Elemek megjelenítése címkék szerint: Balázs Zoltán

2018 szeptemberében Balázs Zoltán, a Maladype vezetője szerződtette a marosvásárhelyi egyetem végzős színészosztályának hét tagját.

„ÖT KAPU” elnevezésű színház-metodikai programját a fiatalokkal együttesen fogja kidolgozni.

A három éves program olyan tehetséges pályakezdő színészeket kíván felkarolni, akik a színházi megértés általános folyamatait új perspektívába helyezik. Jáger Simonnal, a Maladype társulatának újdonsült junior tagjával a korspecifikus színház-metodikai koncepcióról és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/gondozó programról, a pályakezdő színészek lehetőségeiről és nehézségeiről, életútjáról beszélgettünk.

- Valamivel több, mint egy éve dolgozol Balázs Zoltánnal. Amikor 2017 novemberében Zoli elment hozzátok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre oktatóként, és megrendezte számotokra az Augusztus című non-verbális vizsgaelőadást, milyen új szemléletet hozott be, mint rendező? Milyen volt a közös munka? 2018. január 13-án volt az Augusztus bemutatója, azóta számos nemzetközi fesztiválon léptetek fel vele, rangos díjakat nyertetek el. Hogyan jutottunk el addig, hogy most itt vagyunk a TRIP Hajón, ami a 2018/19-es évadban a Bázis mellett egy fontos helyszíne lett a Maladype társulatának?

- Zolival az egyetem utolsó évében találkoztunk. Teljesen más munkamódszert alkalmazott, mint az előző vizsgaelőadásunk rendezője, Hatházi András, akivel egy saját szövegekből írt darabot raktunk össze. Míg Hatházi tanár úrral egy szabadabb, kötetlenebb próbafolyamatot éltünk meg, addig Zolival kutakodóbb, részletekbe menőbb, precízebb munkafolyamatban vettünk részt. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy ültet át az elméletből a gyakorlatba egy gondolatot vagy egy beszélgetésben megfogalmazódó konkrét felismerést. Bruno Schulz novelláit többször is elolvastuk és kielemeztük, kinek mit jelentenek, mit mozgatnak meg bennünk, stb. Mivel Zoli nemzetközi rendezései és budapesti előadásai miatt tömbösítve dolgoztunk, előre kiadott bizonyos egyéni és közös feladatokat. Kérte, hogy Schulz novellái alapján mi magunk is írjunk egy történetet saját gyermekkori élményeinkből merítve. Így szép lassan Schulz világa és a mi emlékeink összetalálkoztak. Párhuzamosan mozgásképleteket is tanultunk és különböző improvizációkból kiinduló mozgássorokat.

- Amelyek ennél az előadásnál ugye kiemelkedően fontosak, mivel nem használtok szöveget...

- Zoli a próbák során döntött úgy, hogy nem fogunk szöveget használni.

- Tehát ez közben alakult ki, nem az elejétől kezdve volt a koncepció része?

- Alapvetően már az elején tisztázva lett, hogy nem fogunk ragaszkodni a schulzi nyelvezethez, de csak akkor lett egyértelmű számunkra – 28 nap alatt raktuk össze az előadást –, hogy olyan minőségben és megformáltságban nem fogjuk tudni képviselni a körmondatokra épülő szöveget, mint ahogy szeretnénk, amikor elkezdtünk dolgozni. Így végül lemondtunk verbális kifejezőeszközeinkről. A januári bemutatót nagyon jól fogadták a tanáraink és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház színészei is, akik közül sokan eljöttek megnézni minket. Zoli közbenjárásával kijutottunk különböző fesztiválokra is; Románián és Magyarországon kívül voltunk Csehországban, Szlovákiában és Szlovéniában is. Azt kell mondanom, hogy mindenhonnan nagyon jó visszajelzéseket kaptunk. Zolinak fontos gesztusa, amit nagyon szeretek, hogy minden előadás után közönségtalálkozót tartunk, ahol a nézők – kötetlen beszélgetés formájában – elmondják mit éltek meg az Augusztus előadás kapcsán. Nagyon hasznosnak tartom, mert sokat lehet belőle tanulni, fejlődni és változtatni.

- Nevezhető ez mozgásszínháznak?

- Nem is tudom mi ennek a pontos megfelelője, mert nem táncszínház, nem is fizikai színház, inkább egy mozgásalapú szavak nélküli előadás.

- Ahol szintén nagyon fontos a közönséggel való interakció, hogy hogyan jön át.

- Igen, egyfajta szellemi interakció zajlik a közönséggel.

- Amikor Zolival beszélgettem azt mondta, hogy nagyon frissek és nyitottak vagytok, jó értelemben véve ártatlanok, és csapatként különösen jól funkcionáltok. Nagy szó, hogy majdnem az egész végzős osztályt leszerződtette.

- Az osztályunk csapatszelleme nagyon erős lett az együtt töltött évek alatt. Összenőttünk. A mesterképzés második évére már egy összeszokott csapat lettünk! Ebből kifolyólag nincs olyan problémánk, ami gátolná, vagy nehezítené a közös munkát. Gördülékenyen tudunk együtt dolgozni, és ez nagyon sokat számít. Ebben az új helyzetben különösen nagy segítség, hogy itt vagyunk egymásnak, biztatjuk egymást.

- Milyen volt amikor Zoli bejelenttette ezt a lehetőséget? Előzetesen elmondta nektek, hogy van egy ilyen koncepciója és szeretné ezt megvalósítani, de nehéz lesz a forráshiány miatt?

- Nekünk csak év vége felé kezdte el pedzegetni, hogy lenne egy ilyen projektje...

- Mesélsz az ÖT KAPU koncepcióról, módszerről?

- Zoli koncepciója szakmai segítséget nyújt azok számára, akik szeretnének visszatalálni a színházcsinálás lényegéhez. Ehhez a hosszú távú kutatómunkához választott ki minket. Olyan alkotótársakat keresett, akik kellően nyitottak, valamint akarnak és tudnak is dolgozni vele az ÖT KAPU programban. Induláskor pontosan megfogalmazta számunkra meglátásait és elképzeléseit, de ezek gyakorlati vonatkozásait már velünk közösen kutatja; a három év alatt mindannyiunkat titoktartás kötelez.

- Kiegészítenéd az alábbi, általam ismert megfogalmazást?
„Az ÖT KAPU program olyan tehetséges, pályakezdő fiatal színészeket kivan felkarolni, akik a színházi megértés általános folyamatait új perspektívába helyezik. Az új módszer elsődleges elsajátításával a jövő színházművészetének modern művészeiként fogják tudni kamatoztatni mindazt a művészi-szakmai igényességet és specifikus tapasztalati tudást, amelyre a régi és új tudás közötti kapcsolatok kialakítása révén pályájuk során szükség lesz.” Itt ugye elég sok mindenről esett szó, a színházi megértés új perspektívája, modern művészek a régiekkel szemben, mindeközben a régi ás új tudás közötti kapcsolat áthidalása és kamatoztatása.”

- Igen, Zolit tudom idézni, aki az „emberszínész” fogalma kapcsán azt szokta mondani, hogy a színészek idővel elfelejtik, hogy valamikor ők is emberek voltak és csak azután lettek színészek. Valahogy kicsit ehhez az emberséghez való visszatérésről van itt szó. Annak a kérdését boncolgatjuk, hogy maga az alkotóember, mint médium, hogyan viszonyul a színházhoz, mint egy önálló személyiséggel és akarattal rendelkező, gondolkodó, lélegző lényhez? Hogyan használja személyes alkotóenergiáit és miként kölcsönzi azokat a színház valódi feladatai, ügyei számára? Egész egyszerűen arról vagy szó, hogy igyekszünk színháztudatosabbak lenni és elődeink tudását rendszerezve, megérteni azokat, továbbgondolni és nem utolsó sorban alkalmazni.

- Ha a cél, a színház valamiféle lényegi eredetéhez, céljához való visszatérés, honnan térünk vissza? Mi van ma ehhez képest?

- A mai színházi életben sok színházi alkotó önös érdekeit szem előtt tartva egyre távolabb kerül a színház lényegétől. Már nem a belső tartalmak és művészi célok számítanak, sokkal inkább a szórakoztatás, a profit, vagy a sztárcsinálás. Ezekkel nem feltétlenül lenne probléma, de eltávolítja az embert a színházzal való foglalkozás érzékeny folyamataitól és a komplex tartalmak valódi megértéstől. Ehhez a megértéshez kellene valahogyan visszajutnunk és Zoli vezetésével az ÖT KAPU programban erre teszünk kísérletet. Remélhetőleg már három év alatt, aztán a fejlődésünktől függően tovább. Fontosnak tartom, hogy a program nemcsak a színházművészetre vonatkoztatható, hanem minden egyéb művészeti ágra is leképezhető.

- Szóval Zoli megkeresett titeket, hogy csatlakozzatok a programhoz, mint egy tesztcsoport, akiknek a tagjai közben aktív résztvevői és formálói is a programnak. Mikor ismertette ajánlatát, elmondta, hogy dolgozik a feltételeken, és vár titeket a Maladype társulatába minimum három évre? Hogyan reagáltatok? Milyen élmény volt? Minek köszönhető, hogy mind a heten igent mondtatok?

- Éppen május vége volt és a pozsonyi Istropolitana Fesztiválon játszottuk az Augusztust. Az előadás után volt egy közönségtalálkozó; Zoli megkért, hogy még maradjunk, mert szeretne mondani valamit. Ott vázolta az ÖT KAPU koncepcióját, és elmondta, hogy számítana ránk mint tesztcsoportra, mert nagyon jó volt a közös munka és inspirálóan hatunk rá. Ajánlatát én legszívesebben már ott rögtön elfogadtam volna! Két hét gondolkodási időt adott. Úgy tettünk, mintha gondolkodnánk, de biztosan tudom, hogy mindannyiunk részéről azonnal igen volt a válasz! Nagyon örülök, hogy így alakult és pályakezdőként csodálatos lehetőségnek tartom, hogy ebben a kutatóprogramban részt vehetek. Egyénileg is fantasztikus, de egy olyan csapattal együtt, akihez különösen kötődöm, igazán kuriózum! A Maladype társulatának tagjai is lettünk, aminek köszönhetően áprilisban az Yvonne, burgundi hercegnő című előadásban már együtt játsszunk a társulat senior tagjaival, akik mind szakmailag, mind emberileg nagyon értékes emberek. Emellett vannak az ÖT KAPU-hoz tartozó elfoglaltságaink is, amikből az év elején, egy tematikus nyílt napon, az érdeklődők számára beszámolunk a már megszerzett tapasztalatokról.

- Győrből mentél Marosvásárhelyre. Ha nem lett volna ez a lehetőség, akkor is feljöttél volna Budapestre, próbálkoztál volna, ez volt a vágyad?

- Nem jöttem volna el konkrét lehetőségek nélkül, nem vagyok ez a típus, szeretem előre megszervezni a dolgokat. Valószínűleg együtt találtuk volna ki Erőss Brigittával (szintén Maladype junior tag) akivel három éve élek együtt, és egy éve jegyben járunk, hogy, merre tovább.

- Apukád Jáger András, a Győri Nemzeti Színház színésze. Mennyiben játszott szerepet a hivatása, amikor a sajátodat választottad?

