnak érvényesnek hitt instrukcióink. Kiderül, hogy nincsenek közös fogalmaink, nem tudunk hivatkozni rájuk, elmaradnak a termékenyítő viták, így nem tudjuk alkotófolyamatainkban érdekeltté tenni a nézőt sem... Ezzel összefüggésben azt is a színházcsinálók feladatának tartom, hogy a végére járjanak bizonyos blokkolt színházi folyamatoknak.

- Mire gondolsz pontosan?

- A magyar színházművészet képviselői még mindig a Sztanyiszlavszkij-módszert hajszolják, és közben nem érnek rá más színészpedagógiai újításokkal is foglalkozni. Hiába jelenik meg időnként egy-egy kósza szándék, a világ különböző pontjain már érvényt szerzett egyéb módszerek, ezek a magyar színházi tradíciók őrzőinek továbbra is csak „egzotikus vadhajtások” maradnak. Így kerülnek el bennünket a bábművészet és a cirkuszművészet újításai, és színházi fogalmazványaink így válnak egyre sematikusabbá és kiszámíthatóbbá. Hogy izgalmassá tegyük a színházi nyelvezetet, új szótárra, új fogalmakra és új tolmácsolási stratégiára van szükség.

- A saját törekvéseidben fontos a bábművészet, a cirkuszművészet eredményeinek a hasznosítása?

- Ahol csak lehet, erre törekszem.

- Tudnál példákat mondani?

- A Budapest Bábszínházban rendezett Hattyúk tavában legyezőket használtam animációs eszközként, ami komoly kihívás elé állította az előadásban játszókat. A különféle legyezők „átlényegítése” nemcsak színészi érzékenységet, hanem technikai tudást is igényelt, de a színészek ilyen típusú manuális készséggel nem rendelkeztek, így a legyezők sokáig nem tudtak életre kelni, légiessé válni, engedelmeskedni a különböző trükköknek és elvarázsolni a nézőket. Ezért gondolom azt, hogy egy színházvezetőnek – ha lehetősége van rá, és társulatát minél gazdagabb kifejező eszközökhöz szeretné juttatni –, előre kell terveznie, hogy workshop vagy műhelymunka formájában a színészek időben elsajátíthassák azon új technikákat, melyek színészi eszköztárukat gazdagítva rendelkezésre állnak majd egy olyan rendező számára, aki új színházi formák és eszközök integrálásán dolgozik a készülő előadás csapatával. Így nem a kijelölt próbaidőszak feladata, hogy technikailag fejlessze a színészt, hozzászoktassa új kifejezőeszközéhez, hanem a rendező és a játszók közös lehetősége építeni a már meglévő tudásra.

- Tehát gazdagabb színházi nyelvre (és színházi tudásra) lenne szükség.

- Mindenképp. Örülnék, ha sokkal nagyobb szakmai igény és nézői nyitottság lenne erre.



Az Aranybogár megtalálása

- Azt mondod, hogy a nézők többsége a megszokottat, a beváltat keresi. A Maladype viszont szembemegy ezzel az elvárással, mert szokatlan darabokat szokatlan előadásban játszik. Bár ebben is elég sokfélék vagytok. Játszotok klasszikus darabokat, amelyek a magyar színházban állandóan repertoáron vannak. Ilyen például a III. Richárd, amely nálatok Zsótér rendezésében szokatlan szobaszínházi formában jelenik meg. Emelett bemutattok nálunk kevéssé ismeret kortárs szerzőket, például Matei Visniecet, tőle a Dada Cabaret-t teljesen szürreális előadásban. Lefordíttattatok egy nálunk jobbára teljességgel ismeretlen könyvet, Viktor Kravcsenko Én a szabadságot választottam című művét, aminek egy részét monodrámaként elő is adod. Ezek eléggé másfajta színházat jelentenek, és másfajta nézői hozzáállást igényelnek, másféle élményt adnak. Van-e valami közös szándék ezekben az előadásokban? Vagy éppen ez a sokféleség a fontos számotokra?

- A „stílusnélküliség” sajátos stílusára törekszünk. Mentesíteni próbálom magunkat a kísértés alól, hogy a korábban már meghódított tartalmakból bármit is didaktikusan átemeljünk készülő előadásainkba. Ez a fajta tudatosság kapcsolódik az Aranybogár módszerhez is, ami az analitikus gondolkodásra épülő, a színészek, a pedagógusok vagy akár a cégvezetők számára is jól hasznosítható módszer...

- Mi az az Aranybogár-módszer?

