Elemek megjelenítése címkék szerint: Maladype

Hogyan lehet egy polgári lakás szobájában egy kozmikussá felnagyított nap alatt bejárni az egész világot és választ kapni létünk legelemibb kérdéseire? Egy időmértékes verselésű szöveggel, némi beatbox-szal kevert operával, és bravúros színészi megoldásokkal. Ennek az egyvelegnek a megvalósítására tett kísérletet Balázs Zoltán és a Maladype.

A napokban szomorúan olvastam, hogy több nagyszerű gimnáziumi kötelező olvasmány került a szakadék szélére, mert a középiskolás diákok számára lassan élvezhetetlenné válnak ezek az alkotások. A felsorolásban olyan nagy hatású művek szerepeltek, mint a Bánk bán, Az ember tragédiája vagy épp a Csongor és Tünde. Ez a három nagy dráma mind a magyar romantika alappillérei közé tartozik az irodalmi kánonban. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért lehet egyre nehezebben érteni és élvezni őket, de be kell látnom, hogy bonyolult nyelvezetük, töredékességük és szövevényes cselekményük miatt valóban egyre inkább nehezített pálya lehet a fiatalabb generációknak, ha olvasott szövegről van szó. Színházi alkotók számára mégis olyan játszóterek ezek a világok, amikben a 19. század óta folyamatosan kipróbálják magukat fiatalabb és idősebb, kőszínházi és független alkotók egyaránt, ezzel is elősegítve azt, hogy megmaradjanak ezek a sokak szerint már kissé nehezen olvasható, de a mai napig páratlanul izgalmas szövegek és történetek. Balázs Zoltán Csongor és Tünde rendezésében minden időtlenné válik, ahol megkérdőjelezhetetlen, hogy a dráma alapszövetéhez mindig volt és lesz is közünk.

A színlapon szereplő elemek már önmagukban kissé ellentmondásosak, a szó jó értelmében, hiszen a parányi lakásszínházi térben, a prózai színészeken kívül, szoprán, mezzoszoprán és tenor hangfekvésű előadók szerepelnek. A játék mégis Fekete János "Jammal” szájdobolásával kezdődik. A felütés frappáns, a szokatlan hangeffektek képzeletben máris átrepítenek egy különös, földöntúli helyre. Egy kissé átalakított, kiselejtezett teniszbírói székkel találjuk szemben magunkat. Ennek a világnak a tetején ül Mirigy (Kéringer László) és az ölében alvó aranyfürtös Tünde (Szilágyi Ágota). Habár az általános olvasat szerint a magyar népmesék boszorkányalakjai többnyire nők, a boszorkánymestereket Európa-szerte mégis férfinak képzelték el a különböző hiedelmekben és hitvilágokban. Balázs Zoltán nemtelenné tette a gonoszt ebben az előadásban, ahol egy földig érő, csipkegalléros, női ruhába bújtatott tenor minden földi baj okozója, akinek vérben forgó szemei elől minden tekintet menekülne. Az ijesztő hatások mellé több látványos és egyben kissé komikus elemet is csempészett Mirigy karakterébe a jelmeztervező (Németh Anikó) és a rendező. Ilyen például a Tim Burton fantáziavilágát idéző piros hajszerkezet Kéringer László fején, de Silviu Purcărete Mefisztója is eszünkbe juthat, az ominózus boszorkányszombat jelenetben. A csilingelő hangon éneklő Tünde egyetlen bajtársa a neki prózában felelő Ilma (Tankó Erika), akinek csak mesebeli ruhája jelzi, hogy már ő is Tündérhonhoz tartozik, szíve visszahúzza tenyeres-talpas szerelméhez, Balgához (Bödők Zsigmond). A darab egész zenei rendszere hamar megérthető, hiszen a transzcendens, nem evilági lények fennkölt énekbeszédben szavalják Vörösmarty sorait, míg a halandó, földi emberek szóban fejezik ki magukat, az eredeti műhöz híven, megannyi megmosolyogtató trágársággal és alpárisággal.

Az előadás egyik érdekessége, hogy Csongort és Tündét is Szilágyi Ágota formálja meg, az ókori görög színjátszás hagyományaiból ismert „egy test, egy lélek” szellemiségében, pontosabban, „az Én és a Másik” gondolatának jegyében, hogy a rendező koncepcióját idézzem. Az egymást kiegészítő, és az egymás nélkül élni nem tudó szerelmesek itt valóban összeolvadnak, Sáry László zenéje pedig varázslatosan végigrepíti őket és minket is a nem mindennapi utazáson. Az ördögfikat és a nemtőket a három operaénekesnő (Balogh Eszter, Denk Viktória, Sipos Marianna) alakítja, akiknek a jelmezéről és parókáiról leginkább a kilencvenes évek sci-fi sorozatai jutnak eszembe: mintha most szálltak volna le arról az űrhajóról, aminek kapitánya az Éj birodalmának királynője. Egymással folyton civakodó éles hangjukban rengeteg a játékosság és a gyermeki báj, de az emelkedett pillanatokat is sokszor ezeknek a tiszta, kiváló minőségű operaénekléseknek köszönhetjük. A történet végére Tünde lemond halhatatlanságáról és prózára vált, Csongor viszont, aki csalódik a három vándor (Bartha Lóránd) által felkínált földi örömökben, operában kezd el beszélni. A kezdetben virágzó kerthez és a tündérfához visszaérve Tünde megtalálja szerelmét, aki szó szerint mindvégig ott volt az orra előtt. Elfoglalja a bírói szék tetején azt a helyet, ahol kezdetben Mirigy trónolt, és ölébe hajtja kedvese fejét, fokozva a dráma szerkezetének folyamatos körkörösségét.

A boldogság megtalálása és a közben megtett út fontosságának kérdésköre nem korhoz kötött, a művészi megjelenítésnek viszont jót tesz, ha annyi humort, ötletet és újszerű gondolatot visznek bele az alkotók, mint Németh Anikó, Sáry László és Balázs Zoltán hármasa. Így talán nekünk is könnyebb a veretes verselésű Vörösmartyval tartanunk „örülni az éjbe”.

Rezek Bori, Revizoronline, 2017

Az “ezredforduló hercege” most a történelmi 'rongyos ripi-játék' élén Budapesten

A nemzetközileg elismert magyar színész-rendező, Balázs Zoltán az ezredforduló egyik legérdekesebb Hamletje volt. De nem csak egy, hiszen ő maga összesen 68 különböző Hamletet játszott el 2005 és 2007 között Tim Carroll rendezésében Budapesten. Nem tévedés: a címszereplő Balázs Zoltán volt az egyetlen változatlan eleme annak a különleges HAMLET-előadásnak, amelyet a londoni Shakespeare’s Globe Theatre akkori művészeti vezetője rendezett - persze az 1867-ben Arany János által magyarra fordított szöveg mellett (melynek 200. évfordulóját még a BBC is megünnepelte). Minden további szerepet véletlenszerűen választottak ki a nézők az előadás kezdete előtt; az egész előadás interaktív módon az adott közönségen múlott, nem csak reakcióikon, hanem az általuk hozott kellékek, zenék, és a választott játékterek által is. Minden egyes Hamlet-előadás egyben egy új premiert is jelentett.

A magyarok 21. századi generációinak

Balázs Zoltán vált “A” Hamletté.

Emiatt számos rajongó többször is látni akarta Balázs Zoltán minden alkalommal teljesen újszerű, kortárs interpretációját a dán herceg(ek)ről. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a legendás Hamlet, Balázs Zoltán egyfajta idollá vált sok fiatal és érett színházszerető számára, formálta Shakespeare-ről és a színházról alkotott képüket. 2006. július 14-én a Gedeon József (1956-2016) által alapított gyulai Shakespeare Fesztivál második szezonjában szerepelt a Hamlet. Pontosan 11 évvel később, ugyanazon a napon, július 14-én az azóta 40 évessé érett Hamlet, Balázs Zoltán a III. Richárdot játszotta ugyanazon a helyen, a gyulai várban, ugyanakkora sikerrel. Shakespeare Richárdja ugyancsak 1867-es szövegváltozatban hangzik el, de ezúttal Szigligeti Ede (a 19. század jelentős drámaírója) fordításában, a kiváló magyar színházművész, Zsótér Sándor rendezésében, aki Balázs Zoltánnal és társulatával gyakran dolgozik együtt, csakúgy, mint kreatív csapatával: Benedek Marival (jelmez), Ambrus Máriával (díszlet) és Ungár Júliával (dramaturg). A kellően posztmodern shakespeare-i muzsikát Szűcs Péter Pál komponálta, aki az előadásban az Irnok szerepét játssza. Balázs Zoltánon, a Maladype művészeti vezetőjén kívül szerepel az előadásban Bödők Zsigmond, Fila Balázs, Friedenthal Zoltán, Huszárik Kata, Kádas József, Márkus Sándor, Pallag Márton, Szilágyi Ágota és Tankó Erika.

