Elemek megjelenítése címkék szerint: Lukács Andrea

(Maladype Színház – Witold Gombrowicz: Yvonne– 2020. január 28-i előadás)

Iza: Yvonne története majdnem Yvonne nélkül. Gombrowicz ezt nem egészen így gondolta, de működik. Erőss Brigitta Kamarillja látszatra akár a Kis Hableány Arielje, de belül ő Ursula, Agónia és Begónia egyben. A 90 percen át pulzáló és vonagló kézmozdulat-koreográfiáját még tanítani fogják. Isten tudja, hogy műfaji besorolását tekintve mit néztem, de lekötött, élveztem, tetszett. Valami ilyesmi lehet: összes-művészeti-varieté. A színészek a talpuktól a fejűk búbjáig mindenükkel játszanak, minden műfajban, amit csak elbír a színpad.
Éva: Nincs támpont. Jó, gondolkodjunk kizárásos alapon: nem blöff, nem musical, nem metafora, nem alter, nem impro. Piszkálódósan csillog, de pontos, nem elrajzolt, nem kísérlet, de úgy néz ki. Színészképzés? Ezek készen vannak, alaposan. És akkor még nem beszéltünk Yvonne-ról. Nem is lehet. Balázs Zoli Maladypéje kitalált valami újat, Balázs Zoli mindig kitalál valami új Maladypét. Laza szürreál-irreál? Definiálja majd ezt elmélet. És képviselője - ha eljön -, üljön feltétlenül az első sorba.

Iza: A szereplők: egy gyilkos király (Ignác), egy rossz anya (Margit), egy össze nem illő pár fele (Fülöp) és az udvaroncok kara (Kamarill, Izabella, Innocent). A Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Zsenák Lilla alkotta csapat tablóképbe rendezve, egyszerre groteszk és bizarr testtartású pózban, fapofával nézi úgy tíz percig, hogy a magát közönségnek nevező vircsaftos had miként tolakodik, helyezkedik, vackolódik el a nézőtéren. Lassan elkushad a százötven ember, aki a magas művészetért jött, s végre lesz ideje - gyanakvóan - megbámulni, ami a színpadon van. Száját kicsit eltátani, mert pár percig azt hiszi, valami musicalbe csöppent. Németh Anikó leleményes jelmezeit akár a Ziegfeld-lányok is hordhatták volna a ’40-es években, s ez bizony a királyra és a hercegfire is igaz. Aztán kiderül, egy valaki a kezdeti bambulók közül ráfázott. Nem tudta, hogy címszereplőnek jött, ő lesz az új csapattag, Yvonne, spurizhat a színpadra. A mi esténken Sára, gyapjas szőke hajjal, farmerban, orcáin végig kissé ideges, de türelmes, kíváncsi vigyorral.
Éva: Humoros-gunyoros felnőttmesévé lett Gombrowicz darabja, a kegyetlenség avantgárd könnyűséggé változott. Yvonne, a néma, rút és felesleges nő története fordul egyet, csillogásba lépünk, játékba csöppenünk. Mintha egy jazzkorszakbeli – ad notam Chicago - akváriumban járnánk: csillogás, könnyed mozgás, dögös zene, cuppanós halszájak, kifejező szemek, rebbenő, fodros uszonyok, szikrázó halpénzek. Mindezt a Fészek szűkített színpadán négy tükörrel, pár dobogóval és pontosan célzó akarattal. Magas színvonalú a kamarazenélés, precíz minden lépés a kis helyen. A koncentráltság meghozza a gyümölcsét: könnyednek látszik, ami bitang nehéz.

Éva: Mesés Gáspár Ignác királya a legszemétládább aranyhal a virtuális akváriumban, kegyetlen, jól kondicionált, több generációra visszamenően elkényeztetett, de fegyelmezett perverz. Ölni, élni egy ötlet nála, önzése korláttalan. Mozdulatai a fékezett ütés és a gyáva ijesztés között szóródnak, tekintete eszelős, megvan benne a Rátonyi Róbertes rémítés és a Latabáros cingár mozgékonyság. Királynője, Margit (Lukács Andrea) titka a furcsasága: különbözik, de leplezi, közben őrzi az abnormális normalitást, a napi udvari rutint. Lukács Margitjának titka van, de elfojt, innen a körülötte vibráló feszültség. Jáger Simon hercegje – tényleg hercig – unalma szintet lép, játszik egyet Yvonne-val, aztán megutálja, szabadulna. Rég rossz, ha kiszórakozzák magukat az urak. Jáger mozgását nyújtja a tekintet, mintha tovább érnének-tartanának a mozdulatok, ha utánuk néz.
Iza: Erőss Brigitta a színpadi akvárium éke, tényleg egy elektromos angolna fürgeségével, csillámló ezüst miniben cakkozik és cikkezik az udvarban, ő a kamarás. Soha meg nem pihenő, hullámzó kézmozdulatokkal, mindig, mindenütt, éppen jókor, jó helyen tekereg. Helyezkedik, megfigyel, szintetizál, tervel, érvel, felbújt, cselekszik, öl, csak úgy messziről, Ignác király cimbije, nagyon tudja, hogyan mozgassa azt az eszelőst. Fülöp ideális arajelöltje Izabella (Dőry Brigitta) a rózsaszín-szivárvány Barbie. Egy almauszi macska, passzív-agresszív sértetten csendben kivár, némán, messziről, úgy magában állva legyeskedik Fülöp körül. Persze elsőként érkezik, amikor Yvonne-nak már harangoznak. Innocent Zsenák Lilla csillámló feketében. Mimikája, gesztusai akár Sally Bowles a Kabaréból, hatalmas, okos-üres fekete szempár, furcsa, kicsit perverz szexuális kisugárzás. Ő valóban szereti Yvonne-t, nem lázadó szeszély a vonzalma. Nehéz dolga lehet a színésznőnek, minden este más és más Yvonne-nal meghitten összebújni, meg nem értett szerelmesként a színpad közepén.

Éva: Mozgáscentrikus előadás, agynak való sok szöveggel, eltolt szinten, jelképes szituációkban. Dolgozzon csak az az értelem, lássuk, mire jut. Ja, a Fészekben mindezen közben van valami konstans salsa-tanfolyam, vagy fiesta a földszinten. Szürreális.
Iza: A záróképben az udvari rend helyreáll. Akár a nyitóképben, itt is tablóképet látunk. A megölt, megfojtott Yvonne köré gyülekezik az udvar. Balázs Zoltán rendezése, az általa tervezett látványvilág meseszerű realitás, elvont és groteszk. Lehet, nem kell érteni, nem kell semmit belegondolni, csak élvezni a látványt, a színészek ifjan lángoló szakmai profizmusát, meg a remek zenéket. (Mondjuk annyira bambultam, hogy csak Duffy Mercy-jére emlékszem). Aki akar egy ereszd el a hajam estét, az megnézi az előadást, aztán kifelé balra behúz a kubai bárba egy koktélos levezető fiesta-ra.

Farkas Éva és Cseh Andrea Izabella, izaszinhazbanjart.hu, 2020.02.04.

