Elemek megjelenítése címkék szerint: Maladype

Shakespeare születésnapján igazi kuriózummal lepi meg közönségét a Maladype Színház. Április 23-án, csütörtökön, 19:00 órától „Egy legendás Hamlet utolsó előadása” címmel online premiert tartanak a színház YouTube-csatornáján.

A közönség és a színházi szakma körében is nagy népszerűségnek örvendő, többszörösen díjazott interaktív Hamlet előadás ez alkalomból mindenki számára elérhető lesz a társulat Facebook oldalán.

Balázs Zoltán, a Maladype alapítója és vezetője 2001 és 2008 között a Bárka Színház tagjaként számos mára már legendássá vált előadásban tette le névjegyét rendezőként és színészként egyaránt. Hamlet címszerepére 2003-ban kérte fel Tim Carroll, a londoni Globe Színház akkori főrendezője.

Találkozásuk színháztörténeti jelentőségű. Balázs Zoltán és a Bárka szinte teljes társulatának harmonikus együttműködése a világhírű angol rendezővel megteremtette azt a „színházi kísérletnek” is nevezett közvetlen kölcsönhatásokra épülő Hamlet előadást, amely – ahogy Mark Rylance, Carroll állandó alkotótársa fogalmazott – olyan színházat képvisel, ami a folyamatosan változó életből születik. Ez a Hamlet a mai ember személyes valóságából rajzolódik ki.

Tim Carroll rendező a véletlen, a rögtönzés középpontba helyezésével az egyetlen lehetséges rendezői értelmezés helyett lehetőséget teremtett az előadáson jelenlévőknek (az adott előadás szereplőinek és a nézőknek is), hogy közösen fogalmazzák meg egyszeri és megismételhetetlen, „itt és most” – Hamlet értelmezésüket. Alapigazságot hordozó közhely, de Carroll és a társulat olyan speciális módszerrel készült az előadásra, hogy e közhely igazsága estéről-estére valóban érvényesülhessen, és az aznapra jegyet váltó néző elmondhassa: ezt a ma esti Hamletet csak ő láthatta.

A színházi estéken minden a helyszínen dőlt el: a szereposztás, a zenei aláfestés vagy a felhasznált kellékek. A rögtönzés komplex jellegéhez az is hozzájárult, hogy a néző maga választhatta ki a székét, illetve a különböző felvonások közötti újabb helyét a térben. A közönség aktív bevonása történt a játékba. „Itt valóban eljátsszák, azoknak, akik jönnek, azzal, amit hoztak, azt, ami csak aznap esti hozzávalókból lehet épp olyan ízes” – írta Bérczes László az előadás ajánlójában.

A Tóth János által 2006. június 4-én kézikamerával rögzített felvétel összegzően szubjektív lenyomatát adja a Tim Carroll rendezte sikersorozat utolsó pillanatainak. A nagy sikerű előadás utolsó állomása most azok számára is elérhetővé válik, akiknek annak idején nem volt lehetőségük részt venni a különleges színházi eseményen, vagy csak később születtek.

Az online premier megtekinthető az alábbi linken: https://youtu.be/TI9mR9VQc2I

Részlet Molnár Gál Péter a Népszabadságban megjelent 2005-ös kritikájából:

„Elbűvölő elõadás a Bárka-Hamlet. Mintha a korai Brecht jelszava hatná át: Mit bámultok olyan romantikusan? Lehántja Shakespeare tragédiájáról a léha hagyományokat, a megkövesedett közmegegyezéseket. Friss, szemtelen, játékos, vidám, rögtönzésszerű. Tradicionális tréfák helyett a szöveg legkisebb játékossága sem vész el. Szójátékok, sarokba szorító élcelődések igazi humortól ragyognak. Hamlet “őrültsége” játékba burkolózik. Csillogó önuralommal, a szöveg fölényes értő tudásával birtokolja Balázs Zoltán a címszerepet. Minden véletlen, baleset, szeszélyes újdonság, vagy a nézőkhöz kiszólás egészségesen helyénvaló. A Bárka megszabadítja közönségét attól a ballaszttól, hogy a magas kultúra elsajátítása gyötrelmes munka. Visszaadja a színház ünnepi gyönyörűségét, és egyszeri megismételhetetlenségét. Ritkán érzek vágyat újranézni előadást. A Hamlet újranézésre izgat.”

Shakespeare: Hamlet /// Fordította: Arany János
– színházi kísérlet –

Hamlet:Balázs Zoltán
Gertrude / Színészkirálynő: Varjú Olga / Szorcsik Kriszta
Claudius / Színészkirály/Szellem:Seress Zoltán / Egyed Attila
Ophelia / Fortinbras: Mezei Kinga / Parti Nóra
Polonius / Sírásó I.: Czintos József m.v. / Gados Béla
Laertes / Guildenstern / Horatio / Rosencrantz:
Ollé Erik / Dévai Balázs/ Kardos Róbert / Nagypál Gábor
Sírásó II. / Osrick: Varga Anikó / Horváth Kristóf
Bernardo / Marcellus / Pap / Színész / Százados / Francisco:
Pásztor Tibor / Törőcsik Tamás / Szabó Gábor / Bodor Richárd/ Császár Réka / Fátyol Kamilla

Díszlettervező: Csanádi Judit m.v.
Zene: Faragó Béla
Dramaturg: Bérczes László
Asszisztens: Hajós Eszter
Súgó: Kiss Réka Judit

RENDEZŐ: TIM CARROLL m.v.

Színház Online, 2020. 04. 22. 

Az alkotók ajánlója:

„Hol van az a törvény, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam, s nem szabad emberként?” – kérdi Fülöp herceg a dráma elején. Yvonne-nal való találkozása után a trónörökös úgy érzi, fel kell lázadnia minden konvenció ellen. Szabadságvágya a társadalmi normák kötöttségein túl az ösztönök és az emberi természet korlátait is feszegeti.

Eljegyzi Yvonne-t, aki így bekerül a királyi udvarba, s ettől kezdve a próbakő szerepét játssza: Yvonne-hoz fűződő kapcsolatában a történet valamennyi szereplőjének felelnie kell a Fülöp által feltett kérdésre. Yvonne néma jelenléte katalizátorként hat. Szerepe nem egyéb, mint egy színpadi séma megtestesülése. Yvonne mint drámai alak nem létezik, csak mint szerep.

Gombrowicz hőseinek alapvető, belülről fakadó igyekezete: mindenáron megtalálni egymást. „Szükségem van az emberekre. Nem azért, hogy szót értsek velük. Csupán azért, hogy életjelt adjanak.”- írja. Hősei azonban nem értenek szót – nem képesek rá -, csupán „életjelt” adnak egymásnak: így lesz az Yvonne az életről gondolkodó drámai látomás, nyelvi vegyület...

Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, legfőbb fórumnak tekinti: a kezdetektől fokozott érdeklődést tanúsít a narrátor és a közönsége közti sajátos kapcsolat iránt.

Ha a modern művészet fő törekvése – mint Susan Sontag állítja -, hogy „túljusson a pszichológián”, akkor ez Gombrowiczra föltétlen érvényes, s e vonatkozásban némileg rokonítható az antiszínház képviselőivel. Mint író azokra a civilizációs sémákra hivatkozik formaként, melyek a nézők tudatában élnek: Gombrowiczot a néző tudati „megrázkódtatása” érdekli. (Pályi András)

 

szinhaz.org, 2020. január 27.

Az alkotók ajánlója:

„Hol van az a törvény, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam, s nem szabad emberként?” – kérdi Fülöp herceg a dráma elején. Yvonne-nal való találkozása után a trónörökös úgy érzi, fel kell lázadnia minden konvenció ellen. Szabadságvágya a társadalmi normák kötöttségein túl az ösztönök és az emberi természet korlátait is feszegeti.

Eljegyzi Yvonne-t, aki így bekerül a királyi udvarba, s ettől kezdve a próbakő szerepét játssza: Yvonne-hoz fűződő kapcsolatában a történet valamennyi szereplőjének felelnie kell a Fülöp által feltett kérdésre. Yvonne néma jelenléte katalizátorként hat. Szerepe nem egyéb, mint egy színpadi séma megtestesülése. Yvonne mint drámai alak nem létezik, csak mint szerep.

Gombrowicz hőseinek alapvető, belülről fakadó igyekezete: mindenáron megtalálni egymást. „Szükségem van az emberekre. Nem azért, hogy szót értsek velük. Csupán azért, hogy életjelt adjanak.”- írja. Hősei azonban nem értenek szót – nem képesek rá -, csupán „életjelt” adnak egymásnak: így lesz az Yvonne az életről gondolkodó drámai látomás, nyelvi vegyület...

Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, legfőbb fórumnak tekinti: a kezdetektől fokozott érdeklődést tanúsít a narrátor és a közönsége közti sajátos kapcsolat iránt.

Ha a modern művészet fő törekvése – mint Susan Sontag állítja -, hogy „túljusson a pszichológián”, akkor ez Gombrowiczra föltétlen érvényes, s e vonatkozásban némileg rokonítható az antiszínház képviselőivel. Mint író azokra a civilizációs sémákra hivatkozik formaként, melyek a nézők tudatában élnek: Gombrowiczot a néző tudati „megrázkódtatása” érdekli. (Pályi András)

WITOLD GOMBROWICZ: YVONNE
Fordította: Pályi András

Ignác király: Mesés Gáspár
Margit királyné: Lukács Andrea
Fülöp herceg: Jáger Simon
Kamarill: Erőss Brigitta
Izabella: Dőry Brigitta
Yvonne nagynénje / Innocent: Zsenák Lilla

Rendező-díszlettervező: Balázs Zoltán
Jelmeztervező: Németh Anikó
Mozdulatszobrászok: Erőss Brigitta, Jáger Simon
Kreatív producer: Huszár Sylvia
Produkciós vezető: Balázs Katalin

Bemutató: 2020. 01. 25. Fészek Művészklub, Színházterem, Budapest

 szinhaz.org, 2020. január 27.

- A Bruno Schulz novelláiból összeállított színdarab szavak nélküli

Két évvel ezelőtt a Maladype Társulat Dada Cabaret című előadásának premierje úgy maradt meg bennem, mint a legnagyszerűbb dolog, amit valaha színpadon láttam.

Azóta másodszor is elmentem rá, és ha műsoron lett volna, 2018-ban is megtettem volna. A Balázs Zoltán által rendezett, a dadaizmus születésének századik évfordulóját ünneplő produkciót követően azonnal tudtam, hogy ezután nem leszek képes ugyanazzal a szemmel előadásokat nézni. Az a bizonyos léc rettenetesen magasra került.

Emiatt úgy vetettem bele magam a társulat egy újabb műsorszámába, hogy még az ajánlóját sem olvastam – a Dada cabaret elégséges ajánlólevél volt. Így ültem be az Augusztus című összművészeti előadásra, amelyet szintén Balázs Zoltán vitt színpadra a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Kar ötödéves színművész hallgatói szereplésével. A meglepetés pedig már csak a Trip hajó sötét termében ért. A Bruno Schulz novelláiból összeállított színdarab ugyanis teljesen szavak nélküli – tánccal, különleges emberi kompozíciókkal, szimbolikus gesztusjátékkal kommunikál, gyönyörködtet és késztet gondolkodásra. Ahol a nyelv megszűnik, ott az interpretáció szerepe felértékelődik. Ekképpen pedig nem mindegy, hogy a befogadó ismeri-e a lengyel író novelláskötetét, amelynek sűrítménye a darab alapjául szolgált.

Balázs Zoltán örömmel veti el a hagyományos színházi mintázatokat, hogy aztán a lebontott, szétforgácsolt darabkákból valami megmagyarázhatatlanul és szokatlanul újat, de érvényeset teremtsen. Az Augusztus is ékes példája ennek. Nincs egyetlen fő, szervező narratívája, hacsak nem maga a szervezetlenség az alakító egység. Hiszen egységes, nagy történet nélkül próbál elmondani egy kerek egészet. Valamit erről a világról, az ellentmondásos logikai rendszeréről. A megismerés vágyának és lehetetlenségének abszurd együtteséről.

A darab úgy teremt világot, hogy közben lerombolja azt. Az idő mint lineáris egység eltűnik. Egyszerre jelenítődik meg minden: fantasztikus és banális, szép és csúnya, bugyuta és komoly, kollektív és individuális, rettenet és méltóság, halál és élet. A szereplők mesés és mitikus lényekké válnak, hogy aztán a következő pillanatban lelketlen, mechanikus eszközként használják őket az emberek. Az emberek, akik a fegyelmezett közösségből parányi, jelentéktelen morzsaszemként hullanak ki, hogy mire épphogy egy csipetnyi értelmet találnának önnön magányukban, észrevétlenül ismét betagozódjanak a töb­biek közé.