A 2001-ben alapított Maladype Színház egy nemzetközileg elismert független színház Budapesten. A Maladype számos díjat kapott, egyaránt turnézott belföldön és nemzetközileg (olyan országokban, mint India, Irán, vagy az Egyesült Államok). A Maladype nem állandó támogatásokból, hanem pályázati forrásokból tartja fenn magát. Autonómiája azonban nem csak financiális, hanem a kreatív függetlenséget is jelent. Ez lehetővé teszi a társulat számára azt a művészeti szabadságot, ami a színházról alkotott elképzeléseinek is lényege. Filozófiájuk a “Kockázat és jutalom”. Játékosság, kezdeményezőkészség és reagálás - ezek a Maladype munkájának legfőbb sarokkövei. Színházi módszerük két fő elv köré összpontosul: az első elv a színészek folyamatos fejlesztése és karbantartása (mind fizikai, mind mentális értelemben). Másodszor, megközelítésük szerint az intenzív és folyamatos kapcsolatteremtés az alkotók és a közönség között, lehetőséget teremtve a kommunikációra. Az úgynevezett Maladype Bázis a társulat saját színházi tere egy lakásban, egy egyszerű 8. kerületi bérház első emeletén, amely egyaránt szolgál próbahelyként és előadótérként, és legalább 50 fő befogadására alkalmas. A Maladype-rajongók számára a Bázis egy intellektuális és spirituális sziget, egy igazi fórum a vélemények cseréjére, ízlésük formálására és személyiségük fejlődésére. A Bázis csaknem mindig fiatalokkal van teli, gyakran tinédzserekkel, de minden generáció képviselteti magát.

Másfelől a Maladype Bázis egyfajta kreatív tér is.

Akárcsak a Globe Színház, ahol (hasonlóan a moralitás-játékok szimultán díszletéhez) a Menny - Föld - Pokol (csapóajtóval) mint Makrokozmosz nyújt hátteret a játszók és nézők közösségét egybeölelő mikrokozmosznak, és ezzel is bizonyítja mottójának igazát, miszerint "Totus mundus agit histrionem...", azaz: "Színház az egész világ...". Tehát az egész univerzumot Shakespeare játszóterének tekinthetjük, ahol Hamlethez és III. Richárdhoz hasonló nagyszerű szerepeket hozott létre, leginkább Mr. Richard Burbage számára. Az otthon is egyfajta “imago mundi”, a “világ arcképe”. A Maladype Bázison az egész lakás egy valódi játszótérré alakul III. Richárd tragédiája alatt. Akár csak gyerekkorunkban, amikor történeteket, vagy még inkább a felnőttkort akartuk eljátszani, egyfajta mikrokozmosz jött létre a játékunkat figyelő közönségünkkel. A Maladype társulata ugyanezt teszi. Jelmezük hamis, de komolyan vett, akárcsak a gyerekeknél. Mint a tehetséges ripacsok. Pokrócok, rongyok csipeszekkel, sőt, biztonsági tűkkel felerősítve. Ami nem túl biztonságos... A kellékek játékok: festett játékkardok, apró dinoszauruszok, szappanbuborékfújók.

Talán hasonló Jacques Lacan Tükörszínpad nevű, pszichoanalitikus elméletéről szóló elképzeléséhez, “...a "tükör-stádium" Hamlethez illő módon "tükröt tart mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát" - épp most és mindörökké.
"Hisz" színésznek és történelemnek latinul ugyanaz a gyökere. Lásd "histrio" és "historia".

Szeretném felhívni a színházi rendezők és a Shakespeare fesztiválok figyelmét

a Maladype Színház Zsótér Sándor által rendezett III. Richárd előadására,

Balázs Zoltánnal a címszerepben.

Játékos, izgalmas, fantasztikus.

Bizonyosan szeretni fogják!

Darvay Nagy Adrienne, Linkedin.com, 2017

Eredeti cím: AFTER HAMLET: Zoltán Balázs as Richard III. - fordította: Sólyom-Nagy Fanni

Három ember kellett ahhoz, hogy ma a Maladype Színházban láthassuk III. Richárd angol király felemelkedésének és bukásának történetét. Elsőként említendő William Shakespeare, aki 1593-ban összeállította a szövegkönyvet, mely a megírást megelőzően több mint 100 évvel korábban történteket elevenítette fel, középpontba helyezve a címszereplőt, az 1485-ben megvívott bosworthi csatában elesett III. Richárd királyt. Ehhez a történethez nyúlt 2016-ban Zsótér Sándor rendező és Balázs Zoltán, a királyt alakító színész-igazgató, akik létrehozták a Maladype Színháznak otthont adó Mikszáth Kálmán téri lakásban az előadást, melyről ez a beszámoló szól. Az előadás rejtett háttérembere Szigligeti Ede, akinek fordításában 1878-ban először jelent meg magyarul Shakespeare drámája. A 20-ik században Vas István is lefordította a darabot, melynek szereplői az ő szavait mondják ma a magyar színpadokon, az ő szavai csengenek a darab mai nézőinek fülében.

Vas István fordításához képest Szigligeti szövege kevésbé bravúros, jóval nyersebb, a szavak régiesnek hatnak, a fordulatok nem maguktól értetődőek. De talán éppen ezért van, hogy Szigligeti szavai mélyebben belenyúlnak a Semmibe, melyből III. Richárd kétségbeesetten igyekszik kimenekülni, de mint tudjuk, hiába. Minél inkább jönne kifele, annál inkább kerül beljebb és beljebb, magával rántva egész udvarát.

III. Richárd nyomorék alakja a nyugati színházkultúra közhelye. Látszólag nincs hitelesebb forrás saját szavainál. Ő maga mondja magáról, mindjárt a darab legelején, hogy "cseljátékra nem születtem, sem udvarolni szerelem tükrének”" A folytatásban újra meg újra használva az "én" személyes névmást, nyomatékosítja az önmagáról kialakított rossz benyomást: “én zord veretű, s a báj fönsége nélkül, én, a kin elbénult e szép arány, s a bal természet megcsalt alkotásban, ferdén, bevégzetlen s idétlenül küldvén ezen élő világba, félig se készen, és oly sántán, félszegül, hogy az eb megugat, ha elbiczegni lát". Egy 1955-ben készült, a youtube-on látható angol filmben Laurence Olivier klasszikus tökélyben mutatja meg a gonosztettre felesküdő, gátlástalan nyomorék törtetőt.

A magyar fordítás nem képes visszaadni az önvallomásban újra meg újra visszatérő “én” által ütött társas űrt, hiszen a magyarban csak egy szó van az "én"-re, szemben az angollal, melyben az "I" éppen úgy az egyes szám első személyt jelenti, mint a “me”. Az "I" a másokkal nem törődő, gátlástalanul nyomuló “én”, míg a “me” az én másokban kialakult lenyomata, mely korlátozza, szabályozza, a közös cél felé tereli a zabolázatlan, gátlástalan "I"-t.

A darabban ez a gátlástalan, határokat nem ismerő én szólal meg, amikor a leendő III. Richard panaszos szavait halljuk arról hogy "I, that am not shaped for sportive tricks”, "I, that am rudely stamped and want love’s majesty", ‘I, that am curtailed of this fair proportion”, "I am subtle, false, and treacherous".

A Maladype Színházban III. Richárd szerepében Balázs Zoltán ugyan elmondja az önmaga testi megjelenését negatívan lefestő szavakat, de a herceg, akit látunk, távolról sem úgy néz ki, ahogyan azt maga mondja magáról. Balázs Zoltánra jó ránézni, teste nem idétlen, nem zord veretű, s mások szemével nézve nagyon is benne van a báj fönsége, mit önmaga magában nem hajlandó észrevenni.

III. Richárdot érzéki, vonzó, nemi erőt sugárzó testként láttatva Zsótér és Balázs szakítottak a darab szokványos előadásait éltető közhellyel, mely a külsőleg látható nyomorékság látványán élősködve juttatja el a nézőt a hatalom nyomorára vonatkozó nem túl eredeti következtetésig.

Egészen másként áll a dolog akkor, ha a herceg nyomoréksága csak képzelt, az “én” káprázata, mely csak azért jött létre, hogy hajtó ereje legyen a királyság akarásának. A herceg csak mondja, hogy gonosztevő akar lenni, valójában a hatalmat akarja, melyre nem illik sem a gonoszság, sem a jóság morális sémája.

A hatalomról Max Weber azt mondja, hogy az "legitim fizikai erőszak", más szóval az ölés joga. Aki a mindennapi életben öl (vagy ölet), az kilép az élet rendjéből, bűnt követ el és elveszíti jogát az életre. Nem így a szuverén uralkodó, aki ölhet és ölethet, hiszen mint Carl Schmitt mondja, ő kívül áll a renden, bár mégis hozzá tartozik, hiszen ő dönti el, ki a rend fenntartásához feltétlenül szükséges barát és ki a rendet fenyegető ellenség.

A hatalom a bűntelen bűnösség helyzete, mely leküzdhetetlen vonzerőt jelent azokra, akik én-je nem képes vagy nem tudja magára venni a rend jármát, s maguk akarják a rendet a maguk képére formálni. Van akinek ez sikerül, van akinek ez nem.

Shakespeare esettanulmánya egy sikertelen kísérletről szól. Zsótér és Balázs értelmezésében a balul végződő kísérlet kiindulópontja nem a test, hanem a lélek csonkasága, mely nem tűri el a tükröt, s önmagán kívül nem ismer mértéket. Az előadás szépségének és fenségének forrása a perverzitás, mely nem a herceg, utóbb király testéből, hanem én-jéből ered. Ez az én önmagát nem ismeri, de mások gyengéit a szó szoros értelmében halálpontosan felismeri és kihasználja. Mai terminológiával azt mondhatnánk, III. Richárd borderline személyiség, akit a modern pszichológia kellemes külsejű, megnyerő embernek ír le, aki mintha csak menekülne magától, másokat keres, kihasznál, pusztít, míg maga is a sor végére kerülve ideje korán elpusztul.