- Természetesen nagy szerepe volt benne. Kicsi korom óta a színházban nevelkedtem, gyerekként is játszottam egy előadásban, ami nagyon megragadott és egy új világot nyitott meg előttem. Sok időt töltöttem a világosítópultban, a hangosítóknál, a zsinórpadláson, az egész színházi atmoszféra megfertőzött. Aztán gimnázium vége felé eltűnt ez a szenvedély, és mechatronikai mérnöknek készültem. Nagyon érdekelnek a reáltudományok is. Felvettek a Széchenyi Egyetemre mechatronika szakra, de azt sosem kezdtem el, mert helyette média moderátori képzésre jártam Győrben, miután elsőre nem vettek fel a Színművészetire sem Pestre, sem Kaposvárra, se Marosvásárhelyre. Utólag nem bánom, hogy egy évvel később kerültem oda.

- Milyen otthon is, a színházban is együtt lenni Brigittával?

- Szerintem a helyén tudjuk kezelni a két dolgot, egyszerre vagyunk munkatársak és élettársak. Mindent megbeszélünk és segíteni tudunk egymásnak egy-egy próbafolyamat során is. Bármit tanulunk, tudjuk együtt is gyakorolni, de a közönségtalálkozók után is megosztjuk egy plusz körben egymással a tapasztalatokat.

- Hogyan jeleztek vissza Zolinak, mi az egyezmény? Hogyan építi be ezeket a tanulmányába?

- Ő folyamatosan írja a tanulmányát, de velünk is sokat egyeztet. Különböző feladataink vannak, és állandó köztünk a párbeszéd. Partnerként tekint ránk és közös felismeréseinket azonnal beépíti a program következő fázisába.

- Ez nagyon ritka, főleg fiataloknál!

- Igen, ez nagyon jó módszer, és tényleg ritka! Amit mi csinálunk, az egy nagyon demokratikus színházcsinálási modell, ami egy sajátos színházi gondolkodásra épül. Zolit tényleg érdekli, hogy mit gondol a színész, és integrálja is az ötleteinket a próbafolyamatba. Részéről folyamatos a kíváncsiság felénk.

- Mesélj kérlek még az ÖT KAPU programban résztvevő oktatóitokról, milyen különleges képzésben van részetek?

- Mogyoró Kornél, aki ütőhangszeres előadóművész, heti két órában a ritmikai tudásunkat és zenei hallásunkat fejleszti. Mindig új, mindig kihívás, mindig fejlődésre sarkalló feladatok ezek. Már ezalatt a pár hónap alatt is rengeteget fejlődtünk. Örülök neki, hogy az egyetem után lehetőségünk van még új dolgokat tanulni. Itt szinte minden héten mesterkurzusaink vannak! Dolgozunk még Szilágyi Ágotával is, aki a társulat tagja, és az Alexander-technikával ismertet meg minket.

- Mit kell tudnunk erről a technikáról?

- Az Alexander technika egy testtartás és testhasználat-fejlesztésen alapuló színházi technika, amit F.M. Alexander fejlesztett ki. Apró finom érintésekkel tudatosítjuk, hogy hol van egy-egy görcs, kisebb feszültség a testünkben. Ezeket megtaláljuk, majd feloldjuk és így tudjuk a testünket teljes egészében használni, akár hangképzésről, akár állóképességről legyen szó. A fiúknak továbbá még beszédórája is van heti egyszer Huszárik Katával, aki szintén a társulat oszlopos tagja.

- Miért csak a fiúknak van ez az óra?

- Leginkább azért, mert kevesebben vagyunk, mint a lányok és a színház mindennapjaiban elvégzett feladatai mellett Katának kevés tartalékideje marad. Ezen kívül a TaoMamikkal is dolgozunk, Csányi Zitával és Illés Györgyivel, akikkel a beszédtechnika és a Tai Chi keverékével foglalkozunk. Ez beszéd is, mozgás is, ennek a sajátos kombinációnak is az a célja, hogy a testünket és a hangunkat a legjobban és legpontosabban tudjuk (ki)használni.

- Tényleg nagyon különleges figyelemmel fordulnak felétek az ÖT KAPU program keretén belül, amelyet sem hagyományos, sem alternatív színházaknál nem szoktak alkalmazni.

- Ez valóban egyedülálló. A cél, hogy idővel továbbadható is legyen.

- Van ilyen ambíciód, hogy a későbbiekben taníthass?

- Persze, sőt! Remélem, hogy a következő három év alatt képessé válok majd arra, hogy elsajátítsam az ÖT KAPU módszer lényegét és eljuttassam azokhoz, akik szeretnének és tudnak is tenni a színház alakulásáért.

Szegő Hanna, Színház.org, 2019

Balázs Zoltán, a Maladype vezetője beszélt a néhány hónapos hallgatásról, a társulat múltjáról és jelenéről, illetve a függetlenek helyzetéről.

Balázs Zoltán, színész, rendező, a magyar színház nemzetközi elismertetéséért a Színházi Világnap alkalmából a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Magyar központjának elismerésében, Hevesi Sándor-díjban részesült. A Maladype Színház művészeti vezetője nemcsak saját társulatával, de rendezőként is rendszeres vendége a világ különböző fesztiváljainak, színházainak. Rendezett már Amerikában, Franciaországban, Németországban, Szlovéniában, Szlovákiában és a rendkívül erős román színházi életnek is visszatérő alkotója.

2018. május 31-én mutatta be a nagyhírű bukaresti Odeon Színház a kortárs lengyel szerzőnő, Elżbieta Chowaniec Gardénia című darabját Balázs Zoltán rendezésében. Színészként Shakespeare III. Richárdjának címszerepében láthatta a cseh közönség a brnói Theatre World Nemzetközi Színházi Fesztiválon. Viktor Kravcsenko önéletrajzi kötetéből készült Én a szabadságot választottam című egyszemélyes kiáltványát Washington után Kárpátalján, Délvidéken, Felvidéken és Erdélyben is bemutatta; a többállomásos turnéról „Szabadság-körút” címmel dokumentumfilm készült. Mindemellett a POSZT Szakmai Tanácsadó Testületének tagjaként a függetleneket képviseli.

Hazai és külföldi meghívásokról, a boldogságkeresés meséjéről, a függetleneket érintő szakmai kérdésekről osztotta meg a gondolatait és arról is, hogy miért nem adott hónapokig interjút.

Több romániai színházban rendezett már, de a fővárosban most először. Hogyan jött létre az együttműködés a bukaresti Odeon Színházzal?

A Franciaországban élő, román származású szerző, Matei Visniec látomásos abszurdja, a Dada Cabaret kapcsán kerültem szorosabb kapcsolatba az Odeonnal. A színház akkori vezetője, a Románia szerte színészként és színházigazgatóként is elismert Dorina Lazar, a Budapesten nagy szakmai- és közönségsikerrel bemutatott Dada-előadást szerette volna rendezésemben román színészekre „igazítva” színházában is bemutatni.

Ezen szándéka végül egyeztetési okok miatt nem valósult meg, de az időközben kialakult személyes és művészi kapcsolatnak köszönhetően rendezőként meghívást kaptam a 2017/2018-as évad első felére. Szerződéskötés előtt pár nappal azonban Dorina Lazart váratlanul leváltották és az Odeon élére Cristian Sofront nevezték ki új igazgatónak, aki meglepetésemre, beiktatása után szintén megkeresett. A felkérés a FabulaMundi Playwriting Europe elnevezésű nemzetközi projekt keretében megvalósuló előadásra szólt, aminek „következményeként” május végén az Odeon Színház bemutatta rendezésemben Elzbieta Chowaniecz Gardénia című darabját.

Társulatával, a Maladype Színházzal rendszeres vendégei jelentős nemzetközi fesztiváloknak. A Remek hang a futkosásban című előadásukat például hamarosan Örményországban, Makedóniában, Montenegróban, Romániában és Szerbiában is láthatja a közönség. Mitől ennyire keresettek a Maladype-előadások?

Elsősorban talán sajátos színházi nyelvezetüknek és non-komformista jellegüknek köszönhetően. Másrészt társulatunk több éves szakmai jelenlétének a hazai és a nemzetközi színházi fesztiválokon és fórumokon, ahol az elmúlt évek során Irántól Amerikáig sokan felfigyeltek már azokra a specifikus folyamatokra, amelyek a Maladype folytonosan megújuló színházi látásmódját és működését jellemzik. Fontosnak tartjuk a koncentrált műhelymunkát, az intenzív színészi együttlétet és a közönséggel való folyamatos kommunikációt. Színészeink erősségei közé tartoznak a nyelvi alkalmazkodás, a rugalmas helyzetkezelés, valamint a rögtönzéseken alapuló színészi játék, amely azonnal reagál a közönséggel közös térben történő eseményekre.

Repertoár előadásaink között klasszikus és kortárs, összművészeti és non-verbális művek egyaránt megtalálhatók, így a különböző tematikájú fesztiválok könnyen rátalálnak a számukra érdekes Maladype-előadásra. Világviszonylatban előnyt jelent az is, hogy alkotóműhelyünk saját, általam kifejlesztett alkotói módszerrel rendelkezik, így a vendégjátékok alkalmával a fesztiválokon színésztréninget, workshop-bemutatót is tartunk a növendékeknek és szakmai érdeklődőknek.

Nemrég a Theatre World Nemzetközi Színházi Fesztiválon Shakespeare III. Richárdjának címszerepében láthatta a brnói közönség. Miben más Zsótér Sándor III. Richárd-rendezése és az ön által megformált szerep, mint az eddig látott és jelenleg is látható Richárdok, és hogyan fogadta az előadást a csehországi közönség?

Sajnos még nem volt alkalmam látni sem a Nemzeti Színház, sem a Radnóti Színház III. Richárd-előadását, így összehasonlítani nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy a három színházban, három teljesen különböző rendezői megközelítést és színészi interpretációt láthat a magyar közönség. Zsótér Sándor koncepciójában számomra a „gyógyászati segédeszközök” elhagyása volt a legfelszabadítóbb és a „szellemi játékvezér” józan magatartásából fakadó „relatív igazságok” felismertetésének képessége a környezetre vonatkozóan. A mi előadásunkban a richárdi-program végrehajtása csakis a gazdaságos és eleven színjátszás eszközeivel lehetséges, ahol Richárdként a gondolkodás érzéki élményét élhetem át olyan játszótársakkal, akik – Zsótér Sándor színházán nevelkedve –, az összpontosítás, a stílus- és arányérzék nagyszerű képviselői.

Színészként a legnagyobb kihívást a környezet bőre alá való beszivárgás játékos közvetlensége és az önmaga meggyőződéseitől megmámorosodott királyi udvar viselkedésének napelemként való visszatükrözése jelenti. Közel negyvenszer játszottuk az előadást, de a „nagy kettősök”, Lady Anna és Gloster, Erzsébet és Richárd vagy Richárd és Buckingham jelenete, még egyszer sem ismételték önmagukat; minden alkalommal másféle hajlékonyságot és szellemi modulációt igényelnek tőlünk.

Azt hiszem, hogy rendhagyó III. Richárd adaptációnk iránt a nemzetközi fesztiválok érdeklődését is a minimalista színészi jelenlét energiája, az előadás intim és közvetlen jellege, a jeleneteket fragmentáló dinamikus és változatos zenei hangzás, valamint a Shakespeare klasszikusában új hangsúlyokat elhelyező rendezői koncepció keltették fel. A május végi sikeres csehországi vendégjáték után, a makedóniai Shakespeare Fesztiválon, Bitolában és a németországi Neussi Shakespeare Fesztiválon is bemutatkozik előadásunk.