Utolsó darabjában Shakespeare önmagáról mintázta Prosperot, aki tudós könyveit és pálcáját a tengerbe vetette és örökre odahagyta a szigetet, ahol varázshatalmát gyakorolhatta. Balázs Zoltán szigetét a Mikszáth Kálmán tér 2. második emeletén egy kontár szerelő vízzel árasztotta el, elmosva mindent, ami egy színház működtetéséhez kell. A varázspálca azonban Balázs Zoltánnál maradt. A marosvásárhelyi színművészeti egyetem végzőseiből újraszervezte társulatát, s az özönvíz óta két csodálatos előadást hozott létre. Bruno Schulz kabbalista novelláinak anyagából színre állította az Auguszust, melyet a Duna budai partján veszteglő Trip Hajó huzatos, hideg mélyében adott elő hét fiatal, lelkes, tehetséges színész. Az előadás bejárta a fél világot, mindenütt sikert és elismerést aratott.

A második bemutatóra 2020 januárjában került sor. A színészek száma eggyel kevesebb lett, a játék a hajóról a Fészek Klub színháztermébe költözött. Az új előadás alapja a Lengyelországból Argentinába üldözött Witold Gombrowicz egyszerre mulatságos és fájdalmas színműve, a Magyarországon (és a világon) ritkán látható Yvonne.

A színdarab helyszíne az egykorvolt Burgundi Hercegség, mely a Frank Birodalom felosztása során a 9. században jött létre, s 1477-ig fenn is maradt, míg XI. Lajos francia király be nem olvasztotta királyságába. A darab az egyik burgundi herceg udvarában játszódik, a neve Ignác, de lehetne bárki más. Az igazi burgundi hercegek nem bridzseztek, mint ő, nem szólították Mutyulinak fiuk mennyasszonyát, nem hallgatták a XX. század 30-as éveinek divatos slágereit, nem viseltek pazar, de semmilyen kor divatja szerint szabott ruhákat, s nem keringtek nap mint nap tükrök között.

A pazar színpadi látvány azt sejteti, hogy ha van hely, ahol Gombrowicz Burgundiája megtalálható, az Gulácsy Na’coxypanja. Németh Anikó káprázatosan szép jelmezei tekintetünket valósággal odaszegezik a színpadra. Ott játszódik a különleges anti-szerelmi történet, melynek férfi hőse a herceg fia, Fülöp, és választott partnere, Yvonne, akit Isten úgy teremtett, hogy ne szerethesse senki, se férfi, se nő. Yvonne csúnya, buta, nem kommunikál se testével, se hangjával. Legközelebi rokona Oscar Wilde rút törpéje, aki a spanyol infánsnő iránt érzett egyoldalú szerelmébe hal bele. Yvonne azonban képtelen a választásra: tárgya, de nem alanya a szerelmi történetnek, mely számára végzetesen végződik. Fülöp azért választja jegyesének, hogy apját, anyját, a körülöttük hemzsegő hercegi udvart megbontránkoztassa.

Yvonne a hercegfiú választása által válik társadalomlélektani értelemben valóságos személlyé, addig csak egy báb, mai kifejezéssel élve puszta reagálásra, másra nem képes robot volt. A darab arról szól, hogy a választás által életre galvanizált Yvonne mit vált ki a társaságból, melynek hirtelen a középpontjába került. A sok színpadi tükör itt nyer értelmet. Minden szereplőnek van tükre, de a valódi tükrök az udvar tagjai, akik Yvonne-ban meglátják azt, amit magukban nem akarnak, nem bírnak vagy nem tűrnek meglátni. Gombrowicz szociálpszichológiai példázata azt mondja, hogy éljünk bárhol, a burgundi herceg udvarában vagy Buenos Airesben, Budapesten, bűnöket és ocsmányságokat hordozunk magunkban, melyek terhétől nem tudunk megszabadulni, csak akkor, ha bűnbakba botlunk, akire rávetíthetjük énünk nem látható oldalát.

Yvonne egyszerre nincs és van. Nincs, mivel önmaga képtelen az autonóm cselekvésre, nincsenek szavai, nincsenek gesztusai, nincs akarata. Ugyanakkor van, mert Fülöp provokatív szeretete a többiekkkel észrevéteti és láttatja őt. A happy end azonban - mint Gombrowicznál általában - elmarad. Fülöp kiábrándul Yvonne-ból, s maga is úgy látja, mint anyja, apja és udvar többi tagja, hogy a lánynak nem lehet többé helye az életben, meg kell ölni. Az ölésben, mint kiderült, Ignác herceg és csapata, meglehetősen gyakorlott. Volt már Mutyuli, akit megöltek. Yvonne második a sorban, s Gombrowicz nem hagy kétséget afelől, hogy lesz harmadik, negyedik is.
Yvonne halálával ugyanis nem oldódik meg semmi. A bűnök bűnhődés nélkül további bűnökre hajtanak, a gyilkos továbbra is gyilkol, a tolvaj lop, a hazug hazudik. Felettébb aktuális üzenet ez ma Budapesten.

Az előadás azonban jóval több, mint Gombrowicz Argentinában feladott palackpostájának kibontása. Balázs Zoltán varázspálcájának intésére a színpadon lenyűgözően megkomponált mozgások, színek, beszédek, zenék együttese hat a néző érzékeire, melyek varázslata elfelejteti az iszonyatot, mely a darab valódi magja. Az előadás erejét az intellektuális üzenet és a gyönyörű érzéki benyomás között vibráló ellentét adja.

Utóirat: Van az előadásban egy mozzanat, mely ha lenne az országban erkölcsi érzékenység, nagy vitát válthatna ki. Yvonne szerepét Balázs nem osztotta ki hat színészének egyikére sem. Yvonne minden előadásban más. A első sorban ülő lányok, nők közül választja őt ki Fülöp. Felhívja a színpadra, ott tartja, szelíden ugyan, de kényszeríti, hogy vegyen részt a játékban, mely nélküle eljátszhatatlan lenne. A rendezői elgondolás zseniális, hiszen azt sugallja, hogy mindannyian a burgundi hercegi udvar szereplői vagyunk, mindannyiunk énje - Babits szavával szólva - tökörén, melynek darabjai éppúgy fájnak, mint amiennyre fáj valóságos énünk. Másfelől meggondolkoztató, hogy a mai me-too klímában egy néző alanya lehet-e egy színpadi kísérletnek, képes-e lelki megrázkódtatások nélkül átélni Yvonne pszichológiai szempontból egyáltalán nem problémamentes szerepét, megússza-e trauma nélkül az akaratlan szerepvállalást? Az elődást kétszer láttam, Yvonne -t természeteszerűen más és más lány alakította. A rendezői elgondolás mellett szól, hogy minden előadás karaktere teljesen más, attól függően, kit szemel ki Fülöp az első sorban ülő nők közül a szerepre. A nézők közül kiválasztott, mit sem sejtő Yvonne színpadra léptetése rendkívül hatásosan azt sugallja, hogy nincs különbség az élet és a művészet között, a kegyetlenség köztünk és bennünk van, akiket a színpadon látunk, azok mi magunk vagyunk. A kérdés az, hogy e tanulság érzékeltetésére nem túl kockázatos-e a választott megoldás?

Ignác király: Mesés Gáspár
Margit királyné: Lukács Andrea
Fülöp herceg: Jáger Simon
Kamarill: Erőss Brigitta
Izabella: Dőry Brigitta
Yvonne nagynénje: Zsenák Lilla
Innocent: Zsenák Lilla
Yvonnne: XXX

Csepeli György, Criticai Lapok, 2020 március

Az alkotók ajánlója:

„Hol van az a törvény, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam, s nem szabad emberként?” – kérdi Fülöp herceg a dráma elején. Yvonne-nal való találkozása után a trónörökös úgy érzi, fel kell lázadnia minden konvenció ellen. Szabadságvágya a társadalmi normák kötöttségein túl az ösztönök és az emberi természet korlátait is feszegeti.

