Keresztutak
A Maladype Színház 2011-ben indított útjára Crossroads/Keresztutak elnevezésű programját. A projekt célja bemutatni olyan művészeti irányzatokat, színházakat és műhelyeket, melyek a kulturális innovációt, nyelvi sokszínűséget és a közönség közötti kapcsolatépítést erősítik országaink között. Az európai független színházakat összefogó együttműködési hálózat lényege a kulturális sokszínűségek és a kultúrák közötti párbeszédek találkozópontjának kiépítése. A Maladype Színház nemzetközi kapcsolatain keresztül egyre több lehetőség nyílik különböző színházi tradíción alapuló intézmények megismerésére. Fontosnak tartjuk, hogy megismertessük közönségünket az új színházi generációk kivételes képviselőivel. A programsorozat keretein belül olyan országok színházait látjuk vendégül, melyek programjaikkal és esztétikai minőségükkel is könnyen integrálódnak Bázisunk/lakásszínházunk adottságaihoz és technikai felszereltségéhez.
Konok Péter: Turkadisznó
Jót nevettünk a halálunkon.
A jókora nappali méretű színházterem zsúfolásig megtelt, székek, kisebb pótszékek, még kisebb póthokedlik, nem szeretnék ilyenen ülni, nincs szünet. Richárd belép (ott jön be, ahol mi – mai nézők, aktuális rózsaháborúink elhordott veteránjai – is bejöttünk), és – sajátos V-effekt – valami nyomokban ismerős szövegelésbe kezd. Most találkozom először Szigligeti Ede III. Richárd-fordításával, az agyam egy ideig még azon dolgozik, hogy a sebesen pörgő sorokhoz hozzápasszítsa Vas István etalon-fordítását, aztán feladom, egy darabig – miként egy orosz nagyregényben – küzdök a ki kicsoda problémájával, mint mikor az ember álmában otthon van ugyan, de mégis minden más. Aztán rájövök: minek? Halni fognak ezek, rendök szerint.
Pazar választás volt ez a Szigligeti-szöveg, garantálja az odafigyelést, és amúgy is zseniális. “Turkadisznó”, kérem, egy ilyen szóért az ember ölni képes. Amint az számos alkalommal meg is történik az est folyamán, nincs ebben hiba. Ölnek, halnak. Szavakért. Szavakért is.
Hogy Richárd, az intellektuális bohóc, a nagy pszichológus, a nárcisztikus kompenzátor, mindenki Nemezise, a sors rettenetes csapása mennyire áthallásos, abban nincs semmi meglepő. Mindig áthallásos. Popsztár Kreón. A Maladype társulata elsöprő lendülettel masírozik át ezen a politikai haláltáncon, Balázs Zoltán leginkább Coppola zaklatottan sármőr Drakulájára hasonlít, ahogy Murnau (vagy Brook, vagy a moralitás-misztériumok Akárkije) fém emelvényéről kommentálja, hancúrozza, őrjöngi végig ezt a fékevesztett parlamenti vitanapot. Körülötte, alatta-fölötte zsezseg a plüsspokrócokba bugyolált tohuvabohu, nem vagyok színikritikus, az én székemről mindenki remeknek tűnik. Megadom magam Szigligeti szövegének, vagy az időről-időre felharsanó Shakespeare-rapnek, a megkapóan stilizált szereplőknek.
A végén azért kicsit (mint mindig) drukkolok: valaki igazán adhatna Richárdnak egy kurva lovat. Vagy legalább egy helikoptert.
Elvégre ő itt maga a sors. “Elvégezé”, hogy gazember lesz. “Elvégezé”? Shakespeare nem igazán hajlik a szabad akarat felé. Nem hisz ilyesmiben. Mindenki meghal, mi meg tapsolunk önfeledten. El van végeződve, slussz.
Nézzétek meg a Maladype Richárdját, ha tehetitek! A végzetünk remek szórakozás.
Konok Péter, Huppa.hu, 2016