Az elmúlt időszakban számos interjút lemondott, többek között Csongor és Tünde-rendezése kapcsán is. Mi volt az oka a hallgatásnak?

Egyszerűn nevetségesnek tartottam, hogy a "me too" kampány kellős közepén azon elmélkedjek nyilvánosan, hogy mit jelent számomra Csongor és Tünde története, hogy milyen alternatívákat kínál Vörösmarty a boldogság megtalálására, és hogy miért tartottam fontosnak, először a drámai költemény színpadra állításának történetében, hogy Csongor és Tünde kettős szerepalakját egyazon színésznő, Szilágyi Ágota játszhassa el.

A rendezők többsége talán épp a zaklatási ügyek miatt tartotta volna időszerűnek és hasznosnak a Vörösmarty-mű aktuális vonatkozásait boncolgatni, de a boldogságkeresés története számomra sokkal érzékenyebb és összetettebb problémakört jelent, semhogy lerángassam a hétköznapi sárdobálás terepére. Senkit vagy csak nagyon keveseket érdekelt volna, hogy miért keveredik rendezésemben Sáry László kortárs zenéje Fekete János „Jammal” különleges beatbox effektjeivel és hogy Mirígy androgün alakját miért Kéringer László tenoristára bíztam. Egyszóval ahogy Vörösmarty hőse, én is belenéztem a kútba és az ott látottaktól egy kis időre elnémultam...

Milyen szándék vezérelte, amikor Vörösmarty Csongor és Tündéjében Szilágyi Ágotára bízta a férfi és a női főszerepet?

Ahogy az előadás ismertetőjében is megfogalmaztam, érdekelt az egymásba átolvadó Nő és Férfi „személyiség-modell” redukált és integrált kettőssége, vagyis az a találkozási felület, ahol a kettős tudatú Hős(Nő) képzelete által megteremtett valóság saját rendszerbe foglalja önmagát. Szilágyi Ágota személyében pedig olyan teremtőkedvű alkotót ismertem meg az elmúlt évek során, aki különböző szerepeinek „belső bolygásai” során szerzett felismerései által képessé vált a színészi-emberi önleleplezésre. Első szám egyes személyű fogalmazásmódja, biztos verbális és vokális tudása garanciát jelentett a rendhagyó vállalkozás sikeres kivitelezéséhez.

Fantasztikus élmény volt figyelni őt a próbák során, ahogy időnként elveszíti Csongort és megtalálja Tündét, majd fordítva; a két szerepalak spirális egymásba tekeredése szinte utolsó pillanatban következett be, de mindannyiunk számára, akik jelen voltunk e pillanatban, hatalmas reveláció volt. A gyulai és a budapesti bemutatót is nagyon jól fogadta a közönség és a szakma. Az érdeklődés folyamatos, így Ágotának és a többi szereplőnek is gyakori lehetősége van az egyre organikusabb jelenlét elérésére. Külön öröm, hogy a Gyulai Várszínház Csongor és Tünde kettős szerepének megformálásáért az idei évadban Ágotát Őze Lajos-díjban részesítette.

Hogyan látja: a jelenlegi színházi közéletben milyen létjogosultságot és érvényességet kaphat Csongor és Tünde története?

Csongorhoz vagy Tündéhez hasonlóan a saját út megtalálása és annak megőrzése, mindenképpen erős emberi és alkotói rezisztenciát igényel. A belső hovatartozás kérdése, a rossz beidegződések elhagyása és a megszerzett értékek folyamatos újragondolása minden művész számára komoly felelősséget és kihívást jelent. A Hármas úthoz érve kivétel nélkül mindannyiunknak meg kell kérdeznünk önmagunktól: Merre tovább és miért éri meg? Trendek mentén próbáljuk magunkat helyzetbe hozni vagy kitartunk saját elképzeléseink érvényessége mellett? Kanonizált megoldásokat követünk vagy újakat keresünk?

„Klasszikus” kérdések, melyeket előbb vagy utóbb a színházcsinálók minden generációjának szükséges feltennie önmagának. Vörösmarty hőseihez hasonlóan időnként kérlelhetetlenül rá kell kérdeznünk az igazodás, a függetlenség, a biztonság és a kockázat kényes témáira és aktuális összefüggéseire. Független színházi alkotóként és vezetőként különösen fontos és megkerülhetetlen feladat.

Korábbi nyilatkozata szerint az előadás nem „megoldásokat” és „végeredményeket”, hanem egyfajta útkeresést, illetve alkotói elszámolást is jelent. Honnan indult, milyen úton és milyen cél felé halad, merre tart most alkotói pályáján?

Azt a „legkisebb közös nevezőt” keresem munkáimban, ami az egymástól látszólag távolálló tartalmakat, gondolatokat és szándékokat egységbe szervezi és összetartja egy-egy eseménysor szétfutó szálait. Csongor és Tünde történetében is olyan imaginárius terek után próbáltam kutatni, ahol az ok-okozati összefüggések új értelmet nyerhetnek és a már megszokott viszonylatok elveszíthetik stabilitásukat. Odüsszeuszhoz, Fausthoz, Peer Gynthöz vagy épp Csongorhoz hasonlóan én is az utazás élményét hajszolom, és minden újabb vállalásommal valójában csak a megérkezést szeretném késleltetni. Sokféle feladatom azon minőségi összességét keresem, amelyek a „lényeglátás” jegyében szervezik mindennapjaimat, jövőbeni munkáimat. Megállítani kicsit a pillanatot, kiélvezni, bátorsággal és céltudatossággal feltöltődni, ez talán most a legfőbb vágyam.

Rendezéseit különleges költőiség és egyedi látásmód jellemzi; színpadi fogalmazásmódja nem illeszkedik a különböző aktuális színházi trendekhez. Munkáit mégis kiemelt szakmai- és közönségérdeklődés övezi, gasztro-nyelven fogalmazva: ínyencségek, gourmet-knak. Mi az oka, hogy ennyire el kíván térni a színházi kánontól?

Sosem foglalkoztam a színházi divathullámokkal és elvárásokkal; a kezdetek óta saját utamat járom, és „elvetemült” játszótársaimmal együtt, akik ezen a sajátos expedíción elkísérnek, előadásaimban azokra a kérdésekre keresem a válaszokat, amelyek leginkább foglalkoztatnak minket. Rendezéseim akkor sem illeszkedtek a magyar színházi közízléshez, amikor Ghelderode, Weöres, Genet, Maeterlinck, Hölderlin vagy Wyspianski különös és szokatlan darabjait fogalmaztam színpadra, és akkor sem gondoltam az aktuális színházi megmondókra, amikor Büchner klasszikusának, a Leonce és Lénának huszonöt jelenetét készítettük el négyszeres variációban vagy az Übü királyt négy szereplővel egymásra halmozott újságbálák között.

Így tettem, mert így tartottam érvényesnek. Szerencsésnek tartom magam, hogy saját társulatom mellett más színházakban is dolgozhatok, és hogy külföldi rendezéseim során olyan változatos színházi gondolkodásmódokat és kultúrákat ismerhetek meg, amiknek köszönhetően távol tudok maradni mindenféle zárt és belterjes színházi közegtől. Az évek során sokféle műfajban kipróbálhattam magam, a prózától, az operán át a bábelőadásokig és idővel sikerült a skatulyákat is kikerülnöm, ahova egyes szakírók kitartóan szerettek volna elhelyezni. A Maladype jelenlegi repertoárján ugyanúgy megtalálhatóak Shakespeare, Csehov, Vörösmarty művei, mint Genet, Lagarce, Weöres vagy Sáry László darabjai. Avantgárdnak lenni a klasszikusok, és klasszikusnak az alternatívok között valóban jelent egyfajta exkluzivitást. (Színházi) ínyenceknek alkotni pedig nagy megtiszteltetés és egyben nagy felelősség.

A Viktor Kravcsenko önéletrajzi kötetéből készült Én a szabadságot választottam című egyszemélyes kiáltványát határon túli turnén adta elő, amelyet forgatócsoport követett. Milyen koncepció köré szerveződik a Kravcsenko-turnét hamarosan bemutató dokumentumfilm?

A négy éve útjára indított többfázisú Kravcsenko-projekt kétségkívül szerencsés csillagzat alatt született. A könyv jogainak megszerzése, a mű magyarra fordítása, a kötet saját kiadásban való megjelentetése, a sikeres színpadi adaptáció, a hátrányos helyzetű diákokhoz eljuttatott „Kravcsenko-ügy”, az amerikai és a határon túli turné, amelynek keretében a forgatócsoport gyerekkorom helyszínére, Máramarosszigetre is elkísért, mind azt bizonyítja, hogy megérte a támogatók, a szakértők és a Maladype munkatársainak kitartása és lelkesedése mellyel Viktor Kravcsenko története iránti elkötelezettségemet az első pillanattól kezdve segítették.

A dokumentumfilm koncepciója a „tiszta emlékezet” ügyének komplexitását erősíti és bemutatásával a „személyes szabadság és felelősség” kérdéskörét vizsgálja olyan környezetben, ahol a legalapvetőbb jogok és demokratikus értékek kerültek veszélybe. Viktor Kravcsenko élettörténetét ezeken a helyszíneken tolmácsolni komoly színészi kihívást jelentő, embert próbáló feladat volt. A közel egy órás film mindenki számára kódolható lényege: hazugságokra nem lehet valóságot építeni.

A függetlenek képviselőjeként a POSZT Tanácsadó Testületének tagja. Hogyan értékeli a Testület eddigi munkáját?

A Tanácsadó Testületben La Fontaine-hez hasonlóan a FÜGGETLENSÉG szemlélődő és szabad képviselőjeként (francia kifejezéssel élve) mint „Un independant”, azaz mint „Egy független” veszek részt, ahol a Testület többi tagjával együtt elsősorban a POSZT ügyeivel kapcsolatos aktuális és jövőbeli kérdések megvitatásával foglalkozunk. A független színházi szférát érintő problémákról természetesen gyakran esik szó, de ezek hosszú távú orvosolását sajnos nem a POSZT Tanácsadó Testülete fogja elvégezni. Azonban minden olyan javaslat megfontolásra kerül, ami a kezdő vagy a több éves múltra visszatekintő független társulatok szakmai bemutatkozását, képviseletét vagy megmérettetését hatékonyan segítheti a POSZT verseny- és/vagy off-programjaiban. Eddigi tapasztalataim azt erősítik, hogy az egyeztetések törzsi háborúktól mentesen, szakmai szempontok mentén zajlanak, és mindannyian azon vagyunk, hogy a különböző vélemények és álláspontok minél elasztikusabb mozgásteret biztosítsanak a különböző alkotói elképzeléseknek és igényeknek.

Értékelésre kerültek a független színházak éves működési pályázatai. Az elmúlt években számos kérdés megfogalmazódott a pályázati rendszer egészével kapcsolatban, és több jelentős alkotóműhely is kifejezte elégedetlenségét a kurátorok döntését illetően. Színházával kilépett a Független Előadó-művészeti Szövetségből. Mivel volt elégedetlen a FESZ-t és a kurátorokat illetően?

