Elemek megjelenítése címkék szerint: Euripidész

Emberáldozat, pusztítás, hiábavaló halál. Már megtörtént, nincs mit tenni. Ki tudja, mi következik még? Számít-e a jövő, ha minden darabokban? Van-e olyan bűn, amit már az istenek sem tűrhetnek? Rengeteg kérdés zúdul nyakába azoknak a nőknek, akik a leigázott város romjain térdelve várják sorsukat. Euripidész Trójai nők című drámáját Szabó K. István állította színpadra a Maladype-ben.

Az immár kietlen földön uralkodó csendbe lép a néző az előadás kezdetén. Egy olyan térbe, ami száraz és terméketlen, akár a sivatag, de tele van megsárgult könyvlapok történeteivel Trójáról, Karthágóról, Hirosimáról. Mintha minden múltidőben volna, vagy épp ellenkezőleg: meghaladva jelenünket egy olyan elképzelt jövőbe kerülünk, ahol múltunk már a történelem része. A térben egy keretszerű faépítmény, benne homok, egy régi zubbonyra emlékeztető kabát. Ajtó mögött, műanyag mögé rejtve homályos női alak ül. Kísérteties zene fogad minket. Szakralitás. Temetés utáni tor ízei. Tengerillat és a távolban, mintha tűz ropogna valahol.

Mégis, ezek után sem kerülünk gyászhangulatba. Tudjuk, hogy valami történni fog, még akkor is, ha egy bizonyos súlyú tragédia után már minden mindegy. Athéné és Poszeidón játszmája keretet ad az előadásnak. Minden idézőjelbe került, mégsem vehetjük könnyen az emberek szenvedéseit, habár az istenek szemszögéből csak bábjáték az egész. Tragédiák sora történik vagy idéződik fel, a karakterek embersége és közelsége azonban megakadályozza azt, hogy fekete máz telepedjen az előadásra. A tér kicsinysége és a színészek elképesztő hitelessége miatt minden emberi távolságba kerül érzelmileg is. Ennek talán legékesebb bizonyítéka, hogy a szöveg, mely viszonylag archaikus, de mindenesetre nem a legteljesebben mai, egyszerűen megfeledkezteti magáról a nézőt, minimum saját szavainknak halljuk őket, de talán néhol mintha gondolatainkat tenné hallhatóvá. Nagyon kevésszer érzem színházban azt, hogy a szöveg ennyire megszűnik gátnak lenni, kevésszer érzem, hogy nem csupán érzelmeink, gondolataink árnyéklenyomatai. Legtöbbször magán hordozza az irodalmiság, vagy a színháziság tetten érhető jeleit. Az előadás nagy erényének vélem, hogy a görög mitológia témájában mozgó, Illyés Gyula múlt századi magyar nyelvére fordított, egyébként ókori szerző drámája az idegenség semmi nyomát nem mutatja. Ennek persze nagyban oka a kivételes színészi játék is.

Bödők Zsigmond (minthogy a háborúban a férfiakon a teher, utána azonban az asszonyokon) egymagában alakít minden férfit, ami némileg stilizálja a karaktereket, ám az előadás koncepciójába ez teljesen beleillő. Szilágyi Ágota naivának álcázott manipulátorként lép színpadra Heléné szerepében, oly meggyőzően, hogy bizonyos ponton még mi is elhisszük szavait, elgondolkodunk egyébként logikusan felépített, ám nyilvánvalóan átlátszó érvelésén. Kasszandra, a jövőbe látó királylány az őrültség és a legnagyobb tudás közti szakadékban rekedve él, tragédiája a meg nem értettsége, mely fájdalmasan rajzolódik ki a darabban. Az őt alakító Tankó Erika jelmeze fehér ruha, zakó, kezén férficipő. Mert bolond, vagy mert teljes. A szűz papnő szexualitáson felül, nemi határain túllépve jelképezhet hidat isten és ember közt.

