Elemek megjelenítése címkék szerint: huszárik kata

Emberáldozat, pusztítás, hiábavaló halál. Már megtörtént, nincs mit tenni. Ki tudja, mi következik még? Számít-e a jövő, ha minden darabokban? Van-e olyan bűn, amit már az istenek sem tűrhetnek? Rengeteg kérdés zúdul nyakába azoknak a nőknek, akik a leigázott város romjain térdelve várják sorsukat. Euripidész Trójai nők című drámáját Szabó K. István állította színpadra a Maladype-ben.

Az immár kietlen földön uralkodó csendbe lép a néző az előadás kezdetén. Egy olyan térbe, ami száraz és terméketlen, akár a sivatag, de tele van megsárgult könyvlapok történeteivel Trójáról, Karthágóról, Hirosimáról. Mintha minden múltidőben volna, vagy épp ellenkezőleg: meghaladva jelenünket egy olyan elképzelt jövőbe kerülünk, ahol múltunk már a történelem része. A térben egy keretszerű faépítmény, benne homok, egy régi zubbonyra emlékeztető kabát. Ajtó mögött, műanyag mögé rejtve homályos női alak ül. Kísérteties zene fogad minket. Szakralitás. Temetés utáni tor ízei. Tengerillat és a távolban, mintha tűz ropogna valahol.

Mégis, ezek után sem kerülünk gyászhangulatba. Tudjuk, hogy valami történni fog, még akkor is, ha egy bizonyos súlyú tragédia után már minden mindegy. Athéné és Poszeidón játszmája keretet ad az előadásnak. Minden idézőjelbe került, mégsem vehetjük könnyen az emberek szenvedéseit, habár az istenek szemszögéből csak bábjáték az egész. Tragédiák sora történik vagy idéződik fel, a karakterek embersége és közelsége azonban megakadályozza azt, hogy fekete máz telepedjen az előadásra. A tér kicsinysége és a színészek elképesztő hitelessége miatt minden emberi távolságba kerül érzelmileg is. Ennek talán legékesebb bizonyítéka, hogy a szöveg, mely viszonylag archaikus, de mindenesetre nem a legteljesebben mai, egyszerűen megfeledkezteti magáról a nézőt, minimum saját szavainknak halljuk őket, de talán néhol mintha gondolatainkat tenné hallhatóvá. Nagyon kevésszer érzem színházban azt, hogy a szöveg ennyire megszűnik gátnak lenni, kevésszer érzem, hogy nem csupán érzelmeink, gondolataink árnyéklenyomatai. Legtöbbször magán hordozza az irodalmiság, vagy a színháziság tetten érhető jeleit. Az előadás nagy erényének vélem, hogy a görög mitológia témájában mozgó, Illyés Gyula múlt századi magyar nyelvére fordított, egyébként ókori szerző drámája az idegenség semmi nyomát nem mutatja. Ennek persze nagyban oka a kivételes színészi játék is.

Bödők Zsigmond (minthogy a háborúban a férfiakon a teher, utána azonban az asszonyokon) egymagában alakít minden férfit, ami némileg stilizálja a karaktereket, ám az előadás koncepciójába ez teljesen beleillő. Szilágyi Ágota naivának álcázott manipulátorként lép színpadra Heléné szerepében, oly meggyőzően, hogy bizonyos ponton még mi is elhisszük szavait, elgondolkodunk egyébként logikusan felépített, ám nyilvánvalóan átlátszó érvelésén. Kasszandra, a jövőbe látó királylány az őrültség és a legnagyobb tudás közti szakadékban rekedve él, tragédiája a meg nem értettsége, mely fájdalmasan rajzolódik ki a darabban. Az őt alakító Tankó Erika jelmeze fehér ruha, zakó, kezén férficipő. Mert bolond, vagy mert teljes. A szűz papnő szexualitáson felül, nemi határain túllépve jelképezhet hidat isten és ember közt.

Andromache erős karaktere a férjét gyászoló asszony, majd a gyermekét elvesztő anya megindító őszinteséggel jelenik meg Huszárik Kata által. Külön tetszik, hogy a karakter itt is kettős: pusztán érzelem, vagy némi hideg előreszámítás, hatalomsiratás is? Hekabe talán a legmeghatározóbb, nem csoda, ő az egyetlen, aki végig jelen van, mindent lát és hall. Az özvegy királynét alakító Varga Mária olyan légkört teremt, ami szintén kivételes élményt jelenthet a befogadó számára. Fájdalom és büszkeség, rezignált realitástudat jellemzi, s úgy vezeti körbe a nézőt a letarolt városon, hogy egyszerűen csak a szemébe néz. Briliáns alakítások ezek, igazi katarzist nyújtó színészi jelenlétnek lehetünk tanúi.

Szabó K. István megfelelő koncepciója nélkül azonban nyilvánvalóan nem jönne létre ez a sok összetevős légkör. Az egyszerű játéktér az előadás végére egyértelműen Hekabe sírját, a hajót jelképezi, melyre rálépve elcsúszik, s a tengerbe zuhan. Több hasonló szimbólum fedezhető fel a darabban. Ilyen a homok, amely igen erőteljesen van jelen, kontrasztba állítva a porban játszó halandót a halhatatlan istenek önkényes szórakozásával. A gyermek trónörökös rongyként való megjelenítése nem csak leleményes ötlet, de többlettartalommal is bírhat, tekintve, hogy halott testének mosdatása így a bűnök feldolgozását, akár elismerését jelentheti. A bőrönd koporsó mivolta az idegen földre való utazás baljósságát vetíti elő.

A nézőt a háború hozzánk időben közelebbi formáját felidéző mozzanatok segítik a befogadásban, érzelmi azonosulásban. Emlékeztetnek arra, hogy a háború, ahogyan Polüxena halála is, csak felesleges emberáldozat. Személyesen azt gondolom, igen fontos kiemelni, hogy az előadásnak van miértje, ami bizonyos szempontból már-már kuriózum, ha erre a miértre mint valós, lefordítható társadalmi, vagy emberi célra gondolunk. A háború ugyanis örök fenyegetettség, kultúránk még mindig az előző világégés pusztításait nyögi. A borzalmakat egy még viszonylag kiaknázatlan oldalról bemutatni úgy, hogy a háború romantikáját, az olykor giccsbe hajló katonatörténeteket megkerülve hangot ad a hátramaradottaknak, hangsúlyos érdem. A kegyetlenség táptalajául szolgáló tömegszerűsítés, dehumanizálás ellentéte ugyanis a nevek, arcok, történetek megjelenítése.

Molnár Flóra, f21.hu, 2019

A háborúk után a történelemkönyveket a győztesek jegyzik. Az osztozkodás joga szintén őket illeti. A nyertesé a zsákmány.

Szabad a rablás, hiszen alakulóban az új világrend. Euripidész Trójai nők című tragédiája azzal az időszakkal foglalkozik, amikor már eldőltek a lényeges kérdések, és a nyertesek még az utolsókat rúgják a földön fekvőkbe. A háttérben még lángolnak a földig gyalult város tüzei. A nőket szolgának és ágyasnak hurcolják a hódítók, a férfiak temetetlen hullái felett keselyűk keringenek. A lelkek még sokáig bolyonganak a föld és az ég között. A diadalmas hatalom biztosra akar menni, hogy a vesztesnek eszébe se juthasson az újrakezdés.