Eljegyzi Yvonne-t, aki így bekerül a királyi udvarba, s ettől kezdve a próbakő szerepét játssza: Yvonne-hoz fűződő kapcsolatában a történet valamennyi szereplőjének felelnie kell a Fülöp által feltett kérdésre. Yvonne néma jelenléte katalizátorként hat. Szerepe nem egyéb, mint egy színpadi séma megtestesülése. Yvonne mint drámai alak nem létezik, csak mint szerep.

Gombrowicz hőseinek alapvető, belülről fakadó igyekezete: mindenáron megtalálni egymást. „Szükségem van az emberekre. Nem azért, hogy szót értsek velük. Csupán azért, hogy életjelt adjanak.”- írja. Hősei azonban nem értenek szót – nem képesek rá -, csupán „életjelt” adnak egymásnak: így lesz az Yvonne az életről gondolkodó drámai látomás, nyelvi vegyület...

Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, legfőbb fórumnak tekinti: a kezdetektől fokozott érdeklődést tanúsít a narrátor és a közönsége közti sajátos kapcsolat iránt.

Ha a modern művészet fő törekvése – mint Susan Sontag állítja -, hogy „túljusson a pszichológián”, akkor ez Gombrowiczra föltétlen érvényes, s e vonatkozásban némileg rokonítható az antiszínház képviselőivel. Mint író azokra a civilizációs sémákra hivatkozik formaként, melyek a nézők tudatában élnek: Gombrowiczot a néző tudati „megrázkódtatása” érdekli. (Pályi András)

 

szinhaz.org, 2020. január 27.

Az alkotók ajánlója:

„Hol van az a törvény, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam, s nem szabad emberként?” – kérdi Fülöp herceg a dráma elején. Yvonne-nal való találkozása után a trónörökös úgy érzi, fel kell lázadnia minden konvenció ellen. Szabadságvágya a társadalmi normák kötöttségein túl az ösztönök és az emberi természet korlátait is feszegeti.

Eljegyzi Yvonne-t, aki így bekerül a királyi udvarba, s ettől kezdve a próbakő szerepét játssza: Yvonne-hoz fűződő kapcsolatában a történet valamennyi szereplőjének felelnie kell a Fülöp által feltett kérdésre. Yvonne néma jelenléte katalizátorként hat. Szerepe nem egyéb, mint egy színpadi séma megtestesülése. Yvonne mint drámai alak nem létezik, csak mint szerep.

Gombrowicz hőseinek alapvető, belülről fakadó igyekezete: mindenáron megtalálni egymást. „Szükségem van az emberekre. Nem azért, hogy szót értsek velük. Csupán azért, hogy életjelt adjanak.”- írja. Hősei azonban nem értenek szót – nem képesek rá -, csupán „életjelt” adnak egymásnak: így lesz az Yvonne az életről gondolkodó drámai látomás, nyelvi vegyület...

Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, legfőbb fórumnak tekinti: a kezdetektől fokozott érdeklődést tanúsít a narrátor és a közönsége közti sajátos kapcsolat iránt.

Ha a modern művészet fő törekvése – mint Susan Sontag állítja -, hogy „túljusson a pszichológián”, akkor ez Gombrowiczra föltétlen érvényes, s e vonatkozásban némileg rokonítható az antiszínház képviselőivel. Mint író azokra a civilizációs sémákra hivatkozik formaként, melyek a nézők tudatában élnek: Gombrowiczot a néző tudati „megrázkódtatása” érdekli. (Pályi András)

WITOLD GOMBROWICZ: YVONNE
Fordította: Pályi András

Ignác király: Mesés Gáspár
Margit királyné: Lukács Andrea
Fülöp herceg: Jáger Simon
Kamarill: Erőss Brigitta
Izabella: Dőry Brigitta
Yvonne nagynénje / Innocent: Zsenák Lilla

Rendező-díszlettervező: Balázs Zoltán
Jelmeztervező: Németh Anikó
Mozdulatszobrászok: Erőss Brigitta, Jáger Simon
Kreatív producer: Huszár Sylvia
Produkciós vezető: Balázs Katalin

Bemutató: 2020. 01. 25. Fészek Művészklub, Színházterem, Budapest

 szinhaz.org, 2020. január 27.

- A Bruno Schulz novelláiból összeállított színdarab szavak nélküli

Két évvel ezelőtt a Maladype Társulat Dada Cabaret című előadásának premierje úgy maradt meg bennem, mint a legnagyszerűbb dolog, amit valaha színpadon láttam.

Azóta másodszor is elmentem rá, és ha műsoron lett volna, 2018-ban is megtettem volna. A Balázs Zoltán által rendezett, a dadaizmus születésének századik évfordulóját ünneplő produkciót követően azonnal tudtam, hogy ezután nem leszek képes ugyanazzal a szemmel előadásokat nézni. Az a bizonyos léc rettenetesen magasra került.

Emiatt úgy vetettem bele magam a társulat egy újabb műsorszámába, hogy még az ajánlóját sem olvastam – a Dada cabaret elégséges ajánlólevél volt. Így ültem be az Augusztus című összművészeti előadásra, amelyet szintén Balázs Zoltán vitt színpadra a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Kar ötödéves színművész hallgatói szereplésével. A meglepetés pedig már csak a Trip hajó sötét termében ért. A Bruno Schulz novelláiból összeállított színdarab ugyanis teljesen szavak nélküli – tánccal, különleges emberi kompozíciókkal, szimbolikus gesztusjátékkal kommunikál, gyönyörködtet és késztet gondolkodásra. Ahol a nyelv megszűnik, ott az interpretáció szerepe felértékelődik. Ekképpen pedig nem mindegy, hogy a befogadó ismeri-e a lengyel író novelláskötetét, amelynek sűrítménye a darab alapjául szolgált.

Balázs Zoltán örömmel veti el a hagyományos színházi mintázatokat, hogy aztán a lebontott, szétforgácsolt darabkákból valami megmagyarázhatatlanul és szokatlanul újat, de érvényeset teremtsen. Az Augusztus is ékes példája ennek. Nincs egyetlen fő, szervező narratívája, hacsak nem maga a szervezetlenség az alakító egység. Hiszen egységes, nagy történet nélkül próbál elmondani egy kerek egészet. Valamit erről a világról, az ellentmondásos logikai rendszeréről. A megismerés vágyának és lehetetlenségének abszurd együtteséről.

A darab úgy teremt világot, hogy közben lerombolja azt. Az idő mint lineáris egység eltűnik. Egyszerre jelenítődik meg minden: fantasztikus és banális, szép és csúnya, bugyuta és komoly, kollektív és individuális, rettenet és méltóság, halál és élet. A szereplők mesés és mitikus lényekké válnak, hogy aztán a következő pillanatban lelketlen, mechanikus eszközként használják őket az emberek. Az emberek, akik a fegyelmezett közösségből parányi, jelentéktelen morzsaszemként hullanak ki, hogy mire épphogy egy csipetnyi értelmet találnának önnön magányukban, észrevétlenül ismét betagozódjanak a töb­biek közé.