Andromache erős karaktere a férjét gyászoló asszony, majd a gyermekét elvesztő anya megindító őszinteséggel jelenik meg Huszárik Kata által. Külön tetszik, hogy a karakter itt is kettős: pusztán érzelem, vagy némi hideg előreszámítás, hatalomsiratás is? Hekabe talán a legmeghatározóbb, nem csoda, ő az egyetlen, aki végig jelen van, mindent lát és hall. Az özvegy királynét alakító Varga Mária olyan légkört teremt, ami szintén kivételes élményt jelenthet a befogadó számára. Fájdalom és büszkeség, rezignált realitástudat jellemzi, s úgy vezeti körbe a nézőt a letarolt városon, hogy egyszerűen csak a szemébe néz. Briliáns alakítások ezek, igazi katarzist nyújtó színészi jelenlétnek lehetünk tanúi.

Szabó K. István megfelelő koncepciója nélkül azonban nyilvánvalóan nem jönne létre ez a sok összetevős légkör. Az egyszerű játéktér az előadás végére egyértelműen Hekabe sírját, a hajót jelképezi, melyre rálépve elcsúszik, s a tengerbe zuhan. Több hasonló szimbólum fedezhető fel a darabban. Ilyen a homok, amely igen erőteljesen van jelen, kontrasztba állítva a porban játszó halandót a halhatatlan istenek önkényes szórakozásával. A gyermek trónörökös rongyként való megjelenítése nem csak leleményes ötlet, de többlettartalommal is bírhat, tekintve, hogy halott testének mosdatása így a bűnök feldolgozását, akár elismerését jelentheti. A bőrönd koporsó mivolta az idegen földre való utazás baljósságát vetíti elő.

A nézőt a háború hozzánk időben közelebbi formáját felidéző mozzanatok segítik a befogadásban, érzelmi azonosulásban. Emlékeztetnek arra, hogy a háború, ahogyan Polüxena halála is, csak felesleges emberáldozat. Személyesen azt gondolom, igen fontos kiemelni, hogy az előadásnak van miértje, ami bizonyos szempontból már-már kuriózum, ha erre a miértre mint valós, lefordítható társadalmi, vagy emberi célra gondolunk. A háború ugyanis örök fenyegetettség, kultúránk még mindig az előző világégés pusztításait nyögi. A borzalmakat egy még viszonylag kiaknázatlan oldalról bemutatni úgy, hogy a háború romantikáját, az olykor giccsbe hajló katonatörténeteket megkerülve hangot ad a hátramaradottaknak, hangsúlyos érdem. A kegyetlenség táptalajául szolgáló tömegszerűsítés, dehumanizálás ellentéte ugyanis a nevek, arcok, történetek megjelenítése.

Molnár Flóra, f21.hu, 2019

A háborúk után a történelemkönyveket a győztesek jegyzik. Az osztozkodás joga szintén őket illeti. A nyertesé a zsákmány.

Szabad a rablás, hiszen alakulóban az új világrend. Euripidész Trójai nők című tragédiája azzal az időszakkal foglalkozik, amikor már eldőltek a lényeges kérdések, és a nyertesek még az utolsókat rúgják a földön fekvőkbe. A háttérben még lángolnak a földig gyalult város tüzei. A nőket szolgának és ágyasnak hurcolják a hódítók, a férfiak temetetlen hullái felett keselyűk keringenek. A lelkek még sokáig bolyonganak a föld és az ég között. A diadalmas hatalom biztosra akar menni, hogy a vesztesnek eszébe se juthasson az újrakezdés.

A Maladype Bázison a Szabó K. István tervezte játéktér egy bárka, amelynek fenekén fekete férfikabát látszik. Meg kitépett, szanaszét heverő könyvlapok és fehér homok. A bárkára két oldalról palló vezet. Az átmenet kimerevített képe ez. Még nem lehet tudni, hogy ki, mi felé, melyik irányba tart, mert Kháron ladikján utazunk, a halál révészének lélekvesztőjén, a semmiből a tejszerű ködön át a semmibe. Az elkeseredett Poszeidóntól megtudjuk, hogy a trójaiak számára mindennek vége, mert a görögök tíz év után végleg eldöntötték a háborút.

Szabó K. István A trójai nők rendezésében a közelmúlt történelmét nem a férfiak írják. A hangsúlyokat nem a harcosok teszik ki. Maximum a férfiak alakították a háború mészárszékének menetét. A nap szárította homokba íródnak a női emlékezet történetei, hogy aztán a hamarjában feltámadó viharos szél, vagyis az újabb és újabb változat a közös múlt megismerésére csaknem felismerhetetlenné tegye az előzőt.