A Maladype Bázison a Szabó K. István tervezte játéktér egy bárka, amelynek fenekén fekete férfikabát látszik. Meg kitépett, szanaszét heverő könyvlapok és fehér homok. A bárkára két oldalról palló vezet. Az átmenet kimerevített képe ez. Még nem lehet tudni, hogy ki, mi felé, melyik irányba tart, mert Kháron ladikján utazunk, a halál révészének lélekvesztőjén, a semmiből a tejszerű ködön át a semmibe. Az elkeseredett Poszeidóntól megtudjuk, hogy a trójaiak számára mindennek vége, mert a görögök tíz év után végleg eldöntötték a háborút.

Szabó K. István A trójai nők rendezésében a közelmúlt történelmét nem a férfiak írják. A hangsúlyokat nem a harcosok teszik ki. Maximum a férfiak alakították a háború mészárszékének menetét. A nap szárította homokba íródnak a női emlékezet történetei, hogy aztán a hamarjában feltámadó viharos szél, vagyis az újabb és újabb változat a közös múlt megismerésére csaknem felismerhetetlenné tegye az előzőt.

Az első verzió Kasszandráé. A trójai királyi pár, Priamosz és Hekabe gyermeke, a jóserővel megáldott(?), megvert(?) lány nem kispályázik, mert néhány keresetlen szóval vázolja a hazatérésre készülő görögökre, de főleg Agamemnónra és Odüsszeuszra váró sorsot. Hihetetlen sztorikat tálal elénk ez a lány. Agamemnónt megölik és vele együtt hal ki a nemzetsége. Odüsszeuszra pedig még tízéves bolyongás vár. Csak egy őrült mondhat ilyeneket, pedig Kasszandra szavai pontosan írják le a nem is olyan távoli jövőt. Tankó Erika alakítása a külső és a belső ellentétét működteti meggyőzően. A nyakba akasztott, a fűzőknél összekötött cipők és a csálé menyasszonyi fátyol okán akár széllelbélelt falu bolondja is lehetne, de nem az, mert ez a lány kíméletlen és számítón racionalista.

A második változat Andromache története. Az asszonyé, akinek férjét, Hektórt napokig hurcolta a lovához erősítve a porban legyőzője, Akhilleusz. Most, a harcok befejeztével ennek a férfinak a fia akarja ágyasának az asszonyt. Az egészen kiváló Huszárik Kata zákányos szeme a nőé, aki napokig nem tudja abbahagyni a sírást. De most a nem szeretett anyósa előtt uralkodik magán. Csak azért is. Egy ideig legalábbis. Az egyre kevésbé leplezni tudott fájdalom, az előtörni akaró könnyek mögött mutatja meg az asszonyt, aki egy férfit szeret, Hektórt. Az előadás megrendítő pillanata, ahogy átéli a kisfia elvesztését.

A harmadik változat a legpikánsabb. Heléna jön, a szőke nő. Retorikai szempontból ez a leghálásabb karakter, amelynek lehetőségeivel Szilágyi Ágota élni tud. Eleinte enyhe bűntudat hatja át szavait. Felelősséget hárít. Megkísérli a lehetetlent: kisebbíteni próbálja szerepét a vérontásban. Beetet. Végezetül siker koronázza erőfeszítéseit, hiszen Menelaosz elviszi magával, holott megölni készült asszonyát. Heléna a manipuláció mestere, mindenkit (nemcsak a férfiakat) képes megtéveszteni, ez alól csak Hekabe kivétel.

Varga Mária vendégművészként az utóbbi szerepben a korokon és az időn túli fájdalom élő szobra. Ő rejtőzik a felütésben a bárka fenekén, a férfikabát alatt. A hallgatása is beszél. Emberi tartását sohasem veszti el. Asszonyként az unokája, Asztyanax érdekében az arany középút híve. „Jótulajdonságaid említetted / azokkal szerezted meg őt / próbáld, hogy értük / majd uj urad is megszeressen.”

Az erősebb nem képviselőit Bödők Zsigmond Janus-arcú, de alapvetően szomorú bohócoknak játssza. Fehér por hintődik a clown arcára a világban megrendült egyensúly szimbólumaként. A minduntalan elbizonytalanodó férfi sziluettjei ezek. Az embertelen parancsokat hírül adó Talthibyosz és a trójaiak veresége miatt kesergő Poszeidon a példák erre. Bödők emlékezetes Menelaosz szerepében. Eleinte győztes hadvezér és a házastársi jogait sikerrel visszaállító férj a jelenetben. Aztán az önérzetéből egyenletesen enged. Végül Heléna szavai lefegyverzik őt, és a revolvere újra a sétapálcája része lesz.

Euripidész drámáját Jean-Paul Sartre élesítette és Illyés Gyula magyarította. Érdekfeszítő és kétségbeesett vallomások jelenítődnek meg a szakadék legszélén állóktól. Az a kérdés, hogy miért csak most mutatta be a formátumos színésznőket a soraiban tudó Maladype A trójai nőket. Kasszandra, Andromache, Heléna, Hekabe. Mindannyian erősebbek, öntörvényűbbek és főleg okosabbak a patriarchális társadalomban a nőknek megengedettnél. Ez a tragédiájuk.

Szekeres Szabolcs, Art7.hu, 2019

Tróját nem győzte le senki, összegzi a Maladype Színház előadása

A drámairodalom több nagy női szerepét Euripidésznek köszönhetjük, gondoljunk csak Medeiára, Hekabéra, Andromakhéra, Iphigéniára, Elektrára vagy a Bacchánsnők alakjaira. De mielőtt bólintanánk, hogy lám, több mint 2400 évvel ezelőtt mily maradandó értéket hozott létre egy feminista alkotó, lássuk be, hogy jóval összetettebb magyarázata lehet annak, hogy a tragédiaköltő ily kiemelt figyelemmel fordult a női sorsok felé. Euripidész legutóbb a Maladype Színház repertoárján tűnt fel: a Trójai nők című tragédiáját a nemrég Hevesi Sándor-díjjal elismert Szabó K. István rendezésében vitték színre a fővárosban, egy Mikszáth téri lakásban, azaz a Maladype Bázison.

Gyakran elhangzik, hogy a történelemkönyveket a győztesek írják, de az irodalomnak a vesztesek története is értékes forrás. A legyőzöttek méltósága visszatérő témája Euripidész drámáinak is, csakúgy, mint a bosszú számtalan arca és útja, a lélek megannyi torzulása. A Trójai nők szuggesztív tabló, amely ezeknek sokféle árnyalatát láttatja.

Az akhájok lerombolták Tróját, megölték a férfiakat, és épp elosztották maguk között a trójai nőket. A gyászoló asszonyok, lányok most értesülnek arról, hogy a győztesek mit döntöttek az életükről. Megtört, de büszke nők, akik hősöket gyászolnak. Tudják, hogy becsületes harcban legyőzhetetlen volt, mégis porba hullt az erős város. De „Tróját nem győzték le, csak elgáncsolták” – mondja az egykori királyné a Maladype Színház előadásában.