Az előadásban nincs szünet. Balázs Zoltán, a herceg, a későbbi király végig a színen van. Ő mindenkibe bele lát. Nagyszerű hatalomtechnikusként barátnak, szeretőnek hazudja magát, miközben nincsenek barátai, csak ellenségei, akiket cselvetéssel, erőszakkal, egyiket a másik után sorra elpusztít. Az udvar különös tenyészetként jelenik meg, ahol az udvar tagjai csúsznak-másznak a főszereplő körül, ki nyomorék, ki nem, de senki sincs köztük, aki átlátna a szitán, megértené, hogy milyen sors vár rá, miután elvégezte a feladatot, amit a herceg (később király) tőle elvárt. Férfiak és nők egyaránt beesnek a csapdába. Clarence elhiszi, hogy Richard szerető öccse. Hastings, York, Buckingham mind meghalnak, mert félreértik Richard tényleges szándékait. Anna elhiszi, hogy Richard szereti, jóllehet éppen férjét gyászolja, akit Richárd ölt meg. Erzsébet elhiszi, hogy gyermekeit azért ölette meg Richárd, hogy lánya az ő feleségeként királyné lehessen. Egyedüli kivétel Margit, a meggyilkolt VI.Henrik özvegye, akit a shakespeari játék hagyományaihoz híven férfi, Márkus Sándor alakít fantasztikusan.

A darab csodálatos pillanata a békülési jelenet, amikor az egyensúly esélye megjelenik, de mindjárt el is illan. Összegyűlik a haldokló Edward király köré az udvar, s mindenki szerető kezet nyújt mindenkinek. A társulat vérfagyasztó humorral adja elő a jelenetet, melyről kirí, hogy a békülés csak álca. Richard folytatja a harcot a hatalomért. A király meghal, de ő nem nyúl a koronáért. Ugyanazt teszi, mint korábban: tévedésbe ejti környezetét. Azt színleli, hogy nem érdekli a hatalom, nyűgös tehernek tartja, s a trón társas magányát nem cserélné fel a kolostori cella tényleges magányával, ahol Istennel társaloghat kedvére. Az unszolásnak nem tud ellenállni, megkoronáztatja magát. Király lesz, de bukott király.

Richard tragédiájának forrása lelki túlereje. A vég akkor jön el, amikor rádöbben arra, hogy én-je üres. Miközben ő mindenkit megismert, őt senki sem ismerte meg. Ez lett igazi fogyatékossága, emiatt kellett képzelnie azt, hogy teste "zord veretű", a "báj fönsége nélkül" készült. A Maladype Színház előadásában, Zsótér és Balázs interpretációjában III. Richárd tragédiája az önismerethiány. A nyomorék test tézisének eleven cáfolatául vitézül harcol a bosworthi csatában, s győzhetne, ha lenne, aki győzne benne. De nincs. Ő nincs. Kérdezi, hogy "félek magamtól?", amire azt válaszolja, hogy "Más itt senki sincs".

Richárd királyként bukott meg. Bűneinek a bukás a genezise. Tettei azáltal váltak bűnökké, hogy nem tudta a rendet megtartani, melyben ő volt a király. Gazemberré lett, de nem azért, mert akarta, hanem azért, mert nem volt ereje, hogy kilépjen magából, s megtalálja a hidat másokhoz, akik engedelmeskedő akaratára támaszkodhatott volna uralkodói akarata.

A Maladype előadása még ennél is tovább megy. Az előadás színhelye ugyanis egy lakás nappalija. A szereplők a hálószobából jönnek be és az előszobába mennek ki, vagy megfordítva. Mint egy család. Öltözékük nem királyi, nem udvari. Eszközeik riasztóan hétköznapiak. Balázs Zoltán szappanbuborékokat fúj, a gyilkosok játék kardokkal ölnek, a mártír hercegek gumi dinókkal játszanak.

A York család mi vagyunk.

Csepeli György, Mozgó Világ, 2016

Közel egyidőben került színre Shakespeare darabja, a III. Richárd a Maladype Színházban és a Gyulai Várszínházban. Az előbbi előadást Zsótér Sándor rendezte, és a színház vezetője, színész-rendezője, Balázs Zoltán játszotta a főszerepet. A gyulai előadást ifj. Vidnyánszky Attila rendezte, és a címszerepre a Nemzeti Színház színészét, Trill Zsoltot kérte fel. (A nyári két gyulai előadás után néhányszor a Nemzetiben került színre a produkció.) A két előadásról Bíró Kristóf ír.

Zsótér Sándor szobaszínházi előadást készített a III. Richárdból. Pontosabban egy szobában – a Maladype Bázis legnagyobb termében – zajlik a játék. Alig fér be hatvan néző a terembe, a székek a négy sarokba vannak helyezve, hogy maradjon némi hely középen játékra, illetve járás a szoba három oldalán nyíló ajtók között. Ebben a zsúfolt térben minden testközelben játszódik, talán túlságosan is közel a nézőkhöz. Ennek ellenére Zsótér nem akarja az intimitás érzetét kelteni, nem enged közel a szereplőkhöz. Miközben a szobaszínházi helyzet azt tenné lehetővé, hogy egészen közelről lássunk bele a figurákba, a rendező inkább azt szeretné, ha távolságtartással szemlélnénk őket. Mert nem közülünk való embereket látunk. Ezt az eltávolítást (is) szolgálja, hogy a pici játéktér nagy részét egy építkezési állványhoz hasonló, fém csövekből és lécekből álló emelvény foglalja el. Így már tényleg alig marad hely a mozgásra, és a játék – ha nem az állványzaton folyik – a három ajtó közötti járásokra korlátozódik. De az ajtók sűrűn nyitódnak, csukódnak, s ezzel igazi dinamikát adnak az előadásnak – mintha egy átjáróház kellős közepén ülnénk. A középső állványzat legfőbb funkciója az, hogy a nagy belmagasságú szobát vertikálisan tagolja, azaz teremt egy „emelt” szintet, egy felső játékteret, ahol többnyire váratlanul jelennek meg a szereplők. Ez mindig valahogy megbontja a jelenet addigi nézőpontjait. Különösen azért, mert az előadás egyes szakaszaiban egy középső szint is szerepet kap a játékban: az emelvény alatt keresztben egy bádogborítású asztal áll, amelyről leginkább egy húsfeldolgozó üzem juthatna az eszünkbe.

De Zsótértól távol áll a metaforikus gondolkodás. A díszletben (tervező: Ambrus Mária) inkább az a fontos, hogy a polgári lakásban meglepőnek és idegennek hat, ezáltal a szobát egyértelműen színházi térré változtatja át. Ugyanakkor a szerkezet látványa, szerepe egyértelműen az absztrakció felé mozdítja a nézői figyelmet, mint ahogy a jelmezek is. Benedek Mari különféle anyagú, színű, mintázatú plédekből, takarókból szerkeszt furcsa ruhákat a szereplőknek. Ahogy meglátjuk őket bennük (amelyek sokszor alig takarják a meztelen férfi felsőtesteket), nem arra gondolunk, hogy történelmi öltözékeket imitálnak, inkább arra, hogy ilyen lehet az, amikor a gyerekek jelmezbe öltözve magukra aggatnak mindent, ami épp a kezük ügyébe kerül. Ez a játékos, groteszk szemlélet fontos jellemzője Zsótér rendezői művészetének. Ő rendszeresen efféle különös jelzésekkel zökkenti ki a nézőket. A Maladype előadása is sokszor úgy mutatja a szereplőket, mintha gyermeki játékok résztvevői lennének. A kezdő jelenetben például a címszereplő szappanbuborékokat fúj a monológja közben. Aztán fegyverek helyett műanyag játék kardok szerepelnek. Később tényleges gyerekjátékok (például színes műanyag dinoszauruszok) is felbukkannak. Nevetünk, amikor meglátjuk őket, mert idegennek, különösnek érezzük az adott helyzetben. Ez a hatás szintén a történet eltávolítását szolgálja, teszi kívülről megítélhetővé azt. Az absztrakció terében és a groteszk játékosság közegében Zsótér a szövegre irányítja a figyelmet. Elsősorban azzal, hogy a nézőknek feladatot ad a befogadásával: az előadás Szigligeti Ede 1878-as fordítását használja. Bár a 138 éves szöveg tele van meglepő, nagy erejű kifejezésekkel (pl. kakadaemon; szögarczú), de a mai köznyelvhez szokott fül számára nem könnyű követni, mert nemcsak a kifejezéskészlete meglepő, hanem az építkezésmódja, a mondattagolása, a ritmusa is eltér attól, amit megszoktunk. Gloester például így beszél az előadás kezdetén a beköszöntött békekorról: „Zord Mars legyürte homlok-ránczait; / S most, a helyett, hogy vértes paripákon / Lelkét ijesztné ádáz elleneknek, / A nő-szobákban szökdös vídoran / A fuvolának kéjelgő szavára.” Balázs Zoltán lassan, tagoltan beszél, hogy hagyjon bennünket akklimatizálódni ehhez a nyelvhez. De ezután a szappanbuborékokkal való játéka megosztja a figyelmünket, így amikor maga a figura is bemutatkozik, első hallásra alig értjük, hogy mit mond: „Én, a kin elbénult e szép arány, / S a bal természet megcsalt alkotásban, / Ferdén, bevégzetlen s idétlenül / Küldvén ezen élő világba, félig / Se készen, és oly sántán, félszegül, hogy / Az eb megugat, ha elbiczegni lát”. Elsőre talán azért sem fogjuk fel, hogy mi a baj a figurával, mert a színész könnyed, fölényes hányavetiséggel beszél. A gesztusai erősebben hatnak ránk, mint a szavai. Ez akkor is így van, amikor arról beszél, hogy milyen szerepet talált magának az alkatával és késztetéseivel összeegyeztethetetlennek tartott világban. A színészi gesztus teljesen világos (az alak mintegy fölébe helyezi magát a kornak – s ezzel a többieknek is), miközben a fogalmazás módja kissé homályos. "Mert én a béke lanyha, lágy korában / Nem lophatom kedvtelve az időt, / Hacsak enárnyam’ lesve a napon, / Nem kémlelem saját rútságomat: / S ezért, mivel mulatni nem tudok, mint / Szerelmes e sok szép szavú napokban, / Elvégezém, hogy gazember leszek, / S utálom léha kéjit e napoknak. / Több cselt koholtam vészes kezdetül...”