Leginkább azzal, hogy semmilyen formában nem éreztem magunkat a szervezet által képviselve. A kurátorok döntése mögött pedig semmiféle valós eredményekre, konkrét szakmai múltra és működési stratégiára érvényesíthető indoklást vagy előremutató elképzelést, javaslatot nem tudtam felfedezni. Véleményem szerint az évenként változó hektikus kurátori álláspontok – a „Minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek”, az „Úgyis megszerzik a fedezetet külföldi fellépéseikből” vagy a „Jusson mindenkinek” – alapján megítélt működési pénzek pazarló és koncepciótlan szétosztása sehogy sem kompatibilis azokkal a hazai és nemzetközi terepen is mérhető eredményekkel rendelkező társulati befektetésekkel, amelyek (ahogy azt minden évben maguk a kurátorok is elismerik!) csak néhány alkotóműhelyt jellemeznek: Forte Társulat, Káva Kulturális Műhely, Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, Maladype Színház, Pintér Béla és Társulata, Proton Színház és Stúdió K. Színház.

A több éve húzódó független színházi anomáliákra hívja fel a figyelmet a működési pályázatok idei eredményhirdetésekor a kurátorok által megfogalmazott és közzétett „Indokol a Kuratórium” címet viselő javaslatcsomag is, melynek kiemelt részeként a kurátorok (immáron sokadik éve!) azt javasolják, hogy hozzanak létre „egy kiemelt kategóriát azon évtizedes múltra visszatekintő, stabilan és kiszámíthatóan működő társulatok számára, akik önkormányzatoktól való függetlenségük miatt nem lehetnek kiemelt előadó-művészeti szervezetek, ám mutatószámaikban gyakran hasonló nagyságrendű előadásszámot és/vagy nézőszámot produkálnak.” Azt is kérik, hogy: „A kiszámíthatóság, tervezhetőség és fejlesztés érdekében ezen szervezetek számára tegyék elérhetővé a 3 éves pályázás lehetőségét, évenkénti beszámolási kötelezettség mellett, amire az Emtv. jelenleg is lehetőséget ad.”

A javaslatokkal maximálisan egyetértek és ésszerűnek, időszerűnek is tartom, de az egyik érintett társulat vezetőjeként nem értem, hogy a megítélt működési összegek közti számottevő különbséggel miért épp azok osztják meg a független terület jelentős képviselőit, akik ezt a lengyel mintára épülő működési stratégiát hangsúlyozzák indoklásukban, és kiemelt kategóriát sürgetnek a már említett társulatok számára. Mi indokolja, hogy évek óta 12-15 millió forinttal kevesebbet ítélnek meg számunkra azok az „értékfelelősök”, akiknek minket (is) képviselő döntéshozóként pontosan kell tudniuk, hogy milyen plusz terhet jelent például a Maladype életében a saját játszóhely fenntartása, a technikai személyzet és infrastruktúra hiánya, valamint a folyamatosan növekvő bérleti díjak előteremtése?!

Minden tájékozott szakmabeli tisztában van azzal, hogy bizonyos független társulatokkal összehasonlítva, a Maladype mögött nincs sem olyan befogadóhely, sem olyan intézmény vagy szervezet, amely biztosítaná számunkra vagy finanszírozná helyettünk ezeket a mindennapi működésünkhöz szükséges alapfeltételeket és kiadásokat, így tökéletesen érthetetlen számomra, hogy miért tartanak évek óta „takaréklángon” minket, és miért nem a szakmai szempontok döntik el elsősorban a különbözőféleképpen életképes színházi műhelyek sorsát. A több éve kialakult helyzet súlytalanságát mutatja az is, hogy a társulatok többsége már a Közlemények megjelentetésében sem lát érdemi reakciólehetőséget.

Úgy tűnik, mintha minduntalan visszatérne egy kiindulóponthoz, mintha újradefiniálná, újrafogalmazná önmagát, alkotói és művészi látásmódját, színházát. Pár éve sikeres és nagy szériát futott előadásokkal teli repertoárját lenullázta és újjáépítette a színház műsorát. Mára ismét eljutott oda, hogy díjazott, nemzetközileg is keresett előadások alkotják az új műsorrendet. Hogyan értékeli a 2017/2018-as évadot és milyen irányba szeretné kormányozni a Maladype Színházat a következő években?

A Maladype színházi szemléletét a kezdetek óta a készenlét határozza meg. Ennek az állapot-origónak köszönhető, hogy önmagunkat mindig újrateremteni képes társulat maradtunk, és kereső-kutató alaptermészetünkbe továbbra is könnyen illeszthetőek olyan művek, mint Genet Balkonja vagy Lagarce Louis-ja, melyek a 2017/2018-as évad bemutatói voltak. Tadeusz Kantor, az egyik legkomplexebb színházi alkotó szerint: „Létezik egy másik bejárat is, egy szegényes oldalajtó, amely nem túl elegáns, sőt az is lehet, hogy nevetséges, de azon keresztül beosonhat a művészet...” Azt hiszem, komolyan kell őt vennem és fel kell kutatnom ezt a bejáratot, kinyitni és szabadon hagyni mindazok számára, akik velem együtt a változást, a folyamatos fejlődést keresik.

Egészen konkrétan, ideje megtalálnom a színházi szakmában és az állami apparátusban is azokat a felelősen gondolkodó személyeket, akik képesek végre nagyvonalúan, távlatokban és összefüggésekben gondolkodni. Az ő támogatásukkal szeretném tettekre váltani néhány rég óta húzódó művészi-strukturális elképzelésünket, melyek kitolhatják kissé a „tradícionalizmusba” ágyazott színházi közgondolkodás jelenlegi határait, és szakmai alapon vizsgálhatják a színházművészet aktuális törekvéseit.

Nem utolsósorban szeretném a Maladype számára – aki a 2019/2020-as évadban lesz 18 éves! – is biztosítani azt, hogy a születésnapján végre felnőttként kezeljék, úgy, ahogy az a vállalt és teljesített célkitűzéseihez, hazai és nemzetközi sikereihez, valamint a színházművészeti és a színháznevelési eredményeihez méltó. Nem szeretném, hogy továbbra is a ,rosszul tájékozott „jól tájékozottak”, (MGP) szűk „elitje” határozza meg művészi fejlődésünk strukturális hátterének koordinátáit, folyamatos kiszolgáltatottságunkat táplálva ezzel. Egységes és hosszú távú megoldást szeretnék mindazok összefogásával és közös fellépésével, akik leginkább érintettek a problémában, a szakmai kontinuitás és a kiszámítható, tervezhető működés érdekében képesek a hatékony és eredményes együttműködésre.

Az interjút Oláh Zsolt készítette.

Színház.hu, 2018. június 26.

Május végén Brnóban, a Világszínház Fesztiválon vendégszerepelt a Maladype Színház III. Richárd előadása.

A csehországi bemutatónak a valamikori Alfa moziban működő, immár 44 éves múltra visszatekintő, HaDivadlo kísérleti színház adott otthont. A Maladype társulata nem ismeretlen a cseh közönségnek: 2010-ben, Brnóban, az éppen akkor induló THEATRE WORLD Nemzetközi Színházi Fesztiválon mutatta be először a mára már legendássá vált Leonce és Léna c. előadását, majd 2011-ben, Prágában, a nemzetközi színházi terepen szintén jelentős sikereket megélt Übü király c. előadása szerepelt a Divadlo Na zábradlí színház által szervezett fesztiválon.

A Divadelní Svět Brno (DSB, Világszínház) elnevezésű nemzetközi színházi fesztivál az egyik legjelentősebb csehországi fesztivál, amelynek szervezői évről-évre a hazai és a világszínpad legjobb előadásaiból válogatnak. A közönség számára változatos műfajokat kínáló – a prózától a mozgás színházig, a klasszikus daraboktól az alternatív performanszokig terjedő – színházi szemle fő lebonyolítója immár második éve a brnói Nemzeti Színház. Az idei látogatottság jelentősen felülmúlta a tavalyit; a közel 8000 néző a 20 előadásra már több héttel a fesztivál megnyitása előtt, elővételben megvásárolta a jegyeket. A fesztivált számos szakmai esemény kísérte, de a több mint negyven templommal büszkélkedő morvai nagyvárosban a vendégtársulatok számára talán a legérdekesebbnek a Templomok éjszakája elnevezésű program bizonyult.

A nemzetközi színházi fesztivál idei mottója a Szabadság! volt. A fesztivál előadások szinte mindegyike a szabadság törékenységére figyelmeztetett. A kollektív és egyéni felelősségre, hogy nem lehetünk közömbösek a körülöttünk zajló események iránt, hogy véleményt kell formálnunk és állást kell foglalnunk valahányszor az alkotás, a művészet, a szólás szabadsága a tét. A Világszínház Fesztivál a Forman-fívérek Színházának legújabb, a helyszínre szabott előadássorozatával, a Deadtown-nal nyílt meg, amely produkció a fesztivál 6 napja alatt minden este látható volt a város főterén. A nemzetközi mezőnyben jelen volt a bukaresti Bulandra Színház Macbeth előadása, amelyet a Magyarországon is jól ismert Michal Dočekal rendezett. A szlovák Nemzeti Színház a rendszerváltás témáját járta körül Elitek c. előadásában, amelyet a cseh Jiří Havelka rendezett.

A Maja Pelević és Olga Dimitrijević szerb drámaíró-rendező-előadó páros a Szabadság: a legdrágább kapitalista szó c. darabjában az egyik utolsó kommunista államról, Észak-Koreáról festett megrázó képet. Oliver Frljič horvát rendező két előadása is szerepelt a fesztiválon: a varsói Powszechny Színház Frljič Átok című előadását mutatta be; a ljubljanai Mladinsko Gledaliste több nemzetközi koprodukciós partner bevonásával készült A mi erőszakunk és a ti erőszakotok c. előadása a korábbiakhoz hasonlóan Brnóban is kiváltotta a katolikus egyház elitélő nyilatkozatát és a bemutatót itt is petíciók és tiltakozások özöne kísérte. Egy ultra nézeteket valló csoportnak, akik a „Tisztességes emberek” elnevezésű mozgalom tagjai, a színpadon közel fél órán át sikerült fizikai jelenlétünkkel és sípolással blokkolni az előadást.

Shakespeare III. Richárdját Zsótér Sándor állította színpadra Szigligeti Ede több mint százéves fordításában, a címszerepet a társulat vezetője, a színészként több éves szünet után visszatérő Balázs Zoltán alakítja. A rendező és a társulat alkotói kapcsolata évekkel ezelőtt Wyspianski Akropoliszával kezdődött, és olyan előadásokkal folytatódott, mint Musset Lorenzacciója, Beaumarchais Figaro házassága, Brecht Don Juanja vagy Genet Balkonja.
A Maladype Színház III Richárd előadása a 2017-es Gyulai Shakespeare Fesztivál és a 2018-as Brnoi Theatre World Nemzetközi Színházi Fesztivál után 2019-ben Macedóniában, Németországban és Dániában mutatkozik be a Nemzetközi Shakespeare Fesztiválokon.