Az előadás magával ragadja a nézőt, nem ad sok időt, ebben van az ereje és a gyengesége is. A precíz, jól kimunkált és ügyesen koreografált játék által megjelenített mágikus realista képek magukhoz delejezik az embert, ugyanakkor a megfeszített figyelem is sokszor kevés, hogy a rengeteg ingerrel kezdeni lehessen valamit, és egyre erősebben érezhetjük úgy: a célkitűzés, hogy a sok kis történet egy nagy, emergens egészet alkosson, nem valósul meg. A beszéd hiánya az előadás egy bizonyos pontján egyre szembetűnőbb, sajog az ember makacs lelke az emberi szó után, dacára a rengeteg jól kivitelezett jelenetnek. Hogy mindebben mekkora szerepe van annak, hogy én nem ismertem Schulz novelláit, afelől nincs kétségem. Kemény aktivitást vár el, és egyenrangúnak tekinti a nézőket az Augusztus. Arra csábít, hogy közösen alkossunk egy nagy értelmet, még ha ehhez le is kell mondanunk a legkézenfekvőbb kommunikációs formuláról.

Varga Bence, Magyar Hírlap, 2019

Aranyló napfény, búzamezők, csillagos éjszakák, álmok, hajnali harmatfátyol. Rezzenéstelen ereje a délnek, megpihenő fénye a délutánnak, a sárga és a zöld tánca. Aratás és számbavétel. Az ősz sugallata, az elmúlás finom hártyája lengi be az időt, s teszi fel a kérdést, elérted-e, amiről álmodtál.

Az augusztus – teljében a nyár még, de – magában hordozza a betakarítást, az új kezdetet. A nyár utolsó hónapja, melyben el kell engedni a mozdulatlan forróságot, az évszak tomboló hatalmát, rejtélyes ígéretét. Ha kimondjuk e megfoghatatlan időszak nevét, emlékezünk. Hol télen, mikor azt mondjuk, tavaly augusztusban, hol pedig előreszaladunk, majd augusztusban. Várunk. Magunkra, a vágyainkra, a régmúltra. Beleköltözünk egy érzésbe, mert ez az idő soha nem semleges: hol a szabadság kezdete, hol pedig a vége, de nem érzésnélküli, mert maga az átmenet, a felkészülés. Az elkövetkezőkre vagy a visszatekintésre, mely kér belőlünk. Az augusztusnak adni kell.

Bruno Schulz Fahajas boltok című novellafüzérének különleges világa és a Maladype színház művészei Balázs Zoltán gondolati erdejében szintén minket óhajtanak. Nem egy odavetett darabot belőlünk, hanem a teljességet. Kérnek, hívnak, csábítanak, és ezt már akkor is lehet tudni, amikor még csak az út elején állunk. Bruno Schulz ugyanis dús világát szavak gazdagon díszített fűzérével ékesíti, szavakból szőtt tarka szőnyegen repíti olvasóját, de hogyan lehetséges ezt a világot visszaadni, ha kivonjuk a betűket, elvesszük ezeket a szavakat?

A nonverbalitás meg tudja-e festeni a vásznat? És ha mit sem tudunk se a szerzőről, se a könyvről, se a benne foglalt körmondatokról, már akkor is szembesülünk magunkkal, vajon fogjuk-e érteni? Képesek vagyunk-e érezni, figyelni, észlelni, együtt lélegezni? Tudunk-e befogadni, ha nem kapunk szavakból font kötelet, amibe kapaszkodhatnánk? Amint mondtam, itt adni kell.

Az pedig, hogy adni kell, az egyik legnagyobb csoda lehet, ha sikerül. Nem érdemes viszont előreszaladni, ahogy a nyári esték tompa melege sem szokott sürgetni. A gondolkodás szükségessége nélkülözhetetlen alkotóeleme a Maladype művészeti utazásainak, így a színpadon búzaszemek válogatása közben érjük hőseinket, csillogó, színes selymek és a fekete kontrasztos ölelésében, miközben a tér teljes befogadása érhető tetten elnyúló, kezdeti mozdulataikban. Uralják a padlót, a levegőt, a kitett zsákokat, almákat, az alakzatot, melyet felvesznek, mi pedig felelünk a hívásra; a mozdulatok ritmusos kibontakozása magához ragadja képzeletünket. Elindulunk velük. Kilenc fiatal és tehetséges művész, köztük a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett hallgatói, a juniorok, kiknek vizsgaelőadása elevenedik meg, és két oszlopos, szenior művész, az aranyló fénnyel bevont Szilágyi Ágota és a nagyszerű átváltozó, Bödők Zsigmond, régi kedvenceink.

Ahogy a karok és lábak hullámoznak, a szereplők egyszerre közelednek s távolodnak, így válik érezhetővé az egység, mely e társulást mozgatja. A tekintetek ereje, a távolságok váltakozása, a hívás és taszítás ösztönössége. A reagálás tudatos figyelme, az izgalom a másik keltette hangulat visszatükrözésére maga a kifejezés leplezetlen eredete, elrejtetlen igazsága a belső rezdülésnek. Olyasfajta tudatosság, melyet spontaneitás járhat át és teremthet meg, s e játék keretei meghagyják a művészi megszületés önazonosságát, azt, hogy megszemélyesítői, a maguk belső késztetése szerint is részesei legyenek az interakciónak. E folyamat része a megosztott színpad használata, ahol az egyes mozzanatok lazán, mégis harmonikusan illeszkednek egymáshoz a tér különböző pontjain, hálóként fogva föl az inspirációs mezőben gomolygó művészi erőket.

Társa e térnek a kísérőzene és a szövegek műfaji sokszínűsége, ami kötőanyaga lesz a előadásnak. Speciális, egyedi mozgáselemek kombinációit vonultatják fel, helyet adva a fantáziának, a változásnak, és annak a szavak nélküli információcserének, mely mind párban, mind csoportos egységben tapintható – a szenvedély, a féltékenység, a csábítás, a düh, a magára hagyottság érzékelhető, látható az arcokon, a mozdulatokon, a gesztusokon, követhető a tetteken. E nonverbális eszköztár bravúrosan kezelt ecset a játszók kezében, a színpaletta teljes skáláját kikeverik, s tiszta, könnyed mozdulatokkal hordják vászonra érzéseiket és rezdüléseiket, egyedi tónust adva a kép egészének. Olyat, amit szeretünk nézni.

Miért szeretjük nézni, ha egy szóval nem említettük még, hogy miről szól az Augusztus? Miért, miről szól egy augusztusi este? – kérdeznénk vissza. Hangulatokról, vágyakról. S erről szól a Bruno Schulz inspirálta előadás is, melynek nincs egységes, egyetemes értelmezési köre, se klasszikus történetvezetése, de épp ez az erőssége.

Várja, hogy adjunk, méghozzá emlékeket, érzéslenyomatokat, adjunk hozzá fantáziát, töltsük ki, fedezzük fel, hogy nekünk mit jelent a közelség, a tánc vagy akár egymás leköpése. Mit hoz ki ez belőlünk, hová tud elrepíteni, vagy éppen hol lennénk e pillanatban most? Mit vált ki elemi volta: tetszést, félelmet? Akarjuk-e ezt a világot? Vágyunk-e vissza a gyerekkorba, melyet megidéz, vagy mindez valami más, távoli? Elértük-e, amiről álmodtunk? Válaszolni kell.

