Elemek megjelenítése címkék szerint: Maladype

A Stúdió K 1980-as Balkonjában Gaál Erzsébet Madame-Királynője és Székely B. Miklós Rendőrfőnökének legendás kettőse dominált, szereposztási kényszerek miatt a mostaniban a hangsúly a bordélyházi vendégek felé tolódott el.

Három elképesztő intenzitású színész, füvezés nélküli mámoros vetésforgóban játssza a klienseket és a nekik szexet szolgáltató hölgyeket. Pallag Márton negédesen gyónja "valódi" bűneit , majd mint Tábornok nyargal a csatába. Lova Márkus Sándor, aki máskor szigorú Bíróként ostorozza a kisstílű tolvajnőt. Természetesen utóbbinak is van másik énje, a lenyűgöző jelenlétű Fila Balázs Püspöke csúcspontja az előadásnak.

Zsótér Sándor interpretálása lézerpontossággal mutatja meg Jean Genet művének zsenialitását, a létünket meghatározó szerepjátszás, szerepcsere identitást erősítő fontosságát. Balázs Zoltán korszakos jelentőségű Négerek-jében a Fehérek-Feketék játszóinak inverziója emelte ki a személyiségcserék erejét, ebben a produkcióban a Cselédek alakváltozásai hatványozódnak.

Ambrus Mária fogason függő függönyén a kéjszalonok képeit láthatjuk, néhány jellegzetes tárgy díszeleg a polcrendszeren, pl. egy félbeharapott görögdinnye vasalófejjel, eredetiek a kézzel fejgéppé állítható led-lámpácskák. Szívesen láttunk volna többet Bödők Zsigmondból, Hóhérja Benedek Mari rőt bolyhos mellvédjében torokhangon rémiszt, kár, hogy később csak a Hulla jut neki. Tankó Erika derekasan küzd Irma Madame tonnás szerepével, a forradalmárokhoz szegődött Chantalként hitelesebb, Balázs Zoltán Rendőrfőnöke alkatidegenként tévelyeg. Az előadás mindezek ellenére töretlen lendülettel ér célba, a Huszárik Kata Küldöttje által királyi fenséggé avanzsáló kuplerosné, díszes kompániájával együtt, délcegen feszít a Mikszáth téri balkonon, majd egyre bővülő vendégkörrel folytatja áldásos alaptevékenységét.

Jut még egyszer Zsótér Sándornak a Balkonhoz kiegyensúlyozottabb társulat, de ez az előadás is mérföldkő a Genet remekmű magyarországi megjelenítéseinek sorában. Az meg egyenesen Csoda!!!, hogy mindez a Maladype lakásszínház éppen hogy tizenöt négyzetméterén történik!

Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2017

A látogatóknak százhúsz perc, no és harmincnyolc komfortos szoba áll rendelkezésükre a játékra, amely nemegyszer véresen komoly. Két óra alatt kell eljutni a régóta dédelgetett vágyaik beteljesítéséhez.

A százforintos boltok kínálatára emlékeztetnek a nézővel szembeni polcokon felsorakoztatott tárgyak. Az egymástól kellő távolságra helyezett csecsebecsék, a különböző méretű tükrök, a játék puskák és a makettek vonzzák a szemet. A bazári hangulatban a tárgyak leendő gazdájukat várják, csak meg kell még találni a megfelelő közvetítőt és a mindkét fél számára kedvező árat a kielégítő üzletmenethez. A látszatnak azonban ezúttal sem szabad bedőlni, hiszen Irma Nagy Balkonnak nevezett bordélyháza jóval izgalmasabb titkokat rejt ennél.

A látogatóknak százhúsz perc, no és harmincnyolc komfortos szoba áll rendelkezésükre a játékra, amely nemegyszer véresen komoly. Két óra alatt kell eljutni a régóta dédelgetett vágyaik beteljesítéséhez. Az önfeledt örömnek és a fájdalomnak közös az eredője és ezért elválaszthatatlanok egymástól. A korbács ütötte felpuhult, véraláfutásokkal tarkított bőr zebracsíkjaiból a gyönyör forrása lesz, a kegyelemért térden állva rimánkodó áldozatból pedig az irgalmat hírből sem ismerő hóhér. Például A Püspök piros plüssét és mitráját viselő férfit (Fila Balázs) igencsak izgatja, ha aktus közben a kedvenc bűneit gyónja meg a partnere. Mindeközben temetetlen holtak fekszenek az utcákon, lángol a külváros, de már nemcsak a peremkerületek a veszélyeztetettek, merthogy a felkelés percről percre közelít az asszonya által nemes egyszerűséggel illúzióháznak nevezett műintézményhez.

A Maladype Színház A Balkon című produkciójának a legfontosabb kellékei a tükrök (látványterv: Ambrus Mária), amelyek más és más fénytörésben mutatják a lelket és a testet. Az előbbi jóformán megismerhetetlen az előadás világában, míg az utóbbi a maga brutális valóságában van jelen. Ungár Júlia fordítása első hallásra a tautológiára és a dialógusok tőmondatainak feszültségére alapoz. Különösen a szóhalmozások adnak sokat az abszurdok közé sorolt Jean Genet drámáit annyira jellemző romlott bujasághoz: már nemcsak a nyelvi devianciát, hanem a Rossz és a Mocsok szentségét jelölik.

Zsótér Sándort a forradalom kevéssé, a mindennapok (ál)arcai és jelmezei, valamint a hatalom által a polgárokra erőltetett, és hasznosnak gondolt funkciók annál inkább érdeklik. A rendezés legsűrűbb pillanataiban a polcokon elhelyezett tárgyak túlmutatnak önmagukon, és vizuális realitást adnak a képzeletnek. A lázadók lekapják a polcról a játék puskákat, azokkal tartva sakkban az ellenséget, a makett a tanyát ábrázolja, amelyen Carmen (Szilágyi Ágota) kénytelenségből dajkaságba adott gyermekét nevelik.A november 8-ai előadáson az olykor dekoncentrált Tankó Erika összességében megtalálta a ritmust Irmához, a bordély tulajdonosnőjéhez. Az alakítás erénye, hogy nem kiöregedett kurvát mutat, hanem határozott üzletasszonyt. Hogy mennyire vágyódik a Másik után, az azokból az apró simogatásaiból és érintéseiből látszik, amikor Carmen átöltözteti úrnőjét. Atmoszférateremtő ereje miatt megkapó a lírai monológja az első felvonásban, mert megidézi a világ középpontját, vagyis az általa vezetett nyilvánosházat, ahol, bár a szerepjáték szabályai szerint, de a vendégek annak a bőrébe bújhatnak, akiébe csak akarnak, és persze, hogy vonzóbb ez, mint az örömtelen, mert agyonszabályozott külvilág.

Balázs Zoltán a másik legfontosabb szerepben A Rendőrfőnökként eleinte a fiú tulajdonságait hangsúlyozza. Kevéssé érezteti a tapasztalt férfit, a hatalomhoz vezető lépcsőkön lassan, de magabiztosan haladó vezetőt. Pedig nem akármilyen emlékművet szeretne: azt, hogy az ő életbeli szerepét is válassza végre valaki, Irma valamelyik excentrikus szalonjában. Meggyőzőbb az alakítás a rácsodálkozás pillanataiban, amikor már érzi az esélyét annak, hogy vágyai teljesülhetnek.

Pallag Márton (A Tábornok) valahová a fejünk fölé repdeső, zavarodott pillantásai, a kezek mereven mozduló ujjai jelzik az embert, aki a bordély épületén kívül őrületes szorongásokkal küzd. Az ő számára átmenetileg akár a terápiát is jelentheti egy-egy szeánsz a nyilvánosházban.

A színház jó esetben jelen idejű akciókból építkezik, és erre a körülmények néha még rá is erősítenek. A jelen sorok írója által látott előadáson Huszárik Kata hangproblémái miatt Bartha Lóránd asszisztens mondja a szöveget, míg a színésznő gesztikulálja A Küldött figuráját. A kényszer szülte megoldás illik Jean Genet szellemiségéhez, mert az állandóan változó szerepeink és vendégarcaink végtelen törékenységéről mesél.

Zsótér Sándor ötletes rendezése a szobaszínházi szcenikát legyőzve pergeti a történetet. A Maladype előadása olyan, akár a trágyadombon nőtt, friss hajtású virág, mert a szélsőségei az izgalmasak. A Hóhér (Bödők Zsigmond) A Tolvaj végbelében gondosan matatva végül előhúzza az utóbbi farpofái közül a színes selyemsálat, amelyet aztán a neurotikus A Bíró (Márkus Sándor) szagolgat kéjes élvezettel. A Balkon perverz szépsége ebben a jelenetben ragyog a maga teljességében.