„A panelek sokszor nagyon kedvezőek, mert ha valaki elég gyorsan szeretne eljutni a közönséghez, akkor egy beazonosítható kódrendszert tud használni: ő volt népünk vezetője, ő most népünk vezetője, vigyázzatok tehát emberek!, mert ő lesz népünk vezetője. És akkor az emberek azt hiszik, hogy értik a dolgot. De az nem ilyen egyszerű. A III. Richárdban egy olyan emberről van szó, aki pontosan tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. Sokkal könnyebb lenne egy olyan embert bemutatni, akinek nincsen erkölcse, és átszáguld mindenkin. Ennél nehezebb egy olyan embert bemutatni, aki tudja, hogy mi a jó és mi a rossz, és valamiért az utóbbi mellett dönt. És közben sajnos nincsen senki a közelében, aki jobb lenne a Deákné vásznánál. Inkább ez a közeg az ijesztő, és az számunkra a kihívás, hogyan lehet ezt megmutatni egy színházi előadásban” – mondta Zsótér Sándor az előadásról.

Színház.org, 2018. június 17.

Balázs Zoltán, a Maladype vezetője beszélt a néhány hónapos hallgatásról, a társulat múltjáról és jelenéről, illetve a függetlenek helyzetéről.

Balázs Zoltán, színész, rendező, a magyar színház nemzetközi elismertetéséért a Színházi Világnap alkalmából a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Magyar központjának elismerésében, Hevesi Sándor-díjban részesült. A Maladype Színház művészeti vezetője nemcsak saját társulatával, de rendezőként is rendszeres vendége a világ különböző fesztiváljainak, színházainak. Rendezett már Amerikában, Franciaországban, Németországban, Szlovéniában, Szlovákiában és a rendkívül erős román színházi életnek is visszatérő alkotója.

2018. május 31-én mutatta be a nagyhírű bukaresti Odeon Színház a kortárs lengyel szerzőnő, Elżbieta Chowaniec Gardénia című darabját Balázs Zoltán rendezésében. Színészként Shakespeare III. Richárdjának címszerepében láthatta a cseh közönség a brnói Theatre World Nemzetközi Színházi Fesztiválon. Viktor Kravcsenko önéletrajzi kötetéből készült Én a szabadságot választottam című egyszemélyes kiáltványát Washington után Kárpátalján, Délvidéken, Felvidéken és Erdélyben is bemutatta; a többállomásos turnéról „Szabadság-körút” címmel dokumentumfilm készült. Mindemellett a POSZT Szakmai Tanácsadó Testületének tagjaként a függetleneket képviseli.

Hazai és külföldi meghívásokról, a boldogságkeresés meséjéről, a függetleneket érintő szakmai kérdésekről osztotta meg a gondolatait és arról is, hogy miért nem adott hónapokig interjút.

- Több romániai színházban rendezett már, de a fővárosban most először.Hogyan jött létre az együttműködés a bukaresti Odeon Színházzal?

- A Franciaországban élő, román származású szerző, Matei Visniec látomásos abszurdja, a Dada Cabaret kapcsán kerültem szorosabb kapcsolatba az Odeonnal. A színház akkori vezetője, a Románia szerte színészként és színházigazgatóként is elismert Dorina Lazar, a Budapesten nagy szakmai- és közönségsikerrel bemutatott Dada-előadást szerette volna rendezésemben román színészekre „igazítva” színházában is bemutatni.

Ezen szándéka végül egyeztetési okok miatt nem valósult meg, de az időközben kialakult személyes és művészi kapcsolatnak köszönhetően rendezőként meghívást kaptam a 2017/2018-as évad első felére. Szerződéskötés előtt pár nappal azonban Dorina Lazart váratlanul leváltották és az Odeon élére Cristian Sofront nevezték ki új igazgatónak, aki meglepetésemre, beiktatása után szintén megkeresett. A felkérés a FabulaMundi Playwriting Europe elnevezésű nemzetközi projekt keretében megvalósuló előadásra szólt, aminek „következményeként” május végén az Odeon Színház bemutatta rendezésemben Elzbieta Chowaniecz Gardénia című darabját.

- Társulatával, a Maladype Színházzal rendszeres vendégei jelentős nemzetközi fesztiváloknak. A Remek hang a futkosásban című előadásukat például hamarosan Örményországban, Makedóniában, Montenegróban, Romániában és Szerbiában is láthatja a közönség. Mitől ennyire keresettek a Maladype-előadások?

- Elsősorban talán sajátos színházi nyelvezetüknek és non-komformista jellegüknek köszönhetően. Másrészt társulatunk több éves szakmai jelenlétének a hazai és a nemzetközi színházi fesztiválokon és fórumokon, ahol az elmúlt évek során Irántól Amerikáig sokan felfigyeltek már azokra a specifikus folyamatokra, amelyek a Maladype folytonosan megújuló színházi látásmódját és működését jellemzik. Fontosnak tartjuk a koncentrált műhelymunkát, az intenzív színészi együttlétet és a közönséggel való folyamatos kommunikációt. Színészeink erősségei közé tartoznak a nyelvi alkalmazkodás, a rugalmas helyzetkezelés, valamint a rögtönzéseken alapuló színészi játék, amely azonnal reagál a közönséggel közös térben történő eseményekre.

Repertoár előadásaink között klasszikus és kortárs, összművészeti és non-verbális művek egyaránt megtalálhatók, így a különböző tematikájú fesztiválok könnyen rátalálnak a számukra érdekes Maladype-előadásra. Világviszonylatban előnyt jelent az is, hogy alkotóműhelyünk saját, általam kifejlesztett alkotói módszerrel rendelkezik, így a vendégjátékok alkalmával a fesztiválokon színésztréninget, workshop-bemutatót is tartunk a növendékeknek és szakmai érdeklődőknek.

- Nemrég a Theatre World Nemzetközi Színházi Fesztiválon Shakespeare III. Richárdjának címszerepében láthatta a brnói közönség. Miben más Zsótér Sándor III. Richárd-rendezése és az ön által megformált szerep, mint az eddig látott és jelenleg is látható Richárdok, és hogyan fogadta az előadást a csehországi közönség?

- Sajnos még nem volt alkalmam látni sem a Nemzeti Színház, sem a Radnóti Színház III. Richárd-előadását, így összehasonlítani nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy a három színházban, három teljesen különböző rendezői megközelítést és színészi interpretációt láthat a magyar közönség. Zsótér Sándor koncepciójában számomra a „gyógyászati segédeszközök” elhagyása volt a legfelszabadítóbb és a „szellemi játékvezér” józan magatartásából fakadó „relatív igazságok” felismertetésének képessége a környezetre vonatkozóan. A mi előadásunkban a richárdi-program végrehajtása csakis a gazdaságos és eleven színjátszás eszközeivel lehetséges, ahol Richárdként a gondolkodás érzéki élményét élhetem át olyan játszótársakkal, akik – Zsótér Sándor színházán nevelkedve -, az összpontosítás, a stílus- és arányérzék nagyszerű képviselői.

Színészként a legnagyobb kihívást a környezet bőre alá való beszivárgás játékos közvetlensége és az önmaga meggyőződéseitől megmámorosodott királyi udvar viselkedésének napelemként való visszatükrözése jelenti. Közel negyvenszer játszottuk az előadást, de a „nagy kettősök”, Lady Anna és Gloster, Erzsébet és Richárd vagy Richárd és Buckingham jelenete, még egyszer sem ismételték önmagukat; minden alkalommal másféle hajlékonyságot és szellemi modulációt igényelnek tőlünk.

Azt hiszem, hogy rendhagyó III. Richárd adaptációnk iránt a nemzetközi fesztiválok érdeklődését is a minimalista színészi jelenlét energiája, az előadás intim és közvetlen jellege, a jeleneteket fragmentáló dinamikus és változatos zenei hangzás, valamint a Shakespeare klasszikusában új hangsúlyokat elhelyező rendezői koncepció keltették fel. A május végi sikeres csehországi vendégjáték után, a makedóniai Shakespeare Fesztiválon, Bitolában és a németországi Neussi Shakespeare Fesztiválon is bemutatkozik előadásunk.

- Az elmúlt időszakban számos interjút lemondott, többek között Csongor és Tünde-rendezése kapcsán is. Mi volt az oka a hallgatásnak?

- Egyszerűn nevetségesnek tartottam, hogy a meetoo kampány kellős közepén azon elmélkedjek nyilvánosan, hogy mit jelent számomra Csongor és Tünde története, hogy milyen alternatívákat kínál Vörösmarty a boldogság megtalálására, és hogy miért tartottam fontosnak, először a drámai költemény színpadra állításának történetében, hogy Csongor és Tünde kettős szerepalakját egyazon színésznő, Szilágyi Ágota játszhassa el.

A rendezők többsége talán épp a zaklatási ügyek miatt tartotta volna időszerűnek és hasznosnak a Vörösmarty-mű aktuális vonatkozásait boncolgatni, de a boldogságkeresés története számomra sokkal érzékenyebb és összetettebb problémakört jelent, semhogy lerángassam a hétköznapi sárdobálás terepére. Senkit vagy csak nagyon keveseket érdekelt volna, hogy miért keveredik rendezésemben Sáry László kortárs zenéje Fekete János „Jammal” különleges beatbox effektjeivel és hogy Mirígy androgün alakját miért Kéringer László tenoristára bíztam. Egyszóval ahogy Vörösmarty hőse, én is belenéztem a kútba és az ott látottaktól egy kis időre elnémultam...

- Milyen szándék vezérelte, amikor Vörösmarty Csongor és Tündéjében Szilágyi Ágotára bízta a férfi és a női főszerepet?

- Ahogy az előadás ismertetőjében is megfogalmaztam, érdekelt az egymásba átolvadó Nő és Férfi „személyiség-modell” redukált és integrált kettőssége, vagyis az a találkozási felület, ahol a kettős tudatú Hős(Nő) képzelete által megteremtett valóság saját rendszerbe foglalja önmagát. Szilágyi Ágota személyében pedig olyan teremtőkedvű alkotót ismertem meg az elmúlt évek során, aki különböző szerepeinek „belső bolygásai” során szerzett felismerései által képessé vált a színészi-emberi önleleplezésre. Első szám egyes személyű fogalmazásmódja, biztos verbális és vokális tudása garanciát jelentett a rendhagyó vállalkozás sikeres kivitelezéséhez.

Fantasztikus élmény volt figyelni őt a próbák során, ahogy időnként elveszíti Csongort és megtalálja Tündét, majd fordítva; a két szerepalak spirális egymásba tekeredése szinte utolsó pillanatban következett be, de mindannyiunk számára, akik jelen voltunk e pillanatban, hatalmas reveláció volt. A gyulai és a budapesti bemutatót is nagyon jól fogadta a közönség és a szakma. Az érdeklődés folyamatos, így Ágotának és a többi szereplőnek is gyakori lehetősége van az egyre organikusabb jelenlét elérésére. Külön öröm, hogy a Gyulai Várszínház Csongor és Tünde kettős szerepének megformálásáért az idei évadban Ágotát Őze Lajos-díjban részesítette.

- Hogyan látja: a jelenlegi, erősen tematizált színházi közéletben milyen létjogosultságot és érvényességet kaphat Csongor és Tünde története?

- Csongorhoz vagy Tündéhez hasonlóan a saját út megtalálása és annak megőrzése, mindenképpen erős emberi és alkotói rezisztenciát igényel. A belső hovatartozás kérdése, a rossz beidegződések elhagyása és a megszerzett értékek folyamatos újragondolása minden művész számára komoly felelősséget és kihívást jelent. A Hármas úthoz érve kivétel nélkül mindannyiunknak meg kell kérdeznünk önmagunktól: Merre tovább és miért éri meg? Trendek mentén próbáljuk magunkat helyzetbe hozni vagy kitartunk saját elképzeléseink érvényessége mellett? Kanonizált megoldásokat követünk vagy újakat keresünk?