Az első verzió Kasszandráé. A trójai királyi pár, Priamosz és Hekabe gyermeke, a jóserővel megáldott(?), megvert(?) lány nem kispályázik, mert néhány keresetlen szóval vázolja a hazatérésre készülő görögökre, de főleg Agamemnónra és Odüsszeuszra váró sorsot. Hihetetlen sztorikat tálal elénk ez a lány. Agamemnónt megölik és vele együtt hal ki a nemzetsége. Odüsszeuszra pedig még tízéves bolyongás vár. Csak egy őrült mondhat ilyeneket, pedig Kasszandra szavai pontosan írják le a nem is olyan távoli jövőt. Tankó Erika alakítása a külső és a belső ellentétét működteti meggyőzően. A nyakba akasztott, a fűzőknél összekötött cipők és a csálé menyasszonyi fátyol okán akár széllelbélelt falu bolondja is lehetne, de nem az, mert ez a lány kíméletlen és számítón racionalista.

A második változat Andromache története. Az asszonyé, akinek férjét, Hektórt napokig hurcolta a lovához erősítve a porban legyőzője, Akhilleusz. Most, a harcok befejeztével ennek a férfinak a fia akarja ágyasának az asszonyt. Az egészen kiváló Huszárik Kata zákányos szeme a nőé, aki napokig nem tudja abbahagyni a sírást. De most a nem szeretett anyósa előtt uralkodik magán. Csak azért is. Egy ideig legalábbis. Az egyre kevésbé leplezni tudott fájdalom, az előtörni akaró könnyek mögött mutatja meg az asszonyt, aki egy férfit szeret, Hektórt. Az előadás megrendítő pillanata, ahogy átéli a kisfia elvesztését.

A harmadik változat a legpikánsabb. Heléna jön, a szőke nő. Retorikai szempontból ez a leghálásabb karakter, amelynek lehetőségeivel Szilágyi Ágota élni tud. Eleinte enyhe bűntudat hatja át szavait. Felelősséget hárít. Megkísérli a lehetetlent: kisebbíteni próbálja szerepét a vérontásban. Beetet. Végezetül siker koronázza erőfeszítéseit, hiszen Menelaosz elviszi magával, holott megölni készült asszonyát. Heléna a manipuláció mestere, mindenkit (nemcsak a férfiakat) képes megtéveszteni, ez alól csak Hekabe kivétel.

Varga Mária vendégművészként az utóbbi szerepben a korokon és az időn túli fájdalom élő szobra. Ő rejtőzik a felütésben a bárka fenekén, a férfikabát alatt. A hallgatása is beszél. Emberi tartását sohasem veszti el. Asszonyként az unokája, Asztyanax érdekében az arany középút híve. „Jótulajdonságaid említetted / azokkal szerezted meg őt / próbáld, hogy értük / majd uj urad is megszeressen.”

Az erősebb nem képviselőit Bödők Zsigmond Janus-arcú, de alapvetően szomorú bohócoknak játssza. Fehér por hintődik a clown arcára a világban megrendült egyensúly szimbólumaként. A minduntalan elbizonytalanodó férfi sziluettjei ezek. Az embertelen parancsokat hírül adó Talthibyosz és a trójaiak veresége miatt kesergő Poszeidon a példák erre. Bödők emlékezetes Menelaosz szerepében. Eleinte győztes hadvezér és a házastársi jogait sikerrel visszaállító férj a jelenetben. Aztán az önérzetéből egyenletesen enged. Végül Heléna szavai lefegyverzik őt, és a revolvere újra a sétapálcája része lesz.

Euripidész drámáját Jean-Paul Sartre élesítette és Illyés Gyula magyarította. Érdekfeszítő és kétségbeesett vallomások jelenítődnek meg a szakadék legszélén állóktól. Az a kérdés, hogy miért csak most mutatta be a formátumos színésznőket a soraiban tudó Maladype A trójai nőket. Kasszandra, Andromache, Heléna, Hekabe. Mindannyian erősebbek, öntörvényűbbek és főleg okosabbak a patriarchális társadalomban a nőknek megengedettnél. Ez a tragédiájuk.