Felelni arra a tisztaságra és eredetiségre, mely Balázs Zoltán alkotásainak mindig esszenciája, amit társulata színről színre megvalósít, átadva magát neki. A szavak sokszor elfednek és félrevezetnek – sugallja Schulz, és ez a szavak nélküli transzformáció igazat ad neki, ugyanis ott van benne a gyermeki felfedezés tisztasága, a beszéd előtti igazság, amikor még minden megtörténhet, mert a gyermek figyel, magába szív majd kifejez, és tökéletesen érthető anélkül, hogy egy szót is szólna. Mert mondanivalójának őszintesége átszüremlik és hat, mert nincsenek benne hazugságok, színlelés, csalás, hízelgés – a világ csalárd dolgai.

Az Augusztus tiszta és romlatlan manifesztuma a belső világ kifejezésének, nem óhajt titkolni, se elrejteni; ott és akkor enged a megszületés lehetőségének, a pillanat múló, de örök érvényű teremtésének, és teszi ezt bátorsággal, hévvel, ám közben érzékkel ügyelve a formára, azt soha fel nem áldozva.

A történet ezért magát írja, bennünk is írja. Megszületik az alkotókban és bennünk; ahogy a művészek kapcsolódnak, úgy kapcsolódunk mi is világukhoz, s kitölthetjük magunkból, saját történeteinkből mindazt, amit látunk, hallunk, befogadunk. Ez az a ritka alkalom, amikor csak együtt születhet meg az élmény, ahol a színészek és mi is felépítünk egy láncolatot. Hogy ez egyezik-e? Nem biztos. Hogy egyezik-e bárkiével? Az sem.

Az viszont igen, hogy ha nem félünk figyelni, magunkban elmerülni, az érzésszínház történetdarabkáit kiegészíteni, akkor Balázs Zoltán vezetésével olyan augusztusi varázslatban lehet részünk, mely egyedi és megismételhetetlen. Alkotás csak nekünk, személyre szabottan. A mi saját történetünk, amelyet csak nekünk játszanak el, mert mi is kellünk hozzá, hogy létrejöjjön. Az Augusztus a saját imaginációs terünkben megteremtett szellemi ajándék, amihez nyár este sem kell. Csak ők és mi. Szavak nélkül.

Simon Sára, Criticai Lapok, 2019

– Augusztus a TRIP Hajón - 

Kellemes fény, melyről a búzatábla jut eszembe. Esős napon a pajtában rekedni, sült almát enni a vásár forgatagában, focizni a haverokkal, miközben a késő délutáni nap melege cirógatja a hátamat. Bruno Schulz Fahajas boltok című novelláskötete alapján Balázs Zoltán rendezett előadást Augusztus címmel a TRIP Hajón. A Maladype Színház előadásán jártunk.

A Maladype produkciója száz meg száz asszociációt ébresztett bennem, minden jelenet egy árnyalattal másabb hangulatot árasztott. Mégis, mindegyikben van valami, ami miatt a szövegalap egyértelmű közös nevező lesz. Ez a szál pedig annak a gyermeknek a nyara, aki valamikor a befogadó volt. Olyan képek és érzetek vannak a középpontban, melyek bizonyos formában mindenki számára ismerősek lehetnek, mintha valamely különös utazásra hívna a társulat a múltba, a gyermekkorba, a Fahajas boltok nosztalgikus világába. Egyben érdekes megfigyelni az emlékezés mechanizmusának megjelenését, ahogy egyik kép folyik a másikba, az érzet langyosodik, majd átfordul. Ettől lesz igazán izgalmas élményben részünk, ez az, ami az előadást dinamikussá, figyelmet megragadóvá teszi.

Ugyanakkor formailag is különleges mindaz, ami a színpadon történik. Az előadás szereplői átéléssel közvetítenek, szavak nélkül. A nonverbalitás azonban, úgy gondolom, nem teszi nehezebben emészthetővé a darabot, hiszen a cél itt elsősorban nem is a történet közlése, sokkal inkább egyfajta érzelmi bevonás, amelynek elsődleges eszköze a nyelvi jelen túlmutató a kép. Ezt taglalva akár olyan véleményre is juthat a néző, hogy a látottak a mozgásszínház határát súrolják, mégsem lépik át azt, hiszen a főszerepben nem a test áll, hanem a gondolat kifejeződése, illetve a néző, még ha nem a hagyományos értelemben véve is, de gondolkodtatása. Hiszen az emlék (merthogy emlékképeket látunk) maga is gondolat, még ha érzelemmel társul is. Ugyanakkor nem szabad elsiklanunk a zene fontossága felett sem. A színészek nem táncolnak, hanem a szó legtisztább értelmében játszanak a zenére. A szereplők a régebbi, már jól ismert társulati tagokon, Bödők Zsigmondon és Szilágyi Ágotán kívül a társulat új tagjai, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett hallgatói, akik hihetetlen energiával alkotnak világot a szemünk előtt. Csodálatos nézni azt, ahogyan játékosságból remekmű születik.

Bár a darab nem szövegközpontú, különböző szimbólumok jelennek meg a színpadon, melyek kitágítják az értelmezési lehetőségeket. A búzamag, a zsákok, az alma egyfajta termékenységszimbólumként kísérik végig a történéseket; jelképezhetik a kamaszkorban feléledő szexuális kíváncsiságot, erre több utalást is találhatunk. Ám ha nem ezen a vonalon futtatjuk végig gondolatainkat, pusztán a természetet is jelképezhetik, az anyaföld ajándékait; általában pozitív asszociációkat vonnak maguk után. Ezeken a tárgyakon kívül a kellékhasználat nem jellemző, ahogyan a díszletet is csak az elme festi a háttérfüggönyre. Ettől a látvány letisztult, egyszerű lesz, a színészek maguk töltik be a befogadóban keltett bármiféle hiányérzet nélkül a teret.

Az előadás kedves, játékos és érzékeny. Rövidsége kissé “hirtelen érintett”, de semmiképp sem kellemetlenül, hiszen úgy gondolom, nem percre mérik a színház értékét.

Mindenképp ajánlom az alternatív szerelmeseinek és azoknak, akik valami újra, valami (jó értelemben) „csöppet sem kőszínházira” vágynak. Mindemellett az előadások után sokszor beszélgetésre invitálja Balázs Zoltán társulatvezető a nézőket, melyek emlékezetes élmények lehetnek befogadó és alkotó számára egyaránt. Pátosz nélküli magasművészet élő, hús-vér figurákkal.