Euripidésznek köszönhetjük, hogy Homérosz művéből kiragadta ezeket az epizódokat, és a másik szempontból is látni engedi mindezt, nemcsak a hősöket, hanem a háború természetét is, amely – akárcsak az emberé – semmit sem változott az évezredek alatt. Az elveszés ilyen koncentrált megjelenítése Jean-Paul Sartre-t is inspirálta, az ő átiratát Illyés Gyula fordította magyarra. Ezt a szöveget gyúrta, alakította tovább Szabó K. István, amíg megszületett ez a képekre bontott, szikár, mégis rendkívüli energiákkal működtetett előadás.

A művelt görögök embertelenségével szembesülünk az Európa és Ázsia között lezajlott háború végén – bármennyire is kézenfekvő kortárs áthallásokat kínál ez az alaphelyzet, a rendező nem szűkíti ilyen rácsok közé ezt a drámai víziót, a többszörös átdolgozás ellenére is Euripidész hangját hallhatjuk és az istenek ocsmány játékainak kiszolgáltatott embert láthatjuk.

Aki nem ismeri Kasszandra történetét, az is elhiszi a Tankó Erika által megformált lánynak, hogy nem a téboly beszél belőle. Viszolyogtató öröme a halál fölött, libbenő menyasszonyi fátyla, röppenő mozdulatai furcsa kontrasztban vannak okos okfejtésével, amelyben arra világít rá, hogy nem az övéik a vesztesek, hiszen a trójai férfiakat tisztességgel eltemették a szeretteik, míg az ostromló görögök halottai idegen földbe kerültek. A görögök egy ringyó miatt hátrahagyták a tisztességes asszonyokat és háborúzni vonultak – mutat rá a vérontás okának esztelenségére.

Az idén Jászai Mari-díjjal kitüntetett Huszárik Katát Andromakhé szerepében láthatjuk, ő Hektór özvegye, karjában a gyermekükkel érkezik. Jó ember, de most kegyetlen – talán életében először. Anyósát, Hekabét szembesíti azzal, hogy ő az okozója az összes halálnak, ő az egyetlen felelőse Trója pusztulásának, amiért a jóslatok ellenére nem ölte meg gyermekét, Pariszt még születésekor. Egy anya beszél egy másik anyával. Egy nővel, aki mögött boldog élet van, egy nő, akire csak szenvedés vár. Huszárik Kata játékában a pátoszmentes visszafogottság a legmegrendítőbb: ahogy a gyermekéhez beszél, akit a halálba kell engednie, a tekintete is kiüresedik a karjaival együtt.

A Bödők Zsigmond által megformált karakterek sajátja a játék, és ez bármennyire groteszk is, feloldja a tragédia sűrűségét, a nézőnek elviselhetővé teszi azokat a borzalmakat, amelyeket az előadás – jó érzékkel – amúgy is a közönség képzeletére bíz. A színész – az egyetlen férfi a színen – ezzel az abszurdba hajló karakterformálással éri el, hogy jelenléte ne az erőszak direkt megjelenítése legyen. Minden alakban karikatúra marad, akár fontoskodó hírnökként, akár istenként vagy felszarvazott férjként áll előttünk.

A Szilágyi Ágota által alakította Heléna mintha egy szappanoperából lépne elénk, közönséges és veszélyes nő. Évődése, vádaskodása, hamis könnyei megmosolyognivalók, ezeket a váltásokat pedig csupán szemvillanásaival is jól érzékelteti a színésznő. A leegyszerűsített karakter a szórakoztatáson túl jól példázza Kasszandra szavainak igazát: mily méltatlan egy ilyen nőért halálba indulni. A mítoszokból tudjuk – de az előadás is előrevetíti –, milyen végzet vár a trójai nőkre, míg Heléna – aki itt nem áldozat – hosszú, boldog életet él Spártában, majd megistenül.

Varga Mária Hekabé-alakítása nekem a legnagyobb színházi élmények között marad. Az egykori Trója királynéja köré összpontosul az előadás egésze: vele osztja meg lánya, Kasszandra a vízióit, vele perlekedik két menye, a megtört Andromakhé és a dölyfös Heléna, bár ezek a párbeszédek többnyire inkább monológok – mint az életben is gyakran.

„Íme, a gyermek, akitől egy egész hadsereg rettegett” – jegyzi meg Hekabé kisunokája holttestét felemelve. Ez a pillanat, ahogy áll a hóhérral szemben, kezében a foltos kendővel, ez a darab esszenciája: Tróját mégsem lehet megsemmisíteni. Ebben a Hekabéban van valami eltiporhatatlan: a hangja, a tekintete, az arca olyan koncentrált jelenlétet teremt, hogy a néző azt érzi, ez a nő valóban évezredek óta áll a tengerparton egy elpusztított város mementójaként. Méltósága és józansága pár pillanatra még az isteneket is főhajtásra készteti.

Bonczidai Éva, Magyar Nemzet, 2019

Euripidész Trójai nők című drámáját Szabó K. István vitte színpadra a Maladype Színházban, erőssége a színésznők játékán túl az oldott időkezelés – Sűrű monológok, szűk tér

A trójai háború előzményei és következményei sűrű monológokban, szűk térben, ugyanakkor kitágított időben fogalmazódnak meg a Trójai nők című kamaradrámában, amelyet a Maladype Színházban mutattak be a napokban. Szabó K. István Euripidész drámáját állította színpadra, mégpedig egészen különös módon úgy, hogy egyetlen installáció körül beszélteti hősnőit. A napokban is műsoron szereplő tragédia adaptációjához Sartre és Illyés Gyula átdolgozásait is alapul vette, s így jöhetett létre a trójai háború komplex interpretálása.

A különböző karaktereket megtestesítő nők szemszögéből elmesélt történetet a pattanásig feszült monológok jellemzik, amelyeket nem érzünk sablonosnak vagy archaikusnak, a rendező igyekezett a legtöbbet kihozni a szövegekből. Dicséretes az is, hogy egy olyan előadás született, amelyben az érvelések nem hullanak szét, mindvégig feszesek maradnak. Egyedül az nehezíti az értelmezést, hogy nagyon kell koncentrálnunk az elhangzottakra, mert minden mondatnak óriási súlya van. Szintén Szabó K. István alkotta meg a lecsupaszított, szűk játékteret, melyben hősnőink mozognak, és sorsuk eldől. A szinte karnyújtásnyira lévő, fehérre mázolt, fából készült és leginkább küzdőtérre emlékeztető helyszín az elvesztett trójai háború utáni pillanatokat mutatja. A keserűség és a reménytelenség, az utolsó segélykiáltások villannak fel előttünk.

Az első jelenetek a megtört, eltiport, talpig feketét öltött trójai királynőt, Hekabét mutatják, aki hol mindent túlélő hősnőként, emelt fővel szónokol, hol tetszhalottként fekszik a porban, s akit Varga Mária nagy átéléssel alakít. Minden mondata éget. Megállás nélkül ütközteti az elvesztett háború érzelmi és értelmi szintjeit. Szerinte „Tróját nem győzte le senki, csak elgáncsolták.”