Szekeres Szabolcs, Art7.hu, 2019

Tróját nem győzte le senki, összegzi a Maladype Színház előadása

A drámairodalom több nagy női szerepét Euripidésznek köszönhetjük, gondoljunk csak Medeiára, Hekabéra, Andromakhéra, Iphigéniára, Elektrára vagy a Bacchánsnők alakjaira. De mielőtt bólintanánk, hogy lám, több mint 2400 évvel ezelőtt mily maradandó értéket hozott létre egy feminista alkotó, lássuk be, hogy jóval összetettebb magyarázata lehet annak, hogy a tragédiaköltő ily kiemelt figyelemmel fordult a női sorsok felé. Euripidész legutóbb a Maladype Színház repertoárján tűnt fel: a Trójai nők című tragédiáját a nemrég Hevesi Sándor-díjjal elismert Szabó K. István rendezésében vitték színre a fővárosban, egy Mikszáth téri lakásban, azaz a Maladype Bázison.

Gyakran elhangzik, hogy a történelemkönyveket a győztesek írják, de az irodalomnak a vesztesek története is értékes forrás. A legyőzöttek méltósága visszatérő témája Euripidész drámáinak is, csakúgy, mint a bosszú számtalan arca és útja, a lélek megannyi torzulása. A Trójai nők szuggesztív tabló, amely ezeknek sokféle árnyalatát láttatja.

Az akhájok lerombolták Tróját, megölték a férfiakat, és épp elosztották maguk között a trójai nőket. A gyászoló asszonyok, lányok most értesülnek arról, hogy a győztesek mit döntöttek az életükről. Megtört, de büszke nők, akik hősöket gyászolnak. Tudják, hogy becsületes harcban legyőzhetetlen volt, mégis porba hullt az erős város. De „Tróját nem győzték le, csak elgáncsolták” – mondja az egykori királyné a Maladype Színház előadásában.

Euripidésznek köszönhetjük, hogy Homérosz művéből kiragadta ezeket az epizódokat, és a másik szempontból is látni engedi mindezt, nemcsak a hősöket, hanem a háború természetét is, amely – akárcsak az emberé – semmit sem változott az évezredek alatt. Az elveszés ilyen koncentrált megjelenítése Jean-Paul Sartre-t is inspirálta, az ő átiratát Illyés Gyula fordította magyarra. Ezt a szöveget gyúrta, alakította tovább Szabó K. István, amíg megszületett ez a képekre bontott, szikár, mégis rendkívüli energiákkal működtetett előadás.

A művelt görögök embertelenségével szembesülünk az Európa és Ázsia között lezajlott háború végén – bármennyire is kézenfekvő kortárs áthallásokat kínál ez az alaphelyzet, a rendező nem szűkíti ilyen rácsok közé ezt a drámai víziót, a többszörös átdolgozás ellenére is Euripidész hangját hallhatjuk és az istenek ocsmány játékainak kiszolgáltatott embert láthatjuk.

Aki nem ismeri Kasszandra történetét, az is elhiszi a Tankó Erika által megformált lánynak, hogy nem a téboly beszél belőle. Viszolyogtató öröme a halál fölött, libbenő menyasszonyi fátyla, röppenő mozdulatai furcsa kontrasztban vannak okos okfejtésével, amelyben arra világít rá, hogy nem az övéik a vesztesek, hiszen a trójai férfiakat tisztességgel eltemették a szeretteik, míg az ostromló görögök halottai idegen földbe kerültek. A görögök egy ringyó miatt hátrahagyták a tisztességes asszonyokat és háborúzni vonultak – mutat rá a vérontás okának esztelenségére.

Az idén Jászai Mari-díjjal kitüntetett Huszárik Katát Andromakhé szerepében láthatjuk, ő Hektór özvegye, karjában a gyermekükkel érkezik. Jó ember, de most kegyetlen – talán életében először. Anyósát, Hekabét szembesíti azzal, hogy ő az okozója az összes halálnak, ő az egyetlen felelőse Trója pusztulásának, amiért a jóslatok ellenére nem ölte meg gyermekét, Pariszt még születésekor. Egy anya beszél egy másik anyával. Egy nővel, aki mögött boldog élet van, egy nő, akire csak szenvedés vár. Huszárik Kata játékában a pátoszmentes visszafogottság a legmegrendítőbb: ahogy a gyermekéhez beszél, akit a halálba kell engednie, a tekintete is kiüresedik a karjaival együtt.