Az előadás magával ragadja a nézőt, nem ad sok időt, ebben van az ereje és a gyengesége is. A precíz, jól kimunkált és ügyesen koreografált játék által megjelenített mágikus realista képek magukhoz delejezik az embert, ugyanakkor a megfeszített figyelem is sokszor kevés, hogy a rengeteg ingerrel kezdeni lehessen valamit, és egyre erősebben érezhetjük úgy: a célkitűzés, hogy a sok kis történet egy nagy, emergens egészet alkosson, nem valósul meg. A beszéd hiánya az előadás egy bizonyos pontján egyre szembetűnőbb, sajog az ember makacs lelke az emberi szó után, dacára a rengeteg jól kivitelezett jelenetnek. Hogy mindebben mekkora szerepe van annak, hogy én nem ismertem Schulz novelláit, afelől nincs kétségem. Kemény aktivitást vár el, és egyenrangúnak tekinti a nézőket az Augusztus. Arra csábít, hogy közösen alkossunk egy nagy értelmet, még ha ehhez le is kell mondanunk a legkézenfekvőbb kommunikációs formuláról.

Varga Bence, Magyar Hírlap, 2019

Aranyló napfény, búzamezők, csillagos éjszakák, álmok, hajnali harmatfátyol. Rezzenéstelen ereje a délnek, megpihenő fénye a délutánnak, a sárga és a zöld tánca. Aratás és számbavétel. Az ősz sugallata, az elmúlás finom hártyája lengi be az időt, s teszi fel a kérdést, elérted-e, amiről álmodtál.

Az augusztus – teljében a nyár még, de – magában hordozza a betakarítást, az új kezdetet. A nyár utolsó hónapja, melyben el kell engedni a mozdulatlan forróságot, az évszak tomboló hatalmát, rejtélyes ígéretét. Ha kimondjuk e megfoghatatlan időszak nevét, emlékezünk. Hol télen, mikor azt mondjuk, tavaly augusztusban, hol pedig előreszaladunk, majd augusztusban. Várunk. Magunkra, a vágyainkra, a régmúltra. Beleköltözünk egy érzésbe, mert ez az idő soha nem semleges: hol a szabadság kezdete, hol pedig a vége, de nem érzésnélküli, mert maga az átmenet, a felkészülés. Az elkövetkezőkre vagy a visszatekintésre, mely kér belőlünk. Az augusztusnak adni kell.

Bruno Schulz Fahajas boltok című novellafüzérének különleges világa és a Maladype színház művészei Balázs Zoltán gondolati erdejében szintén minket óhajtanak. Nem egy odavetett darabot belőlünk, hanem a teljességet. Kérnek, hívnak, csábítanak, és ezt már akkor is lehet tudni, amikor még csak az út elején állunk. Bruno Schulz ugyanis dús világát szavak gazdagon díszített fűzérével ékesíti, szavakból szőtt tarka szőnyegen repíti olvasóját, de hogyan lehetséges ezt a világot visszaadni, ha kivonjuk a betűket, elvesszük ezeket a szavakat?

A nonverbalitás meg tudja-e festeni a vásznat? És ha mit sem tudunk se a szerzőről, se a könyvről, se a benne foglalt körmondatokról, már akkor is szembesülünk magunkkal, vajon fogjuk-e érteni? Képesek vagyunk-e érezni, figyelni, észlelni, együtt lélegezni? Tudunk-e befogadni, ha nem kapunk szavakból font kötelet, amibe kapaszkodhatnánk? Amint mondtam, itt adni kell.

Az pedig, hogy adni kell, az egyik legnagyobb csoda lehet, ha sikerül. Nem érdemes viszont előreszaladni, ahogy a nyári esték tompa melege sem szokott sürgetni. A gondolkodás szükségessége nélkülözhetetlen alkotóeleme a Maladype művészeti utazásainak, így a színpadon búzaszemek válogatása közben érjük hőseinket, csillogó, színes selymek és a fekete kontrasztos ölelésében, miközben a tér teljes befogadása érhető tetten elnyúló, kezdeti mozdulataikban. Uralják a padlót, a levegőt, a kitett zsákokat, almákat, az alakzatot, melyet felvesznek, mi pedig felelünk a hívásra; a mozdulatok ritmusos kibontakozása magához ragadja képzeletünket. Elindulunk velük. Kilenc fiatal és tehetséges művész, köztük a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett hallgatói, a juniorok, kiknek vizsgaelőadása elevenedik meg, és két oszlopos, szenior művész, az aranyló fénnyel bevont Szilágyi Ágota és a nagyszerű átváltozó, Bödők Zsigmond, régi kedvenceink.

Ahogy a karok és lábak hullámoznak, a szereplők egyszerre közelednek s távolodnak, így válik érezhetővé az egység, mely e társulást mozgatja. A tekintetek ereje, a távolságok váltakozása, a hívás és taszítás ösztönössége. A reagálás tudatos figyelme, az izgalom a másik keltette hangulat visszatükrözésére maga a kifejezés leplezetlen eredete, elrejtetlen igazsága a belső rezdülésnek. Olyasfajta tudatosság, melyet spontaneitás járhat át és teremthet meg, s e játék keretei meghagyják a művészi megszületés önazonosságát, azt, hogy megszemélyesítői, a maguk belső késztetése szerint is részesei legyenek az interakciónak. E folyamat része a megosztott színpad használata, ahol az egyes mozzanatok lazán, mégis harmonikusan illeszkednek egymáshoz a tér különböző pontjain, hálóként fogva föl az inspirációs mezőben gomolygó művészi erőket.

Társa e térnek a kísérőzene és a szövegek műfaji sokszínűsége, ami kötőanyaga lesz a előadásnak. Speciális, egyedi mozgáselemek kombinációit vonultatják fel, helyet adva a fantáziának, a változásnak, és annak a szavak nélküli információcserének, mely mind párban, mind csoportos egységben tapintható – a szenvedély, a féltékenység, a csábítás, a düh, a magára hagyottság érzékelhető, látható az arcokon, a mozdulatokon, a gesztusokon, követhető a tetteken. E nonverbális eszköztár bravúrosan kezelt ecset a játszók kezében, a színpaletta teljes skáláját kikeverik, s tiszta, könnyed mozdulatokkal hordják vászonra érzéseiket és rezdüléseiket, egyedi tónust adva a kép egészének. Olyat, amit szeretünk nézni.

Miért szeretjük nézni, ha egy szóval nem említettük még, hogy miről szól az Augusztus? Miért, miről szól egy augusztusi este? – kérdeznénk vissza. Hangulatokról, vágyakról. S erről szól a Bruno Schulz inspirálta előadás is, melynek nincs egységes, egyetemes értelmezési köre, se klasszikus történetvezetése, de épp ez az erőssége.

Várja, hogy adjunk, méghozzá emlékeket, érzéslenyomatokat, adjunk hozzá fantáziát, töltsük ki, fedezzük fel, hogy nekünk mit jelent a közelség, a tánc vagy akár egymás leköpése. Mit hoz ki ez belőlünk, hová tud elrepíteni, vagy éppen hol lennénk e pillanatban most? Mit vált ki elemi volta: tetszést, félelmet? Akarjuk-e ezt a világot? Vágyunk-e vissza a gyerekkorba, melyet megidéz, vagy mindez valami más, távoli? Elértük-e, amiről álmodtunk? Válaszolni kell.