Zsótér Szigligeti fordításának választásával azt éri el, hogy engedjük el a nyelvet, és tapadjunk rá a gesztusokra. Ne zavarjon bennünket, ha nem értünk mindent, mert a szavak úgyis csak arra valók, hogy átverjenek mindenkit. Az igazsághoz nem visznek közelebb. Ebből többet érzünk meg, ha mosolyogva követjük a játékokat, amit a szereplők egymással játszanak – hatalomért, szerelemért, érvényesülésért. Bohókás nekiveselkedéssel vetik bele magukat az elszánt küzdelmekbe, amelyek Zsótér rendezésében látszólag nem mennek vérre, mégis teljes életeket tesznek mérlegre. Az előadás könnyed iróniája súlyos tapasztalatokat rejt. Ennek érzékeltetésében nagyszerű társakat talál Zsótér a színészekben, Balázs Zoltán mellett elsősorban Kádas Józsefben, Friedenthal Zoltánban, Huszárik Katában, Fila Balázsban, Szilágyi Ágotában, de a többi játszóban is.

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése más utat választ. Más eszközöket használ abban is, hogy megismertessen a főszereplővel, illetve hogy bevezessen a darab és az előadás világába. A színen megjelenő Trill Zsolt Gloster szerepében Vas István 1947-es, közismert fordítását kezdi mondani: „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át. / Országunkról már elvonult a köd / S alámerült az óceán szívébe.” De ezután hangot vált: „Éljen bátyám, IV. Edward angol király, éljen, hisz béke van, nem fázom már.” Ennek a betoldásnak nyoma sincs Vas István szövegében, mint ahogy az is csak fokozatosan derül ki a darabból, hogy a lezárult harc IV. Edwardot segítette a trónra. Ezután a szereplő szabad variációját mondja a fordítás szövegének, majd ismét a helyzetet értelmező betoldással folytatja szavait Gloster: „Kik haltak értünk? Nem fontos”. És ironikusabb, szinte gúnyos hangra vált: „Az elesettek ajka helyett új mézes nyelven duruzsolnak és fürgén nyalnak be telt nőkkel teli eldugott lyukakba. Éljen! Hisz béke van. A becsületből siker lett. Egy számmal kisebb zakó, puha kézfogás, nagy színpad, peace. Így éldegél most az ország.”

A gyulai bemutató szövegkönyvét jegyző Vecsei Miklós az idézett betoldásokkal egyértelművé teszi, hogy Glosternek nem magával, hanem a korral, az ország és a világ állapotával van alapvetően baja. Abból is ez derül ki, amikor önmagáról beszél: „Csak én állok itt értetlen bambán, kit nem simogatni szültek, elkapkodott a természet, saját szülém szégyenére, torzan idétlen félkész küldött bicegni e görbe világra.” „Én ebben a fütyörésző békekorban nem tudom mással elütni az időt, minthogy rágódva testem torzulásán a napon nézem árnyamat.” Ebből a hangulatból születik az elhatározás is: „De most úgy döntöttem” – mondja figyelem felkeltően Gloster. De nem úgy folytatja, ahogy azt Vas Istvántól ismerjük, hogy „gazember leszek”, hanem azt mondja helyette: „játszani fogok”. Ezzel a változtatással a figura és a történet hangsúlyait is alapvetően átformálják az alkotók. Mindezt egy újabb betoldással is értelmezik, ami már az előadás indításánál világossá teszi Gloster céljait: „Hősszerelmes nem lehetek púpomtól” – mondja. De itt a púp is csak játék, egy gesztus, ami arra utal, hogy a púpost, a torzat is lehet játszani. Vagy bármi mást is, ami előre viszi az embert. „A korona két bátynyira van” – mondja Gloster Edwardra és a bátyjára, George-ra utalva. Közben fel is mutat a magasban függő koronára, amit megszerezni igyekszik, és ami később majd a fejére is kerül. „Hát nem lehetek más, mint...” – és itt elhallgat, mert a nézőktől várja a folytatást. De amikor nem találják ki, hogy mire gondol, akkor maga fejezi be a mondatot: „...gonosz, ki gyűlöli korának céltalanságát”. Ez a betoldás lényegileg értelmezi át a címszereplőt. A gonoszság nála nem determináló adottság, hanem a világ céltalanságával szembeforduló eszköz.

Vecsei Miklós szabadon kezeli a darabot is, az alapul vett fordítást is. Bár mondatokat átvesz belőle, teljes jeleneteket sohasem, azokat is vágja, szerkeszti. És bátran illeszt az előadásba új szövegeket vagy jeleneteket is. Például az egyértelműség szándékával egy zenés betoldást látunk, amely a York és Lancaster ág küzdelmét idézi fel a trónért, aminek záró mozzanatait tartalmazza a III. Richárd története. „Háborúztak. És azoknak a fiai is háborúztak. És azoknak a fiai is háborúztak...” – üvöltik a szereplők többségét alkotó főiskolás fiatalok a színpadon. A gyulai előadás nemcsak a szövegével, hanem utalásaiban, sőt színpadi jelzéseiben is igyekszik világosabbá, követhetővé tenni a történetet, amiből az is egyértelműen kitűnik, hogy a fiatal alkotók számára nem a darab közvetítése az elsődleges cél, hanem az ebből kibontott személyes mondanivaló megjelenítése.

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése markáns, eklektikus eszközöket használ, ami azt jelzi, hogy egyszerre keresi a teatralitás különböző formáit, ugyanakkor annak határait is feszegeti. Van, amikor a színészi indulat a meghatározó, például Margit (Szűcs Nelli) átkozódási jelenetében és a belőle kibomló perpatvarban, amelyben a legmarkánsabb figura a királynő, Margit (Eszenyi Enikő). Máskor szinte burleszk jelenet formálódik abból, ahogy a két gyáva gyilkos megjelenik George (Hegedűs D. Géza) cellájában. Aztán remek képeket is látunk. Ilyen például az Edward király (Hegedűs D. Géza) vezényelte kibékülési jelenet, amikor az egy-két szereplős „ölelkezések” ugyanúgy ironizálják a helyzetet, mint a hasonló tartalmú nagy tablóképek. (A Maladype előadásában is igen mulatságosra sikerülnek a kibékülések, ahogy például esetlenül összekapaszkodva körtáncot próbálnak lejteni az állványzat körül.) A gyulai előadásban azonban nem szeretetet fogadnak a szereplők, hanem azt: „elfelejtem, ami volt”. Ezt többször halljuk, szinte mindenki szájából, ami egy amnéziás ország kínos képzetét vetíti előre. Máskor harsány zenés betétekben üvöltik ki a fiatalok, hogy mi a bajuk a világgal. „Engem már álom nélkül szült az anyám” – halljuk ki például a dübörgésből. Vagy azt, hogy „óceánjárók füstölnek a tengeren, én meg itt nem szerethetek”, vagy azt hogy egyébként is senki és semmi vagyok. Másfelől pedig a „a lövészárkokat fűtőgázzal mérgezett lőpor tölti meg. Annyi a kiloccsantott koponya a világban, összezúzott láb, kimetszett szemgolyó, levágott láb, széttört álkapocs. Otthontalan milliók, üres lelkek, megtört szívek” – ez a világnyi fájdalom adja III. Richárd történetének hátterét ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében.

Egy későbbi jelenetben – miután Buckingham próbálja megszervezni (a darabban kevés sikerrel), hogy a nép kérje fel a trónra Richárdot – a közönség sorai közé mennek a szereplők, és könnyedén arról kezdik faggatni a nézőket, hogy szerintük jó király lenne-e Richárd. Meg hogy adnák-e a szavazatukat rá. És van olyan néző, aki igent mond (sőt olyan is, aki azt firtatja, hogy mennyit fizetnének a szavazatáért). És talán igazuk is van az alkotóknak: a tapasztalataink szerint egyáltalán nem képtelenség, hogy Gloster-Richárdot maga a nép válassza az egyeduralomra. A nézők megszólításának játéka nem a gonosszal való kacérkodást jelenti, hanem – az előadás más jelezéseivel összhangban – a hatalom valóságával való szembesítést a színpadon. És abban is igazuk van, hogy Richárd – ahogy az előadásban látjuk – semmivel sem rosszabb a többieknél. (Nagyjából Zsótér előadásából is ez derül ki.) Például ifj. Vidnyánszky rendezésében Edward fiai gonoszak és ostobák, s ezért nem is tűnik olyan nagy bűnnek, hogy Richárd eltakarítja őket az útból. (Zsótérnál az ifjú hercegek inkább az infantilis ártatlanságot képviselik. Az ő megölésük is egy olyan határátlépés, amelyet Richárd többször is elkövet, de igazán senki nem tulajdonít neki jelentőséget.)

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében a megszerzett hatalom groteszk képet ölt: Richárd két otromba oszlopmászó vas segítségével felkúszik egy földbeállított fagerendán a magasba, és több jeleneten keresztül ott kuksol. Merre is lehetne tovább lépni ebből a magasságból? Már csak kínos, abszurd próbálkozás, amikor a felesége, Lady Anna elveszejtését meg Edward és Erzsébet kiskorú lányának elcsábítását tervezi. Ez már az az állapot, amikor a manipulációt csak saját lendülete hajtja, többet már úgysem fog tudni elérni. Viszont pusztítani még igen erőteljesen képes.