Molnár Flóra, f21.hu, 2019

A Maladype, az egyik legprogresszívebb hazai független társulat következő bemutatójához igazán különleges teret választott: a Fészek Művészklub színháztermét, ahol január 25-én mutatják be Witold Gombrowicz magyarul legtöbbet játszott drámáját, az Yvonne, burgundi hercegnőt.

Az első magyar nyelvű Gombrowicz-premier a Vígszínházban volt 1978-ban. Az Operettet egy évvel később követte a kaposvári Esküvő. Az Yvonne...-ra 1983-ig kellett várni, pedig a lengyel író-drámaíró már 1958-ban megírta a darabot, amit Veszprémben Krystian Lupa vitt színre. (Az azóta világhírűvé vált rendező – és nem túlzást ezt állítani róla – vajon emlékszik erre a munkájára?)

Ismerjék meg a dráma alapkérdéseit Pályi András, a mű fordítójának segítségével! (A darabot ide kattintva olvashatják el.)

„Hol van az a törvény, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam, s nem szabad emberként?” – kérdi Fülöp herceg a dráma elején. Yvonne-nal való találkozása után a trónörökös úgy érzi, fel kell lázadnia minden konvenció ellen. Szabadságvágya a társadalmi normák kötöttségein túl az ösztönök és az emberi természet korlátait is feszegeti. Eljegyzi Yvonne-t, aki így bekerül a királyi udvarba, s ettől kezdve a próbakő szerepét játssza: Yvonne-hoz fűződő kapcsolatában a történet valamennyi szereplőjének felelnie kell a Fülöp által feltett kérdésre. Yvonne néma jelenléte katalizátorként hat. Szerepe nem egyéb, mint egy színpadi séma megtestesülése. Yvonne mint drámai alak nem létezik, csak mint szerep.

Gombrowicz hőseinek alapvető, belülről fakadó igyekezete: mindenáron megtalálni egymást. „Szükségem van az emberekre. Nem azért, hogy szót értsek velük. Csupán azért, hogy életjelt adjanak.”- írja. Hősei azonban nem értenek szót – nem képesek rá -, csupán „életjelt” adnak egymásnak: így lesz az Yvonne az életről gondolkodó drámai látomás, nyelvi vegyület...

Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, legfőbb fórumnak tekinti: a kezdetektől fokozott érdeklődést tanúsít a narrátor és a közönsége közti sajátos kapcsolat iránt.

Ha a modern művészet fő törekvése – mint Susan Sontag állítja -, hogy „túljusson a pszichológián”, akkor ez Gombrowiczra föltétlen érvényes, s e vonatkozásban némileg rokonítható az antiszínház képviselőivel. Mint író azokra a civilizációs sémákra hivatkozik formaként, melyek a nézők tudatában élnek: Gombrowiczot a néző tudati „megrázkódtatása” érdekli.

A Maladype 2001-ben alakult, művészeti vezetője Balázs Zoltán rendező. A név jelentése lovári nyelven „találkozás”, ami magában foglalja az elmúlt 18 évben folyamatosan változó, alakuló társulat filozófiáját: a találkozásokat az új színházi formákkal, a közönséggel, a más színházi rendszerekből és kultúrákból érkező, kalandra vágyó művészekkel, alkotótársakkal. A Maladype történetét több korszakra oszthatjuk, a legutóbbi 2018 őszén kezdődött: akkor indult el az „ÖT KAPU”, egy korspecifikus színház-metodikai koncepció és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/-gondozó program. Az elképzelés egyfajta szakmai javaslatcsomag a színpadművészet megújítása számára, amelyben Balázs Zoltán több műfajra kiterjedő, hazai és nemzetközi terepen szerzett színházi ismereteire, pedagógiai tapasztalataira alapoz. A program kutatói a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végzett fiatal színészek, akikkel Balázs Zoltán egy kurzus keretében készítette el az Augusztus című előadást. Az osztály tagjai együtt maradtak, az Augusztussal – túlzás nélkül mondhatjuk – bejárták a világot.

Előadásaikat évekig a Mikszáth téri Bázison láthatta a közönség, onnan azonban önhibájukon kívül el kellett jönniük: a lakásszínház beázott, a technikai eszközök, valamint a repertoáron lévő előadások díszletei és jelmezei tönkrementek. Az új produkció így kifejezetten a Fészek terére, abból inspirálódva készül, a társulat szándéka szerint az Yvonne a nézők és az alkotók mai viszonyára reflektáló párbeszéd lesz a közönséggel. A produkció rendezője és díszlettervezője Balázs Zoltán, jelmeztervezője Németh Anikó, és akik játsszák: Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Zsenák Lilla.

Papageno, 2020. január 21.

 

Fordította: Pályi András
Rendezte: Balázs Zoltán

„Hol van az a törvény, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam, s nem szabad emberként?” – kérdi Fülöp herceg a dráma elején. Yvonne-nal való találkozása után a trónörökös úgy érzi, fel kell lázadnia minden konvenció ellen. Szabadságvágya a társadalmi normák kötöttségein túl az ösztönök és az emberi természet korlátait is feszegeti. Eljegyzi Yvonne-t, aki így bekerül a királyi udvarba, s ettől kezdve a próbakő szerepét játssza: Yvonne-hoz fűződő kapcsolatában a történet valamennyi szereplőjének felelnie kell a Fülöp által feltett kérdésre. Yvonne néma jelenléte katalizátorként hat. Szerepe nem egyéb, mint egy színpadi séma megtestesülése. Yvonne mint drámai alak nem létezik, csak mint szerep.

Gombrowicz hőseinek alapvető, belülről fakadó igyekezete: mindenáron megtalálni egymást. „Szükségem van az emberekre. Nem azért, hogy szót értsek velük. Csupán azért, hogy életjelt adjanak.”- írja. Hősei azonban nem értenek szót - nem képesek rá -, csupán „életjelt” adnak egymásnak: így lesz az Yvonne az életről gondolkodó drámai látomás, nyelvi vegyület...

Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, legfőbb fórumnak tekinti: a kezdetektől fokozott érdeklődést tanúsít a narrátor és a közönsége közti sajátos kapcsolat iránt.

Ha a modern művészet fő törekvése - mint Susan Sontag állítja -, hogy „túljusson a pszichológián”, akkor ez Gombrowiczra föltétlen érvényes, s e vonatkozásban némileg rokonítható az antiszínház képviselőivel. Mint író azokra a civilizációs sémákra hivatkozik formaként, melyek a nézők tudatában élnek: Gombrowiczot a néző tudati „megrázkódtatása” érdekli.