- A módszer teljes leírása elolvasható a honlapunkon. Az Aranybogár egy Edgar Allan Poe novella címe, ami Legrand professzor önkéntes száműzetéséről és az általa megtalált Aranybogár külső- és belső jegyeinek megfejtéséről szól. A professzor analitikus gondolkodására épülő felismeréseinek köszönhetően fölfedezi az egyetlen útvonalat egy olyan kincshez, amit valaha kalózok rejtettek el a szigeten. Az Aranybogár tehát maga a tudás. Vannak fontos és kevésbé fontos jelek. Aki képes őket megkülönböztetni egymástól, szét tudja választani a lényeges dolgokat a lényegtelenektől, a hasznosakat a haszontalanaktól. Az Aranybogár megtalálásának négy fázisa a megfigyelés, a következtetés, a kombinálás, és végül a szerkesztés. Erre a négy lépcsőfokra épül az általam kifejlesztett színészpedagógiai módszer is. Mivel az Aranybogár-módszer főleg az analízisen, az önmegfigyelésen alapuló szakmai felfedezéseket indukálja azokban, akik a környezet változásaival együtt érvényes belső folyamatotokat keresik, és új utakat a jövő „terra incognitá”-ja felé, a tréningen résztvevőktől a megszokottól teljesen másfajta gondolkodást és hozzáállást igényel. Emberi és szakmai természetüknek kettős szinkronizálását, hogy az ismerős és a váratlan impulzusok egyszerre legyenek jelen a színészek alkotói stratégiáiban.



Dada, Kravcsenko

- Beszéljünk néhány konkrét előadásról! A Dada Cabarét miért akartad megcsinálni?

- Nem akartam. Eszembe se jutott volna, hogy ha Matei Visniec nem küldi el a darabot két évvel korábban. Először félreraktam, de nem hagyott nyugodni két jelenet, és újra elolvastam. Rájöttem, hogy nagyon komoly lehetőség van az anyagban. Végső döntésemben sokat segített Matei Visniec instrukciója, melyet az általa „szövegtákolmánynak” nevezett példány aljára írt: a rendező saját dadaista elképzeléseit követve szerkesztheti újra a darabot! Lenin alakjáról azonnal beugrott Kútvölgyi Erzsébet, akivel régi vágyam volt együtt dolgozni. A Bolondok iskoláját látta tőlünk annak idején, aminek hatására pályaelhagyó szándékait –mindannyiunk örömére –, megváltoztatta. Lenin alakját tanulmányozva úgy éreztem, hogy Kútvölgyi Erzsébet személyében olyan „ragadozó természetű” színésznőt igényel, mint amilyen Béres Ilona volt Kronoszként a Theomachiában vagy Ladányi Andrea Vergiliusként a Pokolban. Szóval vannak efféle nem salátalevélen élő színésznők. A Dada Cabaret rendesen megmozgatta dadaista képzeletemet, és lehetőséget láttam arra is, hogy Tristan Tzara személyén keresztül egyfajta „lomtalanítást” is elvégezzek az évek alatt felgyülemlett „színházi relikviák” között. Végiggondolhattam az 1914–16-os évektől napjainkig terjedő időszakot, a mindenféle izmusokat, a különféle korszakok művészi és emberi törekvéseit. A Dada Cabaret-ben, ahogy a chicagói Trap Door Theatre-ben rendezett másik Visniec-darabban (A kommunizmus története elmebetegeknek) vagy a Viktor Kravcsenko bestselleréből készült egyszemélyes előadásban is, a szabadság metamorfózisa érdekelt. Az utópikus és disztópikus játékok gyilkos természete. Az egyén és a közösség felelőssége. A manipuláció mechanizmusai. A dadaizmus segített megszabadulni rengeteg fölösleges dologtól, amit évek óta cipeltem. Ezért nulláztam le a korábbi repertoárt, és ezért kezdtem el Gombár Judit halála után magam tervezni az előadásaim játéktereit. Ugyanakkor remek alkalom volt, hogy együtt dolgozzunk Farkas Gábor Gabriellel és zenekarával, hogy a társulat színészei kipróbálhassák magukat egy teljesen új terepen is, amit a zenés színház kritériumainak megismerése, elsajátítása és magas szintű képviselete jelentett.

- És Kravcsenko könyvét miért akartad elmondani?