Zsótér rendezése teljesen más eszközökkel, de hasonló eredményre jut. Mindkét előadás erősen megkurtítja a darab utolsó részét (Vecsei Miklós szövegkönyve radikálisabban). Egyik előadásban sem jelenik meg semmiféle ellenfél, akivel Richárdnak meg kellene küzdeni (csak a hírek érkeznek az ellenséges csapatok erősödéséről), így nem is lesz, aki Richárd helyébe lépve újjáépíthetné az országot. Csak a szakadék érzékelhető, amelybe Richárd is, a világ is lassan belehullik. Ezt például Zsótér a király egykori ellenfeleinek szellemjárásával jelzi: Richárd a saját belső démonaival küzd meg, és bukik el velük szemben véglegesen.

Ifj. Vidnyánszky rendezésében csillogó szigetelőszalagokból tekernek magukra nevetséges harci öltözékeket a csatában indulók. Aztán az égből aláhulló eső mos el mindent, majd a hangszórókból felhangzik egy Hamvas Béla-idézet a Richárdot játszó színész hangján: „Hálát adok neked, amiért megengedted, hogy a megsemmisülés szörnyetegét megismerjem. ... Mert ez az utolsó idő, amikor a rémet minden léleknek meg kell ismernie, és az utolsó tapasztalat, hogy a megsemmisüléssel együtt kell aludni. Nincs út vissza a Paradicsomba, és nincs kerülő, és nincs remény a javulásra... A világ száma betelt. Az utolsó napokhoz értünk, ne hagyj el bennünket a sötétségben és a sivatagban, hogy megláthassuk a te országodat, ámen.”

Shakespeare: III. Richárd

Maladype Színház

Fordította: Szigligeti Ede

Díszlet: Ambrus Mária
Jelmez: Benedek Mari
Zene: Szűcs Péter Pál
Produkciós vezető: Balázs Katalin

Dramaturg: Ungár Júlia

Rendező: Zsótér Sándor

Szereplők: Friedenthal Zoltán, Pallag Márton, Bödők Zsigmond, Balázs Zoltán, Kádas József, Fila Balázs, Márkus Sándor, Huszárik Kata, Tankó Erika, Szilágyi Ágota, Szűcs Péter Pál.

Bemutató: 2016. május 18.

Shakespeare: III. Richárd
Gyulai Várszínház, Nemzeti Színház

Zene: Kovács Adrián

Dramaturg: Vecsei Miklós Hasi

Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila

Szereplők: Trill Zsolt, Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza, Szűcs Nelli, Trokán Nóra, Dóra Béla, Patkós Márton, Vecsei Miklós Hasi, Kovács Tamás, Krausz Gergő, Böröndi Bence, Szabó Sebestyén László, Barta Ágnes, Bordás Roland, Berettyán Nándor, Gyöngyösi Zoltán, Lestyán Attila

Bemutató: 2016. július 13. (Gyula), 2017. január 10. (Budapest)

Bíró Kristóf, Ellenfény, 2017

 

Shakespeare nem abszurd. Zsótér Sándor ötletes rendezése azonban abszurdizálni akarja őt. Nemcsak a díszlettel és a jelmezekkel próbálkozik. A színpadkép ötlete, a sokféle módon kihasználható tákolmány középen egy építkezési állványra emlékeztet. A Maladype Színház III. Richárd előadásának kritikája.

Az abszurd meghatározó eleme a humor, ezért néha afelé vitte a darabot. Talán sosem hallottam még annyit kuncogni a közönséget egy III. Richárd előadás alatt, mint a Maladype Színházban.

Sokan próbálkoztak már Shakespeare abszurdizálásával. Tompa Gábor például Kolozsváron világhírű produkciókat hozott létre hasonló koncepciók mentén. Zsótér Sándor rendezésében a legfontosabb megmaradt klasszikusnak: Richárd figurája.

Balázs Zoltán természetes játékkal régies szövegbe ágyazva mégis olyan hatást ért el, mintha a saját monológjait mondaná.

Természetesnek tűnik az általa életre hívott szerep, amiben roppant egyszerűséggel dolgozik, ezért szívmelengető élmény a játéka már az első pillanattól fogva, amint belép a színre a lakás színház legnagyobb termébe. A gondosan összerakott figura játékossága megmutatkozik abban is, hogy buborékfújóval próbál kapcsolatot teremteni a közönséggel az elején, ami Brecht és az elidegenedési effektus óta az abszurd színház egy elemének tekinthető.

Az abszurd darabok nagyszerűsége abban rejlik, hogy kifelé beszél a játszó a közönséghez, miközben újfajta módon próbál kapcsolatot teremteni vele. A dialógusok során gyakran a nézők felé beszél a színész, ezáltal értelmezi a közönség a mondanivalóját, amíg a játszótársa elbeszél mellette. Richárd sok esetben az idővel is variál, játszik a szavakkal és az emberéletekkel is. Művészi módon és finoman töltötte ki az időt.

Zsótér Sándor megmutatta Shakespeare-ben az abszurd lehetőségét, ami eddig is izgalmas volt.

Ezt Jan Kott fedezte fel az 1960-as években. Ő írt Kortársunk Shakespeare címmel egy abszurd Shakespeare-interpretációt a nagy tragédiákról. Belőle inspirálódhatott Zsótér Sándor is. Balázs Zoltán színes figurát kelt életre, ami megköveteli azt, hogy a játszónak magas művészi mércéje legyen. Letisztultan, közérthetően kommunikál. Nem csak felmondja a szöveget, hanem megtanulja, átéli és beleviszi a titkot.

A Szilágyi Ágota játszotta Lady Anna ezzel szemben olykor erősít, néha gyengít a hanglejtésén, próbál hisztizni, de sajnálatos módon nem jön ki a csavar.

A szerepének a legszebb része az, hogy az egyik szerelemből miként csúszik át a másikba. Az ő szerelme az a szerelem, amit megsirat, ami elhagyta, mert megölték, miközben ugyanannak a szerelemnek a sírjánál talál rá egy másfajta szerelemre. A gyilkosba szeret bele. Szilágyi Ágota Lady Annája nem érzékelteti, hogy Richárd milyen hatással van rá.

Játékából hiányzik a drámai mélység, és átlagos nővé degradálódik, akinek nem tükrözi a jelenléte, hogy valóban érti szerepének jelentőségét.

Richárd és Lady Anna találkozója dramaturgiailag kulcsmomentuma az előadásnak.

Zsótér Sándor öncélú rendezői instrukciója miatt mind a három női szereplő ellentmondásosan melltartóban feszeng, szőnyegek fedik altestüket ruhacsipesszel rögzítve. Valójában mi lehet e meztelenkedés célja? A rendező hálátlan ötlete kivégzi a karaktereket. Olykor olyan érzésem támad, mintha főpróbán ülnék. A jelmezek a mosodában, a színészek magukra kaptak ezt-azt.

A rendezőt nem érdekli a női karakterek boldogulása. Az eredeti Shakespeare-műben Lady Anna által mutatja meg a szerző, hogy Richárd egy végtelenül vonzóan gonosz machiavellista figura, aki lehetetlen helyzetekben is képes győzni és hatással lenni másokra. Szilágyi Ágota nem érzi ezt, ezért vizuális hatásokkal próbál kompenzálni.

A történetben mindenki bosszúért liheg – ebből az erkölcsi fertőből profitál Richárd, aki már nem középkori király, hanem reneszánsz fejedelem.

Márkus Sándor komikus Margitja újszerű. Tetszik ez a szakállas és habókosan eszelős öregasszony, aki az állvány takarásából átkozódik és korhű színpadi hatásokkal él. A kisgyerekek dinoszaurusz bábokkal vannak jelezve, szimbolikusan felemlegetve a Towerben lévő gyermekeket. A trónörökösöknek írmagja sem maradhat.

Az 1592 körül írt királydráma az Erzsébet-kori tragikus hős felfogást adaptálja a 21. századra, az abszurdot megjárva. Szigligeti Ede klasszikus szövege és az abszurd elemek felvonultatásának az a célja, hogy érdekesebb figurának állítsa be Richárd alakját, és több nézőt vonjon be. A legérdekesebb talán az, hogy Gloster hercege nem válik gyilkossá. Nem a külseje vonzó: gnóm, púpos, sánta, ronda alak. Sokkal inkább az akarata és a céltudatossága lenyűgöző, amit partner híján bravúrosan mutat be.

Nagyon tetszettek a szöveg nélküli közjátékok, az apróságok jobban lekötötték a rendező figyelmét, mint a kulcsjelenetek.

Zsótér Sándor tudta azt, hogy ez a színész elviszi a vállán a legfontosabb jeleneteket, ezért rábízta a szerep megformálását. A szerelmi téboly megidézése elmarad. Vonzalomnak semmilyen nyomát nem érzem. Lady Anna köpve szapul, érzelmi kontaktust nem mutat. Richárd elmondja a maga kis monológjait. Monologizált szituációk összességét látom egy abszurd helyzetbe ágyazva.

Az előadás végén a zseblámpával kivitelezett monológ, ez a fekete-fehér árnyjáték, amiben megbomlik az elme, a halucinációk és a halálfélelem tombolása teszi fel a pontot az i-re. A zene is illik, a modernizált brit punk nóta szövege Richárd áldozatait sorolja.