A Bödők Zsigmond által megformált karakterek sajátja a játék, és ez bármennyire groteszk is, feloldja a tragédia sűrűségét, a nézőnek elviselhetővé teszi azokat a borzalmakat, amelyeket az előadás – jó érzékkel – amúgy is a közönség képzeletére bíz. A színész – az egyetlen férfi a színen – ezzel az abszurdba hajló karakterformálással éri el, hogy jelenléte ne az erőszak direkt megjelenítése legyen. Minden alakban karikatúra marad, akár fontoskodó hírnökként, akár istenként vagy felszarvazott férjként áll előttünk.

A Szilágyi Ágota által alakította Heléna mintha egy szappanoperából lépne elénk, közönséges és veszélyes nő. Évődése, vádaskodása, hamis könnyei megmosolyognivalók, ezeket a váltásokat pedig csupán szemvillanásaival is jól érzékelteti a színésznő. A leegyszerűsített karakter a szórakoztatáson túl jól példázza Kasszandra szavainak igazát: mily méltatlan egy ilyen nőért halálba indulni. A mítoszokból tudjuk – de az előadás is előrevetíti –, milyen végzet vár a trójai nőkre, míg Heléna – aki itt nem áldozat – hosszú, boldog életet él Spártában, majd megistenül.

Varga Mária Hekabé-alakítása nekem a legnagyobb színházi élmények között marad. Az egykori Trója királynéja köré összpontosul az előadás egésze: vele osztja meg lánya, Kasszandra a vízióit, vele perlekedik két menye, a megtört Andromakhé és a dölyfös Heléna, bár ezek a párbeszédek többnyire inkább monológok – mint az életben is gyakran.

„Íme, a gyermek, akitől egy egész hadsereg rettegett” – jegyzi meg Hekabé kisunokája holttestét felemelve. Ez a pillanat, ahogy áll a hóhérral szemben, kezében a foltos kendővel, ez a darab esszenciája: Tróját mégsem lehet megsemmisíteni. Ebben a Hekabéban van valami eltiporhatatlan: a hangja, a tekintete, az arca olyan koncentrált jelenlétet teremt, hogy a néző azt érzi, ez a nő valóban évezredek óta áll a tengerparton egy elpusztított város mementójaként. Méltósága és józansága pár pillanatra még az isteneket is főhajtásra készteti.

Bonczidai Éva, Magyar Nemzet, 2019

Euripidész Trójai nők című drámáját Szabó K. István vitte színpadra a Maladype Színházban, erőssége a színésznők játékán túl az oldott időkezelés – Sűrű monológok, szűk tér

A trójai háború előzményei és következményei sűrű monológokban, szűk térben, ugyanakkor kitágított időben fogalmazódnak meg a Trójai nők című kamaradrámában, amelyet a Maladype Színházban mutattak be a napokban. Szabó K. István Euripidész drámáját állította színpadra, mégpedig egészen különös módon úgy, hogy egyetlen installáció körül beszélteti hősnőit. A napokban is műsoron szereplő tragédia adaptációjához Sartre és Illyés Gyula átdolgozásait is alapul vette, s így jöhetett létre a trójai háború komplex interpretálása.

A különböző karaktereket megtestesítő nők szemszögéből elmesélt történetet a pattanásig feszült monológok jellemzik, amelyeket nem érzünk sablonosnak vagy archaikusnak, a rendező igyekezett a legtöbbet kihozni a szövegekből. Dicséretes az is, hogy egy olyan előadás született, amelyben az érvelések nem hullanak szét, mindvégig feszesek maradnak. Egyedül az nehezíti az értelmezést, hogy nagyon kell koncentrálnunk az elhangzottakra, mert minden mondatnak óriási súlya van. Szintén Szabó K. István alkotta meg a lecsupaszított, szűk játékteret, melyben hősnőink mozognak, és sorsuk eldől. A szinte karnyújtásnyira lévő, fehérre mázolt, fából készült és leginkább küzdőtérre emlékeztető helyszín az elvesztett trójai háború utáni pillanatokat mutatja. A keserűség és a reménytelenség, az utolsó segélykiáltások villannak fel előttünk.

Az első jelenetek a megtört, eltiport, talpig feketét öltött trójai királynőt, Hekabét mutatják, aki hol mindent túlélő hősnőként, emelt fővel szónokol, hol tetszhalottként fekszik a porban, s akit Varga Mária nagy átéléssel alakít. Minden mondata éget. Megállás nélkül ütközteti az elvesztett háború érzelmi és értelmi szintjeit. Szerinte „Tróját nem győzte le senki, csak elgáncsolták.”