Felelni arra a tisztaságra és eredetiségre, mely Balázs Zoltán alkotásainak mindig esszenciája, amit társulata színről színre megvalósít, átadva magát neki. A szavak sokszor elfednek és félrevezetnek – sugallja Schulz, és ez a szavak nélküli transzformáció igazat ad neki, ugyanis ott van benne a gyermeki felfedezés tisztasága, a beszéd előtti igazság, amikor még minden megtörténhet, mert a gyermek figyel, magába szív majd kifejez, és tökéletesen érthető anélkül, hogy egy szót is szólna. Mert mondanivalójának őszintesége átszüremlik és hat, mert nincsenek benne hazugságok, színlelés, csalás, hízelgés – a világ csalárd dolgai.

Az Augusztus tiszta és romlatlan manifesztuma a belső világ kifejezésének, nem óhajt titkolni, se elrejteni; ott és akkor enged a megszületés lehetőségének, a pillanat múló, de örök érvényű teremtésének, és teszi ezt bátorsággal, hévvel, ám közben érzékkel ügyelve a formára, azt soha fel nem áldozva.

A történet ezért magát írja, bennünk is írja. Megszületik az alkotókban és bennünk; ahogy a művészek kapcsolódnak, úgy kapcsolódunk mi is világukhoz, s kitölthetjük magunkból, saját történeteinkből mindazt, amit látunk, hallunk, befogadunk. Ez az a ritka alkalom, amikor csak együtt születhet meg az élmény, ahol a színészek és mi is felépítünk egy láncolatot. Hogy ez egyezik-e? Nem biztos. Hogy egyezik-e bárkiével? Az sem.

Az viszont igen, hogy ha nem félünk figyelni, magunkban elmerülni, az érzésszínház történetdarabkáit kiegészíteni, akkor Balázs Zoltán vezetésével olyan augusztusi varázslatban lehet részünk, mely egyedi és megismételhetetlen. Alkotás csak nekünk, személyre szabottan. A mi saját történetünk, amelyet csak nekünk játszanak el, mert mi is kellünk hozzá, hogy létrejöjjön. Az Augusztus a saját imaginációs terünkben megteremtett szellemi ajándék, amihez nyár este sem kell. Csak ők és mi. Szavak nélkül.

Simon Sára, Criticai Lapok, 2019

– Augusztus a TRIP Hajón - 

Kellemes fény, melyről a búzatábla jut eszembe. Esős napon a pajtában rekedni, sült almát enni a vásár forgatagában, focizni a haverokkal, miközben a késő délutáni nap melege cirógatja a hátamat. Bruno Schulz Fahajas boltok című novelláskötete alapján Balázs Zoltán rendezett előadást Augusztus címmel a TRIP Hajón. A Maladype Színház előadásán jártunk.

A Maladype produkciója száz meg száz asszociációt ébresztett bennem, minden jelenet egy árnyalattal másabb hangulatot árasztott. Mégis, mindegyikben van valami, ami miatt a szövegalap egyértelmű közös nevező lesz. Ez a szál pedig annak a gyermeknek a nyara, aki valamikor a befogadó volt. Olyan képek és érzetek vannak a középpontban, melyek bizonyos formában mindenki számára ismerősek lehetnek, mintha valamely különös utazásra hívna a társulat a múltba, a gyermekkorba, a Fahajas boltok nosztalgikus világába. Egyben érdekes megfigyelni az emlékezés mechanizmusának megjelenését, ahogy egyik kép folyik a másikba, az érzet langyosodik, majd átfordul. Ettől lesz igazán izgalmas élményben részünk, ez az, ami az előadást dinamikussá, figyelmet megragadóvá teszi.

Ugyanakkor formailag is különleges mindaz, ami a színpadon történik. Az előadás szereplői átéléssel közvetítenek, szavak nélkül. A nonverbalitás azonban, úgy gondolom, nem teszi nehezebben emészthetővé a darabot, hiszen a cél itt elsősorban nem is a történet közlése, sokkal inkább egyfajta érzelmi bevonás, amelynek elsődleges eszköze a nyelvi jelen túlmutató a kép. Ezt taglalva akár olyan véleményre is juthat a néző, hogy a látottak a mozgásszínház határát súrolják, mégsem lépik át azt, hiszen a főszerepben nem a test áll, hanem a gondolat kifejeződése, illetve a néző, még ha nem a hagyományos értelemben véve is, de gondolkodtatása. Hiszen az emlék (merthogy emlékképeket látunk) maga is gondolat, még ha érzelemmel társul is. Ugyanakkor nem szabad elsiklanunk a zene fontossága felett sem. A színészek nem táncolnak, hanem a szó legtisztább értelmében játszanak a zenére. A szereplők a régebbi, már jól ismert társulati tagokon, Bödők Zsigmondon és Szilágyi Ágotán kívül a társulat új tagjai, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett hallgatói, akik hihetetlen energiával alkotnak világot a szemünk előtt. Csodálatos nézni azt, ahogyan játékosságból remekmű születik.

Bár a darab nem szövegközpontú, különböző szimbólumok jelennek meg a színpadon, melyek kitágítják az értelmezési lehetőségeket. A búzamag, a zsákok, az alma egyfajta termékenységszimbólumként kísérik végig a történéseket; jelképezhetik a kamaszkorban feléledő szexuális kíváncsiságot, erre több utalást is találhatunk. Ám ha nem ezen a vonalon futtatjuk végig gondolatainkat, pusztán a természetet is jelképezhetik, az anyaföld ajándékait; általában pozitív asszociációkat vonnak maguk után. Ezeken a tárgyakon kívül a kellékhasználat nem jellemző, ahogyan a díszletet is csak az elme festi a háttérfüggönyre. Ettől a látvány letisztult, egyszerű lesz, a színészek maguk töltik be a befogadóban keltett bármiféle hiányérzet nélkül a teret.

Az előadás kedves, játékos és érzékeny. Rövidsége kissé “hirtelen érintett”, de semmiképp sem kellemetlenül, hiszen úgy gondolom, nem percre mérik a színház értékét.

Mindenképp ajánlom az alternatív szerelmeseinek és azoknak, akik valami újra, valami (jó értelemben) „csöppet sem kőszínházira” vágynak. Mindemellett az előadások után sokszor beszélgetésre invitálja Balázs Zoltán társulatvezető a nézőket, melyek emlékezetes élmények lehetnek befogadó és alkotó számára egyaránt. Pátosz nélküli magasművészet élő, hús-vér figurákkal.

Molnár Flóra, f21.hu, 2019

A Maladype, az egyik legprogresszívebb hazai független társulat következő bemutatójához igazán különleges teret választott: a Fészek Művészklub színháztermét, ahol január 25-én mutatják be Witold Gombrowicz magyarul legtöbbet játszott drámáját, az Yvonne, burgundi hercegnőt.

Az első magyar nyelvű Gombrowicz-premier a Vígszínházban volt 1978-ban. Az Operettet egy évvel később követte a kaposvári Esküvő. Az Yvonne...-ra 1983-ig kellett várni, pedig a lengyel író-drámaíró már 1958-ban megírta a darabot, amit Veszprémben Krystian Lupa vitt színre. (Az azóta világhírűvé vált rendező – és nem túlzást ezt állítani róla – vajon emlékszik erre a munkájára?)

Ismerjék meg a dráma alapkérdéseit Pályi András, a mű fordítójának segítségével! (A darabot ide kattintva olvashatják el.)