- Mert kikívánkozott belőlem. A gyerekkorom, a neveltetésem, a nagyszüleim miatt. Ahonnan én jövök, törékeny nemzeti, de erős családi alapérték volt a szabadság. A dilemma, amit Kravcsenko édesapja úgy fogalmaz meg, hogy: „Vagy disznók vagyunk, vagy emberek”, mélyen meghatározta a szabadsághoz való viszonyulásomat. Viktor Kravcsenko könyvét azután kutattam fel, miután elolvastam egy interjút Ariane Mnouchkine-nal, aki élete legfontosabb öt könyve között említi ezt a művet. Mnouchkine hitelessége és a mű címe – Én a szabadságot választottam –, afféle kettős DNS-spirálként csavarodott össze bennem, és nem hagyott nyugodni, amíg kitartó munkatársaimnak köszönhetően meg nem találtuk Andrew Kravcsenkót, a szerző egyetlen élő fiát. Sikerült elérnünk, hogy megkapjuk a jogokat, és Konok Péterrel lefordíttassuk a művet, majd az eredetileg 866 oldalas könyvből elkészíthessem saját adaptációmat. Viktor története meg akart szólalni általam, én pedig boldogan tolmácsoltam. Mindegyik előadás – beleértve a határon túli és washingtoni vendégjátékokat is –, egy különleges belső utazás, mert nem lehet másképp előadni, csak személyesen, egyes szám első személyben. Nemcsak azoknak szól, akik túlélték ezt a kort, hanem azoknak a fiataloknak is, akik a könyvben szereplő eseményekhez hozzá tudják rendelni a mindennapjainkat alakító társadalmi és emberi történéseket, eltorzulni látszó politikai folyamatokat. Értelmiségi szolgálat és felelősség, hogy elmondjam Viktor történetét, és „egyszemélyes kiáltványomban” szót emeljek a megismétlődni látszó jelenségek ellen.



III. Richárd

- A III. Richárdot miért akartátok bemutatni?

- Mert Zsótér Sanyit érdekelte a darab, a hatalom anatómiája, engem pedig a figura hajlékonysága, a szellemi moduláció és az a sajátos technika, ahogyan Gloster herceg észrevétlenül képes a másik ember bőre alá beszivárogni... Ehhez a vállalkozáshoz sokat hozzátett Szigligeti Ede százharminc éves fordítása, ahol a gondolatok plasztikussága, a fogalmazás ügyessége és a szavak rafinált csomagolása teljesen új csatornákat nyit meg a színészekben és a nézőkben egyaránt, amit a Maladype Bázis intim, közvetlenséget teremtő tere is felerősít. Ezek a körülmények megfosztanak engem mindenfajta felelősségtől, ami III Richárd sztereotip alakjához kapcsolódik; nem kell gonoszkodnom és különböző gyógyászati segédeszközöket sem bemutatnom játékom során. Hál’Istennek ilyen terheket Zsótér nem tett rám, így a próbafolyamat nagyon felszabadító volt. Tim Carollal próbáltam ilyen jól annak idején a Hamlet címszerepét. Sanyi többször is látta azt az előadást, nagyon szerette. Talán ennek az élménynek is köszönhető, hogy nekifutottunk a III. Richárdnak. Sokáig egyáltalán nem játszottam, és ha nincs a találkozás Kravcsenko könyvével, vissza sem térek a színpadra mint színész. De Sanyiban bízom annyira, hogy tudja, mit és miért akar megrendezni, és szereposztásának oka van. Örülök, hogy ebben a koncepcióban játszhatom, mert játékomnak fontos feltétele az adakozás, a partnerek gondolatainak és szándékainak napelemkénti visszatükrözése. Színészként komoly kihívást jelent, hogy szinte észrevétlenül kell léteznem és kiviteleznem a programomat. Amikor a próbákon azt kerestük, hogy az általam képviselt Richárd torzsága, csúfsága miből ered, arra jöttünk rá, hogy egy szappanbuborékhoz képest, ami a legtökéletesebb forma, mindenki, még a legszebb nő vagy férfi is gnóm. Tehát olyan viszonyulási pontokat jelöltünk ki, amelyek máshová helyezik a már ismert hangsúlyokat.



Ilyen áron nem akartam színész lenni

- Miért nem akartál egy ideje játszani?

- Mert a Hamlet után rossz élményeim voltak. És nagyon jó színészeim lettek a Maladypében...

- Miféle rossz élmények?