Amikor lánya, a meggyalázott Kasszandra – akit Tankó Erika alakít – lép be a sivár mikrotérbe, anyja vigasztalja ugyan, de a hercegnő tudja jól, kegyetlen sors vár rá. Kettejük dialógusaiban azok a részek igazán megindítók és hangsúlyosak, amelyekben egyéni tragédiájukat fogalmazzák meg. A szép hercegnő nem győzi elégszer ismételni, hogy mindent előre meglátott, a faló felgyújtását szorgalmazta, mégsem hitt neki senki. Eszmecseréjüket Talthübiosz, a követ szakítja félbe. Bödők Zsigmond, a darab egyetlen férfi szereplője hozza a híreket, hogy kire milyen sors vár: van, akire a számkivetettség, és van, akire a halál. A tér és az idő megszűnik abban a pillanatban, amikor Andromakhé, Hektór trójai herceg felesége, a hitves belép a különös térbe. Ő a dráma legtragikusabb nőalakja, legnagyobb vesztese, hiszen karjában gyermekével elsősorban nem a saját, hanem a csecsemő életéért könyörög. Huszárik Kata törékeny alkata és hangja telitalálat erre a szerepre. Meggyötört, reményvesztett anyaként és feleségként hol őrjöngő, hol elcsukló hangon mondja monológját, míg össze nem esik.
A dramaturgiát dicséri, hogy csak az előadás utolsó öt-tíz ­percében lép színre Heléna, Meneláosz spártai király felesége, aki miatt kitört a trójai háború, s akit Szilágyi Ágota formál meg csillogó ruhában.

Hekabé mélyen megveti, erkölcsileg és emberileg is elítéli a ledér nőt, míg Heléna térden csúszva könyörög férjének, akit szintén Bödők Zsigmond alakít, hogy bocsásson meg és fogadja vissza.
A darab erőssége a színésznők játékán túl az, hogy miközben a háború egyéni és társadalmi szintű konfliktusait ütközteti egymásnak, az időrétegek feloldódnak.

Petrovics Gabriella, Magyar Hírlap, 2019

Ahogyan a trójai birodalom és kultúrája anno pusztulásra ítéltetett, ugyanúgy eltűnőben van napjainkban a több évezredes humán műveltség.

A független társulatok hangulata mostanság nagyon hasonlít a legyőzött trójaiakéhoz. Ez a felismerés spontánul kínálja fel magát, szóval, nem gondolom, hogy Szabó K. István rendező fejében ez a párhuzam motoszkált volna, amikor elhatározta (Elvállalta? Javasolta?), hogy Euripidész Jean-Paul Sartre által átigazított, Illyés Gyulától lefordított és (magyar) színpadra alkalmazott szövegéből készít előadást a Maladypének úgy, hogy még a maga szövegeit is beleírja. De hát akkor miért éppen A trójai nők?

Jól tudom, hogy a darabválasztásnak számtalan (nagyközönség elé nem kerülő) szubjektív és praktikus oka lehet, de én szinte mániákusan nem tudok eltekinteni attól az igazságtól, hogy a szöveg- és darabválasztás már maga is üzenet. Lehet, hogy nem mindig tudatos, de minden bizonnyal eleve árulkodó. Pláne olyan esetben, amikor a színpadi szöveg tekintélyes része filozofáló-pszichologizáló (igen sokszor belső) monológ. Ilyenkor csak kell/lehet valamely párhozamot feltételeznünk a színre vitt alakok és az alkotók lelkiállapota között!

Már azért is, mert ha nem lenne ilyen megfelelés, az első bekezdés végén megfogalmazott (költőinek szánt) kérdésre semmilyen választ nem tudnék – magamnak – kitalálni. Azért kiemelten magamnak, mert fontosnak tartom ezúttal is hangsúlyozni, hogy kortársszínház-fogyasztóként külön bejelentés nélkül is magamnál tartom a jogot, hogy értelmem és érzelmem működtetésével úgy dekódoljak, ahogy tudásom engedi, hangulatom készteti, kedvem tartja. És a tudásnál rögtön meg is kell állnunk (ha tetszik, akár neki is tehetünk panaszt).

A trójai nők szereplői a görög mitológia ismert alakjai, de őket igen jól ma már leginkább csak a klasszika-filológusok ismerik. Ahhoz, hogy ennek az igényes, rétegzett jelentésű, kognitív és affektív tartalmakkal mélyen szántott szövegnek a jelentésárnyalatait, apró finomságait is észlelni és értelmezni tudjuk, úgy kéne ismernünk pl. Hekabe sorsát és jellemvonásait, mint a sajátunkét. Ugyanez igaz Andromachéra és Kasszandrára is. A szép Helénával kapcsolatban annyiban más a helyzet, hogy az ő sorsa és jelleme (legalábbis ebben a darabban) kevésbé bonyolult képlet – hálás derűvel is fogadja a közönség a rejtegetni alig tudott mellébeszélését, hogy tudniillik ő nem okozója, hanem szintén áldozata a sok vért és áldozatot követelő tragédiának, mely végül Trója pusztulását okozta. Ugyanis abban a dialógusban – talán először az előadáson – mai emberre emlékeztető alaknak tetszik a Szilágyi Ágota megformálta figura. És a közönség jelentős része jobban szereti, ha közvetlenül ismerhet önmagára, nem pedig bonyolult mitológiai áttéteken keresztül.

Ahogyan a trójai birodalom és kultúrája anno pusztulásra ítéltetett, ugyanúgy eltűnőben van napjainkban a több évezredes humán műveltség. A Maladype Szabó K. István rendezte előadásán egy hajdani konkrét birodalom elpusztulásáról hallunk, miközben a saját egykori kultúránk, a 19-20. századi irodalombirodalom és színjátszás eszményének haldoklását látjuk – már aki fogékony arra, hogy ilyen párhuzamok felfedezésével szórakoztassa magát.

Sulyok Mária legendás 1970-es Hekabe-alakítását A trójai nőkben nem láttam. Viszont kisgimnazistaként 1972-ben már megnéztem Kohut Magdát a Medeában (azt az Euripidészt nem Sartre, hanem Grillparzer írta át), mely alakítás arisztotelészi hatással volt rám: félelmet és részvétet keltett bennem. Kohut alakítását most a csodálatos Varga Mária játéka idézte fel bennem: a párhuzam a nagy előddel kifejezett elismerés a Hekabét ma játszó színésznőnek, és öröm számomra, már azért is, hogy ilyen sokáig kitart az emlékezetem. De az is igaz, hogy az én generációm jelentős része elismerte és csodálta ugyan a színészóriásokat, a nagy tragikákat, de már akkor, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben sem tudta magáénak érezni a félelmet és részvétet keltő színházat. Most is csodálom Varga Mária mellett Huszárik Katát is, aki Andromache szerepében szintén erőteljes érzelmekkel átfűtött drámai alakítást nyújt, elismeréssel adózom Szilágyi Ágotának Helénáért, de a nők közül talán a Kasszandrát megformáló Tankó Erika játékát szerettem a legjobban, mert a nagy ívű drámai monológok átélt abszolválásában egyéb lehetőségekre utaló titokzatosságot is megvillantott. A férfiak közül Bödők Zsigmond tetszett a legjobban, igaz, egyedül képviselte az állítólag erősebb nemet, de több szerepet is alakított az előadáson – mindegyiket odaadással, művészi alázattal.