Szekeres Szabolcs, ART7.hu, 2017

Nem lehet azt mondani, hogy túlságosan sokat szedték elő a színházak Jean Genet A balkon című darabját, a színházi adattár két kaposvári, két pesti előadásról tud mindössze, illetve említi Eötvös Péter a műből készült operáját, amelyet 2005-ben Alföldi Róbert rendezett meg a Müpában. (Nekem ennek a főpróbája volt az egyetlen élő előadásélményem a művel kapcsolatban.) Genet-ről a modern színház megújítójaként is beszélnek, formanyelvét pedig Brechtéhez hasonlítják. (Aki a megtekintés előtt érdeklődik a mű előadástörténete és megítélése iránt, nyugodtan forduljon első körben a wikipédiához.)

Az, hogy a mű bármilyen fontos is, de nem lett közkedvelt repertoárdarab a Maladype friss (okt. 3-i) bemutatóját megnézve érthetővé válik: a darab követése, befogadása a szokásosnál nyitottabb nézői hozzáállást és fokozott energiabefektetést igényel. Kétségtelenül rétegszínházi előadás, de mivel egy lakás ad otthont a társulatnak, és mindössze nyolc színész játszik, nyugodtan műsorra tűzhették akár ezt, akár mást, mert van olyan erős törzsközönsége a Maladypének, amely bármire kíváncsi, amit elővesznek. Kockázat nemigen van, mert aki erre elmegy, az eleve számít is rá, hogy másféle élmények érik, mint amihez jellemzően szokva van kőszínházi körülmények között, sokat ad hozzá az élményhez, hogy karnyújtásnyira vannak tőlünk a játszók. Amennyiben a néző még azt is tudja, hogy ki volt Jean Genet, és még a szórólap/a színház honlapja tájékoztatóját is elolvassa, még világosabbá válik a helyzet. Feltételezem, hogy a fordító-dramaturg, a rendező Zsótér Sándor állandó munkatársa, Ungár Júlia írta, amelyet most változtatás nélkül IDÉZEK:

„A Nagy Balkon egy bordélyház vagy - ahogy működtetője, Irma szereti nevezni - illúzióház. A kliensek hiteles díszletek, jelmezek, kellékek és statiszták között olyan szerepekbe képzelhetik magukat, ami a valóságban elérhetetlen számukra. Miközben Irma szobáiban szigorúan titkos szerepjáték-szertartások tanúi vagyunk, kint az utcán lázadás van, forradalom. De a hatalom szereplőinek jelképeit magukra öltő kliensek segítségével becsapják a lázadókat, és leverik a forradalmat.
Genet végig látszat és valóság billegtetésével játszik. Hogy nincs is talán valóság, csak különböző szerepeket játszunk, vagy különböző szerepekre vágyunk. Maszkokat hordunk, egyre többet, ahogy a szerepeink is sokasodnak. És közben hová lesz az élet? Mit nevezünk annak?
A Balkonban színház és élet összeér. A színházcsinálók élete, hogy színházat csinálnak. Miért? Azért, hogy a színház eszközeivel elmondjanak valamit az életről, amit nem vagy másképp élnek, mint a nem színházcsinálók.
A Maladype egy lakás, szobák vannak benne, mint Irma elvarázsolt kastélyában. Erkély is van. De ez a lakás estéről estére színház lesz, vagy hivatásos és nem hivatásos szereplők beszélgetéseinek, találkozásainak helye. Színház és élet találkozási pontokat keres.”Mestermunka ez a rövid szöveg, mert az előadás után rábólinthatunk, igen, nagyjából ez a lényeg, segít minket a tájékozódásban, miközben nem lövi le a poénokat, így is rengeteget agyalhatunk, hogy melyik elhangzó mondat éppen milyen jelentéseket hordoz, mert már első hallásra világos, hogy a legtöbb mondat legalább kétféleképpen is értelmezhető.

Az előadás elsősorban azoknak való, akik a színházat szeretik intellektuális játékként is felfogni, nem bánják, ha nem lehet csak úgy elbambulni a látványos képek gyors pörgésén, hanem egy kis térben, minimál díszletben (tervező: Ambrus Mária), kevés kellékkel színészeket látnak, amint az átlagosnál bonyolultabb váltásokat játszanak el. A színészek tudják, hogy éppen kicsodák, de mi a végére már annyira meg vagyunk pörgetve, hogy tényleg összemosódik a darabon belül a képzelet, a valóság és a színjáték-színlelés. Benedek Mari jelmezeire a szokásosnál nagyobb hangsúly kerül, éppen azért, mert nagyon kevés látványelem van rajtuk kívül. Ezek a jelmezek részben jelmezt is játszanak, itt is érvényesül a darab kettőssége. (A püspöki jelmezen gondolkodtam csak el, mintha már azt láttam volna egy másik előadásban is, de ez talán még inkább szerencsés is, mert még inkább aláhúzza, hogy egy jelmezt játszó ruháról van szó.)

A világ ugyanúgy szerepjátszásból áll, álságos, tele van hazugsággal, a bonyolult szöveg és az összetett formanyelv ellenére ez az egyszerű üzenet kezdettől fogva világos, és ezen akár el is keseredhetnénk, ha nem kötne le minket az előadás követése. Nincs az a mondat a műben, amelyiket egy az egyben valóban el lehetne hinni, a szereplők némely állításának pedig valószínűleg az ellenkezője sem igaz. Ki kihez kötődik, vonzódik valóban? – Csak sejtéseink lehetnek, de ez sem igazán egyértelmű – a világ nem fehér és nem fekete, igaz lehet az is, hogy a központi nőalak, a bordély (= illúzióház) tulajdonosa mindenkihez és senkihez sem vonzódik.

Tankó Erika viszi az előadást, és képes a figyelmünket magán tartani, és valószínűleg ez még több lendülettel és spontánabbul fog menni, amikor már az előadás igazán bemelegedett.

Az előadásban a JÁTÉKon a szokásosnál is nagyobb a hangsúly, játszanak a polcokra helyezett kellékekkel (játék géppisztoly, játék bútorok, egy mauzóleum kicsinyített mása található itt többek között, illetve egy porcelán hattyú is – egy lakásra is próbál hasonlítani a díszlet), és fontos szerepe van egy öltözőfogasra felakasztott műanyag faliképnek, amelyen 12 különbözően berendezett szoba rajza látható. Jelzés ez, felfogjuk, hogy elvileg egy nagy házban lennénk, ahol a kliensek igényeinek megfelelő szobák vannak, ahol mindenki megkapja azt a szolgáltatást, hogy az általa megrendelt közegbe kerülve a vágyott életét élhesse két-három órán át, a bordély alkalmazottainak segítségével.

Amit nem tud a való életben megvalósítani, itt elérheti, lehet belőle püspök (Fila Balázs), bíró (Márkus Sándor) vagy akár tábornok (Pallag Márton) is, és módja van akár saját magának is elhinni, hogy valóban azzá vált. (Ezek után Balázs Zoltánról már nem tudjuk biztosan, hogy most tényleg rendőrfőnök-e vagy ő is csak egy rendőrfőnököt játszó embert jelenít meg.)

Ami kifejezetten jó megoldás, és emeli az előadás játékosságát: aki az egyik jelenetben kliens, az a másikban a bordély alkalmazottja, mindenki jelen van mindkét oldalon, nincs semmi megkötve, kőbe vésve, az ember helyzete ennyire változik, hol fent van, hol lent. Nehéz lenne ennél jobban kifejezni, hogy állandó szerepjátékra kényszerülünk.

A több alak felvételére is kényszerülő alkalmazottak közül kettőt látunk még, akiket Bödök Zsigmond és Szilágyi Ágota játszik. (Az én benyomásom szerint ő volt az, aki a legtermészetesebben be tudott illeszkedni a darab világába.)

A felsoroltakhoz képest talán egyszerűbb Huszárik Kata szerepe, aki „csak” a királynő küldötte, ugyanakkor szavait hallgatva lesz csak igazán bizonytalan és áttekinthetetlen, hogy most akkor mi is van az uralkodóval, hímezi-e a zsebkendőjét vagy mégsem, és hogy is áll az a forradalom? Ennek a valósága már csak azért is megkérdőjelezhető, mert a kinti zajokat is az előttünk álló színészek generálják, nem akarnak becsapni. A színházszerűséget nyomatékosítja a kisebb és nagyobb lámpák, amelyek fényébe a játszók beállnak, illetve, amelyeket magukra irányítanak.

A színészek minden alkalommal hasonló helyzetben vannak, ha éppen dolgoznak – az a feladatuk, hogy velünk elhitessék, hogy éppen mások, mint akik valójában. Szerencse kérdése is, hogy kik azok, akiket beskatulyáznak, mert annyira jól meg tudnak bizonyos típusokat jeleníteni, míg mások egy életpálya alatt rendkívül változatos sorsokat próbálhatnak ki alkalmanként néhány órára. Lehet ez segítség is a kevésbé érdekes hétköznapok elviselésében, lehet terápiás hatása, kijátszhatnak magukból indulatokat, feszültségeket. Nyilván egyénenként is változik, hogy melyikük hogyan fogja fel az ideiglenes átváltozás lehetőségét.