- Olyan darabokban, előadásokban játszottam, amelyekben nem éreztem azt a fajta kreativitást, személyességet, bátorságot, kockázati faktort, amit a Tim Caroll rendezte Hamlet megnyitott számomra, és amit az előadásokon megtapasztaltam. Azt vettem észre, hogy hiába osztanak rám egy fontos szerepet, amivel könnyen meg tudnám találni a közös nevezőt, a próbafolyamat alatt Trepljov vagy Bicska Maxi a rendezők elképzeléseit és elvárásait kezdi valóra váltani, kiszorítva Balázs Zoli személyiségét. Mondok egy példát. A Sirály-próbák során megkértem a rendezőt, hogy engedje meg nekem, Balázs Zolinak, akit „színházi fenegyerekként” okkal kért fel az új formákat kereső Trepljov szerepére, hogy én rendezzem meg Nyinának azt a bizonyos színházi előadását, amivel a darab során minden lángba borul, úgy, ahogy én gondolkodtam akkoriban a színházról, de nem kaptam rá lehetőséget. Meggyőződésem, hogy másként küzdök az igazamért, ha Trepljov szerepalakját Balázs Zoli lázadó személyisége és szabálytalan színházi gondolkodása fedezi. Ha rossz, ha jó, én vállalom érte a felelősséget, én küzdök az utolsó leheletemig Trepljov igazáért. Én szegülök neki az anyámnak, Arkagyinának, és én küzdök meg a szerelmemért, Nyináért. Mivel a rendező nem engedte, egyetlen lehetőségem maradt: Balázs Zoliként asszisztáltam a rendező által meghatározott trepljovi színházi ideálhozhoz, aminek semmi köze sem volt az én színházi elképzeléseimhez. Tehát nem tudtam úgy mögé állni a trepljovi problémának, ahogy tudtam és szerettem volna. Így épp az alak veszélyessége, személyes dühe, tetteinek és mondatainak radikalizmusa hiányzott az alakításból. Balázs Zoli háttérbe lett szorítva, Trepljov tompa lett és veszélytelen. Ugyanilyen problémát jelentett számomra, amikor ugyanebben az előadásban Trepljovként Trigorint le akartam ütni a színpadon, de a rendező megállította a jelenetet, és a helyzetet konfliktusmentes irányba terelte, mondván: Trepljov ilyet nem csinál... Nem olvastam ilyen instrukciót Csehovnál, és a konfliktust értékesnek tartottam volna a két alak kapcsolata és későbbi története szempontjából, de ez már túlment azon a határon, amit a rendező elképzelt a szerepről. Én hagytam volna, hogy kirajzolódjék belőlem a szerep, de ennek csak a lehetősége maradt... A Hamlet után már nagyon nehéz volt színészként kevésbé személyes feladatokban részt venni. Úgy éreztem, hogy ilyen áron nem akarok színész lenni. Közben lett egy nagyszerű színészgárda a Maladypében, akikkel formabontó előadásokat (Leonce és Léna, Tojáséj, Übü király stb.) csináltunk, és rájuk összpontosítottam minden energiámat; egyáltalán nem hiányzott a színészet. Ennek fényében még csodálatosabb ajándéknak tartom, hogy ma III. Richárdot játszhatom.

- De jól látom, hogy Kravcsenkót nem játszod, csak elmondod?

- Hát, létezem. Remélem. Nincsenek különleges effektek...

- Tulajdonképpen csak a szöveg a fontos, nem?

- De, igen.

- Nem a figura, aki mögötte van.

- Az alak problémája az ügy, amit esténként én képviselhetek. Amikor belekezdek a közel két és fél órás utazásba, arra törekszem, hogy elintézni való ügyem legyen a történettel, önmagammal és a nézőkkel. Kravcsenko vagy Richárd kapcsán is ez a vállalás szervezi az estémet. Fontos, hogy ne tolakodjak a szöveg elé, de ne is maradjak le. Nagyon jó arányérzék kell és szerteágazó laza figyelem, folyamatos kapcsolat a belső és külső eseményekkel. 



Dühös vagyok, nem frusztrált

- Nem vagy frusztrált a mai színházi közállapotok miatt?

- Az életben maradásért vívott állandó harc miatt dühös vagyok, nem frusztrált. Nagyon dühös. Méltatlannak érzem a helyzetünket és felháborít, hogy semmilyen itthon vagy külföldön elért eredményünk nem jelent értéket azok számára, akik magabiztosan döntenek a sorsunkról. Sokan vannak hozzánk hasonló helyzetben, és mindenki megpróbál hűségesnek maradni a saját maga által választott értékrendhez; más igazodási pont nem létezik. Talán ez a mostoha helyzet könnyebben magnetizálja a hasonló gondolkodású és értékítéletű alkotókat.

Sándor L. István, Ellenfény, 2017