(Pályi András)

Szereplők:
Ignác király: Mesés Gáspár
Margit királyné: Lukács Andrea
Fülöp herceg: Jáger Simon / Ádám Kornél
Kamarill: Erőss Brigitta
Izabella: Dőry Brigitta / Vincze Erika
Yvonne nagynénje/Innocent: Zsenák Lilla
Yvonne: XXX

Alkotók:
Rendező: Balázs Zoltán
Díszlettervező: Balázs Zoltán
Szcenikus: Katona-Koós János
Jelmeztervező: Németh Anikó
Mozdulatszobrászok: Erőss Brigitta, Jáger Simon
Kreatív producer: Huszár Sylvia
Produkciós vezető: Balázs Katalin

Bemutató: 2020. január 25., Fészek Művészklub, Színházterem

Az előadás időtartama: 80 perc

Turné:
23. Kartágói Színházi Napok, Tunisz, Tunézia - 2022
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy, Románia - 2022
Stúdió Színház, Marosvásárhely, Románia - 2022
Mozaik Országos Színházi Találkozó, Kápolnásnyék - 2022
Művészetek Háza, Kisvárda - 2022
Katona József Nemzeti Színház, Kecskemét - 2022
V. Pristinai Nemzetközi Színházi Fesztivál, Koszovó - 2021
Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros - 2021
Bitef Színház, Belgrád, Szerbia - 2021
XXX. Without Borders Színház Fesztivál, Cieszyn, Lengyelország - 2021
XIV. Nemzetközi Gombrowicz Fesztivál, Radom, Lengyelország - 2020

Díjak:
Fődíj - XIV. Nemzetközi Gombrowicz Fesztivál, Radom, Lengyelország - 2020
Közönségdíj - XIV. Nemzetközi Gombrowicz Fesztivál, Radom, Lengyelország - 2020
Kollektív színészi munka díja - XIV. Nemzetközi Gombrowicz Fesztivál, Radom, Lengyelország - 2020

Támogatók: EMMI, NKA, MMA

Köszönjük az együttműködést a Duda Éva Társulat csapatának.

Ősszel indult a Balázs Zoltán által megfogalmazott „ÖT KAPU” elnevezésű korspecifikus színház-metodikai koncepció és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/gondozó program. Az elképzelés egyfajta szakmai javaslatcsomag a színművészet megújítására, amelyben a független színházi alkotó több műfajra kiterjedő, hazai és nemzetközi terepen szerzett színházi ismereteire, pedagógiai tapasztalataira alapoz. A Maladype társulatának junior tagjait bemutató interjúsorozatunkban most Dőry Brigittával, az ÖT KAPU program kutatójával beszélgetünk.

- Miskolcon nőttél fel, onnan jelentkeztél a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakára. Miért vonzott ez a pálya? Hogyan kerültél Zalaegerszegre, majd Budapestre a Maladype társulatába?

- Körülbelül másodikos korom óta színésznő szeretnék lenni. Nagyon szeretek játszani, szeretem az embereket, a pörgést. Soha nem tudtam magam egy olyan szakmában elképzelni, ahol reggeltől estig egyhelyben kell ülnöm. Szerencsére a családom maximálisan támogatta elképzeléseimet és soha nem akartak olyasmit rám erőltetni, amit nem szeretnék. Drámatagozatos középiskolát végeztem, majd egy évvel később felvételt nyertem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábszínész szakára. Romániában nem osztatlan a színészképzés, ezért három év után újra felvételiznem kellett és csak ekkor kerültem a színészosztályba. Még ebben az évben megkeresett Bartal-Kiss Rita a zalaegerszegi Griff Bábszínház művészeti vezetője, hogy szerződjek hozzájuk. Elfogadtam az ajánlatot, így az egyetem utolsó két évét már a bábszínházi teendőimmel párhuzamosan végeztem el. A színházi évadtervet nem volt egyszerű összeegyeztetni az egyetemével, a rengeteg utazással, de amikor a tudomásomra jutott, hogy Balázs Zolival lesz lehetőségem dolgozni, akkor minden tekintetben prioritást élvezett a vele való közös munka. Pár éve már találkoztam Zolival és a Maladype társulatával, ezért pontosan tudtam, hogy mit képviselnek; biztos voltam benne, hogy számomra ez nagy lehetőség. Ekkor még nem sejtettem, hogy mennyire meghatározó lesz ez az újbóli találkozás az életemben. Most pedig hat osztálytársammal együtt itt vagyok a Maladypében...

- Milyen körülmények között találkoztál korábban Zolival? Mi vonzott a gondolkodásmódjában?

- Középiskolás éveim alatt a miskolci Vasgyárban volt egy kortársművészeti fesztivál, ahol a színházi projektet Zoli irányításával a Maladype színészei vezették. Meghatározó volt számomra a velük való közös munka. Úgy emlékszem, hogy a tábor után játszottam el először a gondolattal, hogy felvételizzek Marosvásárhelyre, mert tudtam, hogy a színház több színésze is ott végzett. Az is megfordult a fejemben, hogy jó lenne egyszer hozzájuk tartozni és Budapesten játszani. Zoli a táborban egy nagyon speciális színházi látásmóddal ismertetett meg bennünket. Már a két hetes munkafolyamat első napján leszögezte, hogy nem lesz semmiféle bemutató, mert ez a találkozás nem erről szól. Ehelyett sokat beszélgettünk, improvizáltunk, és végül a miskolci Vasgyár tárgyalótermében egy tárgyalás keretében megvitattunk egy a miskolci embereket érintő fontos ügyet. Az ok-okozati összefüggésekre, valamint a logikai és retorikai fordulatokra épülő játékban mi voltunk az ügyvédek, a tanúk, a bíró és az esküdtszék. Ez az esemény mindenki számára nyitott volt és a fiktív tárgyalás idejére bárki részesévé válhatott a rendhagyó játéknak. A legnagyobb élményt az jelentette számomra, hogy a társulati tagok mellett, a nézők is velünk játszottak. Együtt gondolkodtunk, vitáztunk és érveltünk.

- Ma mik a legfontosabb gyakorlatok, amelyeket megtanulhatsz Zolitól?

- Zolinak kifogyhatatlan a figyelme és az energiája, így következetes kérlelhetetlenséggel bátorít minket a koncentrált, gazdaságos és produktív munkára. Sikerült felnyitnia a szememet a színészet sokoldalúságára és újratervezhető jellegére. A közös munka során olyan beidegződéseimre hívja fel a figyelmemet, amelyeket eddig nem vettem észre magamon. Játékomban például néha a legjelentéktelenebbnek tűnő grimaszok vagy mozdulatok válnak a leghangsúlyosabbá; ha nem tanulom meg uralni őket, könnyen ellenem fordulnak és az eredeti szándékaimmal ellenkezőleg hatnak. Zoliban a leginspirálóbbnak a színházművészet értékei iránti elkötelezettségét tartom és a különböző gyakorlatok által szeretném az általa kidolgozott ÖT KAPU kutatóprogramban megfogalmazott célokat és eszközöket minél komplexebben megérteni és elsajátítani.