A néző helyzete egyszerűbb, ugyanakkor kevésbé izgalmas – lehet a külső megfigyelő, aki néhány esetben, ha igazán elvarázsolja az előadás, belekerülhet a mű – ugyancsak egy másik élet – világába, és utána akár sajnálkozva, akár megnyugodva térhet vissza a saját életébe.

Ezen az estén – a körülményekhez képest – kesztyűs kézzel bántak velünk, bár közel ültünk a tűzhöz, a játszók némelyike még szemkontaktust is létesített néhányunkkal, és csak el kellett gondolkodnunk a látottakon. A szerzőtől azért kapunk egy útravalónak szánt mondatot, amelyben csak odaveti nekünk, hogy a mi otthonainkban ennél is több a hazugság és a színlelés, mint amit itt láthattunk ebben az illúzióházban. Aki akarja, még ezt is mérlegre teheti.

Makk Zsuzsanna, Mezei néző, 2017

Díszletnéző új rovatunkban megnézzük milyen szoros kölcsönhatásba került mára színház és képzőművészet, milyen az átjárás a művészeti ágak között. Annak próbálunk utánajárni, mi tapasztalható meg ebből a hagyományosnak mondható színházi keretek között – milyen darabokban tudjuk felfedezni a kortárs képzőművészet hatását, vagy milyen színpadképek vannak, amik szinte műalkotásként jönnek létre, vagy hová hívnak meg képzőművészt látványtervezőnek. Arra is szeretnénk felhívni a figyelmet – amire a hazai, színész- és rendezéscentrikus színikritika nem nagyon szokott kitérni – hogy a színházakban néha milyen komoly látványok, műtárgyegyüttesek készülnek. De ezek általában a képzőművészet körébe sorolt installációkkal ellentétben gyakran eltűnnek a süllyesztőben, ahelyett, hogy megőrződnének.

Az illúziók házává, vagyis egy bordéllyá változik alkalmanként Zsótér Sándor rendezésében a Maladype Színház bázisaként szolgáló Mikszáth téri lakás. Jean Genet A balkon című 1957-es darabja nem gyakran játszott mű a hazai színpadokon.A zsótéri értelmezés szerint semmi abszurd nincs a genet-i szövegben, mert az realista. Ungár Júlia fordításában puritán és precíz mű. A rendezés ehhez a nyersséghez illeszkedve (mint ahogy az Zsótértól megszokott) tartózkodik az illúziószínházi esztétika működtetésétől – nincsenek a bordélyházra jellemző díszletelemek, sehol egy díszítő drapéria vagy egy kerevet, nem száll a boatoll, és majdnem nyoma sincs szexi fehérneműnek. A lakásszínház egyik szobájában játszódó történet minimál díszlettel elidegenítő hatással bír. Az Ambrus Mária által tervezett díszlet a hely szűkössége okán funkcionális, megosztja a teret, és mint Zsótér Sándor más rendezéseiben, jelentéssel bír. A salgó polcok és a rajtuk elhelyezett különböző tárgyak, a Szűz Mária-szobor a sarokban álló cserépkályha tetején, valamint az iskolai öltőzökben használt fogasra applikált belső tereket mutató Matthias Weischer műveiből álló montázsfüggöny mind-mind a nézői észlelést hozza játékba, képzettársítások útján a különböző tudásterületek aktiválásával más és más értelmezést tesz lehetővé – miközben a rendező és alkotótársai koncepcióját csak kevesek ismerik.

Zsótér Sándor a camp-kultúra filozófiáját és megjelenési formáit használva teszi még kortársabbá a történetet, miközben túloz és ironizál: a salgón elhelyezett rózsaszín monitoron, mint médiumon keresztül a Mikszáth téri épület erkélyén/balkonján álló színészeket civilben mutató képpel realizál, diszkófényt és retró lámpát használ világítás céljából, kis csomag zsebkendőket játszat fizetőeszközként, vagy akár a rendező más előadásában is szereplő vándormotívumként feltűnő ciklámen püspökjelmezt ugyanazzal a szereplővel hozza ismét játékba, megidézve a kecskeméti Angliai második Edward élete előadást.

A balkon látványvilága relatív egyszerűen értelmezhető, az ezüst műbőr fotelek, az asztallap nélküli fém váz és a szembeötlő kiegészítők, mind-mind egyértelmű jelentéssel (is) bírnak. Ám a montázsfüggöny forrását, hogy vajon, kinek, milyen képei láthatók újabb térelválasztó elemként, hát, azt bizony kihívás dekódolni. Ha nem ismerjük Matthias Weischer munkásságát, képeit, akkor kizárólag annyi lehet bizonyos, hogy Zsótér Sándor és Ambrus Mária eddigi munkáit tekintve valamilyen képzőművészeti utalásról lehet szó. Kínzó talány maradhat, mégis vajon milyen... De így, hogy például a Google képkeresőjének segítségével ezúttal megfejthető a kérdés, nem elhanyagolható, hogy Weischer festményei 2006-ig elhagyatott belső tereket ábrázoltak, például színpadképeket, amelyek absztrakt elemeket mutattak. A képeken szereplő bútorok, használati tárgyak vagy nagy méretű dísztárgyak az 1950-es, ’60-as évek világát idézik. A képek kollázsszerű megjelenése pedig komplex és kétértelmű kapcsolatot eredményez.

A Nagy Balkon néven működő bordély, mint egyfajta szolgáltatóegység a kliensek számára a szöveg szerint hiteles díszletek, jelmezek, kellékek és statiszták között a legkülönfélébb szerepjátékokat kínálja. Ehhez nyújt segítséget (vagy épphogy nem) a térelválasztó polcokon elhelyezett mütyürök közül a porcelán dinnye vázától, a hattyú figurán át, a játék fegyverig, a parasztház makett, a miniatűr toalett berendezés, a bizsu ékszer, az ismeretlen férfit ábrázoló büszt, a kinyitható tükör vagy az emléket őrző oltár. Benedek Mari funkciójukban remek jelmezei az akár több szerepet is játszó színészek, azok szerepbeli szerepjátékának karakterét túlzóan vagy épp ellenkezőleg, konkretizálva hangsúlyozza.

A rendezés szerint nincs is akkora különbség a bordély falai mögött történtek és a valóság között, hisz’ az életben is különféle szerepeket játszunk, így majdnem ugyanaz a bordélyban püspökként mókázni, mint a munkahelyen menedzserként helyt állni. A különbséget az jelenti, hogy míg egy fiktív szerephez nem vagy nem feltétlenül, addig a életbeli karakterhez funkcionális mocsok társul, a társadalmi együttéléshez hozzátartozik a bűn, ezt a kontrasztot emeli ki a szerző. De a zsótéri rendezésben a színház és az élet is összeér, mást hangsúlyt kapnak a színházi eszközök, a játék maga, ezzel is valósabbá téve az elbeszélt dramatikus művet, kiemelve a színházcsinálói létformát.
Miközben az illúzióház falai között különféle szertartások zajlanak, addig az utcákon kitör a forradalom, vagy nem. Genet és Zsótér szándéka szerint nem egyértelmű, forradalom zajlik-e a bordélyon kívül, vagy a szeánszok része a forradalmi hangulat. Látszat és valóság, színház és az élet játéka teszi kissé nehezen értelmezhetővé a fojtogató boldogságkeresést, de Zsótérnál semmi sem véletlen.

Czenkli Dorka, Artmagazin Online, 2018

Ezzel a kiragadott mondattal akár lehetne is jellemezni a Maladype legújabb előadását, A Balkont, hiszen mindvégig az illúzió különböző szintjeinek vagyunk részesei, miközben komoly igazságokra kapunk rávilágítást.

Október 3-án, hosszú évek után ismét bemutatásra került magyar színpadon Jean Genet A Balkon című drámája. A darabot a Maladype Társulat tűzte műsorára Zsótér Sándor rendezésében. Az előadás nem feltétlen győz meg minket arról, hogy a mű ez idáig méltatlanul volt mellőzve a repertoárokból, de Zsótér és a társulat izgalmas kísérletet tesznek a benne rejlő lehetőségek kiaknázására. Ez nem az a fajta előadás, ahol a néző kényelmesen hátradőlve figyeli a történetet, itt folyamatos éber figyelemre van szükség ahhoz, hogy az eseményeknek legalább részét megértsük. De még az egyes részletek hiányában is maradandó élményt kaphatunk, hiszen az előadás minden eleme átlagosnak semmiképp sem mondható, merész módon van kivitelezve. A látványos és meghökkentő ötletek ellenére értő élményt mégis csak akkor fog jelenteni a történet, ha a rendelkezésünkre álló majd három óra alatt megpróbáljuk minél mélyebben felfejteni a látottak és az eseménysor jelentésrétegeit.