„Klasszikus” kérdések, melyeket előbb vagy utóbb a színházcsinálók minden generációjának szükséges feltennie önmagának. Vörösmarty hőseihez hasonlóan időnként kérlelhetetlenül rá kell kérdeznünk az igazodás, a függetlenség, a biztonság és a kockázat kényes témáira és aktuális összefüggéseire. Független színházi alkotóként és vezetőként különösen fontos és megkerülhetetlen feladat.

- Korábbi nyilatkozata szerint az előadás nem „megoldásokat” és „végeredményeket”, hanem egyfajta útkeresést, illetve alkotói elszámolást is jelent. Honnan indult, milyen úton és milyen cél felé halad, merre tart most alkotói pályáján?

- Azt a „legkisebb közös nevezőt” keresem munkáimban, ami az egymástól látszólag távolálló tartalmakat, gondolatokat és szándékokat egységbe szervezi és összetartja egy-egy eseménysor szétfutó szálait. Csongor és Tünde történetében is olyan imaginárius terek után próbáltam kutatni, ahol az ok-okozati összefüggések új értelmet nyerhetnek és a már megszokott viszonylatok elveszíthetik stabilitásukat. Odüsszeuszhoz, Fausthoz, Peer Gynthöz vagy épp Csongorhoz hasonlóan én is az utazás élményét hajszolom, és minden újabb vállalásommal valójában csak a megérkezést szeretném késleltetni. Sokféle feladatom azon minőségi összességét keresem, amelyek a „lényeglátás” jegyében szervezik mindennapjaimat, jövőbeni munkáimat. Megállítani kicsit a pillanatot, kiélvezni, bátorsággal és céltudatossággal feltöltődni, ez talán most a legfőbb vágyam.

- Rendezéseit különleges költőiség és egyedi látásmód jellemzi; színpadi fogalmazásmódja nem illeszkedik a különböző aktuális színházi trendekhez. Munkáit mégis kiemelt szakmai- és közönségérdeklődés övezi, gasztro-nyelven fogalmazva: ínyencségek, gourmet-k. Mi az oka, hogy ennyire el kíván térni a színházi kánontól?

- Sosem foglalkoztam a színházi divathullámokkal és elvárásokkal; a kezdetek óta saját utamat járom, és „elvetemült” játszótársaimmal együtt, akik ezen a sajátos expedíción elkísérnek, előadásaimban azokra a kérdésekre keresem a válaszokat, amelyek leginkább foglalkoztatnak minket. Rendezéseim akkor sem illeszkedtek a magyar színházi közízléshez, amikor Ghelderode, Weöres, Genet, Maeterlinck, Hölderlin vagy Wyspianski különös és szokatlan darabjait fogalmaztam színpadra, és akkor sem gondoltam az aktuális színházi megmondókra, amikor Büchner klasszikusának, a Leonce és Lénának huszonöt jelenetét készítettük el négyszeres variációban vagy az Übü királyt négy szereplővel egymásra halmozott újságbálák között.

Így tettem, mert így tartottam érvényesnek. Szerencsésnek tartom magam, hogy saját társulatom mellett más színházakban is dolgozhatok, és hogy külföldi rendezéseim során olyan változatos színházi gondolkodásmódokat és kultúrákat ismerhetek meg, amiknek köszönhetően távol tudok maradni mindenféle zárt és belterjes színházi közegtől. Az évek során sokféle műfajban kipróbálhattam magam, a prózától, az operán át a bábelőadásokig, és idővel sikerült a skatulyákat is kikerülnöm, ahova egyes szakírók kitartóan szerettek volna elhelyezni. A Maladype jelenlegi repertoárján ugyanúgy megtalálhatóak Shakespeare, Csehov, Vörösmarty művei, mint Genet, Lagarce, Weöres vagy Sáry László darabjai. Avantgárdnak lenni a klasszikusok, és klasszikusnak az alternatívok között valóban jelent egyfajta exkluzivitást. (Színházi) ínyenceknek alkotni pedig nagy megtiszteltetés és egyben nagy felelősség.

- A Viktor Kravcsenko önéletrajzi kötetéből készült Én a szabadságot választottam című egyszemélyes kiáltványát határon túli turnén adta elő, amelyet forgatócsoport követett. Milyen koncepció köré szerveződik a Kravcsenko-turnét hamarosan bemutató dokumentumfilm?

- A négy éve útjára indított többfázisú Kravcsenko-projekt kétségkívül szerencsés csillagzat alatt született. A könyv jogainak megszerzése, a mű magyarra fordítása, a kötet saját kiadásban való megjelentetése, a sikeres színpadi adaptáció, a hátrányos helyzetű diákokhoz eljuttatott „Kravcsenko-ügy”, az amerikai és a határon túli turné, amelynek keretében a forgatócsoport gyerekkorom helyszínére, Máramarosszigetre is elkísért, mind azt bizonyítja, hogy megérte a támogatók, a szakértők és a Maladype munkatársainak kitartása és lelkesedése mellyel Viktor Kravcsenko története iránti elkötelezettségemet az első pillanattól kezdve segítették.

A dokumentumfilm koncepciója a „tiszta emlékezet” ügyének komplexitását erősíti és bemutatásával a „személyes szabadság és felelősség” kérdéskörét vizsgálja olyan környezetben, ahol a legalapvetőbb jogok és demokratikus értékek kerültek veszélybe. Viktor Kravcsenko élettörténetét ezeken a helyszíneken tolmácsolni komoly színészi kihívást jelentő, embert próbáló feladat volt. A közel egy órás film mindenki számára kódolható lényege: hazugságokra nem lehet valóságot építeni.

- A függetlenek képviselőjeként a POSZT Tanácsadó Testületének tagja. Hogyan értékeli a Testület eddigi munkáját?

- A Tanácsadó Testületben La Fontaine-hez hasonlóan a FÜGGETLENSÉG szemlélődő és szabad képviselőjeként (francia kifejezéssel élve) mint „Un independant”, azaz mint „Egy független” veszek részt, ahol a Testület többi tagjával együtt elsősorban a POSZT ügyeivel kapcsolatos aktuális és jövőbeli kérdések megvitatásával foglalkozunk. A független színházi szférát érintő problémákról természetesen gyakran esik szó, de ezek hosszú távú orvosolását sajnos nem a POSZT Tanácsadó Testülete fogja elvégezni. Azonban minden olyan javaslat megfontolásra kerül, ami a kezdő vagy a több éves múltra visszatekintő független társulatok szakmai bemutatkozását, képviseletét vagy megmérettetését hatékonyan segítheti a POSZT verseny- és/vagy off-programjaiban. Eddigi tapasztalataim azt erősítik, hogy az egyeztetések törzsi háborúktól mentesen, szakmai szempontok mentén zajlanak, és mindannyian azon vagyunk, hogy a különböző vélemények és álláspontok minél elasztikusabb mozgásteret biztosítsanak a különböző alkotói elképzeléseknek és igényeknek.

- Értékelésre kerültek a független színházak éves működési pályázatai. Az elmúlt években számos kérdés megfogalmazódott a pályázati rendszer egészével kapcsolatban, és több jelentős alkotóműhely is kifejezte elégedetlenségét a kurátorok döntését illetően. Színházával kilépett a Független Előadó-művészeti Szövetségből. Mivel volt elégedetlen a FESZ-t és a kurátorokat illetően?

- Leginkább azzal, hogy semmilyen formában nem éreztem magunkat a szervezet által képviselve. A kurátorok döntése mögött pedig semmiféle valós eredményekre, konkrét szakmai múltra és működési stratégiára érvényesíthető indoklást vagy előremutató elképzelést, javaslatot nem tudtam felfedezni. Véleményem szerint az évenként változó hektikus kurátori álláspontok – a „Minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek”, az „Úgyis megszerzik a fedezetet külföldi fellépéseikből” vagy a „Jusson mindenkinek” – alapján megítélt működési pénzek pazarló és koncepciótlan szétosztása sehogy sem kompatibilis azokkal a hazai és nemzetközi terepen is mérhető eredményekkel rendelkező társulati befektetésekkel, amelyek (ahogy azt minden évben maguk a kurátorok is elismerik!) csak néhány alkotóműhelyt jellemeznek: Forte Társulat, Káva Kulturális Műhely, Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, Maladype Színház, Pintér Béla és Társulata, Proton Színház és Stúdió K. Színház.

A több éve húzódó független színházi anomáliákra hívja fel a figyelmet a működési pályázatok idei eredményhirdetésekor a kurátorok által megfogalmazott és közzétett „Indokol a Kuratórium” címet viselő javaslatcsomag is, melynek kiemelt részeként a kurátorok (immáron sokadik éve!) azt javasolják, hogy hozzanak létre „egy kiemelt kategóriát azon évtizedes múltra visszatekintő, stabilan és kiszámíthatóan működő társulatok számára, akik önkormányzatoktól való függetlenségük miatt nem lehetnek kiemelt előadó-művészeti szervezetek, ám mutatószámaikban gyakran hasonló nagyságrendű előadásszámot és/vagy nézőszámot produkálnak.” Azt is kérik, hogy: „A kiszámíthatóság, tervezhetőség és fejlesztés érdekében ezen szervezetek számára tegyék elérhetővé a 3 éves pályázás lehetőségét, évenkénti beszámolási kötelezettség mellett, amire az Emtv. jelenleg is lehetőséget ad.”

A javaslatokkal maximálisan egyetértek és ésszerűnek, időszerűnek is tartom, de az egyik érintett társulat vezetőjeként nem értem, hogy a megítélt működési összegek közti számottevő különbséggel miért épp azok osztják meg a független terület jelentős képviselőit, akik ezt a lengyel mintára épülő működési stratégiát hangsúlyozzák indoklásukban, és kiemelt kategóriát sürgetnek a már említett társulatok számára. Mi indokolja, hogy évek óta 12-15 millió forinttal kevesebbet ítélnek meg számunkra azok az „értékfelelősök”, akiknek minket (is) képviselő döntéshozóként pontosan kell tudniuk, hogy milyen plusz terhet jelent például a Maladype életében a saját játszóhely fenntartása, a technikai személyzet és infrastruktúra hiánya, valamint a folyamatosan növekvő bérleti díjak előteremtése?!

Minden tájékozott szakmabeli tisztában van azzal, hogy bizonyos független társulatokkal összehasonlítva, a Maladype mögött nincs sem olyan befogadóhely, sem olyan intézmény vagy szervezet, amely biztosítaná számunkra vagy finanszírozná helyettünk ezeket a mindennapi működésünkhöz szükséges alapfeltételeket és kiadásokat, így tökéletesen érthetetlen számomra, hogy miért tartanak évek óta „takaréklángon” minket, és miért nem a szakmai szempontok döntik el elsősorban a különbözőféleképpen életképes színházi műhelyek sorsát. A több éve kialakult helyzet súlytalanságát mutatja az is, hogy a társulatok többsége már a Közlemények megjelentetésében sem lát érdemi reakciólehetőséget.