„Hol van az a törvény, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam, s nem szabad emberként?” – kérdi Fülöp herceg a dráma elején. Yvonne-nal való találkozása után a trónörökös úgy érzi, fel kell lázadnia minden konvenció ellen. Szabadságvágya a társadalmi normák kötöttségein túl az ösztönök és az emberi természet korlátait is feszegeti. Eljegyzi Yvonne-t, aki így bekerül a királyi udvarba, s ettől kezdve a próbakő szerepét játssza: Yvonne-hoz fűződő kapcsolatában a történet valamennyi szereplőjének felelnie kell a Fülöp által feltett kérdésre. Yvonne néma jelenléte katalizátorként hat. Szerepe nem egyéb, mint egy színpadi séma megtestesülése. Yvonne mint drámai alak nem létezik, csak mint szerep.

Gombrowicz hőseinek alapvető, belülről fakadó igyekezete: mindenáron megtalálni egymást. „Szükségem van az emberekre. Nem azért, hogy szót értsek velük. Csupán azért, hogy életjelt adjanak.”- írja. Hősei azonban nem értenek szót – nem képesek rá -, csupán „életjelt” adnak egymásnak: így lesz az Yvonne az életről gondolkodó drámai látomás, nyelvi vegyület...

Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, legfőbb fórumnak tekinti: a kezdetektől fokozott érdeklődést tanúsít a narrátor és a közönsége közti sajátos kapcsolat iránt.

Ha a modern művészet fő törekvése – mint Susan Sontag állítja -, hogy „túljusson a pszichológián”, akkor ez Gombrowiczra föltétlen érvényes, s e vonatkozásban némileg rokonítható az antiszínház képviselőivel. Mint író azokra a civilizációs sémákra hivatkozik formaként, melyek a nézők tudatában élnek: Gombrowiczot a néző tudati „megrázkódtatása” érdekli.

A Maladype 2001-ben alakult, művészeti vezetője Balázs Zoltán rendező. A név jelentése lovári nyelven „találkozás”, ami magában foglalja az elmúlt 18 évben folyamatosan változó, alakuló társulat filozófiáját: a találkozásokat az új színházi formákkal, a közönséggel, a más színházi rendszerekből és kultúrákból érkező, kalandra vágyó művészekkel, alkotótársakkal. A Maladype történetét több korszakra oszthatjuk, a legutóbbi 2018 őszén kezdődött: akkor indult el az „ÖT KAPU”, egy korspecifikus színház-metodikai koncepció és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/-gondozó program. Az elképzelés egyfajta szakmai javaslatcsomag a színpadművészet megújítása számára, amelyben Balázs Zoltán több műfajra kiterjedő, hazai és nemzetközi terepen szerzett színházi ismereteire, pedagógiai tapasztalataira alapoz. A program kutatói a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végzett fiatal színészek, akikkel Balázs Zoltán egy kurzus keretében készítette el az Augusztus című előadást. Az osztály tagjai együtt maradtak, az Augusztussal – túlzás nélkül mondhatjuk – bejárták a világot.

Előadásaikat évekig a Mikszáth téri Bázison láthatta a közönség, onnan azonban önhibájukon kívül el kellett jönniük: a lakásszínház beázott, a technikai eszközök, valamint a repertoáron lévő előadások díszletei és jelmezei tönkrementek. Az új produkció így kifejezetten a Fészek terére, abból inspirálódva készül, a társulat szándéka szerint az Yvonne a nézők és az alkotók mai viszonyára reflektáló párbeszéd lesz a közönséggel. A produkció rendezője és díszlettervezője Balázs Zoltán, jelmeztervezője Németh Anikó, és akik játsszák: Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Zsenák Lilla.

Papageno, 2020. január 21.

 

A Maladype Színház nagy sikerű nonverbális előadása, az „Augusztus” Pozsony, Prága, Nagyszeben és Maribor után a Nyugat-Balkáni Kulturális Évad bosznia-hercegovinai „Magyar Kulturális Hetek” elnevezésű programsorozatában március 8-án Szarajevóban, és március 9-én Zenicán mutatkozik be a Téli Fesztiválon. A társulat ezt követően április 23-án Moszkvában, a „Your Chance” Nemzetközi Színházi Fesztiválon vendégszerepel.

A Szarajevói Téli Fesztivál február 7-től március 21-ig gazdag programkínálattal várja az érdeklődőket Bosznia-Hercegovina fővárosának utcáin, terein, a különböző galériákban és színházakban. A fesztivál tizenkét helyszínén a világ 41 országából mintegy 1200 művész mutatkozik be. A nagy múltú nemzetközi kulturális és művészeti fesztivál 1984-ben, a XIV. Téli Olimpiai Játékok alatt indította első évadját (innen származik elnevezése is). Idén a “zaj és düh” („buka i bijes”) mottó jegyében zajlanak majd a színházi és összművészeti események. A Téli Fesztivál a nyitottság és a szabadság határtalan eszméjét a művészet eszközeivel hirdeti a térség országainak közelmúltbeli újrarendeződése után. Az idei fesztivál díszvendége Magyarország.

Április 12-27. között kerül sor Moszkvában az Orosz Színházi Szövetség által rendezett “Your Chance”elnevezésű Nemzetközi Színházi Fesztiválra. A Maladype társulata Augusztus c. előadását április 23-án a Na Strastnom színházban mutatja be. A 12 éve megrendezett „Your Chance” fesztivál a világ legjobb pályakezdő színészei számára nyújt lehetőséget szakmai tudásuk megmutatására. Évről évre, Moszkvában találkoznak Oroszország, Európa, Ázsia és Amerika legtehetségesebb fiatal színházművészei. A híres “Na Strastnom” színházi központban számos kísérletinek indult projekt később a moszkvai és az oroszországi kulturális élet szerves részévé lett. Sok, mára híressé vált színész és rendező első lépéseit ennek a színháznak a színpadán tette meg. Új irányzatok és új nevek kapnak lehetőséget idén is.

Az alkotók ajánlója:

A mágikus-realista szerző Bruno Schulz Fahajas boltok – Összegyűjtött elbeszélések (1934) című művében a Monarchia végnapjait írja meg egy galíciai kisvárosban, amelyben saját apja, Jakub a szolid kereskedő és filozófus-mágus alakjában Józef, a gyermek szemével láttatja a régi világ letűnését. A novellák a városban élő kereskedő család történetét beszélik el. Bár Bruno Schulz a német expresszionisták, Robert Musil és Franz Kafka szellemi társa, velük ellentétben az egyetemes méretűre dimenzionált rettegés helyett ő inkább saját gyerekkorából épít házat magának. A rendező, Balázs Zoltán, a novellák alapján készült Augusztus c. nonverbális előadásban a szerző nem mindennapi nyelvezetét fordítja át képekre, a test, a mozgás, a gesztus nyelvére, amelyet a társulat színészeinek bravúros játéka és finom intellektusa tesz plasztikussá.

Bruno Schulz: Augusztus

Rendező: Balázs Zoltán
Játsszák: Bödők Zsigmond, Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Fekete Róbert, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Szilágyi Ágota, Zsenák Lilla
Produkciós vezető: Balázs Katalin
Nemzetközi kapcsolatok: Huszár Sylvia

2019.03.08. 19:30 – Sarajevsko Narodno pozorište, BIH
2019.03.09. 19:30 – Bosansko Narodno pozorište, Zenica, BIH
2019.04.23. 19:00 – Na Sztrasztnom, Moszkva, RUS

A Maladype Színház vendégjátéka Szarajevóban és Zenicán, a Nyugat-Balkáni Kulturális Évad eseménysorozatának keretében, a KKM Balassi Intézet támogatásával jött létre. Az oroszországi vendégjáték Magyarország Moszkvai Nagykövetségének támogatását élvezi.