Ami a történet elsődleges szála, az a Madame Irma által üzemeltetett bordélyház, ahol az oda érkező vendégek szerteágazó kívánságainak igyekeznek maradéktalanul eleget tenni. Miközben a férfiak püspöknek, bírónak, katonának öltözve élik ki vágyaikat, aközben az utcákon zajlik a forradalom. Ez viszont talán az előadás legkevésbé jelentékeny része, mert a legnagyobb érdeme a többrétegű illúzióvilág megteremtése. Egyrészt a színészek a jelenetek közben időről időre géppuskaropogást és bombatámadást jelző hangokat adnak ki, ezzel az egész előadás alatt fenntartva a fesztült forradalmi hangulatot. Másrészt a bordélyt sok más elnevezésen túl illúzióháznak hívják, ahol a vendégek és a ház alkalmazottai különböző jelmezekbe bújnak a tökéletes szerepjáték részeként. És ennek a játék a játékban helyzetnek köszönhetően már nem lehet tudni, hogy hol húzódik a határ valóság és látszat között, hogy valóban zajlik-e a forradalom vagy az is a szerepjáték része, nem lehet tudni, hogy a szereplők megnyilvánulásaiból mi igaz és mi színlelés.

Ezt a rétegzett illúzióvilágot tovább erősíti, hogy egyes színészek egymás után szerepből szerepbe ugrálnak, ami elmossa annak a határát is, hogy meddig tart egyik vagy másik karakter története, bizonytalanná válik, hogy mikor melyik figura is cselekszik. És nemcsak több szerepet játszanak, de sok esetben a férfiak nőket, a nők pedig férfiakat alakítanak, ezzel pedig olyan szituációk adódnak, amivel megjelenik egy újabb kérdés: a homoszexualitás. De ebben a már-már abszurd világban, ahol hamar rájövünk, hogy minden megkérdőjelezhető, ennek bizonyosságában sem lehetünk biztosak. Ezért is gondolom úgy, hogy nem a tényleges, száraz történet az, ami a lényegi részét jelenti a darabnak, mert sokkal fontosabb, hogy a színészek bevezetnek minket egy látszatvilágba, és mindvégig fenntartják azt a hangulatot, amivel mi is az illúzióház „vendégei” leszünk, mert ezáltal döbbenhetünk rá az előadás igazi lényegére: mindnyájan szerepből szerepbe lépkedünk, és a világunk nem más, mint eljátszott jelenetek és szerepek sora.

A színészek karaktereikben úgy vannak jelen, hogy megtalálták azt a határt, ami a természetesség és a túljátszottság között húzódik, ami szintén ahhoz tesz hozzá, hogy kétséges legyen ki mikor játszik szerepet és mikor nem. Nagyon fontos részét képezik az illúzió megteremtésének a Benedek Mari által tervezett jelmezek, melyekről megint csak nem lehet tudni, hogy mikor melyik dimenzióban funkcionál öltözetként. A Fila Balázs által viselt rózsaszín bársony püspöki ruhát külön kiemelném, mert szerintem az előadás egyik ikonikus részét jelenti. Ambrus Mária díszlete kiaknázza a Maladype Bázis nyújtotta lehetőségeket. Megpróbált olyan hangulatot teremteni, mintha egy átlagos polgári lakásban lennénk, ennek jeléül szolgált a már-már giccsbe hajló hatalmas porcelán hattyú, emellett viszont jelen voltak olyan tárgyak, melyek a bordély irányítását szolgálták, mint az elektromos, különböző ablakokból álló világító gömb, amivel betekinthettek az egyes szobák eseményeibe. Feltűnően sok tükör helyezkedett el a polcokon, illetve a kellékek közt, ami nyilván a nézők elé volt tartva (kicsit erőltetett módon). Az előadás minden eleme egységesen hozzájárul a kívánt hangulat megteremtéséhez.

Annak ellenére, hogy az előadás különleges ötleteket sorakoztat fel, melyek tökéletes egységet alkotnak, azt megfontolandónak tartanám, hogy lehet-e egy ilyen – ha pozitív értelemben is, de – zavaros előadást ennyire hosszúra hagyni. Az a folyamatos aktív figyelem, amit megkövetel a darab, már az első rész végére kimerítő lehet a néző számára, ami felveti annak lehetőségét, hogy valahol elveszünk a történetben. De emellett az is elmondható, hogy ez az előadás is csak a szűk rétegszínházi közönségnek szól. Viszont a Maladypenek megvan az a biztos nézői bázisa, akik mellett szabadon kísérletezhetnek a különféle stílusokkal és eszközökkel. A Balkonban pedig Zsótér Sándor közreműködésével tényleg kihasználták az adódó lehetőségeket, hogy mind a Genet darab, mind a nézők, és talán saját határaikat is feszegessék.

Mátyás Viktória, Súgópéldány, 2017

 

Kék festéknyomok, ponyvaszerű anyag a földön. Ennyiből áll a Maladype Színházban a Louis díszlete, amely elsőre talán kevésnek tűnhet ugyan, mégis a színészek segítségével képes megteremteni azt a világot, amelyben a lélek az első sokkhatás után tudatosítja szerettének hiányát.

Jean-Luc Lagarce, francia drámaíró Ez csak a világvége című művét leginkább a Xavier Dolan által rendezett, 2016-ban bemutatott, azonos című film kapcsán ismerheti a magyar közönség. A Maladype Színház az országban elsőként vitte színpadra a darabot, az előadás a Louis nevet kapta. Ismerve a filmet és tudván, hogy a darabnak magyar fordítása nincs, nagy örömmel töltött el, hogy Bartha Lóránd rendezése által az Ez csak a világvége végre a magyar közönség számára is elérhetővé válik. Nemcsak azért, mert külföldön egy viszonylag ismert és játszott műről van szó, hanem, mert egy olyan tabu-témakört feszeget, mint a halál és a gyász.

A díszletet elnézve az az érzetünk támadhat, mintha valami már elkezdődött volna. Festéknyomok a földön: jól láthatóan a szereplők által összemaszatolt fehérség. A fájdalom tehát, akárcsak a festék, még friss, de már száradóban van. (A halál és a felejtés szimbóluma itt a kék, a magyarban a feledésbe merül kifejezés utal a vízre, a folyékonyra.) Ebben a közegben találkozhatunk a darab szereplőivel, akik közül a címszereplő csak töredékesen, már más karaktert játszó színészek által elevenedik meg, egyfajta visszaemlékezésként. Mert, mintha csak az egész előadás egy mozaikszerű, visszaemlékezésekből és minimonológokból álló gombócból illeszkedne össze, ahogyan a családtagok, az anya, a báty, a húg és a sógornő próbálja feldolgozni azt, hogy Louis elment és hogy úgy ment el, ahogy.

A férfi utolsó otthoni látogatását meséli el, amikor hosszú idő után azért tér haza családjához, hogy saját, halálos betegségéről tudassa őket. Véleményem szerint a jelenetek érdekessége tulajdonképpen nem is ebből az erősen tragikus helyzetből adódik, hanem inkább abból, hogyan reagál a család egy olyan ember felbukkanására, aki, bár alapvetően hozzájuk tartozik, mégis a sok-sok év külön töltött idő után, mintha idegennek tűnne. A darabot azok a feszültségek szövik át, amik egy átlagos családban is elő-előbújnak. A különböző érzeteket a szövegek közé szőtt, olykor szürreális hangzatú ének és mozgási elemek is közvetítik. Ezek fontos szerepet játszanak abban, hogy az előadás, a témából adódóan ne süllyedjen mély melankóliába, ne kapjon rá a néző részvétére, hanem kissé elidegenítve, egyúttal gondolkoztasson is. Az előadás egyik legfőbb bravúrja ezeken kívül Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika és Bödők Zsigmond kivételesen hiteles színészi játéka, amely szinte vágja a csendet a közönség sorai között. Külön meg kell említenem Bartha Lóránd rendezői és fordítói munkáját is, mely nyomán a színészekre úgy passzolt a szöveg, ahogy színházban kevésszer.

Lényegében egy letisztult, okkal absztrakt, de egyúttal egyszerűségében gyönyörű előadást láthatunk a sajgó emberi lélek által elbeszélve hiányról, szeretetről, ürességről és feldolgozásról. Az emlékezet és az emlékezés mechanizmusába pillanthatunk bele, s talán az elengedésébe is, melyről nemcsak a társadalom, de még a művészet is keveset beszél.