- Úgy tűnik, mintha minduntalan visszatérne egy kiindulóponthoz, mintha újradefiniálná, újrafogalmazná önmagát, alkotói és művészi látásmódját, színházát. Pár éve sikeres és nagy szériát futott előadásokkal teli repertoárját lenullázta és újjáépítette a színház műsorát. Mára ismét eljutott oda, hogy díjazott, nemzetközileg is keresett előadások alkotják az új műsorrendet. Hogyan értékeli a 2017/2018-as évadot és milyen irányba szeretné kormányozni a Maladype Színházat a következő években?

- A Maladype színházi szemléletét a kezdetek óta a készenlét határozza meg. Ennek az állapot-origónak köszönhető, hogy önmagunkat mindig újrateremteni képes társulat maradtunk, és kereső-kutató alaptermészetünkbe továbbra is könnyen illeszthetőek olyan művek, mint Genet Balkonja vagy Lagarce Louis-ja, melyek a 2017/2018-as évad bemutatói voltak. Tadeusz Kantor, az egyik legkomplexebb színházi alkotó szerint: „Létezik egy másik bejárat is, egy szegényes oldalajtó, amely nem túl elegáns, sőt az is lehet, hogy nevetséges, de azon keresztül beosonhat a művészet...” Azt hiszem, komolyan kell őt vennem és fel kell kutatnom ezt a bejáratot, kinyitni és szabadon hagyni mindazok számára, akik velem együtt a változást, a folyamatos fejlődést keresik.

Egészen konkrétan, ideje megtalálnom a színházi szakmában és az állami apparátusban is azokat a felelősen gondolkodó személyeket, akik képesek végre nagyvonalúan, távlatokban és összefüggésekben gondolkodni. Az ő támogatásukkal szeretném tettekre váltani néhány rég óta húzódó művészi-strukturális elképzelésünket, melyek kitolhatják kissé a „tradícionalizmusba” ágyazott színházi közgondolkodás jelenlegi határait, és szakmai alapon vizsgálhatják a színházművészet aktuális törekvéseit.

Nem utolsósorban szeretném a Maladype számára – aki a 2019/2020-as évadban lesz 18 éves! – is biztosítani azt, hogy a születésnapján végre felnőttként kezeljék, úgy, ahogy az a vállalt és teljesített célkitűzéseihez, hazai és nemzetközi sikereihez, valamint a színházművészeti és a színháznevelési eredményeihez méltó. Nem szeretném, hogy továbbra is a ,rosszul tájékozott „jól tájékozottak”, (MGP) szűk „elitje” határozza meg művészi fejlődésünk strukturális hátterének koordinátáit, folyamatos kiszolgáltatottságunkat táplálva ezzel. Egységes és hosszú távú megoldást szeretnék mindazok összefogásával és közös fellépésével, akik leginkább érintettek a problémában, a szakmai kontinuitás és a kiszámítható, tervezhető működés érdekében képesek a hatékony és eredményes együttműködésre.

Oláh Zsolt, Színház.hu, 2018. június

2018. május 31-én mutatja be a bukaresti Odeon Színház Elżbieta Chowaniecz kortárs lengyel szerző Gardénia című darabját Balázs Zoltán rendezésében. Az előadás a FabulaMundi Playwriting Europe elnevezésű nemzetközi projekt keretében valósul meg négy odeonos színésznő, Antoaneta Zacharia, Paula Niculita, Simona Popescu és Mádálina Ciotea előadásában. A különleges vizualitású előadás díszlettervezője Constantin Ciubotariu, jelmeztervezője Andrada Chiriac.

Elżbieta Chowaniecz darabjának névtelen nők a szereplői, akiket csak számokkal jelöl a szerző. A Gardénia részleges családtörténet: négygenerációnyi lengyel nő drámája, közülük a legidősebb 1920-ban, lánya 1942-ben, az ő lánya 1962-ben, a legfiatalabb pedig 1982-ben született. Miközben végigélik a huszadik század szinte teljes történetét békében és háborúban, gazdagságban és szegénységben, összetett, mégis pofonegyszerű viszonyaikra is fény derül anya és lánya, nagyanya és unokája, dédanya és dédunokája között. Miként befolyásolják viselkedésü(n)ket az örökölt hajlamok és a tanult viselkedésminták? Függetleníthetjük-e magunkat mindenkori társadalmi körülményeinktől? Kivonhatjuk-e magunkat a családi hagyományok-beidegződések kényszerei alól? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Elzbieta Chowaniec drámája. A bukaresti előadásban a szerepeket Antoineta Zacharia, Paula Niculita, Simona Popescu és Madalina Ciotea játssza.

A bukaresti Odeon Színház, mely egyike Románia legjelentősebb színházainak, 2011-ben ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját. A neoklasszicista stílusú épület Majestic Színházterme -Európában egyedüliként – elhúzható tetővel rendelkezik, így az Odeon nyáron szabadtéri színházként is működik. A színház a ’89-es forradalom után a világszerte ismert rendező, Vlad Mugur igazgatósága alatt lett nemzetközi hírűvé. Őt követték az igazgatói székben Alexandru Dabija és Mihai Maniutiu rendezők, majd Dorina Lazar színésznő. Falai között olyan neves rendezők dolgoztak, mint Andrei Serban, Alexander Hausfater, Dragos Galgotiu, Bocsárdi László, Radu Afrim vagy Gianina Carbunariu. Az Odeon Színház együttműködve a Samsunggal, a komplex repertoárját alkotó klasszikus és kortárs művek mellett, a kísérleti előadások és a multikulturális programok számára is nagy teret enged a legújabb audiovizuális technikák integrálására is.

Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője, aki nemrég a magyar színház nemzetközi elismertetéséért a Színházi Világnap alkalmából a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Magyar központjának elismerésében, Hevesi Sándor-díjban részesült, nemcsak saját társulatával, de rendezőként is rendszeres vendége a világ különböző fesztiváljainak és színházainak. Rendezett már Amerikában, Franciaországban, Németországban, Szlovéniában, Szlovákiában és a rendkívül erős román színházi életnek is visszatérő alkotója. 2005-ben a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban rendezte az Odüsszeusz hazatérése című előadást, 2011-ben a Maladypével a SIBFEST Nemzetközi Színházi Fesztiválon játszotta a világot látott Leonce és Léna, majd 2012-ben a fesztiváldíjas Tojáséj és Platonov című előadásokat. A következő év tavaszán a Radu Stanca Nemzeti Színház és a Maladype koprodukciójában mutatták be az öt UNITER-jelölést kapott Mester és Margaritát, 2017-ben pedig a kommunizmus története elmebetegeknek című előadásáért elnyerte a Legjobb rendező díját az ATELIER Nemzetközi Színházi Fesztiválon..Románia fővárosában most rendez először.

A színész, rendező először Matei Visniec látomásos abszurdja, a Dada Cabaret kapcsán került szorosabb kapcsolatba az Odeonnal. A színház akkori vezetője, a Románia szerte színészként és színházigazgatóként is elismert Dorina Lazar, a Budapesten nagy szakmai- és közönségsikerrel bemutatott Dada-előadást szerette volna Balázs Zoltán rendezésében román színészekre „igazítva” színházában is bemutatni. Ezen szándéka végül egyeztetési okok miatt nem valósult meg, de az időközben kialakult személyes és művészi kapcsolatnak köszönhetően a Maladype vezetője rendezőként meghívást kapott a 2017/2018-as évad első felére. Szerződéskötés előtt pár nappal azonban Dorina Lazart váratlanul leváltották és az Odeon élére Cristian Sofront nevezték ki új igazgatónak, aki beiktatása után Balázs Zoltánt szintén felkérte rendezőnek. A Gardénia című kortárs darab bemutatója már az új vezetés műsortervéhez illeszkedik.

Színház.org, 2018. május 24.

Előtte azonban a Thália Színházban lesz látható a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ötödéves színművész hallgatóinak előadása.

Az Augusztus, melyet Balázs Zoltán színész, rendező, a Maladype Színház művészeti vezetője állított színpadra, január 13 -ai marosvásárhelyi bemutatója óta számos romániai és külföldi fesztiválmeghívást kapott. A Bruno Schulz elbeszélései nyomán készült nonverbális előadás a nagyváradi HolnapUtán Fesztiválon és a kecskeméti Szín-Tár Fesztiválon való vendégszereplés után legközelebb Budapesten, a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjének programjában lesz látható április 20-án délután 5 órakor a Thália Színház Arizona Stúdiójában.

A Bruno Schulz Fahajas boltok című novellafüzéréből inspirálódott Augusztus a budapesti vendégjátékot követően május 5-én a prágai Zlomvaz Fesztiválon mutatkozik be a cseh közönségnek, ahová idén a szervezők a fesztivál programjába mindösszesen négy külföldi előadást válogattak be. Ezt követően június 9-én a pozsonyi Istropolitana Fesztiválon, június 15-én a nagyszebeni FITS Fesztiválon, június 28-án pedig a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján találkozhat a közönség a különleges hangulatú előadással.

Balázs Zoltán rendszeresen visszatérő vendége a romániai színházi életnek: 2005-ben a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban rendezte az Odüsszeusz hazatérése című előadást, 2011-ben a Maladypével a SIBFEST Nemzetközi Színházi Fesztiválon játszotta a világot látott Leonce és Léna, majd 2012-ben a fesztiváldíjas Tojáséj és Platonov című előadásokat.

A következő év tavaszán a Radu Stanca Nemzeti Színház és a Maladype koprodukciójában mutatták be az öt UNITER-jelölést kapott Mester és Margaritát, 2017-ben pedig A kommunizmus története című előadásért Balázs Zoltán elnyerte a Legjobb rendező díját az ATELIER Nemzetközi Színházi Fesztiválon. Jelenleg a bukaresti Odeon Színházban állítja színpadra Elzbieta Chowaniec Gardénia című darabját.

A Maladype Színház művészeti vezetője 2017 novemberében B. Fülöp Erzsébet osztályvezető tanár meghívására érkezett az egyetemre, hogy végzős osztályának növendékei a közel másfél hónapos próbaidőszak alatt a rendezőre specifikusan jellemző színházi gondolkodást és módszert megismerhessék. A független színházi alkotó, aki korábban már rendezett egyetemi hallgatókat (2007 - A Mikádó – Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Budapest; 2017 – A lecke – Színház- és Filmművészeti Egyetem, Budapest) a kilencfős csapattal a novellák részletes elemzése és az egyéni mozgásképletek elsajátítása után az összművészetek és a játék nyelvén valósította meg a lengyel szerzőre jellemző tartalmi-formai összefüggések bizarr rendszerét.

Szinhaz.hu, 2018. április 17.

A színházi világnap alkalmából idén is odaítélték a Gobbi Hilda-életműdíjat és a Soós Imre-díjat, valamint a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának elismerését, a Hevesi Sándor-díjat.

A MASZK Országos Színészegyesület és a kulturális tárca által alapított Gobbi Hilda-életműdíjat az idén Czegő Teréz, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház színművésze veheti át. A pályakezdő tehetségek elismerésére létrehozott Soós Imre-díjat Mészáros Blanka, a budapesti Katona József Színház művésze és Szakács Hajnalka, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház társulatának tagja nyerte el.

Ebben az évben egyeztetési okból elmarad a MASZK Országos Színészegyesület hagyományosan megrendezett jótékonysági gálaestje, ezért az elismeréseket a díjazottaknak egy általuk játszott előadás után a színpadon adják át.