BDPST24.hu, 2019. 03.07.

 

Ősszel indult a Balázs Zoltán által megfogalmazott „ÖT KAPU” elnevezésű korspecifikus színház-metodikai koncepció és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/gondozó program. Az elképzelés egyfajta szakmai javaslatcsomag a színpadművészet megújítása számára, amelyben a független színházi alkotó több műfajra kiterjedő, hazai és nemzetközi terepen szerzett színházi ismereteire, pedagógiai tapasztalataira alapoz. A Maladype társulatának junior tagjait bemutató interjúsorozatunkban most Lukács Ivett Andreával, az ÖT KAPU program kutatójával beszélgetünk.

- Hogyan kerültél a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, majd Budapestre a Maladype társulatába és az ÖT KAPU kutatóprogramba? Milyen volt ez az út?

- Miskolci születésű vagyok, érettségi után kerültem fel Budapestre a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolába, ahol Színész II. szakon tanultam három évig. Az iskola elvégzése után ajánlották nekem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet. Mesés Gáspárral, aki már a Nemes Nagyban is osztálytársam volt – és aki az ÖT KAPU programban is kutatótársam -, megbeszéltük, hogy elintézzük a szükséges papírokat, és elmegyünk szerencsét próbálni Marosvásárhelyre. Felültünk a vonatra, felvételiztünk, és örömünkre mindkettőnket felvettek. Amikor tavaly végzősök lettünk, az osztályfőnökünk B. Fülöp Erzsébet meghívta Balázs Zoltánt, hogy rendezze meg a vizsgaelőadásunkat. Ekkor találkoztunk Zolival először. Köszönhetően a rendelkezésünkre álló próbaidő rövidségének (huszonnyolc nap alatt raktuk össze az Augusztus c. előadásunkat), Zoli energikus személyiségének és a rá jellemző munkamódszer komplexitásának, igen intenzív próbafolyamatban volt részünk. Visszagondolva, nem tudom, hogyan történt, de nagyon hamar összeállt az előadás. A sikeres januári marosvásárhelyi bemutató után nemsokára turnéra indultunk, és júniusban, amikor a pozsonyi ISTROPOLITANA Fesztiválon játszottunk, Zoli felvetette, mi lenne, ha együtt maradna a csapat és közösen kutatnánk az általa már megfogalmazott ÖT KAPU színház-metodikai koncepció elméleti és gyakorlati részleteit a Maladypében. Egyértelmű volt, hogy igent mondunk!

- Mi fogott meg Zoli máshonnan közelítő szemléletében? Hogyan élted meg a hamar elért sikereket és a számos nemzetközi fesztiválon való bemutatkozás lehetőségét?

- Egyetemistaként észrevettem, hogy a testünket, mint kifejezőeszközt kevéssé használjuk, és inkább a szövegcentrikus színjátszás a meghatározó irány. A magyar nyelv gyönyörű és rengeteg lehetőséget hordoz magában, de sokszor éreztem, hogy verbális megnyilvánulásaim valahogy nincsenek összhangban a mozgásommal és a testbeszédemmel. Olyannyira lefoglalt az írott szöveg szavak általi megjelenítése, hogy megfeledkeztem arról, hogy van egy testem is, amelynek segítségével ellenpontozni vagy alátámasztani tudom a bennem megfogalmazódó gondolatokat és szándékokat. Egy ideje az is foglalkoztatott, hogy tudnék-e vajon szöveg nélkül működni a színpadon? A nonverbális színészi eszközökre épülő Augusztus emiatt is rendkívüli ajándék. Én például nem szeretek táncolni, de a próbafolyamat alatt, illetve az előadások folytonos változásai során a görcsök, amik ezzel kapcsolatban bennem voltak teljesen lebomlottak. A színházi fesztiválok pedig rendkívül fontosak, mert általuk van igazán lehetőségünk megmutatni a nemzetközi közönségnek és szakmának, hogy hol tart a színészoktatásunk, a színházról alkotott elképzeléseink gyakorlati megvalósítása és nem utolsó sorban a saját, egyéni fejlődésünk. Szerintem elengedhetetlen látni más országok színművészeti egyetemistáinak előadásait és különféle workshopokon személyesen is megtapasztalni azt, hogy ők milyen színházi nyelven nevelkednek.

- A Maladypében Huszár Syilvia foglalkozik a színház nemzetközi megjelenéseivel, és Zolival együtt nagy hangsúlyt fektetnek ezekre a külföldi lehetőségekre és tapasztalásokra.

- Igen, Zolinak és a Maladypének nagyon jó kapcsolatai vannak nemzetközi téren. Ennek köszönhetően tudtunk egyetemistaként Románián kívül más országokban is bemutatkozni. Syilvi fantasztikus abban, hogy a színházat, minél több nemzetközi fesztiválra eljuttassa. Budapest, Prága, Pozsony és Nagyszeben után idén ősszel már Mariborban, a Borstnik Nemzetközi Színházi Fesztiválon játszottuk az Augusztust.

- Minden fesztiválon volt arra lehetőségetek, hogy ne csak a próbákkal foglalkozzatok, hanem megnézzétek a többiek előadásait is?

- Szlovéniában sikerült egyetemista előadásokat látni és nagy szerencsénk volt, hogy a nagyszebeni SIBFEST-en megnézhettük Eugenio Barba The Tree című rendezését, ami egészen zseniális volt! Hatalmas élmény volt élőben látni ennek a színházi legendának az előadását és megtapasztalni azt a közvetlenséget is, amivel fogadott minket. Meghatározó volt a vele való találkozás! Zoli nagyon fontosnak tartja, hogy vendégjátékaink alkalmával mi is láthassunk más társulatokat.

- Mi az, amit még magadénak érzel Balázs Zoli gondolkodásában?

- Szeretem, azt, ahogy látja és láttatja a világot. Sokszor elmondja például, hogy egy társulat annyit ér, amennyit utazik. Az adott színházi műhely eredményei így nem oldódnak fel egy belterjes közeg mindennapi rutinjában és a különböző színházi kultúrákban szerzett tapasztalatok által tagjainak szélesebb lesz a látóköre is. Abszolút egyetértek vele, az én életemnek is fontos része az utazás, a kaland. Brightonban dolgoztam két nyáron át és van két bátyám is, akik külföldön élnek. A velük töltött idő mélyen beépült a mostani személyiségembe. Zolinál nagyon fontos még a teremtő gondolat; azt jelenti, hogy hagynunk kell megszületni és organikusan megfogalmazódni belső felismeréseinket, amelyek arcunkon majd automatikusan tükröződnek.

- Jártál külföldön színházban?

- Igen, az egyik testvéremmel megnéztük Londonban a Charlie és a Csokigyár című előadást. Én alapvetően nem rajongok a musical műfajáért, de ez az előadás annyira varázslatos volt, hogy minden előítéletemet elfeledtette velem. Hihetetlen munka volt benne és elképesztő színvonalon volt kivitelezve, mind látványtechnikailag, mind színészileg. Angliában teljesen más a színházi struktúra, sok színházban akár ugyanazt a darabot játsszák napi háromszor is.