Molnár Flóra f21, 2018

Csongor és Tünde történetét mindannyian ismerjük. Miért merem ezt ilyen egyértelműen kimondani? Nem feltétlenül Vörösmarty 1830-ban íródott, különlegesen kifejező szövegszövettel átszőtt drámája alapján, melyet színpadon a szerző életében még be sem mutattak, vagy azért, mert azóta annyiszor megkísérelték mások. Ennél sokkal kézenfekvőbb a válasz. Csongor és Tünde mi vagyunk. Az öröktől való történetet mindannyiunk szíve írja, a boldogságkeresés útjain való bolyongást pedig csaknem előírja. Ősi parancs ez, mely nemcsak a népmesék hőseit kísértette aranyalmák közepette, hanem éppígy van ezzel önmaga, az ember is. A színháznál pedig nem is találhatnánk gazdagabb és láttatóbb lehetőséget arra, hogy végigkísérjen minket e fáradalmas szellemi utazáson, nekünk szegezze gondolatait, reflektálni engedjen, és persze kérdezzen, némán, legbelül, vajon mi az élet, s a boldogság?

Erre a csaknem sorsbéli feladatra invitált Balázs Zoltán és a Maladype társulata, illetve a Gyulai Várszínház közös produkciója, hogy magával vigyen a varázslat, a szerelem és a vágyott célok kísérte kertbe, hogy szimbólum szőnyeget terítve elénk, a válasz elé járulhassunk, s ne csak magunkat illetően, a színházművészetről is felelet kapjunk.

Miért kell e kettőséget hangsúlyozni? Mert lehet-e vajon a boldogságról beszélni színházi térben úgy, hogy nem beszélünk magáról a színházról, és a nézőt lenyűgözni képes kelléktárról, amely egységet alkotva teremti meg a csodát, s végül előadásban ölthet testet? Szerintem nem. És ahhoz, hogy ezt a diskurzust megtehessük, igazán jó alap lehet egy olyan darabválasztás, mely nemcsak szerkezetében körkörös és időbéli végpontokat metsző, többszólamú és filozofikus, hanem szintjei révén is teret enged a fantáziának, az elvonatkoztatásnak és kibontakozásnak, az örök érvény és folytonosság kapcsolatának, és nem utolsó sorban a megmutatkozásnak, s a közben megújuló alkotói szabadság összes mágikus töltetének.

Jelen írás pontosan ezért arra próbálna vállalkozni, hogy rámutasson arra a különleges szellemi, pszichés és esztétikai minőségre, mely Balázs Zoltán előadását áthatja, és színészei révén megnyilatkozni képes, és amely nem magyarázható pusztán a látottak részletes bemutatásával vagy felidézésével, célszerű megkeresni benne a transzcendens elemeket is, hovatovább a kollektív tudattalan kérdését feszegetni, kettős céllal: a nézőben és a színházban. Ehhez azonban ki kell tekinteni arra a kontextuális térre, többek között Carl Gustav Jungra és a szimbólumok kérdéskörére, melyek bőséggel áthatják az előadást, és végül egy lehetséges megközelítési módot találni, mely véleményem szerint e páratlan színházi koncepciót jellemzi.

Olvassuk ugyanis csak el a színlapot, már a kezdés előtt feltűnhet rajta az utalás:
„Az előadás kerüli a témában szunnyadó didaktikus megközelítést és rávilágít arra, hogy a kettő (az Én és a Másik) egymás nélkül nem létezhet; egymást feltételezi és kiegészíti... animus és anima.”

Jung már rögtön jelen is van, ahogy az is, hogy itt a lélek kettőségének új rétegzettsége kerülhet majd bemutatásra, Csongor és Tünde ugyanis Szilágyi Ágota által, egyszemélyben kelhet életre. De ne szaladjunk ennyire előre, térjünk még vissza pár lépéssel a lélekhez.

Tudvalevő ugyanis, hogy Jung amellett, hogy az egyéni, személyes tudattalantól különválasztja, egyben be is emeli a lélektanba a kollektív tudattalan fogalmát is: „Úgyis mondhatnánk, hogy minden emberben azonos, és így mindenkiben meglévő, személyiség feletti, általános lelki alapot képez.” (C.G. Jung: 11)

Ehhez pedig kapcsolódnak az úgynevezett archetípusok is, amelyek már nem csak az érzelmi élet adta, sokszor komplexusokkal átszőtt lelki tartalmak, hanem „a kollektív tudattalan tartalmai esetében réges-régi – vagy még pontosabban – ősi tüposzokról, vagyis időtlen idők óta fennálló általános képekről van szó”. ( C.G. Jung : 12)

Ha pedig ezekre az ősképekre, melyeket Jung szerint egyfajta hajtó és szervező erőként is tekinthetünk, amelyek egyben lelki katalizátorként is működnek, szimbolikus képet eredményezve, akkor elmondhatjuk: „Az archetípusok a képzetek tudattalan rendezői”. (Antalfai, 2006: 21)

Miért fontos erről ily részletességgel szólni? Mert e sorok szerzője, aki nemcsak a gyulai bemutatót látta az ódon várfalak között csillagfényben, hanem borongós őszi estén a Bázison véghez vitt mágikus történetmesélésnek is tanúja lehetett, azzal a gondolatkísérlettel él, hogy rámutasson, ez a különleges boldogságösvény szelte atmoszféra a fentieket mind magában hordozza, és ezt meg is kíséreli levezetni.

Feltételezi ugyanis, hogy Vörösmarty Csongor és Tündéje olyan ősi elemeket rejt, melyek már eleve feltételeznek egy személyfüggetlen, archetipikus kontextust, nevezetesen a boldogságot, az elszakadni kénytelen, majd egymásra rátaláló szerelmesek képét, az őket övező sorsbéli nehézségeket, vagy a halandóság és múlandóság nem múló fájdalmát, mely felett a szív sem lehet úr igazán. S melyet minden individuum, saját értelmezési mezőjében és világnézeti pozíciójában, át és megél, s ezzel sorsának modern kori hőse éppúgy. Ezért tehetjük fel a kérdést, hogy mi lehet az a többlet és hozzáadott újszerű érték, amit igazán adhat egy nézőnek az örök történet színre vitelével egy színházi előadás? Pláne Maladype módra.

Ha a fenti analógiát követjük, akkor ne azt mutassa be közvetlenül mi olvasható és tudható, hanem tegyen részévé, és segítsen hozzá, hogy személyes történetünket, melyet mi magunk is ugyanúgy írunk (ne feledjük, Csongor és Tünde mi vagyunk), általa folytatni tudjunk. Ehhez persze mi is kellünk, nézők, hogy tudattalanunkhoz kulcsot adjunk; a humánum és méltó bánásmód azonban garantálható, pláne, hogy ebben a kérdésben Balázs Zoltán és a varázslatban közreműködők egészen előttünk járnak: képesek ugyanis a színház lelkébe is behatolni, de erre célszerű még visszatérni.

Induljunk először az empirikus oldalról, a kezdéstől, hogy mi vár minket, nézőket. Arany-fekete állványon, egy szék magasodik odafent, csak egy teniszbíró kéne bele, de ez ma nem ez az a meccs, itt lelkek, sorsok vívnak majd a győzelemért, méghozzá egymásért. Belépve, a labdamenetet jelző ütem Fekete János „Jammal” felvezetése közben máris magával rántja a fantáziánkat, itt ugyanis nem számíthatunk könnyű megmérettetésre, hisz tudjuk, a két félnek még meg is kell ma mérkőznie. Jól látjuk hát rögtön, ebben a pozícióban Mirigy lesz a döntnök, ki e két szerelmes útját igazgatni véli, ki más ül hát itt e székben, balján pedig Tünde (Csongor) térdel, s alussza álmát, hogy megvívhassa aranyalmák szegezte útját.

A nyitókép már önmagában lenyűgöző, telis-tele gazdag, felfejteni való rejtéllyel, ami már az első pillanatban a szellemért száll versenybe, még ha csak a mozdulatlanságban várjuk is a kezdést. Addig is érdemes elidőzni a jelmezeken is, melyek Németh Anikó (Manier Haute Couture) jelmeztervező munkáját dicsérik, és amiről kizárólag szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni, s melyek olyan mértékben láttatnak, hozzáadnak, kiegészítenek, átváltoztatnak és csillagporral hintik viselőit, hogy külön esztétikai élményt jelent elmerülni bennük. Így hát Kéringer László Mirigyként se akármilyen díszben vághat neki művének, hogy ármányaival fellegeket bocsásson két egymásért dobogó szív ösvénye fölé, és nem kétség, teszi ezt végig, az előadás során nem szűnő erővel és briliáns érzékkel. Intrikál, hangjával játszik, megadja a tempót, nélkülözhetetlen pillér. Mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy megérkeznek az este különleges hangjai is rögvest, Balogh Eszter, Denk Viktória, Sipos Marianna, akiknek a szereposztását és az előadás teljességében páratlan hangjátékát érdemes megnézni, s természetesen meghallgatni – leírni úgysem lehet.