Ám a kezdeti kérdés változatlanul nyitva van: miért is kell a Maladypének régi idők színjátszására emlékeztető stílusban és az izgalmas útkereső kezdetek alternatív környezetére hajazó kiállításban A trójai nőket játszania? Talán tényleg azért, hogy vegyük észre egykori birodalmunk pusztulását? Vagy azért, mert a humán kultúrában is lassan már csak a nőkre lehet számítani, mint ahogy a halál csendjében „hangot csak a trójai nők adnak”? Vagy azért, mert a függetlenek bizonytalan helyzetéből adódó anyagi és szellemi krízisben éppen most ennyire telik? Én nem tudom a választ. De a trójai nők azt üzenik: nem pusztult el Trója, mert a fejekben tovább él; továbbá – szemben a hivatalos felfogással – a görögök voltak a barbárok, akik lerombolták.

Kutszegi Csaba, Kútszéli Stílus, 2019

Néhány szót Genet-ről: a kortárs, francia drámairodalom egyik legmeghatározóbb alkotója, akinek művei az abszurditás eszközével kalauzolják olvasóit a mindennapos problémák labirintusában. A több szinten futó történetmesélés adja fel a talányt és nyújt megfejtést a jelenünkkel kapcsolatos kínzó kérdésekre. Nincs ez másként a Balkon esetében. Genet a valóság és a látszat közötti keskeny határon egyensúlyozva ránk, a nézőre bízza: vajon hőseink valóságosak vagy egyre más alakot öltve, vastagabb és vastagabb maszkba bújva manipulálnak bennünket? A keretet adó forradalom vajon valóságos? Bent zajlik a ház falai között vagy kint, a valóságban? A hatalom szereplőinek álcázott kliensek valóban becsapják a forradalmat és leverik azt vagy a forradalom veri le őket? Irma, a bordély tulajdonosa mozgatja a szálakat? Vagy Carmen? És mi a Rendőrfőnök szerepe? A Küldött alakja csupán egy katalizátor vagy valójában ő a bábjátékos? Genet végig ott lebegteti a kérdést: vajon a magunkra aggatott maszkjaink alatt mi magunk hova tűnünk? Milyen ideákat követünk? Mi magunk mivé válunk a szerepeink között? Hova röppen az élet mellettünk, míg mi magunk palástolásával vagyunk elfoglalva? Problémáink megoldhatóak, ahogy a forradalom leverhető vagy éppen maguk alá temetnek bennünket, belekövesedünk?

Bevallom, mire -e sorok születnek, kétszer láttam az előadást. A második élmény a meghatározóbb, hisz addigra megtelt a színészek közti tér azzal a bizonyos, csak a Maladype-re jellemző dús energiával. Játékukban feloldódni ünnep. Tankó Erika és Szilágyi Ágota szenvedélyes kettőse remekül ellensúlyozza Balázs Zoltán néhol visszafogott, néhol impulzív játékát. A három szereplő állandó egyensúlyozása a két véglet között feszültségben tartja a nézőt. Tankó és Szilágyi alá- fölé rendeltségi viszonya állandó mozgásban van, ahogy harcuk is az imádott férfi figyelméért. A Rendőrfőnökért, akinek a forradalom életben tartása és/vagy leverése önmaga nagyságának fényében érdekes csupán. A feltétel nélküli rajongás, a személye előtti feltétlen tisztelet, hogy Őt magát is ideának tekintsék legfőbb hajtóereje. Tankó Erika Irma mellett, a forradalom angyalát Chantalt-, míg Balázs Zoltán Rogert alakítja. Mindkét színész finom érzékenységgel vált a két karakter között. Az utolsó két jelenetben: Roger érkezése az Illúziók házába illetve a Rendőrfőnök monológja az előadás másik nagy pillanata. A fájdalmába bebábozódott karakter vívódása újfent bebizonyítja: Balázs Zoltán nemcsak rendezőként tehetségesebb az átlagnál.

Vámosi Eszter, Forgottenman.blog.hu, 2017

A Stúdió K 1980-as Balkonjában Gaál Erzsébet Madame-Királynője és Székely B. Miklós Rendőrfőnökének legendás kettőse dominált, szereposztási kényszerek miatt a mostaniban a hangsúly a bordélyházi vendégek felé tolódott el.

Három elképesztő intenzitású színész, füvezés nélküli mámoros vetésforgóban játssza a klienseket és a nekik szexet szolgáltató hölgyeket. Pallag Márton negédesen gyónja "valódi" bűneit , majd mint Tábornok nyargal a csatába. Lova Márkus Sándor, aki máskor szigorú Bíróként ostorozza a kisstílű tolvajnőt. Természetesen utóbbinak is van másik énje, a lenyűgöző jelenlétű Fila Balázs Püspöke csúcspontja az előadásnak.

Zsótér Sándor interpretálása lézerpontossággal mutatja meg Jean Genet művének zsenialitását, a létünket meghatározó szerepjátszás, szerepcsere identitást erősítő fontosságát. Balázs Zoltán korszakos jelentőségű Négerek-jében a Fehérek-Feketék játszóinak inverziója emelte ki a személyiségcserék erejét, ebben a produkcióban a Cselédek alakváltozásai hatványozódnak.

Ambrus Mária fogason függő függönyén a kéjszalonok képeit láthatjuk, néhány jellegzetes tárgy díszeleg a polcrendszeren, pl. egy félbeharapott görögdinnye vasalófejjel, eredetiek a kézzel fejgéppé állítható led-lámpácskák. Szívesen láttunk volna többet Bödők Zsigmondból, Hóhérja Benedek Mari rőt bolyhos mellvédjében torokhangon rémiszt, kár, hogy később csak a Hulla jut neki. Tankó Erika derekasan küzd Irma Madame tonnás szerepével, a forradalmárokhoz szegődött Chantalként hitelesebb, Balázs Zoltán Rendőrfőnöke alkatidegenként tévelyeg. Az előadás mindezek ellenére töretlen lendülettel ér célba, a Huszárik Kata Küldöttje által királyi fenséggé avanzsáló kuplerosné, díszes kompániájával együtt, délcegen feszít a Mikszáth téri balkonon, majd egyre bővülő vendégkörrel folytatja áldásos alaptevékenységét.

Jut még egyszer Zsótér Sándornak a Balkonhoz kiegyensúlyozottabb társulat, de ez az előadás is mérföldkő a Genet remekmű magyarországi megjelenítéseinek sorában. Az meg egyenesen Csoda!!!, hogy mindez a Maladype lakásszínház éppen hogy tizenöt négyzetméterén történik!

Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2017

A látogatóknak százhúsz perc, no és harmincnyolc komfortos szoba áll rendelkezésükre a játékra, amely nemegyszer véresen komoly. Két óra alatt kell eljutni a régóta dédelgetett vágyaik beteljesítéséhez.

A százforintos boltok kínálatára emlékeztetnek a nézővel szembeni polcokon felsorakoztatott tárgyak. Az egymástól kellő távolságra helyezett csecsebecsék, a különböző méretű tükrök, a játék puskák és a makettek vonzzák a szemet. A bazári hangulatban a tárgyak leendő gazdájukat várják, csak meg kell még találni a megfelelő közvetítőt és a mindkét fél számára kedvező árat a kielégítő üzletmenethez. A látszatnak azonban ezúttal sem szabad bedőlni, hiszen Irma Nagy Balkonnak nevezett bordélyháza jóval izgalmasabb titkokat rejt ennél.