Amikor lánya, a meggyalázott Kasszandra – akit Tankó Erika alakít – lép be a sivár mikrotérbe, anyja vigasztalja ugyan, de a hercegnő tudja jól, kegyetlen sors vár rá. Kettejük dialógusaiban azok a részek igazán megindítók és hangsúlyosak, amelyekben egyéni tragédiájukat fogalmazzák meg. A szép hercegnő nem győzi elégszer ismételni, hogy mindent előre meglátott, a faló felgyújtását szorgalmazta, mégsem hitt neki senki. Eszmecseréjüket Talthübiosz, a követ szakítja félbe. Bödők Zsigmond, a darab egyetlen férfi szereplője hozza a híreket, hogy kire milyen sors vár: van, akire a számkivetettség, és van, akire a halál. A tér és az idő megszűnik abban a pillanatban, amikor Andromakhé, Hektór trójai herceg felesége, a hitves belép a különös térbe. Ő a dráma legtragikusabb nőalakja, legnagyobb vesztese, hiszen karjában gyermekével elsősorban nem a saját, hanem a csecsemő életéért könyörög. Huszárik Kata törékeny alkata és hangja telitalálat erre a szerepre. Meggyötört, reményvesztett anyaként és feleségként hol őrjöngő, hol elcsukló hangon mondja monológját, míg össze nem esik.
A dramaturgiát dicséri, hogy csak az előadás utolsó öt-tíz ­percében lép színre Heléna, Meneláosz spártai király felesége, aki miatt kitört a trójai háború, s akit Szilágyi Ágota formál meg csillogó ruhában.

Hekabé mélyen megveti, erkölcsileg és emberileg is elítéli a ledér nőt, míg Heléna térden csúszva könyörög férjének, akit szintén Bödők Zsigmond alakít, hogy bocsásson meg és fogadja vissza.
A darab erőssége a színésznők játékán túl az, hogy miközben a háború egyéni és társadalmi szintű konfliktusait ütközteti egymásnak, az időrétegek feloldódnak.

Petrovics Gabriella, Magyar Hírlap, 2019

Ahogyan a trójai birodalom és kultúrája anno pusztulásra ítéltetett, ugyanúgy eltűnőben van napjainkban a több évezredes humán műveltség.

A független társulatok hangulata mostanság nagyon hasonlít a legyőzött trójaiakéhoz. Ez a felismerés spontánul kínálja fel magát, szóval, nem gondolom, hogy Szabó K. István rendező fejében ez a párhuzam motoszkált volna, amikor elhatározta (Elvállalta? Javasolta?), hogy Euripidész Jean-Paul Sartre által átigazított, Illyés Gyulától lefordított és (magyar) színpadra alkalmazott szövegéből készít előadást a Maladypének úgy, hogy még a maga szövegeit is beleírja. De hát akkor miért éppen A trójai nők?

Jól tudom, hogy a darabválasztásnak számtalan (nagyközönség elé nem kerülő) szubjektív és praktikus oka lehet, de én szinte mániákusan nem tudok eltekinteni attól az igazságtól, hogy a szöveg- és darabválasztás már maga is üzenet. Lehet, hogy nem mindig tudatos, de minden bizonnyal eleve árulkodó. Pláne olyan esetben, amikor a színpadi szöveg tekintélyes része filozofáló-pszichologizáló (igen sokszor belső) monológ. Ilyenkor csak kell/lehet valamely párhozamot feltételeznünk a színre vitt alakok és az alkotók lelkiállapota között!

Már azért is, mert ha nem lenne ilyen megfelelés, az első bekezdés végén megfogalmazott (költőinek szánt) kérdésre semmilyen választ nem tudnék – magamnak – kitalálni. Azért kiemelten magamnak, mert fontosnak tartom ezúttal is hangsúlyozni, hogy kortársszínház-fogyasztóként külön bejelentés nélkül is magamnál tartom a jogot, hogy értelmem és érzelmem működtetésével úgy dekódoljak, ahogy tudásom engedi, hangulatom készteti, kedvem tartja. És a tudásnál rögtön meg is kell állnunk (ha tetszik, akár neki is tehetünk panaszt).