Épp ideje életre kelnie hát Szilágyi Ágotának is a magasban, és a mű szintjeit bejárni, amihez ez esetben a rendező tervezte díszlet már magában is érzékletes kihívás. 4 oldalú oldallépcsők, forgatható állvány, a sors kereke, ég és föld, filozófia – az út köztük most nem egyszerűen, hanem még egy létrán is vezet.

Kettős lelki szerepben, magában az Egységben tündökölni persze nem egyszerű feladat, pláne, hogy amint a többieknek is, neki is az énekbeszéd műfajában, állandó mozgásban, koordinált térbeli és magaslati színjátszás keretében kell mindezt megtennie. Aggódni viszont nem érdemes, mert főszereplőnk magasságtól és mélységtől vissza nem rettenve, vállalja és állja a bátorság- és színészpróbát, teszi ezt hihetetlen koncentrációval, s a variációs állomásokat izgalmasan ábrázolva, hogy játékával elnyerje szerelmesét, és a mi szívünket éppúgy.

Miért van rólunk, nézőkről ilyen vonatkozásban is szó? Mert a színház nekünk szól? Valóban, egyrészt ezért, másrészt pedig azért, mert mi mindannyian, az egyéni életutunk mellett, magunkban hordozzuk az ősi képeket, melyeket a Maladype előadása előcsalogat, melyekről nekünk szimbólumokban mesél. Nem egyszerűen történetet mond el, hanem életre hív, arra épít, amely mindannyiunkban valahol, a lelkünk mélyén közös, s örök tapasztalatként lakozik, és ebből szeretné várát húzni.

Balázs Zoltán ezért színészeit ehhez ösztönző archetípusként nemcsak a Csongor/Tünde/Szilágyi Ágota pároshoz illeszti, hanem hozzánk is, mi pedig nem mehetünk el Tankó Erika mellett, aki nagyszerű Ilma, egyszerre képes bejárni Tündérhont és a földi valóságot, öröm figyelni játékát, hozzá pedig nem is lehetett volna karizmatikusabb Balgát találni, mint Bödők Zsigmondot, aki ismét bravúros módon, csúcsformában játszik. Ki ne hagyjuk azonban Bartha Lórándot sem, akin nincs karakter, mi kifogna, oszlop ő maga is. Legyen bár vándor, kalmár, tudós, ál-Kurrah, kelljen 12 centimétes tűsarokban és szamárkapucniban végig vonulni, vagy mélyen szántó szentenciákat útravalóul adni, nem lehet zavarba hozni.

És ott van ehhez Sáry László mágikus hangvarázsa és Fekete János „Jammal” élő beat szólam reakciója. Írhatok bármit, ezt a kombinációt hallani-látni kell, az egymásra reagálás, a kontrasztok és harmonikus egymásba rezdülések játéka, egy-egy részlet kibontakozása és felfejtése, a tér kiteljesítése egyedülálló.

Egyedülálló, méghozzá azért is, mert miközben az előadás katalizátorként működik bennünk, és folytonosan a zene, az ének, a monológok, az erőteljes színészi jelenlét és játék által keltett éteri mezőben halmozza az életre keltett lelki tartalmakat – amiből az egyén számára is képes kifejezésre juttatni −, egyszerre képes a rendezői koncepció merőben újszerű megoldásokkal meglepetést és szellemi kihívást eredményezni, mely olvasatomban már nem csak a nézők kollektív tudattalanját képes célba venni, hanem a színházét is.

Hogyan teszi mindezt? Balázs Zoltán nemrégiben az alábbiak szerint vélekedett, de bátran állíthatjuk, nem csak mondja:

„Hiába jelenik meg időnként egy-egy kósza szándék, a világ különböző pontjain már érvényt szerzett egyéb módszerek, ezek a magyar színházi tradíció őrzőinek továbbra is »egzotikus vadhajtások«. Így kerülnek el bennünket a bábművészet vagy cirkuszművészet újításai, és színházi fogalmazványaink így válnak egyre sematikusabbá és kiszámíthatóbbá.” (Ellenfény 2016-7/ 18.p.)

Csongor és Tündéjében ugyanis ezt a sematikus kifejezési alakzatot elkerülendő megfogalmazási módot végre is hajtja. A korábban már említett általam használt fogalom, a színházművészet kollektív tudattalanja alatt ugyanis pontosan azokat a határterületi, ugyanakkor interdiszciplináris formában, művészeti kapcsolódással jelenlévő kifejezési formákat értem, melyek lehetnek a zene, az ének, a mozgás, vagy akár térhasználat (egyes, más esetekben a báb- vagy cirkuszművészet elemei is természetesen) olyan speciális megvalósulásai, melyek alapvetően az alkotó szellemű, művészeti megnyilatkozás örök archetípusai, az előadóművészet kollektív tudattalanjának részei, és az azt katalizáló, képekben megnyilatkozni tudó elemei, melyek a Föld egészében egységes forma és értelmezési nyelvet tudnak kínálni, tér, idő és kultúra függetlenek, mert az ember, és egyben a megmutatkozásra képes örök művész eszköztárának részei.

Balázs Zoltán pedig azon kiválasztottak egyike, aki tehetsége révén képes a színház ezen tudattalanjához hozzáférni, letapogatni, érezni és érzékelni, majd intuitív és tudatos képessége révén annak tartalmait transzformálni a műre, és szinkronicitást létrehozni az egyén részére életre hívandó képek, és az örök színház terében meglévő archetípusok, azaz a kifejezésben rejlő lehetőségek között, hogy e kettő egymást erősítse, s kötéseit létrehozza.

Ahogy e folyamat során a néző mélyen rejtőzködő lelki képei felszínre kerülhetnek, s személyes útját Tündével és Csongorral bejárja, úgy járja be Balázs Zoltán a Maladype társulatával a kelléktár használatának összes módozatát, így jöhet létre az az elképesztő technikai tudás és virtuózitás, mellyel színészei az előadást végrehajtják, lépcsőfokról, lépcsőfokra, fejjel lefelé énekelve, vagy a plafonba kapaszkodva kérlelve a sorsot, és teszik ezt úgy, hogy mind ebben ott van egy-egy társművészet eszközrendszere is, páratlan elegyként és lenyomatként az összművészeti lélekmezőből.

Ezzel pedig Balázs Zoltán zsenialitása és komplex színházfelfogása nem csak megújít, átformál, és egészen máshogy közelít, hanem gyógyít is. Ahogy a pszichológia álmot és szimbólumokat fejt, s általa a tudattalan tartalmainak uralása fényt hozhat a léleknek, ő ugyanezt teszi a színházzal.

Életre hívja annak múltbazárt, vagy ki nem próbált, de mindig is jelenvaló alkotórészeit, lámpást gyújt, s megérteni segít, megfejteni, összeilleszteni, és ma egy még sokszor ismeretlen úton haladni. De ha megnézzük, ez az út nem ismeretlen, csak elfeledett, mert mindörökké kollektíven sajátja a művészetnek, s ha individuálisan sokszor el is temetett, a nézőben a kód általa aktiválható. Figyelme ugyanis ösztönösen tudni fogja, hogy amit lát, hall, érzékel, azt már tapasztalta, csak nem biztos, hogy így és itt, de a vakcina működik.

Amikor pedig az egyes szereplők visszhangozzák ezeket a korábban fel nem ismert tartalmakat, akkor egyúttal a színház archaikus, ösztönös rétegeit is visszhangozzák, felszínre hozva nekünk valami újat, s láncszemekként összefűzött esszenciális gyémánt darabkákat juttatva ezzel közénk az előadóművészet kincsesbányájából.

Orvosság ez a nézőnek és a színházi térnek, mert az a színházi nyelvezet, mely itt megszólal, valójában bennünk szólal meg. A bennünk élő Csongort és Tündét megszólaltatni pedig a legtöbb. Maga az öröklét.

Irodalom:
C. G. Jung: Az Archetípusok és a kollektív tudattalan, h.n., é.n., Scholar Kiadó
Antalfai Márta: A női lélek útja mondákban és mesékben, Budapest, Új-Mandátum, 2006
Ellenfény folyóirat, 2016-7

Simon Sára, Budapest, 2017. 10. 30.