A mellékszereplőkre is kitérve, Fila Balázs Hastings lordja jól felépített és átgondolt alakítás. Gesztusai helyén vannak, aktuálissá teszi az eljátszott karaktert. Továbbá a király kibékítése kifejezetten humoros és látványos. A látszatbékét burkoltan homoerotikus ábrázolással rajzolja meg a rendező. Clarence herceg meggyilkolása a pék asztalon háromszoros lézerkard szúrással pedig roppantul kimértre sikeredik. Pallag Márton négy különböző szerepben alakít, de jellemző ez több apróbb szereplőre is, akik váltakozva újabb és újabb szerepekben tűnnek fel. Néha kissé zavaró ez az átmenet nélküli arcváltás, ehhez szükséges, hogy a néző ismerje az eredeti darabot.

Bozóky Balázs, ContextUs.hu, 2017

Simon Sára, 2017

Shakespeare mindig aktuális, mindig műsoron van, sőt idén halálának 400. évfordulója miatt az Operaház is neki szentelte az egész évadját. Az Operaházban éppen a Maladype III. Richárd premierjének napján indították a Shakespeare-maratont (17-féle előadás 10 darab alapján, 31-szer két és fél héten belül - szinte elképzelhetetlenül sok, mindet megnézni lehetetlen), amelynek sűrű eseményei miatt sehogy sem tudtam korábban tető alá hozni ezt a bejegyzést. A Maladype öt idei előadására még látatlanba megvették az összes jegyet, így ennek a bejegyzésnek leginkább az a célja, hogy a jövő évi előadásokra felkészítsen, emiatt most már egy hét csúszás kevéssé lényeges. (Ezzel mentegetem magam, egy hete írom ezt, de eddig nem tudtam rászánni magam a posztolásra.)

A szerző 37 darabjának jelentős része saját kora aktuálpolitikai helyzetére reflektált, gyakori téma a hatalom és annak káros mellékhatása az emberi természetre, más-más királyok uralkodásához kapcsolódva a tíz királydrámában, a tragédiák többségében, de a színművekben és a komédiákban is . Mivel Shakespeare a piacról élt, ezért sejthetjük, hogy a közönség is szerette a cenzúra háta mögötti célozgatásokat és vette a lapot, pontosabban a jegyeket.

Ha összehasonlításként a mai pesti színházak kínálatát megnézzük abból a célból, hogy hány előadás foglalkozik hasonlóképpen a politikai hatalom (tágabban véve: politikusok helyzete, korrupció) kérdésével, akkor találunk most is számos ilyet, melyek közül a teljesség igénye nélkül kiemelhető például az Igenis, miniszterelnök úr! (Átrium), Át az ingoványon (Jurányi), A nadrág (Karinthy), A bajnok, Cukor Kreml(Katona), Hamlet (Örkény), Turandot (Radnóti), I.Erzsébet (Szkéné),Titkaink (Pintér Béla), A revizor (Víg), de a műsor túlnyomó részét mégis a kikapcsolódást ígérő produkciók teszik ki, amelyek óvakodnak még a politikához szorosan nem kapcsolódó társadalmi jelenségek vizsgálatától is. Lehet, hogy Shakespeare korában sem volt ez az arány más, nem biztos, hogy eldönthető, hogy a politikai jelenségek vizsgálatát az Erzsébet kor polgára vagy a mai magyar mezei néző szereti jobban viszontlátni a színpadról. Az viszont kétségtelen, hogy van ilyen témájú előadásokra igény most is, mert a felsoroltak rendszerint telt házzal mennek.

A darabról
A III. Richárd valószínűleg a tízből a legismertebb és a legtöbbet játszott királydráma, a köztudatba ebből a darabból került be a púpos király figurája, akihez jó néhány közhely is tapadt. A darab hatása annyira erős, hogy Yorkban évtizedekkel ezelőtt létrejött egy társaság, amely a király Shakespeare által megcsúfolt hírnevét szeretné helyreállítani és egy egész múzeumot is létrehoztak ebből a célból. Hiába minden, a karaktergyilkosság visszavonhatatlanul megtörtént.
A történet lényege széles körben ismert: Richárd eldönti, hogy gazember lesz, kiterveli, hogy kit hogyan fog semlegesíteni, aztán mintegy "szalámi taktikát" alkalmazva ellenfeleit elteszi az útból, királlyá választják, a segítőinek tett ígéretet nem tartja be, aztán hősiesen belebukik és jöhet a következő trónigénylő.
Egyszer - 15 évesen - egy balatoni nyaralás alkalmával a Shakespeare királydrámákat sorban végigolvastam, és már akkor egészen világossá vált, hogy minden darab ugyanerre a kaptafára készült (más-más személyiségek vannak a pozíciókban, de sokszor a nevek is egyeznek), amely jelzi, hogy a szerzőnek az volt az alapvető benyomása, hogy a történelem ismétli önmagát, mindig ugyanaz következik be, a szépreményű trónkövetelő óhatatlanul is besározza magát és elbukik. A III. Richárd annyiban különbözik a többitől, hogy a trónbitorló tudatosan visz véghez minden gonoszságot, miközben végig azzal is tisztában van, hogy mindez erkölcstelen. (Az előadáshoz készült szórólap ezt is kiemeli, de hangsúlyozza, hogy nem mellékes a környezet szerepe, amely lehetővé teszi, hogy a terveit megvalósítsa. Mindenki nyerészkedni akar, az más kérdés, hogy végül nem sikerül, mert adott szavát nekik sem tartja be Richárd, miután a trónt már elnyerte.)

INNEN célzottan Zsótér Sándor rendezéséről...

Zsótér Sándor két dolgot sem tesz, amely viszonylag gyakori a mai Shakespeare-előadásokban: nincs mindenki mai ruhákban, öltönyben-nyakkendőben-napszemüvegben, illetve nem rendez vérfürdőt a Maladype középső szobájában, karnyújtásnyira a szoba négy sarokba szétválasztott összesen ötven nézőtől. Ehelyett most is érezhető, hogy a csapata egységesen dolgozik: Ambrus Mária egy állványzatot helyez a középpontba (a játéktér kibővül), alatta egy bádogtepsi, amelyről azt feltételeznénk, hogy ez egy hentespult és véres lesz, de nem - ahogy egy, a rendezővel készült friss interjúból megtudható: egy pékasztal. Benedek Marinak jelmeztervezőként most talán a szokásosnál is kiemeltebb szerepe lesz. Nekem fontosnak tűnt - ehhez kapcsolódik a címválasztásom is -, hogy minden szereplőt takaró burkolt, amelyeket hol a derekuk köré csatolva, hol pedig a vállukra vetve hordtak. Természetesen a takaró jellege is kifejező - III. Richárdon egy vörös bársonyt idéző plüss van, míg Erzsébet-királynén tigris mintás, a gyerekeken pedig makulátlan fehér. A takaró nemcsak távolabbi asszociációkat hozhat (több szereplőnek is célja, hogy cselekedeteit elleplezze), de nekem egyértelműen az előadás JÁTÉK-mivoltát is hangsúlyozta, hiszen a gyerekek, esetleg iskolai amatőr színjátszók folyamodnának hasonló eszközhöz, amikor királyosdit játszanak. (A műanyag kardok is ezt a gesztust erősítik meg.) Ez aláhúzza azt is, hogy Richárd hangsúlyozottan szerepjátéknak tekint először próbálkozására és lehet, hogy ő lepődik meg legjobban, hogy sorozatosan sikereket ér el.

Ismertem valakit - ki hinné, magyar-angol szakos bölcsészhallgató volt -, akinek ez a darab volt a kedvence, ebből írta a szakdolgozatát és addig is éveken keresztül gyakran emlegette. Mindig hangoztatta, hogy a mű kulcspontja az Anna-jelenet, Richárd legnagyobb sikere éppen az, hogy képes maga mellé állítani valakit, akinek nemrég megölte a férjét. Ez után minden már szinte önmagától működik, úgy érezzük.

Én, talán azért is, mert eleget olvastam a művet és a többi királydrámát is, úgy látom, hogy a III.Richárd előadások buktatója az, hogy a folyamat kimenetele túlságosan jól előrelátható, kiszámítható és óhatatlanul is hullámzik a feszültség, pontosabban: eddig sosem láttam olyan III. Richárdot, amelyben ne éreztem volna, hogy időről-időre mégis unatkozom.

Jelenleg Balázs Zoltán derekasan állja a sarat, és nem valamiféle látható torzulásból, hanem Richárd alacsony önértékelésével magyarázza döntését. Helyenként kisfiús mosolyra húzza száját, mintha alapvetően játéknak érezné a gyilkosságokat, árulást, udvarlást.
A többiek rendszerint - ahogy Shakespeare társulatában ez megszokott volt - több szerepben is fellépnek, érezhetően elkülönítik ugyan ezeket, de mégis hajlamosabbak vagyunk egységesen tekinteni rájuk, mint azokra, akiket Richárd elnyom és kihasznál. Külön szín persze Friedenthal Zoltán IV. Edwardként, fekete maszk jelzi az arcán betegségét, Pallag Mártonra különösen a jóhiszemű clarencei hercegként emlékezünk, de a két ifjú herceg egyikeként is nyomot hagy fehér takarójában kissé bambán álldogálva. A másik fiú Bödök Zsigmond, aki szintén fregolizik, akárcsak Kádas József, Fila Balázs, Márkus Sándor is. Utóbbinak Friedenthal Zoltánnal együtt, bérgyilkosként van egy jó jelenete, amely az előadás egészéből - egy hét után is - kiemelkedik. Az előadás közben néhány alkalommal angol nyelvű dal szólalt meg, sokáig azt hittem, hogy a hátam mögötti hangszóróból. De nem, egyszer hátranézve felismertem Szűcs Péter Pált, akinek nagyszerű a kiejtése és ezek a zenei betétek feldobták az előadást, felélénkítő hatással voltak ránk.