- Elvégezted a drámapedagógia szakot és az életedben már régóta fontos szerepet játszik a gyerekekkel való foglalkozás, a színjátszótábor is.

- Középiskolában pedagógia szakra jártam, de tudtam, hogy a színészet jobban érdekel. Ugyanabban az évben, amikor Marosvásárhelyre felvételiztem, beadtam a jelentkezésemet a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának Tanítóképző Szakára is. Aznap, amikor felvételt nyertem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, felvettek a Károlira is. Természetesen a Művészeti Egyetemet választottam, ahol szerencsére Tanárképző Intézet is működik, így végül egyszerre végezhettem el a színész szakot és a pedagógiát. A Tanárképző Intézetben mesterszakon gyakorlatot kellett szereznünk, ezért Gazsival (Mesés Gáspár) megkerestük Berekméri Katalin színésznőt, aki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban működő, a színház önkénteseiből álló MaNóSzok nevű színjátszó kör vezetője. A foglalkozásokon eleinte megfigyelőként voltunk jelen, majd átvehettük a csoport irányítását. Nagyon szeretek gyerekekkel, fiatalokkal dolgozni. Rendkívül nyitottak és rengeteg kreativitás van bennük.

- Emellett nyaranta táboroztatsz is.

- Igen, általános iskolás koromban, nyaranta, az akkori dráma tanárnőmmel, Sári Katalinnal és a színjátszós társaimmal együtt jártunk drámatáborba. Ez mindannyiunk számára meghatározó időszak volt, és a mai napig szakítunk időt arra, hogy néhány napra lemenjünk közösen Komjátiba. Érettségi után Kati néni megkeresett és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem segíteni neki a táboroztatásban. Boldogan éltem a lehetőséggel. Először nagyon izgultam, hogy vajon képes leszek-e a gyerekekkel megtartani azt az egészséges egyensúlyt, amiben egyszerre vagyok a játszótársuk és a tanáruk. A feladathoz szükséges felelősségről nem is beszélve. Az első alkalmat azonban nagyon élveztem és azóta minden évben visszajárok Tornabarakonyba, ami Borsod megyében egy egészen pici falu. A gyerekek itt szabadon rohangálhatnak, nincs autó, csak természet.

- Milyen feladatokat találtok ki az adott hétre? Milyen a tábor felépítése?

- Kiválasztunk egy darabot, amit a tábor végén bemutatunk a szülőknek. Általában három korosztályra bontjuk a táborozókat. A legkisebbek egy mesét kapnak, a legnagyobbak pedig, akik már középiskolások, maguk választhatják ki azt a színdarabot, amellyel foglalkozni szeretnének. A középső korosztály tagjai eldönthetik, hogy mesével vagy színdarabbal töltik szívesebben az időt a táborban, de a legfontosabb, hogy örömüket leljék az adott anyaggal való foglalkozásban. A kicsikkel sokat tanulunk együtt szöveget, délelőtt ismerkedős- és drámajátékokat játszunk, aztán szabadidő következik, majd a délutáni próbák. Hihetetlenül ügyesek. Nagyon feltölt a gyerekek őszintesége és játékvágya! Számomra a legnagyobb sikerélményt az okozta, amikor láttam, a különböző játékok során egy visszahúzódóbb gyereket megnyílni. De az is nagy öröm volt, amikor azt láttam, hogy két tizennégy éves lány egyszer csak elkezdte Varró Dani Szívdesszertjét olvasni és elfelejtették a telefonjaikat nyomogatni.

- Térjünk vissza egy kicsit az ÖT KAPU programra. Azon túl, hogy ajánlottak nektek egy három évre szóló szerződést a Maladypébe, mi vonzott a kutatóprogramban való részvételben? A drámapedagógia terén miket tudsz elsajátítani és később használni a programból?

- Leginkább az vonzott, hogy tovább fejlődhetek, és személyre szabottan foglalkoznak velünk! Sokat nyomott a latba az is, hogy így része maradhatok annak a nagyszerű csapatnak, amelyben az egyetem óta nagyon jól tudunk együtt dolgozni, és szeretjük egymást. Az a kísérleti szemlélet, amit Zoli képvisel, ritka, egyedi és véleményem szerint nagy szükség van rá a mai színházi életben. Biztos vagyok benne, hogy a módszer elsajátítása után sok mindent tudok majd hasznosítani a drámapedagógiában is. Az ÖT KAPU koncepció által megfogalmazott alapértékek praktikus átadásában pedig biztos segíteni fog a pedagógiai hátterem is.

- Hogy álltok most az ÖT KAPU folyamatainak elsajátításával?

- Rengeteg minden történik az életünkben az ÖT KAPU által. Sok olyan területet érintünk egyszerre, amelyek összefüggéseit ugyan még nem látjuk át, de úgy érezzük, hogy türelemmel és kitartó munkával napról napra közelebb kerülhetünk majd a valódi színházi értékekre való fókuszálás képességéhez. Minden oktató nagyon inspirál minket és nem kevés tapasztalattal gazdagodunk.

- Hamarosan tartotok egy nyílt napot, ahol bepillantást engedtek az ÖT KAPU program eddigi eredményeibe, ismertetitek az eddigi tapasztalatokat és felismeréseket.

- Ahogy Zolit ismerem, sok meglepetésre számíthatunk majd ezen a napon... az eltelt öt hónap konkrét feladatainak megismertetésén kívül bármi elképzelhető!

- Ha ki tudsz emelni egy olyan szegmenst, ami a legjobban épít, mi lenne az?

- Igazából mindegyik. De a TaoMamikkal való közös munka az egyik legizgalmasabb terület. Ez a Tai Chival egybekötött beszédtechnikát is fejlesztő sajátos kurzus kihat a koncentrációnkra, a beszédünkre, a mozgásunkra és nem utolsó sorban önismereti tréningnek is tökéletes. Ennek köszönhetően teljesen más perspektívából látom magamat és a környezetemet.

- Milyen hatást vársz a programtól szűkebben, illetve széleskörűen értelmezve?

- Visszajutni a színház lényegéhez, hidat képezni régi és új tudás között, érvényes alkotói megoldásokat találni és ezeket a nézőknek is elérhetővé tenni, nem kis feladat. Időt kell hagynunk az alkotásra és természetrajzának vizsgálatára. A pozitív hatásában biztos vagyok, és remélem, hogy több színházi műhely is alkalmazza majd az ÖT KAPU által három év múlva megfogalmazott módszerbeli tényezőket.

- Hagyni kell időt, energiát és teret?

- Sokszor azt érzem, hogy a különböző alkotók megrekednek a legkézenfekvőbb ötleteknél. Ez a sokkal mélyebb rétegek felfedezésének kárára van. Színészként fontosnak tartom, hogy ha foglalkozom egy anyaggal, akkor minden vele kapcsolatos impulzussal tisztában legyek. Legyen saját véleményem róla, egyéni gondolataim és meglátásaim, és egyáltalán nem baj, ha ezek azonnal nem találkoznak a rendezőével. A lényeg, hogy a közös ügy érdekében felkészülten és hitelesen tudjam ütköztetni őket. Egy egészséges vitából fantasztikus dolgok tudnak születni! Szerintem ez elengedhetetlen része az alkotási folyamatnak.

Szegő Hanna, Színház.org, 2019