A Gyulai Várszínház 54. évadában mutatták be Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című, 1830-ban megírt drámai költeményét. Az első teljes előadás Vörösmarty születésnapján, 1879. december 1-jén a Nemzeti Színházban volt. Jelen előadás díszletervezését és rendezését a Maladype Színház művészeti vezetője, Balázs Zoltán vállalta, a zenét Sáry László (Erkel-díjas érdemes művész), a jelmezeket Németh Anikó (Manier Szalon tervezője) készítette. A Vörösmarty-darabbal nehéz dolgozni, hiszen a boldogságkeresés, létértelmezés, útkeresés tematikáját járja körbe. Mi dolgunk a világon, miért élünk, merre tartunk, ki kísér az úton, kik milyen hatással vannak ránk? A fejlődés nemtelen, örök folyamat, a női szerepeket férfiak is játsszák és fordítva, itt nem egy-egy ember, hanem az emberiség tudata manifesztálódik. Három világszint egyesülésében tapasztaljuk meg létünk mindennapos önharcait. A kereszténység hármas szimbolikája mentén, a pokoltól a paradicsomig, az Atyától a Szentlélekig dinamikus változásokban ábrázolt a történet. Hármas alakzatban érkeznek elénk az ördögfiak (Kurrah, Berreh, Duzzog: Sipos Marianna, Denk Viktória, Balogh Eszter), a nemtők (az életfa őrzői), a napszakok (éj, dél, ismét éj), a vándorok (tudós, kalmár, fejedelem, mind Bartha Lóránd). A három út Y-ban való találkozása a DNS-kromoszómák modern összefonódását is jelképezi, a világ egyetlen sejtbe is be van zárva, nem kell az univerzumban gondolkodni, hiszen még a molekula szintjén sem ismerjük jól a teremtés erejét. Balázs Zoltán jól látta, hogy nincs szükség a hatalmas terek bejárására ahhoz, hogy megelevenedjen a küzdelem az Ének között. Tizenöt négyzetméter elég volt, hogy mindenki követhesse a történet vonalát, amely nem túl didaktikusan, hanem igazán ígéretes rendezői attitűddel bontakoztatott ki. Csongor (Szilágyi Ágota, Bödők Zsigmond, Bartha Lóránd) egy kozmikussá felnagyított nap alatt végigjárja a világot. Célja a boldogság megtalálása. A csodafánál (jelen esetben egy teniszbírói szék a maximum díszlet, 3 létrával és 3 kisszékkel) megleli a boldogságot, Tündét (Szilágyi Ágota), de Mirigy (Kéringer László) bosszúból elszakítja őket egymástól – a szerelem fojtó természete, akár tisztes, ugyanakkor kőszívű özvegyasszony képében benne ölt testet. Ekkor Csongor elindul Tündérhon keresésére. Útközben sok próbát kell kiállnia. Társa Balga (Bödők Zsigmond), aki a hagyott lábnyomok után nyargalva feleségét, Böskét (égi nevén Ilma, Tankó Erika) keresi, aki Tündérhonban Tünde mellett ragadt szolgálónak, de közben megmaradt szerelmesnek, földre vágyónak. A szereplők nyelvezete Vörösmartynak köszönhetően karakterre jellemző, amelyet a zeneszerző nagyon jól érzékeltetett az operaszólamokban is. A darab nagy része deklamatorikus énekbeszédben hangzik el, a szövegrészeket Fekete János „Jammal” beatbox ütemei szakítják meg, illetve illuzórikus, kozmikus, misztikus hangkeverések. A klasszikus és modern rendezés motívumai következetesen végigmennek a történetmondásban, így nincs hiányérzetem közben. A diszharmonikus hangváltások, az intonáció egyébként fülsértő jajjait nem tekintem a játék hibájának, hiszen pont az a funkciója, hogy feszültséget keltsen, hogy a hallgatóságot figyelemre ösztönözze. Ebben különösen Mirigy és az ördögfiak erősek. A mű szerkezete körkörös felépítettségű. A történet a kertben veszi kezdetét, majd a hármas útnál folytatódik, és a Hajnal birodalmába, Mirigy házába, majd az Éj birodalmába tett rövid látogatásokat követően a hármas útra tér vissza a cselekmény, hogy végül a kertben érjen véget. A szövegrészletekből minden erőlködés nélkül megismertük a szereplőket, minden lényeges mozzanat követhető: Csongor elalvása az almafa alatt, hajtincs levágása, Tünde és Ilma Tündérhonba kerülése, Mirigy kiszabadulása, a rókává változtatott Ledér (Bartha Lóránd) kergetése és megevése, az ördögfiak megátkozása és vitája az örökölt javak felett (palást, bocskor, ostor), a hármasút vándorainak filozofálása az igazi boldogságról, Balga fogsága és szabadulása, a kútba tekintések, hatalomátvétel. A problematikát eredetileg is az okozza, hogy a műben megkettőződések vannak: Csongor és Balga, Tünde a kúttól. Ezenkívül két világszint is szerepel benne, a földi világ, a realitás tere (Csongor, Balga, Ilma, három vándor), valamint az égi világ, az ideák világa (Tünde, Mirigy, három ördögfi, az Éj, nemtők). Az örök igazság, hogy jó és rossz küzdenek egymás ellen, fény és sötét, miközben az örök Éj ural mindent, az emberi létezés örök tudatát az egyes emberek létének végessége teszi az árnyákos oldalra. Csokonaitól örökölt igazsággal ezt a történetet így zárhatom: „Késsél még, setét éj, komor óráiddal, / Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: / Úgyis e világba semmi részem nincsen, / Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen.”

Fodor György, Gyulai Hírlap, 2017

– Csongor és Tünde kortárs operaként

Nagyon bonyolult mű a Csongor és Tünde, és csodálatos opera lett belőle, igazi zenés színház, jó énekesekkel és színészekkel.

Ha nagyon össze akarnám rántani magam, hogy esetleg el is olvassa valaki a „blogbejegyzés-nem-kritikámat”, akkor ennyi a lényege, amit kicsit azért bontogatok, hátha érdekes lehet néhány részlet.

Az előadás a Gyulai Várszínházzal koprodukcióban készült, és már augusztus 11-én megvolt a bemutatója, többen méltatták, és az ősz folyamán bekerült a Maladype bázisára is.

Hátha már ez mindenkinek evidens, de azért kiemelem, hogy a VIII. kerületi Mikszáth téren található bázis nézőtere egy nagyobb polgári lakás nappalija. Ebben is láttunk már olyat, hogy jóval nagyobb terület esett a színpadra, de most nem ez a helyzet. A játék a III. Richárdban is használt „úszómesteri állványon” és közvetlenül körülötte zajlik, rendkívül leszűkített térben, és nagyon sok a függőleges irányú mozgás.

A díszletet is a rendező jegyzi, nem véletlenül – minden ebből az állványból indul ki. Az almafára asszociálhatunk, illetve a világszintek jelenlétére – az Égre és a Földre. Az előadás stílusához jól illik Sáry László zenéje, amely erősen dominál, többnek tűnnek az énekelt részek a prózaiaknál, de ez csak az én benyomásom, akár tévedhetek is. Sok a húzás, így tömör lett a történet, de a Csongor és Tünde mindenképp túl összetett, hajlamos az ember egy idő után elveszíteni a fonalat. Egy idő után nem tudjuk, hogy éppen merre vannak a szereplők, és azért elismeréssel adóznék annak a nézőnek, aki tudatlanul ült be – mert netán pont hiányzott a suliban, amíg Vörösmarty volt az anyag – és MÉGIS ez után az előadás után el tudná mondani, hogy mi is a pontos történet. Ha van ilyen, jelentkezzen. (Voltaképp ez szinte bármely CS és T előadás után elmondható...)

Előismeretekkel viszont nagyon lehet szeretni, és elérheti sokaknál – nálam ez megtörtént -, hogy leveszi a néző hazaérve a könyvet a polcról. Talán 16 évesen túl korai a találkozás, és később meg valahogy elfelejtődhet az újraolvasás, pedig talán akkor kellene, amikor az ember gyereke jut el oda, hogy kötelezőnek megkapja.

Csongor és Tünde egymást keresi, és a két szálon, de egy időben futó történet prózában és zenében felváltva folytatódik, és ami a rendező, Balázs Zoltán izgalmas döntése: Csongort és Tündét ugyanaz a színésznő, Szilágyi Ágota játssza. Indokolható, mindketten hasonlóképpen állnak hozzá az élethez, a boldogságot, a szerelmet, azaz az idealizált szerelmest keresik – a másik felüket, így nagyon gyorsan el tudjuk fogadni. (A honlap jelzi ezt, ha valaki utánanéz, rá lehet készülni.) Ennek segítségével elkerülhető egészen, hogy illusztratív legyen a játék. Szinte minden rendezői megoldást, amelyek rendszerint minimális mozgást és nagyon kevés kelléket igényeltek, örömmel üdvözöltem, és egészen magától értetődőnek tartottam. Valóban találó mindent az állvány köré csoportosítani.

Most vagyok bajban, mert szívesen felsorolnám azt a néhány kelléket, amit használtak, de azok is poén-helyzetben tűnnek fel, illetve nagy spoilerezés lenne a végéről részletesen írni (bár jól esne), amelyhez egy néző is kellett...(A mai előadás kapcsán azért felmerült bennem, hogy mekkora tahóság már kalapban végigülni az előadást – a mögötte ülő kilátását feltétlenül csökkenti.)