Miután a Shakespeare királydrámákban elég kevés a női szereplő - a politikai játszmák hátterében, illetve áldozataként vannak jelen a nők jellemzően, kevésszer a szálak mozgatóiként, de amikor viszont igen, akkor emlékszünk rájuk. Az özvegy Lady Anna szerepében Szilágyi Ágotaugyan sokszor nem tűnik fel, de így is élesen vissza lehet rá emlékezni, a feszültség vibrál a két jelenet elejétől a legvégéig. Gyűlöli férje gyilkosát, mégis hozzámegy feleségül, képtelen ellenállni a csábításnak. A benne lejátszódó folyamatot hitelesen érzékelteti. Komolyan átkozódik, majd elbizonytalanodik és csak később ébred rá, amikor Richárd már meggyűrűzte, hogy Gloster hercegének jövendőbelije, akire átka vonatkozott, ő maga lesz.

Huszárik Katát emberemlékezet óta nem látta, hiszen sok évet töltött Szolnokon, mielőtt a Maladype előadásaiba bekerült volna. Erzsébet királynéként érezzük, hogy ő irányít a beteges IV. Edward helyett és nem könnyű megtéveszteni, tigrismintás takarója is kemény ellenfelet jelez. Richárdnak mégis sikerül. Anyósa, Tankó Erika, akinek módja volt megtapasztalni azt is, amikor a hatalom birtokosa volt és a bukást is. Kisebb szerep ez is, de szintén fontos, hogy a legidősebb generáció is képviseltetve legyen.

Balázs Zoltán mindenkit képes vagy átverni, vagy megöletni vagy maga mellé állítani egy időre. Végig bírja szusszal a két és egynegyed órás játékot, érezni a virtuozitását, élvezi a szerepet is, ahogy III. Richárd is élvezte Shakespeare beállításában az általa irányított színjátékot, amelynek nem nézői voltak, pusztán áldozatai.

A színlap kiemeli, hogy ugyan könnyen azonosítható lenne a jelen vagy a múlt diktátoraival, "de mégiscsak van egy döntő különbség: hogy ő tudatában van az erkölcsi világrendnek. Tudatosan választja a rosszat. Nem gondolja, és nem hazudja jónak." Lehet, hogy éppen ez az oka, hogy igazán hosszan mégsem tud megmaradni az általa választott nyomvonalon.

Az előadás megtekintése lehetőséget ad bárkinek, hogy ezeken a kérdéseken elgondolkodjon, de aki eddig nem kapcsolt, leginkább csak jövőre teheti meg, mert ugyan májusban is műsoron van 28-án és 29-én a Maladype bázisán, de valóban csak ötven néző fér be, így csak valakiknek az esetleges távolmaradás esetén tudtok akkor is bejutni, ha nincs előre megvett jegyetek.

Makk Zsuzsanna, Mezei néző, 2016

Zsótér Sándor és a Maladype Színház legújabb kapcsolódási pontja Shakespeare III. Richárdja, amelynek bemutatója 2016 májusában volt, Balázs Zoltán társulatvezetővel a címszerepben. A közös alkotói munkásság évekkel ezelőtt Wyspianski Akropoliszával kezdődött, amelyet Musset Lorenzacciója, majd Beaumarchais-tól a Figaro házassága és Brecht Don Juanja követett. A mostani darabválasztás kapcsán felmerül a kérdés: milyen meglepetéseket tartogat jelenünk ördögi leképezése?

Ördögi gonoszságról ezúttal szó sincs. III. Richárd jelen előadásban – Balázs Zoltán alkati adottságait kihasználva – charme-os és jó kiállású, ugyanakkor közvetlen, a nézőkkel összekacsintó, nekik értelmezően magyarázó, kvázi pedagógus. Figurája racionálisan dönt a gonoszság mellett, unalomból és tanítói célzattal bizonyítja be, hogy a szavakat szépen csavarva mindent el lehet érni. Egy hajbókoló rendszerben csak ügyesen kell kommunikálni, és a győzelem borítékolható.

A véreskezű király drámája izgalmasan és humorosan kisarkított, karikírozott jelenetek sorává válik. Éles stílus- és hangulatváltásokkal mozaikszerűen tartja fenn a figyelmet, rájátszva a dél-amerikai szappanoperák dramaturgiai szépségére – barát, szerelem, ellenség epizódonkénti változásában. És vissza a kezdetekhez, hiszen az alaptörténet ógörög tragédiába illő: a tébolyultnak vélt Margit átkot szór a királyi házra, és azt minden szereplő be is teljesíti két óra alatt.

És, hogy mitől nem lesz unalmas Szigligeti Ede – finoman fogalmazva – nem a mai szlenggel teletűzdelt fordítása? Érthető húzásokkal könnyíti a szöveget Ungár Juli dramaturg (például Richmond figuráját teljesen kihagyja), emellett a pontosan beállított mozgássorok folytonos fluktuációt eredményeznek a Maladype Bázis szobaszínházi atmoszférájában, így az egész előadás alatt konstans a figyelem.

Egy térben, de nem egysíkúan zajlik a játék. Ambrus Mária díszletének (fém emelvény két átlóspánttal) kifejezőereje meglepően sokszínű. Fent–lent, kint–bent ellentéte érzékelteti a hierarchikus viszonyokat. A középre szorult bádogborításos pékasztal univerzálissá válik, és behívja a trancsírozó hentesek asszociációját. A fémek hideg hangulatát, az érzelmek ridegségét a plüssös-szőrös függöny-takaró jelmezek ellenpontozzák. Benedek Mari színes darabjai bár a mozgást nehezítik, a gyermekkor játékos óráit idézik: bármely anyag lehet szoknya, palást, mellény – attól függően, hogyan kötjük magunkra. Ehhez társul a pőreség és – a hölgyek esetében – a dekoratív fehérnemű.

A gyermeki lét játékos és vak hite kapcsolja kerek egésszé az előadást. A gonosz úgy dönt, hogy gonosz lesz, és a többiek bizalmat szavaznak neki. Az a néhány kellék, amely szerephez jut (buborékfújó, dínófigurák, kard) szintén a játékosságot erősíti. Ugyanakkor a gyermeki őszinteség egy apró gesztussal ugyan, de halálra van ítélve: Richárdot görnyedt púposként csak az ifjú hercegek előtt látjuk, hiszen ők nem ismerik a játékszabályokat és a hízelkedés nyelvét – és ez okozza vesztüket.

Nincs könnyű dolguk sem a játszóknak, sem a nézőknek. Több szerepet alakítanak a színészek, amely pontosságot és koncentrációt kíván mindenkitől. Humoros vitalitással lubickol a mellékszerepek váltogatásában Pallag Márton, Bödők Zsigmond és Márkus Sándor. A három díva (Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika) szenvedélyes és pengeéles dialógusaival tartja a feszültséget. De a sűrű atmoszféra nem születhetne meg Szűcs Péter Pál hangaláfestése nélkül; angol nyelvű rapbetétéivel kommentál, lázítva lazítja a népet.

De mindez csak színjáték, hiszen kicsoda is III. Richárd? Egy szegény második fiú, akit senki nem szeretett, és aki túl okos, hogy másodhegedűsként végigasszisztálja bátyja királykodását, ezért felkorbácsolja az állóvizet, ám saját tébolya ellene fordul. Nem lehet gyűlölni, csak drukkolni neki és megnézni még egyszer, hátha most más lesz a vége.

Sárosi Emőke, Kultifilter, 2017

Jót nevettünk a halálunkon.

A jókora nappali méretű színházterem zsúfolásig megtelt, székek, kisebb pótszékek, még kisebb póthokedlik, nem szeretnék ilyenen ülni, nincs szünet. Richárd belép (ott jön be, ahol mi – mai nézők, aktuális rózsaháborúink elhordott veteránjai – is bejöttünk), és – sajátos V-effekt – valami nyomokban ismerős szövegelésbe kezd. Most találkozom először Szigligeti Ede III. Richárd-fordításával, az agyam egy ideig még azon dolgozik, hogy a sebesen pörgő sorokhoz hozzápasszítsa Vas István etalon-fordítását, aztán feladom, egy darabig – miként egy orosz nagyregényben – küzdök a ki kicsoda problémájával, mint mikor az ember álmában otthon van ugyan, de mégis minden más. Aztán rájövök: minek? Halni fognak ezek, rendök szerint.

Pazar választás volt ez a Szigligeti-szöveg, garantálja az odafigyelést, és amúgy is zseniális. “Turkadisznó”, kérem, egy ilyen szóért az ember ölni képes. Amint az számos alkalommal meg is történik az est folyamán, nincs ebben hiba. Ölnek, halnak. Szavakért. Szavakért is.
Hogy Richárd, az intellektuális bohóc, a nagy pszichológus, a nárcisztikus kompenzátor, mindenki Nemezise, a sors rettenetes csapása mennyire áthallásos, abban nincs semmi meglepő. Mindig áthallásos. Popsztár Kreón. A Maladype társulata elsöprő lendülettel masírozik át ezen a politikai haláltáncon, Balázs Zoltán leginkább Coppola zaklatottan sármőr Drakulájára hasonlít, ahogy Murnau (vagy Brook, vagy a moralitás-misztériumok Akárkije) fém emelvényéről kommentálja, hancúrozza, őrjöngi végig ezt a fékevesztett parlamenti vitanapot. Körülötte, alatta-fölötte zsezseg a plüsspokrócokba bugyolált tohuvabohu, nem vagyok színikritikus, az én székemről mindenki remeknek tűnik. Megadom magam Szigligeti szövegének, vagy az időről-időre felharsanó Shakespeare-rapnek, a megkapóan stilizált szereplőknek.
A végén azért kicsit (mint mindig) drukkolok: valaki igazán adhatna Richárdnak egy kurva lovat. Vagy legalább egy helikoptert.