A látogatóknak százhúsz perc, no és harmincnyolc komfortos szoba áll rendelkezésükre a játékra, amely nemegyszer véresen komoly. Két óra alatt kell eljutni a régóta dédelgetett vágyaik beteljesítéséhez. Az önfeledt örömnek és a fájdalomnak közös az eredője és ezért elválaszthatatlanok egymástól. A korbács ütötte felpuhult, véraláfutásokkal tarkított bőr zebracsíkjaiból a gyönyör forrása lesz, a kegyelemért térden állva rimánkodó áldozatból pedig az irgalmat hírből sem ismerő hóhér. Például A Püspök piros plüssét és mitráját viselő férfit (Fila Balázs) igencsak izgatja, ha aktus közben a kedvenc bűneit gyónja meg a partnere. Mindeközben temetetlen holtak fekszenek az utcákon, lángol a külváros, de már nemcsak a peremkerületek a veszélyeztetettek, merthogy a felkelés percről percre közelít az asszonya által nemes egyszerűséggel illúzióháznak nevezett műintézményhez.

A Maladype Színház A Balkon című produkciójának a legfontosabb kellékei a tükrök (látványterv: Ambrus Mária), amelyek más és más fénytörésben mutatják a lelket és a testet. Az előbbi jóformán megismerhetetlen az előadás világában, míg az utóbbi a maga brutális valóságában van jelen. Ungár Júlia fordítása első hallásra a tautológiára és a dialógusok tőmondatainak feszültségére alapoz. Különösen a szóhalmozások adnak sokat az abszurdok közé sorolt Jean Genet drámáit annyira jellemző romlott bujasághoz: már nemcsak a nyelvi devianciát, hanem a Rossz és a Mocsok szentségét jelölik.

Zsótér Sándort a forradalom kevéssé, a mindennapok (ál)arcai és jelmezei, valamint a hatalom által a polgárokra erőltetett, és hasznosnak gondolt funkciók annál inkább érdeklik. A rendezés legsűrűbb pillanataiban a polcokon elhelyezett tárgyak túlmutatnak önmagukon, és vizuális realitást adnak a képzeletnek. A lázadók lekapják a polcról a játék puskákat, azokkal tartva sakkban az ellenséget, a makett a tanyát ábrázolja, amelyen Carmen (Szilágyi Ágota) kénytelenségből dajkaságba adott gyermekét nevelik.A november 8-ai előadáson az olykor dekoncentrált Tankó Erika összességében megtalálta a ritmust Irmához, a bordély tulajdonosnőjéhez. Az alakítás erénye, hogy nem kiöregedett kurvát mutat, hanem határozott üzletasszonyt. Hogy mennyire vágyódik a Másik után, az azokból az apró simogatásaiból és érintéseiből látszik, amikor Carmen átöltözteti úrnőjét. Atmoszférateremtő ereje miatt megkapó a lírai monológja az első felvonásban, mert megidézi a világ középpontját, vagyis az általa vezetett nyilvánosházat, ahol, bár a szerepjáték szabályai szerint, de a vendégek annak a bőrébe bújhatnak, akiébe csak akarnak, és persze, hogy vonzóbb ez, mint az örömtelen, mert agyonszabályozott külvilág.

Balázs Zoltán a másik legfontosabb szerepben A Rendőrfőnökként eleinte a fiú tulajdonságait hangsúlyozza. Kevéssé érezteti a tapasztalt férfit, a hatalomhoz vezető lépcsőkön lassan, de magabiztosan haladó vezetőt. Pedig nem akármilyen emlékművet szeretne: azt, hogy az ő életbeli szerepét is válassza végre valaki, Irma valamelyik excentrikus szalonjában. Meggyőzőbb az alakítás a rácsodálkozás pillanataiban, amikor már érzi az esélyét annak, hogy vágyai teljesülhetnek.

Pallag Márton (A Tábornok) valahová a fejünk fölé repdeső, zavarodott pillantásai, a kezek mereven mozduló ujjai jelzik az embert, aki a bordély épületén kívül őrületes szorongásokkal küzd. Az ő számára átmenetileg akár a terápiát is jelentheti egy-egy szeánsz a nyilvánosházban.

A színház jó esetben jelen idejű akciókból építkezik, és erre a körülmények néha még rá is erősítenek. A jelen sorok írója által látott előadáson Huszárik Kata hangproblémái miatt Bartha Lóránd asszisztens mondja a szöveget, míg a színésznő gesztikulálja A Küldött figuráját. A kényszer szülte megoldás illik Jean Genet szellemiségéhez, mert az állandóan változó szerepeink és vendégarcaink végtelen törékenységéről mesél.

Zsótér Sándor ötletes rendezése a szobaszínházi szcenikát legyőzve pergeti a történetet. A Maladype előadása olyan, akár a trágyadombon nőtt, friss hajtású virág, mert a szélsőségei az izgalmasak. A Hóhér (Bödők Zsigmond) A Tolvaj végbelében gondosan matatva végül előhúzza az utóbbi farpofái közül a színes selyemsálat, amelyet aztán a neurotikus A Bíró (Márkus Sándor) szagolgat kéjes élvezettel. A Balkon perverz szépsége ebben a jelenetben ragyog a maga teljességében.

Szekeres Szabolcs, ART7.hu, 2017

Nem lehet azt mondani, hogy túlságosan sokat szedték elő a színházak Jean Genet A balkon című darabját, a színházi adattár két kaposvári, két pesti előadásról tud mindössze, illetve említi Eötvös Péter a műből készült operáját, amelyet 2005-ben Alföldi Róbert rendezett meg a Müpában. (Nekem ennek a főpróbája volt az egyetlen élő előadásélményem a művel kapcsolatban.) Genet-ről a modern színház megújítójaként is beszélnek, formanyelvét pedig Brechtéhez hasonlítják. (Aki a megtekintés előtt érdeklődik a mű előadástörténete és megítélése iránt, nyugodtan forduljon első körben a wikipédiához.)

Az, hogy a mű bármilyen fontos is, de nem lett közkedvelt repertoárdarab a Maladype friss (okt. 3-i) bemutatóját megnézve érthetővé válik: a darab követése, befogadása a szokásosnál nyitottabb nézői hozzáállást és fokozott energiabefektetést igényel. Kétségtelenül rétegszínházi előadás, de mivel egy lakás ad otthont a társulatnak, és mindössze nyolc színész játszik, nyugodtan műsorra tűzhették akár ezt, akár mást, mert van olyan erős törzsközönsége a Maladypének, amely bármire kíváncsi, amit elővesznek. Kockázat nemigen van, mert aki erre elmegy, az eleve számít is rá, hogy másféle élmények érik, mint amihez jellemzően szokva van kőszínházi körülmények között, sokat ad hozzá az élményhez, hogy karnyújtásnyira vannak tőlünk a játszók. Amennyiben a néző még azt is tudja, hogy ki volt Jean Genet, és még a szórólap/a színház honlapja tájékoztatóját is elolvassa, még világosabbá válik a helyzet. Feltételezem, hogy a fordító-dramaturg, a rendező Zsótér Sándor állandó munkatársa, Ungár Júlia írta, amelyet most változtatás nélkül IDÉZEK:

„A Nagy Balkon egy bordélyház vagy - ahogy működtetője, Irma szereti nevezni - illúzióház. A kliensek hiteles díszletek, jelmezek, kellékek és statiszták között olyan szerepekbe képzelhetik magukat, ami a valóságban elérhetetlen számukra. Miközben Irma szobáiban szigorúan titkos szerepjáték-szertartások tanúi vagyunk, kint az utcán lázadás van, forradalom. De a hatalom szereplőinek jelképeit magukra öltő kliensek segítségével becsapják a lázadókat, és leverik a forradalmat.
Genet végig látszat és valóság billegtetésével játszik. Hogy nincs is talán valóság, csak különböző szerepeket játszunk, vagy különböző szerepekre vágyunk. Maszkokat hordunk, egyre többet, ahogy a szerepeink is sokasodnak. És közben hová lesz az élet? Mit nevezünk annak?
A Balkonban színház és élet összeér. A színházcsinálók élete, hogy színházat csinálnak. Miért? Azért, hogy a színház eszközeivel elmondjanak valamit az életről, amit nem vagy másképp élnek, mint a nem színházcsinálók.
A Maladype egy lakás, szobák vannak benne, mint Irma elvarázsolt kastélyában. Erkély is van. De ez a lakás estéről estére színház lesz, vagy hivatásos és nem hivatásos szereplők beszélgetéseinek, találkozásainak helye. Színház és élet találkozási pontokat keres.”Mestermunka ez a rövid szöveg, mert az előadás után rábólinthatunk, igen, nagyjából ez a lényeg, segít minket a tájékozódásban, miközben nem lövi le a poénokat, így is rengeteget agyalhatunk, hogy melyik elhangzó mondat éppen milyen jelentéseket hordoz, mert már első hallásra világos, hogy a legtöbb mondat legalább kétféleképpen is értelmezhető.

Az előadás elsősorban azoknak való, akik a színházat szeretik intellektuális játékként is felfogni, nem bánják, ha nem lehet csak úgy elbambulni a látványos képek gyors pörgésén, hanem egy kis térben, minimál díszletben (tervező: Ambrus Mária), kevés kellékkel színészeket látnak, amint az átlagosnál bonyolultabb váltásokat játszanak el. A színészek tudják, hogy éppen kicsodák, de mi a végére már annyira meg vagyunk pörgetve, hogy tényleg összemosódik a darabon belül a képzelet, a valóság és a színjáték-színlelés. Benedek Mari jelmezeire a szokásosnál nagyobb hangsúly kerül, éppen azért, mert nagyon kevés látványelem van rajtuk kívül. Ezek a jelmezek részben jelmezt is játszanak, itt is érvényesül a darab kettőssége. (A püspöki jelmezen gondolkodtam csak el, mintha már azt láttam volna egy másik előadásban is, de ez talán még inkább szerencsés is, mert még inkább aláhúzza, hogy egy jelmezt játszó ruháról van szó.)

A világ ugyanúgy szerepjátszásból áll, álságos, tele van hazugsággal, a bonyolult szöveg és az összetett formanyelv ellenére ez az egyszerű üzenet kezdettől fogva világos, és ezen akár el is keseredhetnénk, ha nem kötne le minket az előadás követése. Nincs az a mondat a műben, amelyiket egy az egyben valóban el lehetne hinni, a szereplők némely állításának pedig valószínűleg az ellenkezője sem igaz. Ki kihez kötődik, vonzódik valóban? – Csak sejtéseink lehetnek, de ez sem igazán egyértelmű – a világ nem fehér és nem fekete, igaz lehet az is, hogy a központi nőalak, a bordély (= illúzióház) tulajdonosa mindenkihez és senkihez sem vonzódik.

Tankó Erika viszi az előadást, és képes a figyelmünket magán tartani, és valószínűleg ez még több lendülettel és spontánabbul fog menni, amikor már az előadás igazán bemelegedett.

Az előadásban a JÁTÉKon a szokásosnál is nagyobb a hangsúly, játszanak a polcokra helyezett kellékekkel (játék géppisztoly, játék bútorok, egy mauzóleum kicsinyített mása található itt többek között, illetve egy porcelán hattyú is – egy lakásra is próbál hasonlítani a díszlet), és fontos szerepe van egy öltözőfogasra felakasztott műanyag faliképnek, amelyen 12 különbözően berendezett szoba rajza látható. Jelzés ez, felfogjuk, hogy elvileg egy nagy házban lennénk, ahol a kliensek igényeinek megfelelő szobák vannak, ahol mindenki megkapja azt a szolgáltatást, hogy az általa megrendelt közegbe kerülve a vágyott életét élhesse két-három órán át, a bordély alkalmazottainak segítségével.

Amit nem tud a való életben megvalósítani, itt elérheti, lehet belőle püspök (Fila Balázs), bíró (Márkus Sándor) vagy akár tábornok (Pallag Márton) is, és módja van akár saját magának is elhinni, hogy valóban azzá vált. (Ezek után Balázs Zoltánról már nem tudjuk biztosan, hogy most tényleg rendőrfőnök-e vagy ő is csak egy rendőrfőnököt játszó embert jelenít meg.)

Ami kifejezetten jó megoldás, és emeli az előadás játékosságát: aki az egyik jelenetben kliens, az a másikban a bordély alkalmazottja, mindenki jelen van mindkét oldalon, nincs semmi megkötve, kőbe vésve, az ember helyzete ennyire változik, hol fent van, hol lent. Nehéz lenne ennél jobban kifejezni, hogy állandó szerepjátékra kényszerülünk.

A több alak felvételére is kényszerülő alkalmazottak közül kettőt látunk még, akiket Bödök Zsigmond és Szilágyi Ágota játszik. (Az én benyomásom szerint ő volt az, aki a legtermészetesebben be tudott illeszkedni a darab világába.)

A felsoroltakhoz képest talán egyszerűbb Huszárik Kata szerepe, aki „csak” a királynő küldötte, ugyanakkor szavait hallgatva lesz csak igazán bizonytalan és áttekinthetetlen, hogy most akkor mi is van az uralkodóval, hímezi-e a zsebkendőjét vagy mégsem, és hogy is áll az a forradalom? Ennek a valósága már csak azért is megkérdőjelezhető, mert a kinti zajokat is az előttünk álló színészek generálják, nem akarnak becsapni. A színházszerűséget nyomatékosítja a kisebb és nagyobb lámpák, amelyek fényébe a játszók beállnak, illetve, amelyeket magukra irányítanak.

A színészek minden alkalommal hasonló helyzetben vannak, ha éppen dolgoznak – az a feladatuk, hogy velünk elhitessék, hogy éppen mások, mint akik valójában. Szerencse kérdése is, hogy kik azok, akiket beskatulyáznak, mert annyira jól meg tudnak bizonyos típusokat jeleníteni, míg mások egy életpálya alatt rendkívül változatos sorsokat próbálhatnak ki alkalmanként néhány órára. Lehet ez segítség is a kevésbé érdekes hétköznapok elviselésében, lehet terápiás hatása, kijátszhatnak magukból indulatokat, feszültségeket. Nyilván egyénenként is változik, hogy melyikük hogyan fogja fel az ideiglenes átváltozás lehetőségét.