A három énekesnő több szerepet is játszik (a három ördög, nemtők, Ledér, az Éj), és így rendkívüli módon megemelkedett a jelentőségük, mert ezeket összeadva az a benyomásunk, hogy őket látjuk a legtöbbet. Balogh Eszter mezzoszoprán egy hónapon belül most harmadszor kerül a látóterembe, a Purcell Kórusban sokat énekel, de az Acis és Galateában is éreztem, hogy jól áll neki a színpad, és amennyiben egy jó rendező foglalkozik vele, kifejezetten sokat tud mutatni. Sipos Mariannt 2016 februárjában láttam Papagenaként, jó benyomást is tett, de ezen túl másban nem. Denk Viktóriát pedig egy youtube-felvételről ismerem mindössze, de attól tartok, hogy a Maladype törzsnézőinek még nálam is kevesebb előképe lehet róluk. Ez egyébként mindegy, jól kiegészítik egymást hárman, összeszokott csapatnak érzékeljük őket, és Németh Anikó jelmezeiben kiemelten erotikus jelenséggé válnak, rácáfolva az „operaénekes kövér” előítéletre.

Jól szól, és talán a legerősebb színpadi jelenléttel bír minden fellépő közül Kéringer László, akit április 1-én láttam a Ferenciek terén János passióban, az evangélistát énekelte. Az a nap az eddigi legjobb április elsejém volt (előadáson kívüli okokból is), egészen előttem van, és az is, hogy az egész műben ez az evangélista fogott meg a legjobban. Nem lett belőle blogbejegyzés (négy éven belül még nincs 10 ilyen esemény, amely egészen kimaradt), de eltettem magamnak, és vártam, hogy ezt a tényt mikor tudom felemlegeteni. Most, amikor Mirigyként szuggesztíven énekel és játszik, amikor látjuk, akkor elsősorban őt figyeljük – ez persze a jelmezének is köszönhető. Hasonló módon meggyőz minket férfiként női mivoltáról – borostájával egyetemben -, ahogy Fodor Tamás teszi az I. Erzsébetben, bevillant a párhuzam, de még annál is kevesebb eszközzel, szinte csak puszta jelenlétével és énekével. Általa kellően alá van húzva a legyőzendő ellenfél, aki a hősök boldogságkeresésének útjában áll.

A zenéről Fekete János „Jammal” is gondoskodik, aki egyébként „nemtőkirály” is. Sáry László zenéjébe rap is keveredik, és ez sem idegen a darabtól.

Az énekesek jelentették számomra az újdonságot, és ezzel így lehetnek a színház törzsnézői is – a színészek a társulat tagjai, más előadásokban lehetett őket látni, hozzájuk már fűződnek mélyebb emlékeink. (A legutóbbi alkalom Zsótér A Balkonja volt, abban is nézhetőek.)

Szilágyi Ágota kapja a dupla-szerelmest, és sikerül is a férfit a nőtől elkülönítenie, játékkal is. Az elérhetetlen után vágyódó ember magányosságát és kínlódását megértjük, és éppen az ő szövegeit hallgatva éreztem azt, hogy na, ezt megint el kell olvasnom, újra, mert még mindig vannak benne olyan gondolatok, amely felett átsiklottam. (Hát igen, ha az ember a Csongor és Tünde történetére koncentrál, akkor igyekszik túl lenni a bölcselkedéseken és az író keserű mondatain...)

Tankó Erika Ilma, és ez talán még hálásabb – egy hasonlóképpen vágyódó, de földhöz ragadtabb ember ez az Ilma, és a körvonalai is élesebben rajzolódnak ki, még így is, hogy túl sok mozgás nem akad az előadásban, puszta megjelenésével is képes ezt közvetíteni.

Bödők Zsigmond kedvünkre való Balga, Bartha Lórándnak jut „minden más”, Kalmár, Tudós, Fejedelem, róka ...- jeleneteiben sok a humor.

A tegnapi előadáson még három néző befért volna a nézőtérre – luxus. Legyen ez tele, kell lennie annyi embernek itt Pesten, akinek épp erre van szüksége. (Gimnazistáknak is felüdülés lehet, miután „már átvették az anyagot” – lehet, hogy utólag még meg is szeretik.)

Makk Zsuzsanna, Mezei néző, 2017

Balázs Zoltán rendezésben, (Jean Genet- Sáry László: Négerek), tucatnyi Bárka-színész playbackelt fantasztikus énekesek hangjaira, a játék, a mozgás és a zene tökéletes egységet alkotott. A mostani darabban a merész rendezői koncepció négy színésszel és négy énekessel jelenít meg kétszer annyi a szerepet. A kiindulópont az örök klasszikus, a hozzáállás meredeken kortársi. Egyetlen teniszbírói állványzat a vertikális játéktér, körötte kergetőzve, létrákon fel-le kúszva lakják be a szereplők. Szilágyi Ágota játékában könnyen követhető a kétarcúság, Csongor és Tünde hektikus váltakozása, Tankó Eriká-nak csak Ilma jut, ám időnként ő mondhatja a kivilágló nézőtér felé a filozofikus szentenciákat. Már a Platonov idején feltűnt egyes színészek szinte szavankénti, görcsös hangsúlyozása, amely ütemenként töri meg a folyamatos deklamáció áradását. Teljesen érthetetlen, hogy miért? Az erőltetett akcentálás bizony most is sokszor kerékbe törte Vörösmarty Mihály mennyei poézisét. De mindenért kárpótol a csodálatos zenei anyag, Sáry László széles ámbitusú, prozódiabarát partitúrája, a többszólamú, kánonokat, imitációkat hordozó, átszellemült vokalitás. A helyenként nyaktörő regiszterváltások és az irdatlan mennyiség veszett kihívás az énekeseknek, akik elképesztő intenzitással, bravúrosan állják a sarat. Kéringer László morbid Mirigy-parókában néha basszusmélységeket is érintő orgánummal intrikál, bazalt-tengelye a produkciónak. Fekete János "Jammal" az énekszólamokra érzékenyen reagáló effektusai és a virtuóz szájdob-ritmusok XXI. századi atmoszférát teremtenek, mesteri kölcsönhatásba lépve a kortársi komolyzenével. Németh Anikó színes jelmez-orgiát kreál, tüneményesek a lányok csillám arany-ezüst-rózsaszínben, lenyűgöző az Éj Királynőjének emeletnyi csillaguszálya. Sipos Marianna maratoni hosszúságú a cappela áriájában hajmeresztő ugrásokkal, végtelen állóképességgel triumfál, Denk Viktória a bájos Nemtő, a harapóskedvű Berreh mellett Ledérként tripláz. Mezzotündérként Balogh Eszter cinkos mosolyokkal, káprázatos mozgással, elbűvölő megjelenéssel magaslik ki, posztmodern betétként még két frivol operett-kuplét is elénekel attraktív gesztusokkal fűszerezve: "Pesten jártam iskolába" - Rózsalevél kicsi rózsalevél..."Bartha Lóránd villámgyors nyílt színi átvetkőzésekkel, egyre kevesebb öltözékben mind a három vándort, a Kalmárt, a Fejedelmet és a Tudóst kétszer is hozza, de emlékezetes a magas térdemeléssel menekülő, a természetesen szirénhangú feminin ördögfattyak űzte, ijedtfehér ugróegérré fakult Vörös Rókaként is. Balga szerepében, mint az egyetlen igazán emberi lény, a félelmetes karizmájú Bödök Zsigmond eleven humorával az előadás legerősebb alakítását nyújtja. Tündérmesénél többet ér egy jó alvás vagy egy oldal szalonna, nem is beszélve a tenyerestalpas Ilma decens bájairól! Felhág a magasba, beint a nagypillanatára váró "Jammal"-nak: feldübög a tuci-mámor, eszméletlen rap-cunami tör ki, bizony mondom, ebből szívesen hallgattunk volna akár többet is! Balázs Zoltán rendezése fölényesen uralja a színpadtér minden köbcentiméterét, folyamatos mozgásban örvénylik a mesejáték, feszes tempóban sistereg a cselekmény. A kezdetben ledöbbent publikum fokozatosan akklimatizálódik az ismeretlen stílushoz, a végén interaktív reagálással soraiból még egy Csongor is kerül a fináléba... A Maladype és a Gyulai Várszínház közös produkciója a korszerű színház felé mutató bátor vállalás, eredeti szemléletű, a megszokás gátjait áttörő alkotás, a költői textus, a pazar látvány és az újszerű zene bűbájos kevercse. A budapesti klórozott csapvíz után mámorító a gyulai... Tiszta forrásból, teli pohárral!

Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2017