Elvégre ő itt maga a sors. “Elvégezé”, hogy gazember lesz. “Elvégezé”? Shakespeare nem igazán hajlik a szabad akarat felé. Nem hisz ilyesmiben. Mindenki meghal, mi meg tapsolunk önfeledten. El van végeződve, slussz.

Nézzétek meg a Maladype Richárdját, ha tehetitek! A végzetünk remek szórakozás.

Konok Péter, Huppa.hu, 2016

Manapság félve merek kijelenteni olyasmit, hogy egy művész életében nem árt, ha egyszer elkapja a szeszély, hogy az esztétikum, az egyéni látásmód, netalán a közéleti aktualitás mellett valami többet is átadjon. Mert a művész, isten adta tehetségével a kezében, ha mondjuk, a magyar rögvalóság fájdalmairól időről időre katartikus szépséggel belepanaszkodik a vakvilágba, ne csodálkozzon, ha esetleg nem történik sok minden. A sok mindenen pedig valami olyasmit értek, ami esztétikai szempontból nem vet semmit a latba, de emberileg annál többet; valamiféle, hasznosítható tartalmat, ami a befogadóban gyökeret ver.

Mert persze, rengeteg alkotás foglalkozik manapság közéleti problémákkal, de mintha mindegyik előbb-utóbb megtorpanna valahol, félúton, a problémák felvázolásánál. Közélettel foglalkozni ma nem ritkaság, de érdemben válaszolni a felmerülő kérdésekre: már az. Mert a félút után már a morál ösvényei következnek. Moralizálni manapság cseppet sem kor- és egyszerű, és pláne, kinek van arra igénye mostanában, hogy egy alkotó a szájába rágja, hogy mit hogyan kéne csinálni? Nem biztos, hogy sokan vannak ilyenek. Mégis, ha szökőévente felbukkan egy olyan előadás, mint az Ernelláék Farkaséknál, ami végigmegy az úton: akkor érdemes nagyon, de nagyon odafigyelni.

Mert Hajdu Szabolcs rendező nem kevesebbet tesz, mint a mai magyar társadalmat érintő problémákról hitelesen beszél, ami persze, még nem egyedülálló teljesítmény. De nem csak éles szemmel azonosítja be ezeket a problémákat (kihűlő házasságok, türelmetlen szülők, irigység, passzív agresszió, elvándorlás, satöbbi.), hanem valamiféle működőképesnek tűnő túlélési alternatívát is mutat, egy olyan markáns életszemlélettel átitatva, ami talán segít kiszabadulni abból a Tarr Béla-filmből, amelyben úgy hisszük, élünk. S ez már éppen elég ahhoz, hogy az Ernelláék Farkaséknál című előadást kiemelkedőnek nevezzük.

„Megpróbálunk magunkról beszélni. [...] Nem vagyunk különlegesek. A problémáink hasonlóak” – ars poetizál a rendező a darab kapcsán, s igaza van, a történet pofonegyszerű, pont itt van a kutya elásva. Farkaséknál minden rendben van, szóval semmi sincs rendben: a darab kezdetén Farkas (Hajdu Szabolcs) csak ül a fotelben, és vár, hátha történik még valami az életben így, negyvenen túl is, Eszter, a felesége (Török-Illyés Orsolya) kifogyhatatlan anyai energiával olvassa fel újra és újra ugyanazt a mesét kisfiuknak, Brúnónak (Gelányi Imre), akinek nincs más vágya, minthogy az történjen, amit ő éppen akar. Ha éppen békességet, akkor az. Mert Farkas és Eszter természetesen soha véget nem érő mérkőzéseket folytatnak a gyereknevelés mikéntjéről, s ha jól kipufogták magukat, akkor megpróbálnak lehetőleg minél több élvezetet kikortyolni abból a pohár borból, amire éppen idejük jut. Szóval telnek a szürke hétköznapok, amikor váratlanul betoppannak Ernelláék, akik Skóciából térnek haza, ahol szerencsét próbáltak, sikertelenül. Ernella (Tankó Erika) Eszter testvére, ez a rokoni kapcsolat pont jó ok arra, hogy a két család egy időre összezárja magát egymással, s beinduljon az enervált szurkálódás: féltékenység, irigykedés, a saját gyerek meg persze mindig ügyesebb, mint a másiké, még ha az előző pillanatban le is tagadtuk, annyira neveletlen. A még lábon kihordható agresszió és a felsőbbrendű cinizmus, a lapítás, a hétköznapi gyávaság elevenedik meg a Maladype lakásszínházában. Tényleges, mindennapi karaktereket látunk, akiknek annyira sosem lehet elegük, hogy ha lelépnek, akkor előbb-utóbb vissza ne térjenek. Karaktereket, akik görgetik maguk előtt a problémáikat, és közben megpróbálnak róluk nem tudomást venni.

Hajdu Szabolcs rendezése azonban nem földbe döngöli, hanem inkább valamiféle elnéző jóindulattal mutatja be a szereplőket: nem szánalmasak, csak esendőek, nem nevetségesek, csak mulatságosak. Ami igazán érdekes, hogy kesergésük, viaskodásuk nem céltalan, mert A-ból B-be jutnak, s ha nem is jutnak, de mindenképpen közelednek hozzá. Az egész előadást ugyanis áthatja egyfajta pozitív továbblépési vágy: mikor Farkasék és Ernelláék már eléggé körbeirigykedték és viaskodták egymást, öt percre leülnek megnézni a színdarabot, amit a gyerekek hoztak össze nekik a nappaliban. Persze belepörgetnek, hisz annyira azért mégse érnek rá, de arra az öt percre, amit engedélyeznek, félreteszik túlbonyolított problémáikat – hátha maguktól elmúlnak. Nem nagy üzenet, az tény, de az előadás mégis tökéletesen tálalja; egyszerűségétől tűnik használhatónak, miközben maga a tálalás kiváló színházi élmény is egyben. A didaxis lappang, majd észrevétlenül tör föl a felszínre a frenetikus poénokkal, amiben az előadás bővelkedik. Nem görbül a tükör, amit elénk tart, inkább azt éri el, hogy pár pillanatra ne ismerjük fel a saját arcképünk tükröződését a hétköznapi karakteren: itt nincs semmiféle ál-önkritikus kuncogás, hisz amikor azt hisszük, valaki mást, valójában magunkat nevettük ki. S mire felismerjük magunkat, már rég késő: álszent rákészülés nélkül nevettünk magunkon; ez pedig nagyon ritka alkalom.

Az előadás vitathatatlan erőssége azonban mégiscsak a rendkívül erőteljes, eltalált mondatokban rejlik. Lehet, hogy eleinte ismerős csengésük miatt jót nevetünk rajtuk, de ha kicsit átgondoljuk őket, rájövünk, hogy Hajdu Szabolcs és társulata valami egészen esszenciálisat ragadott meg velük. Egyenesen gyönyörű a végső jelenetek egyike, amikor Farkas esetlenül próbál bókolni a feleségének, de jobb híján csak annyit tud kinyögni: „Szépen öregszel.” Valószínűleg ennél igazabb bókot egy feleség nem kaphat.

A hangsúlyos mondatok köré pedig az azokat épphogy kihangsúlyozó, minimalista színház épült. A nappali-díszlet (Moroncsik Emese) egy teljesen átlagos, otthonos atmoszférát teremt, nem is kell nagyon belemagyarázni: mint Ernelláékat, most picit minket is összezárnak Farkasékkal (vagy önmagunkkal). Az asztalon borospohár, benne gyanús, kék színű bor, a narancslé doboza teljesen zöldre festve, sárga lámpa, piros porfogó: legókocka-alapszínek, hisz jelképszínház ez a javából, ahol a duzzogó kislányt, Laurát (Szilágyi Ágota) is felnőtt színész alakítja, s igen jól, akár csak mindenki más a maga szerepét. A jóság pedig itt nem a színészi megoldások tobzódásában, hanem pont, hogy azok lecsiszolásában rejlik: amikor az Ernella férjét, Albertet alakító Szabó Domokos feszült, nem színésziesen feszült, hanem pontosan úgy, ahogyan egy hétköznapi ember, amikor Hajdu Szabolcs apró kézmozdulattal jelzi, hogy mennyi bort kér, hús-vér, valódi emberként jelzi mindezt. Lecsupaszított, s pont emiatt igazán hiteles színjátszás zajlik végig; s persze mondhatnánk, hogy nem olyan nehéz családapaként hitelesen hétköznapi családapát alakítani, de ott van Szilágyi Ágota és Gelányi Imre is, akik felnőttként játszanak egészen hihetetlenül hiteles gyerekkaraktereket: a tekintetek, megfeszülő arcizmok, apró gesztusok aprólékosan kidolgozott színháza ez, s mivel testközelből látjuk, ezért hat igazán.

S bár néha a valós viták túlbeszéltségét idézi egy-két elhúzott, s emiatt kicsit leülő mozzanat, a végső jelenetek megnyugtató hangulatát pedig a giccs felé löki John Lennon felcsendülő Imagine-je, ezen kívül nem igen találunk olyan pillanatot, ami kicsit is kilógna ebből a remek egységet képező, finoman kidolgozott előadásból. „A dolgok itt vannak körülöttünk, csak meg kell ragadni őket, és elmesélni valahogy” – mondja a rendező, és Hajdu Szabolcs rendezését látva már biztosak lehetünk: nem valahogy – így.

Soós András, 7óra7, 2015