- Fontos számodra a futás. Idén már a Maladype csapatát erősítetted. A futás által megtanult lazítási folyamatokat hogyan tudod kamatoztatni a színpadi jelenlétnél, a próbafolyamatoknál?

- Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, mert eddig ilyen nagyszabású futóversenyen még nem vettem részt. Tankó Erika ötlete volt, hogy nevezzük a színházat a „Fut a színház” elnevezésű maratoni váltóversenyre és Fekete Róberttel, Bartha Lóránddal kiegészülve képviseljük a Maladype társulatát. Büszkék vagyunk, hogy negyedik helyezést értünk el és csak kevéssel csúsztunk le a dobogóról. Korábban több évig kézilabdáztam, de abba kellett hagynom, mert a színház egyre nagyobb teret kapott az életemben. A mozgásról azonban képtelen voltam lemondani, ezért kezdtem el jógázni és futni. Nagyon szeretem a futást és jó látni, hogy egyre több ember űzi ezt a sportot, ráadásul a színészek körében is egyre népszerűbb. Engem fizikálisan és mentálisan is feltölt, kikapcsol. Rendesen igénybe veszi a testemet és a lelkemet, de van egy olyan pozitív hatása, amitől jobban összpontosítok, és állóképességem, kitartásom is folyamatos edzésben van. Egy-egy nehezebb nap után tökéletes levezető.

- Bábszakot végeztél. Milyen plusz készségeket ad ez a gondolkodásodhoz, a színészi eszköztáradhoz? Hogyan tudod kamatoztatni ezt a tudást a Maladype társulatában és hogyan tud kiteljesedni az ÖT KAPU program által?

- Fontosnak tartom, hogy egy színész más művészeti ágakkal, irányzatokkal és műfajokkal is szoros kapcsolatot ápoljon. Ilyen számomra a bábművészet, az animáció technikája. Azért is szeretek a Maladypében dolgozni, mert tudom, hogy itt számít ez a fajta plusz tudás. Zolinak több legendás bábelőadása is született már, így biztosra vehetem, hogy közös munkánk során igényt tart majd bábos képességeimre. A Maladype előadásai is gyakran épülnek a teremtő-teremtmény kettős funkciójára és a színház játékról alkotott filozófiája is megengedi, hogy egy tárgy, egy anyag – formájában vagy mozgásában – szimbolikus jelként működjön. A bábművészet hagyományai és korszerű törekvései egyaránt igénylik a kreativitást és az újragondolás, az újraértelmezés képességét. Az ÖT KAPU koncepció éppen erre az alkotói rugalmasságra ösztönöz.

- Miért érzed sajátodnak az ÖT KAPU programot, a kutatási folyamatban való részvételt?

- Egy olyan csapatjáték részese lehetek, ahol vakon megbízhatok a társaimban. Kiváltságos helyzet, hogy végzős osztályként együtt kaptunk lehetőséget a Maladypében a szakmai fejlődésre és a megmutatkozásra. Az ÖT KAPU által vizsgáljuk magunkat, a színházat, kutatjuk a részeket, keressük az összefüggéseket, átfedéseket, amikből idővel kiteljesedik az egész. Sok mindent máshogy látok és érzékelek amióta a színház-metodikai program kutatója lehetek. Minden alkotói gesztusban az emberi tényezők jelenlétét keressük. Számomra talán a legesszenciálisabb az „emberszínész” fogalma. Színpadon és azon kívül egyaránt. Zoli sokszor emlékeztet minket arra, hogy a színészek többsége könnyen elfelejti, honnan jön, és időnként érdemes újra emlékeztetni őket, hogy valaha ők is „csak” emberek voltak. Mi minden előadásunk után tartunk közönségtalálkozót, ahol elbeszélgetünk a nézőkkel és ezek a személyes hangvételű találkozások nagyon sok emberi impulzussal gazdagítják színpadi jelenlétünket. Ez a fajta emberközpontúság, a közvetlenség, szerintem nagyon vonzóvá teszi a játékunkat. Talán ennek köszönhető, hogy vannak nézők, akik többször is megnézik az előadásainkat.

- Mit vársz a következő három évtől?

- Biztos vagyok benne, hogy ahogy eddig, ezután is sokat fogunk utazni, turnézni külföldön. A magyarországi társulatok közül csak keveseknek van lehetősége olyannyira részévé válni a világszínházi áramlatoknak, fesztiváloknak és szakmai fórumoknak, mint a Maladypének, ezért különösen boldoggá tesz, hogy én épp egy ilyen társulat tagja lehetek. Ősszel bemutatjuk a TAO támogatás hiánya miatt elmaradt előadásunkat és olyan kutatóintézetekbe látogatunk el, ahol neves rendezők, színházi alkotók sajátos módszereivel ismerkedhetünk meg egy-egy workshopon. Mindezek mellett továbbra is keresünk, kutatunk, figyeljük a körülöttünk lévő világot, és megpróbálunk lépést tartani a változással. Arra vágyunk, hogy anyagilag kiszámíthatóbb helyzetbe kerüljünk, és hogy itthon jobban megbecsüljék társulatunk munkáját, szakmai alapú elkötelezettségét és kitartását. Kíváncsian várom az elkövetkező időszakot, hiszen jubileumi évad előtt állunk – a Maladype a 2019/2020-as évadban 18 éves lesz!

Szegő Hanna, Színház.org, 2019

Ősszel indult a Balázs Zoltán által megfogalmazott „ÖT KAPU” elnevezésű korspecifikus színház-metodikai koncepció és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/gondozó program. Az elképzelés egyfajta szakmai javaslatcsomag a színpadművészet megújítása számára, amelyben a független színházi alkotó több műfajra kiterjedő, hazai és nemzetközi terepen szerzett színházi ismereteire, pedagógiai tapasztalataira alapoz. A Maladype társulatának junior tagjait bemutató interjúsorozatunkban most Fekete Róberttel, az ÖT KAPU program kutatójával beszélgetünk.

- Hogy kerültél a színház közelébe?

- Erdélyben születtem, Szászrégenben. Kiskorom óta vonzott a színpad, tagja voltam a városi bábcsoportnak és a helyi zeneiskola negyedévente megrendezésre kerülő zongorakoncertjein is örömmel léptem fel. Tizennégy éves koromban elkerültem Kolozsvárra, a Református Kollégiumba, ahol diákszínjátszó előadásokban is részt vettem. A Maladype többi junior tagjával ellentétben én nem Marosvásárhelyen végeztem az alapképzést, hanem Kolozsváron, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Színház- és Filmművészeti karának színész szakán, Szilágyi-Palkó Csaba osztályában. Egy idő után úgy éreztem, hogy új emberekre, új impulzusokra van szükségem, ezért eldöntöttem, hogy felvételizni fogok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (MME) mesterképzésére, B. Fülöp Erzsébet osztályába, akiről nagyon sok jót hallottam. Későbbi osztálytársaimat, jelenlegi kollégáimat már a felvételi előtt megkedveltem.