A színházi világnap alkalmából a Hevesi Sándor-díjat, a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Magyar Központjának elismerését is odaítélték. A Hevesi Sándor-díjjal Balázs Zoltán színész-rendezőt, a Maladype társulat vezetőjét, Szabó G. László kulturális menedzsert és Vidovszky György rendezőt tüntették ki. A Hevesi Sándor-díjat az ITI Magyar Központjának kezdeményezésére alapították 1998-ban. Az elismerést minden évben annak a három művésznek, kultúraközvetítő, társulatvezető szakembernek adják át, aki sokat tett a magyar színház nemzetközi elismertetéséért.
A díjat szakmai szervezetek, színházak javaslata alapján az Emberi Erőforrások Minisztériumának és a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának képviselőiből álló kuratórium ítéli oda.

Anyagi okokból nem adják át a Vámos László Kossuth-díjas rendező emlékének megőrzésére alapított Vámos László-díjat, valamint a Kállai Ferenc-életműdíjat, amelynek átadása szünetel. A színházi világnapot a Nemzetközi Színházi Intézet közgyűlésének határozata alapján 1962 óta tartják meg március 27-én, annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója.

A világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet és tágabb értelemben a kultúra fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását. Az idei színházi világnapon Simon McBurney színész, író, rendező üzenetét olvassák fel az előadások előtt a színházakban.

Origo.hu, 2018.03.27.

A színházi alkotó – aki B. Fülöp Erzsébet osztályvezető tanár meghívására érkezett az egyetemre – Bruno Schulz Fahajas boltok című novellafüzéréből készített előadást.

Január 13-án 19 órától láthatja a közönség a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem – Magyar Művészeti Kar végzős színművész osztályának vizsgáját az egyetem Stúdió Színházában Balázs Zoltán, a Maladype Színház művészeti vezetőjének rendezésében.

Balázs Zoltán rendszeresen visszatérő vendége a romániai színházi életnek: 2005-ben a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban rendezte az Odüsszeusz hazatérése című előadást, 2011-ben a Maladype a SIBFEST Nemzetközi Színházi Fesztiválon játszotta a világot látott, fesztiválfődíjas Tojáséjt, majd egy évre rá a Platonovot mutatták be ugyanott. 2012 tavaszán a Radu Stanca Nemzeti Színház és a Maladype koprodukciójában létrejött, öt UNITER-jelölést kapott Mester és Margarita aratott osztatlan kritikai- és közönségsikert, 2017-ben pedig Balázs Zoltán elnyerte a Legjobb rendező díját az ATELIER Nemzetközi Színházi Fesztiválon A kommunizmus története elmebetegeknek című előadásáért. Színészként is láthatták a nézők, 2016-ban a Viktor Kravcsenko Én a szabadságot választottam című művéből készült egyszemélyes kiáltványt adta elő Marosvásárhelyen.

A szombaton bemutatásra kerülő vizsgaelőadással kapcsolatban a rendező a Marosvásárhelyi Rádiónak kifejtette: fontos, hogy a diákokban időben megfogalmazódjanak vágyaik, céljaik és tapasztalataik, hogy jelen legyenek, ne játsszanak és engedjék meg maguknak, hogy megtörténjen velük mindaz, amiért ott vannak.

Az alkotók ajánlója az előadás elé:

Bruno Schulz, a tarka fantazmagóriák, mesék és szenzációk mestere értéktelen kacatokból építkezik, melyek kulisszái között az életünk folyik és ahol az egyedüli lényeget a maszkok és a formák állandó váltogatása adja. Bár Schulz a német expresszionisták, Musil és Kafka szellemi társa, az egyetemes méretűre dimenzionált rettegés helyett ő inkább saját gyerekkorából épít házat magának. A Fahajas Boltok mágikus-realista szerzője, a Monarchia végnapjait írja meg egy galíciai kisvárosban, melyben saját apja, Jakub a szolid kereskedő és filozófus-mágus alakjában Józef, a gyermek szemével láttatja a régi világ letűnését. A gyermekkor “lenne annak a ‘zseniális korszaknak’, a ‘messiási kornak’ a megvalósulása, melyet annyiszor ígértek nekünk az összes mitológiák.” – írja. A mindent elözönlő káosz agresszivitásával szemben Józef úgy védekezik, hogy beengedi azt házának falai közé, és helyet keres neki a lét tereiben: “Mekkora naivitás azt gondolni, hogy az élet ezernyi apróságáért küzdve alakíthatjuk sorsunkat! Már csak arra vágyom, hogy elaltassam a sors éberségét, és minden feltűnést kerülve, észrevétlenül jószerencsém oldalához simulva láthatatlanná váljak.”

AUGUSZTUS
nonverbális előadás Bruno Schulz elbeszélései nyomán
Rendező: Balázs Zoltán

Játsszák:
Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Fekete Róbert, Jáger Simon, Lukács Ivett Andrea,
Mesés Gáspár, Szabó J. Viktor, Szilágyi Míra, Zsenák Lilla

Osztályvezető tanár: B. Fülöp Erzsébet
Rendezőasszisztens: Zoltán Ildikó, rendező szak III. év
Produkciós munkatárs: Juraszek Zsuzsa, teatrológia szak I. év

Időpont: 2018. január 13. szombat, 19 óra
Helyszín: Stúdió Színház, Marosvásárhely, Köteles Sámuel u. 6

Színház.org, 2018. január 13.

Mire gondoltál, amikor megtudtad, hogy elnyerted az év színésznőjeként az Arany Medál-díjat?

Éppen a fül-orr-gégészeten ültem a váróban, amikor felhívott Mészáros Márton, azt hittem, hogy egy interjúval kapcsolatban keres. Elmondta, hogy egy díjról van szó, és majd átküld e-mailen mindent. Nagyon örültem neki, de este nem érkezett meg a levél, ezért azt gondoltam, hogy egy tréfa. Aznap előadás volt a színházban és akkor derült ki, hogy mégsem az, amikor Balázs Zoli (a Maladype Színház vezetője – a szerk.) bejött és gratulált. Nem számítottam rá, váratlanul ért.

Az Arany Medál-díjat közönségszavazás alapján ítélik oda. Létrehozója szerint a szavazók az év legjobb művészi teljesítményét értékelik. Színésznőként melyek voltak azok a feladatok, sarokpontok az évben, amelyek különösen meghatározóak voltak számodra akár a Maladypében, akár a társulaton kívül?

A Három nővér minden szempontból izgalmas munka volt, várom, hogy felújítsuk, legyen belőle sok előadás és megtaláljuk a helyét. Nagyon jó volt dolgozni Balázs Zolival, élveztem, hogy mindannyiunk kreativitása, alkotó- és játékkedve összeadódott. Igazi örömmunkaként gondolok rá. Nemrég A Balkont mutattuk be, amit annak ellenére szeretek, hogy nem „könnyű” előadás. Olyan színészi területre visz, amely nem annyira ismerős számomra, más módon nyilvánulok meg, mint ahogyan eddig, ettől izgalmas. Előadásról előadásra keresem saját magam A Küldött szerepében, illetve abban, hogy hogyan lehet elérni a színpadon, azt, hogy az ember ne játsszon semmit. Ha az embert nézik, akkor picit viselkedik, ha a színész közönség előtt áll, akkor „játszik”; erre trenírozódik éveken keresztül. Az tartom a legnehezebbnek, hogy egy színész ne törődjön azzal, hogy figyelik: tudjon ugyanúgy létezni, ahogyan előadás előtt és azután.

Nemrég érkeztetek haza Lengyelországból, ahol a Lengyelországi Magyar Kulturális Évad keretében Sáry László Remek hang a futkosásban című darabját játszottátok. Milyen volt a fogadtatás, milyen tapasztalatokat adott a gdański és a varsói vendégjáték?

Mindkét előadás nagyon jól sikerült, úgy látszik, hogy akik ott élnek, szeretnek bennünket. Többször játszottam már Lengyelországban, a lengyelek nem csak szeretik, de értik is a színházat, hálás közönség. Számomra nagyon szimpatikus nép.

December végéig a Maladypében a közönség a III. Richárd Erzsébet királynéjaként és A Balkon című előadásban A Küldöttként láthat, illetve december 26-án kedden este 7-től szintén a Maladypében egy felolvasószínházi programban, Csepeli György IV. Károly című darabjában, amely egy évvel ezelőtt már egyszer színre került. Mit lehet tudni az idei bemutatóról, miben lesz más, mint a tavalyi?

Rendszerint a felolvasószínháznak az a lényege, hogy rövid ideig dolgozunk vele, majd este beülnek a nézők, és azt az állapotát, formáját látják az anyagnak, ahol éppen tartunk. A tavalyi bemutatóhoz képest, amelyet Balázs Zoli rendezett, izgalmas, hogy bár ismerjük a darabot, Bartha Lóránd rendező nyilván teljesen mást gondol róla, mint Zoli. Azoknak, akik látták a IV. Károlyt egy évvel ezelőtt, különleges alkalom lesz, hogy összehasonlítsák a kettőt.

Így az év vége felé, megfogalmazódtak-e benned gondolatok, tervek, lehetőségek a jövő évre?

Sokat olvasok magyar irodalmat. Maga az olvasás is „réteg műfaj”, a kortárs magyar irodalom olvasása pedig végképp, de annyi remek írónk írt novellákat női kérdésekről. Férfi és női szerzők, akik szellemesen, érzékenyen, finoman nyúlnak a témához és beszélnek a „nőségről”. Régóta tervezek egy önálló estet, ami részemről eléggé vagány vállalkozás, mert szeretek másokkal dolgozni, és biztonságot jelent, amikor rajtam kívül is játszanak kollégák színpadon. Nyilván feszegetem a saját határaimat, ezért jövő tavasszal megpróbálkozom egy irodalmi összeállítással.

Oláh Zsolt, szinhaz.hu, 2017

A Fortune színházra hasonlító gdanski Shakespeare Színház az észak-lengyelországi város kiemelt kulturális intézménye. A társulat nélküli befogadó intézmény számos fesztivált szervez, ezek egyike az Európa Színházai Fesztivál, amelynek idén Magyarország a főszereplője. Az egyhetes magyar programsorozatot november 30-án a Nemzeti Színház III. Richard című előadása nyitja meg. December elsején Visky András Pornó című darabját a poznani Nowy Teatr mutatja be, majd december 3-án a Tünet együttes Az éjszaka csodái című előadását tekintheti meg a közönség, amelyet Weöres Sándor címadó verse inspirált. Az összművészeti előadás Mezei Ildikó és Taskovics Éva képzőművészek festményei, grafikái és animációi segítségével teremti újjá a látomásvers világát. December 6-án a Frenák Pál Társulat mutatkozik be. A testi szerelemről és az érzékekről szóló In Time című, Lábán Rudolf-díjas előadásuk szerte Európában és a tengerentúlon is turnézott már sikerrel. A magyar színházi hét zárásaként december 7-én a Maladype Színház előadásában láthatja a közönség Sáry László Remek hang a futkosásban című kisoperáját. A 2016-ban Az év komolyzenei műve – Artisjus-díjat elnyert darabot a december 9-én a varsói közönség is megtekintheti a Dom Kultury-ban.

KKM-Balassi Intézet, 2017