A trójai nők szereplői a görög mitológia ismert alakjai, de őket igen jól ma már leginkább csak a klasszika-filológusok ismerik. Ahhoz, hogy ennek az igényes, rétegzett jelentésű, kognitív és affektív tartalmakkal mélyen szántott szövegnek a jelentésárnyalatait, apró finomságait is észlelni és értelmezni tudjuk, úgy kéne ismernünk pl. Hekabe sorsát és jellemvonásait, mint a sajátunkét. Ugyanez igaz Andromachéra és Kasszandrára is. A szép Helénával kapcsolatban annyiban más a helyzet, hogy az ő sorsa és jelleme (legalábbis ebben a darabban) kevésbé bonyolult képlet – hálás derűvel is fogadja a közönség a rejtegetni alig tudott mellébeszélését, hogy tudniillik ő nem okozója, hanem szintén áldozata a sok vért és áldozatot követelő tragédiának, mely végül Trója pusztulását okozta. Ugyanis abban a dialógusban – talán először az előadáson – mai emberre emlékeztető alaknak tetszik a Szilágyi Ágota megformálta figura. És a közönség jelentős része jobban szereti, ha közvetlenül ismerhet önmagára, nem pedig bonyolult mitológiai áttéteken keresztül.

Ahogyan a trójai birodalom és kultúrája anno pusztulásra ítéltetett, ugyanúgy eltűnőben van napjainkban a több évezredes humán műveltség. A Maladype Szabó K. István rendezte előadásán egy hajdani konkrét birodalom elpusztulásáról hallunk, miközben a saját egykori kultúránk, a 19-20. századi irodalombirodalom és színjátszás eszményének haldoklását látjuk – már aki fogékony arra, hogy ilyen párhuzamok felfedezésével szórakoztassa magát.

Sulyok Mária legendás 1970-es Hekabe-alakítását A trójai nőkben nem láttam. Viszont kisgimnazistaként 1972-ben már megnéztem Kohut Magdát a Medeában (azt az Euripidészt nem Sartre, hanem Grillparzer írta át), mely alakítás arisztotelészi hatással volt rám: félelmet és részvétet keltett bennem. Kohut alakítását most a csodálatos Varga Mária játéka idézte fel bennem: a párhuzam a nagy előddel kifejezett elismerés a Hekabét ma játszó színésznőnek, és öröm számomra, már azért is, hogy ilyen sokáig kitart az emlékezetem. De az is igaz, hogy az én generációm jelentős része elismerte és csodálta ugyan a színészóriásokat, a nagy tragikákat, de már akkor, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben sem tudta magáénak érezni a félelmet és részvétet keltő színházat. Most is csodálom Varga Mária mellett Huszárik Katát is, aki Andromache szerepében szintén erőteljes érzelmekkel átfűtött drámai alakítást nyújt, elismeréssel adózom Szilágyi Ágotának Helénáért, de a nők közül talán a Kasszandrát megformáló Tankó Erika játékát szerettem a legjobban, mert a nagy ívű drámai monológok átélt abszolválásában egyéb lehetőségekre utaló titokzatosságot is megvillantott. A férfiak közül Bödők Zsigmond tetszett a legjobban, igaz, egyedül képviselte az állítólag erősebb nemet, de több szerepet is alakított az előadáson – mindegyiket odaadással, művészi alázattal.

Ám a kezdeti kérdés változatlanul nyitva van: miért is kell a Maladypének régi idők színjátszására emlékeztető stílusban és az izgalmas útkereső kezdetek alternatív környezetére hajazó kiállításban A trójai nőket játszania? Talán tényleg azért, hogy vegyük észre egykori birodalmunk pusztulását? Vagy azért, mert a humán kultúrában is lassan már csak a nőkre lehet számítani, mint ahogy a halál csendjében „hangot csak a trójai nők adnak”? Vagy azért, mert a függetlenek bizonytalan helyzetéből adódó anyagi és szellemi krízisben éppen most ennyire telik? Én nem tudom a választ. De a trójai nők azt üzenik: nem pusztult el Trója, mert a fejekben tovább él; továbbá – szemben a hivatalos felfogással – a görögök voltak a barbárok, akik lerombolták.

Kutszegi Csaba, Kútszéli Stílus, 2019

A Trójai nők az esztelen háborút követő keserű béke krónikája: női szemmel. A bemutatót március 17-én tartják a Maladype Bázison.