A néző helyzete egyszerűbb, ugyanakkor kevésbé izgalmas – lehet a külső megfigyelő, aki néhány esetben, ha igazán elvarázsolja az előadás, belekerülhet a mű – ugyancsak egy másik élet – világába, és utána akár sajnálkozva, akár megnyugodva térhet vissza a saját életébe.

Ezen az estén – a körülményekhez képest – kesztyűs kézzel bántak velünk, bár közel ültünk a tűzhöz, a játszók némelyike még szemkontaktust is létesített néhányunkkal, és csak el kellett gondolkodnunk a látottakon. A szerzőtől azért kapunk egy útravalónak szánt mondatot, amelyben csak odaveti nekünk, hogy a mi otthonainkban ennél is több a hazugság és a színlelés, mint amit itt láthattunk ebben az illúzióházban. Aki akarja, még ezt is mérlegre teheti.

Makk Zsuzsanna, Mezei néző, 2017

Ezzel a kiragadott mondattal akár lehetne is jellemezni a Maladype legújabb előadását, A Balkont, hiszen mindvégig az illúzió különböző szintjeinek vagyunk részesei, miközben komoly igazságokra kapunk rávilágítást.

Október 3-án, hosszú évek után ismét bemutatásra került magyar színpadon Jean Genet A Balkon című drámája. A darabot a Maladype Társulat tűzte műsorára Zsótér Sándor rendezésében. Az előadás nem feltétlen győz meg minket arról, hogy a mű ez idáig méltatlanul volt mellőzve a repertoárokból, de Zsótér és a társulat izgalmas kísérletet tesznek a benne rejlő lehetőségek kiaknázására. Ez nem az a fajta előadás, ahol a néző kényelmesen hátradőlve figyeli a történetet, itt folyamatos éber figyelemre van szükség ahhoz, hogy az eseményeknek legalább részét megértsük. De még az egyes részletek hiányában is maradandó élményt kaphatunk, hiszen az előadás minden eleme átlagosnak semmiképp sem mondható, merész módon van kivitelezve. A látványos és meghökkentő ötletek ellenére értő élményt mégis csak akkor fog jelenteni a történet, ha a rendelkezésünkre álló majd három óra alatt megpróbáljuk minél mélyebben felfejteni a látottak és az eseménysor jelentésrétegeit.

Ami a történet elsődleges szála, az a Madame Irma által üzemeltetett bordélyház, ahol az oda érkező vendégek szerteágazó kívánságainak igyekeznek maradéktalanul eleget tenni. Miközben a férfiak püspöknek, bírónak, katonának öltözve élik ki vágyaikat, aközben az utcákon zajlik a forradalom. Ez viszont talán az előadás legkevésbé jelentékeny része, mert a legnagyobb érdeme a többrétegű illúzióvilág megteremtése. Egyrészt a színészek a jelenetek közben időről időre géppuskaropogást és bombatámadást jelző hangokat adnak ki, ezzel az egész előadás alatt fenntartva a fesztült forradalmi hangulatot. Másrészt a bordélyt sok más elnevezésen túl illúzióháznak hívják, ahol a vendégek és a ház alkalmazottai különböző jelmezekbe bújnak a tökéletes szerepjáték részeként. És ennek a játék a játékban helyzetnek köszönhetően már nem lehet tudni, hogy hol húzódik a határ valóság és látszat között, hogy valóban zajlik-e a forradalom vagy az is a szerepjáték része, nem lehet tudni, hogy a szereplők megnyilvánulásaiból mi igaz és mi színlelés.

Ezt a rétegzett illúzióvilágot tovább erősíti, hogy egyes színészek egymás után szerepből szerepbe ugrálnak, ami elmossa annak a határát is, hogy meddig tart egyik vagy másik karakter története, bizonytalanná válik, hogy mikor melyik figura is cselekszik. És nemcsak több szerepet játszanak, de sok esetben a férfiak nőket, a nők pedig férfiakat alakítanak, ezzel pedig olyan szituációk adódnak, amivel megjelenik egy újabb kérdés: a homoszexualitás. De ebben a már-már abszurd világban, ahol hamar rájövünk, hogy minden megkérdőjelezhető, ennek bizonyosságában sem lehetünk biztosak. Ezért is gondolom úgy, hogy nem a tényleges, száraz történet az, ami a lényegi részét jelenti a darabnak, mert sokkal fontosabb, hogy a színészek bevezetnek minket egy látszatvilágba, és mindvégig fenntartják azt a hangulatot, amivel mi is az illúzióház „vendégei” leszünk, mert ezáltal döbbenhetünk rá az előadás igazi lényegére: mindnyájan szerepből szerepbe lépkedünk, és a világunk nem más, mint eljátszott jelenetek és szerepek sora.

A színészek karaktereikben úgy vannak jelen, hogy megtalálták azt a határt, ami a természetesség és a túljátszottság között húzódik, ami szintén ahhoz tesz hozzá, hogy kétséges legyen ki mikor játszik szerepet és mikor nem. Nagyon fontos részét képezik az illúzió megteremtésének a Benedek Mari által tervezett jelmezek, melyekről megint csak nem lehet tudni, hogy mikor melyik dimenzióban funkcionál öltözetként. A Fila Balázs által viselt rózsaszín bársony püspöki ruhát külön kiemelném, mert szerintem az előadás egyik ikonikus részét jelenti. Ambrus Mária díszlete kiaknázza a Maladype Bázis nyújtotta lehetőségeket. Megpróbált olyan hangulatot teremteni, mintha egy átlagos polgári lakásban lennénk, ennek jeléül szolgált a már-már giccsbe hajló hatalmas porcelán hattyú, emellett viszont jelen voltak olyan tárgyak, melyek a bordély irányítását szolgálták, mint az elektromos, különböző ablakokból álló világító gömb, amivel betekinthettek az egyes szobák eseményeibe. Feltűnően sok tükör helyezkedett el a polcokon, illetve a kellékek közt, ami nyilván a nézők elé volt tartva (kicsit erőltetett módon). Az előadás minden eleme egységesen hozzájárul a kívánt hangulat megteremtéséhez.

Annak ellenére, hogy az előadás különleges ötleteket sorakoztat fel, melyek tökéletes egységet alkotnak, azt megfontolandónak tartanám, hogy lehet-e egy ilyen – ha pozitív értelemben is, de – zavaros előadást ennyire hosszúra hagyni. Az a folyamatos aktív figyelem, amit megkövetel a darab, már az első rész végére kimerítő lehet a néző számára, ami felveti annak lehetőségét, hogy valahol elveszünk a történetben. De emellett az is elmondható, hogy ez az előadás is csak a szűk rétegszínházi közönségnek szól. Viszont a Maladypenek megvan az a biztos nézői bázisa, akik mellett szabadon kísérletezhetnek a különféle stílusokkal és eszközökkel. A Balkonban pedig Zsótér Sándor közreműködésével tényleg kihasználták az adódó lehetőségeket, hogy mind a Genet darab, mind a nézők, és talán saját határaikat is feszegessék.

Mátyás Viktória, Súgópéldány, 2017