- Ennyire fontos számodra a környezet, a csapat, hogy mennyire inspirálnak, akikkel közösen dolgozol?

- Nagyon fontosak számomra az engem körül vevő emberek és a színházi közeg pozitív ingerei. Igyekeztem mindig rátalálni arra a közösségre, ahol az alkotó energiák és a kreatív erők dominálnak. Elengedhetetlen az egyéni motiváció, de nem lehet fontosabb, mint mindannyiunk közös ügye, a készülő előadás. Sokkal produktívabbnak érzem magam, ha a kialakuló előadás légkörét nem fertőzi meg valamelyik kollégám egója. Szeretek a próbán eltévedni, elveszni, de ehhez segítő szándékú alkotótársak és bizalom is szükséges.

- Jól tudom, hogy négy nyelven beszélsz?

- Igen, és már színpadon is használtam mindegyik nyelvet. A marosvásárhelyi mesterképzés ideje alatt a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színházban játszottam egy román és angol nyelvű előadásban (Rocky Horror Picture Show), valamint két német nyelvű előadásban is (Woyzeck, R.U.R. – Rossum’s Universal Robots). A román nyelvet már óvodás koromban elsajátítottam és a román szomszédainkkal gyakoroltam. A német nyelvvel is kiskoromban találkoztam. Édesapám munkájának köszönhetően beszélt németül, engem pedig dühített, hogy nem értettem. Igyekeztem „felzárkózni” hozzá és a líceumban főtantárgyammá választottam, később érettségiztem is belőle. Angoltudásomra a filmekből, a sorozatokból és az iskolai tananyagból tettem szert.

- Ma már a Maladype társulatában vagy. Hogy kerültél Balázs Zoli látószögébe?

- Zolival akkor találkoztam először, amikor egyetemünkön megrendezte számunkra az Augusztus című előadást. A próbafolyamat rendkívül inspiráló volt. Később, egy bukaresti konferencia során, ahová engem az MME delegált, ismét találkoztam Zolival. Ő éppen a Gardéniát rendezte az Odeon Színházban. Sok mindenről elbeszélgettünk és felmerült az a lehetőség is, hogy kipróbáljam magam a Maladype társulatában. Nagyszebenben ekkor még nem voltam társulati tag, de már játszottam néhány előadásban és jelezték, hogy számítanának rám a következő évadban. Így először velük kellett egyeztetnem erről a lehetőségről. Constantin Chiriac, a színház igazgatója, ismerve Zoli személyét és munkásságát egyértelműen támogatta ezt az elképzelést és arra biztatott, hogy a Maladypét válasszam. A nagyszebeni színház arra is hajlandó volt, hogy futó előadásaimat a Maladype programjához egyeztesse. Mindig arra törekedtem, hogy igényes szakmai kihívásokkal és igazi változásokat indukáló lehetőségekkel kerüljek kapcsolatba. Nyitott vagyok minden olyan impulzusra, ami számomra még ismeretlen alkotóterületek lehetőségeit tárja fel. Ilyen például a filmezés. Szeretem provokálni, tesztelni magam. Az egyetemen kaptam egyfajta alaptudást, de nem érzem azt, hogy ez elegendő lenne ahhoz az általam keresett minőséghez, amit pályakezdőként kijelöltem a magam számára. Ezért volt fontos szempont, hogy olyan színházi műhelybe kerüljek, ahol lehetőségem nyílik a folyamatos tanulásra, a próbákon túli kurzusokon való részvételre.

- Az ÖT KAPU program kutatójaként hogyan érvényesülnek ezek a szándékaid?

- Úgy tekintek a programra, mint egy összefüggő gyakorlatsorra, ami által letisztulnak bennem a különféle beidegződések, és idővel megtanulom szétválasztani a színészi eszköztár hiteles és hiteltelen összetevőit.

- Mi a program íve, milyen mérföldkövek vannak benne?

- Olyan szakmai-emberi felismeréseken alapuló elméleti-gyakorlati stádiumok ezek, olyan brainstormingok, amelyek során mindannyian az aha-élményt tapasztaljuk meg; hogy tudtunk bizonyos dolgokról, de nem tudtuk elhelyezni őket holisztikusan. Különböző asszociációs játékok által jutunk el a színházcsinálás ok-okozati kérdéseihez. Azt a kereső-kutató és megújuló színházi folyamatot keressük az ÖT KAPU által, amelyben az alkotó és a néző képessé válik újra rácsodálkozni a színházművészet alapvetéseire. A program lényege a hosszú távú érzékenyítési folyamat.

- A Zolival való közös munka által egy újfajta munkamódszert ismertél meg. Milyen új impulzusok, gyakorlatok szervezik a következő három év fejlődési koncepcióját?

- Zolira nem csupán rendezőmként vagy igazgatómként tekintek. Olyan alkotótárs, aki folyamatosan provokál és abban is segít, hogy a már meglévő tudásomat (újra)rendszerezzem. Az is fontos a számára, hogy az ÖT KAPU programban elsajátított ismeretanyagot a későbbiekben minél komplexebben meg tudjuk mutatni és tovább adni. Zoli életstílusa és életfelfogása is olyan energiát áraszt, ami elengedhetetlen a Maladypére jellemző színházcsinálási folyamatokhoz. Ő mindannak az ellentéte, ami sok rendezőből hiányzik. Nála éreztem először azt az igényt, hogy ne csak a részleteket vizsgáljam meg, hanem az egészet és a próba utána is gondolkozzak el az aktuális feladaton és annak különféle vonatkozásain. Amióta együtt dolgozunk, megtanultam magamban is érvényes párbeszédet folytatni a közösen érintett témák és gondolatok kapcsán. Ez a gondolkodásmód, amelybe Zoli nap, mint nap beavat minket, színészként és emberként is nagyon sokat jelent számunkra egy színháztudatosabb jövőkép kialakításában. Azt gondolom, hogy tíz év múlva többet fog érni, mindaz, amit itt tanultam, mintha most megaprodukciókban statisztálnék jó pénzért. A turnékon szerzett sokféle tapasztalat is – aminek köszönhetően változatos színházi kultúrákat és merészen kísérletező alkotókat ismerhetünk meg a világ minden tájáról -, hozzájárul folyamatos fejlődésünkhöz.

Szegő Hanna, Szinhaz.org, 2019