A legyőzött trójai ház lányai, asszonyai a kegyetlen megtorlás tehetetlen prédái. Megcsúfoltan, reményvesztetten várják a rájuk kiszabott csapást, kinek a számkivetettség, kinek a halál jut. Négy karakter (a honanya, a feleség, a szűz és a kurva) sajátos szemszögéből megvilágítva láttatja a háborút; érzelmi és racionális értelmezési síkokat ütköztetve, tiszta képet kapunk arról, aminek nem kellett volna megtörténnie, mégis elkerülhetetlennek bizonyult, mert az Istenek, fennkölt unalmukban, kockát vetettek, és így vagy úgy, de Trójának vesznie kellett.

Az előadás tulajdonképpen egy installáció: egy iszonyú méretű konfliktus koncentrált megjelenítése pár négyzetméteren úgy, hogy annak valódi térfogata asszociatív módon, a néző fantáziája által tágul. A végzet előszobájában vagyunk, hős(nő)ink mögött a leégett Trója, előttük megannyi változata a kilátástalanságnak. Ahogy Euripidész drámájának, Sartre és Illyés Gyula átdolgozásai által egyre inkább fellazul az idő egysége, Szabó K. István rendező átiratában teljesen feloldódik, és a történelem nagy olvasztótégelyéből kísértő hangok, képek által utal valami örök tűzre, megannyi füstölgő romra, mert a hiúság Helénája újabb, pusztításban gyönyörködtető hadjáratokra sarkall, s nincs az a férfi aki, ellenállna a csábításnak. S a halál csendjében „ Hangot csak a trójai nők adnak”.

Készült Euripidész-Sartre-Illyés Gyula nyomán, Szabó K. István átiratában. Szereplők: Varga Mária m.v., Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika, Bödők Zsigmond. Zene: Ovidiu Iloc. Jelmez: Florina Bellinda Vasilatos. Játéktér-Rendező: Szabó K. István. Bemutató: 2019. március 17., Maladype Bázis.

Színház.org, 2019. 03. 14.

Fordította: Illyés Gyula 
Rendezte: Szabó K. István

A trójai nők az esztelen háborút követő keserű béke krónikája: női szemmel. A legyőzött trójai ház lányai, asszonyai a kegyetlen megtorlás tehetetlen prédái. Megcsúfoltan, reményvesztetten várják a rájuk kiszabott csapást, kinek a számkivetettség, kinek a halál jut. Négy karakter (a honanya, a feleség, a szűz és a kurva) sajátos szemszögéből megvilágítva láttatja a háborút; érzelmi és racionális értelmezési síkokat ütköztetve, tiszta képet kapunk arról, aminek nem kellett volna megtörténnie, mégis elkerülhetetlennek bizonyult, mert az Istenek, fennkölt unalmukban, kockát vetettek, és így vagy úgy, de Trójának vesznie kellett.

Az előadás tulajdonképpen egy installáció: egy iszonyú méretű konfliktus koncentrált megjelenítése pár négyzetméteren úgy, hogy annak valódi térfogata asszociatív módon, a néző fantáziája által tágul. A végzet előszobájában vagyunk, hős(nő)ink mögött a leégett Trója, előttük megannyi változata a kilátástalanságnak. Ahogy Euripidész drámájának, Sartre és Illyés Gyula átdolgozásai által egyre inkább fellazul az idő egysége, Szabó K. István rendező átiratában teljesen feloldódik, és a történelem nagy olvasztótégelyéből kísértő hangok, képek által utal valami örök tűzre, megannyi füstölgő romra, mert a hiúság Helénája újabb, pusztításban gyönyörködtető hadjáratokra sarkall, s nincs az a férfi aki, ellenállna a csábításnak.

S a halál csendjében „ Hangot csak a trójai nők adnak”.

Szereplők:
Hekabe: Varga Mária m.v.
Andromache: Huszárik Kata
Heléna: Szilágyi Ágota
Kasszandra: Tankó Erika
Talthybiosz/Menelaosz: Bödők Zsigmond

Alkotók:
Rendező: Szabó K. István
Díszlettervező: Szabó K. István
Jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos
Zeneszerző: Ovidiu Iloc

Bemutató: 2019. március 17., Maladype Bázis

Az előadás időtartma: 100 perc

Támogatók: EMMI, NKA