Elemek megjelenítése címkék szerint: Gelányi Imre

Manapság félve merek kijelenteni olyasmit, hogy egy művész életében nem árt, ha egyszer elkapja a szeszély, hogy az esztétikum, az egyéni látásmód, netalán a közéleti aktualitás mellett valami többet is átadjon. Mert a művész, isten adta tehetségével a kezében, ha mondjuk, a magyar rögvalóság fájdalmairól időről időre katartikus szépséggel belepanaszkodik a vakvilágba, ne csodálkozzon, ha esetleg nem történik sok minden. A sok mindenen pedig valami olyasmit értek, ami esztétikai szempontból nem vet semmit a latba, de emberileg annál többet; valamiféle, hasznosítható tartalmat, ami a befogadóban gyökeret ver.

Mert persze, rengeteg alkotás foglalkozik manapság közéleti problémákkal, de mintha mindegyik előbb-utóbb megtorpanna valahol, félúton, a problémák felvázolásánál. Közélettel foglalkozni ma nem ritkaság, de érdemben válaszolni a felmerülő kérdésekre: már az. Mert a félút után már a morál ösvényei következnek. Moralizálni manapság cseppet sem kor- és egyszerű, és pláne, kinek van arra igénye mostanában, hogy egy alkotó a szájába rágja, hogy mit hogyan kéne csinálni? Nem biztos, hogy sokan vannak ilyenek. Mégis, ha szökőévente felbukkan egy olyan előadás, mint az Ernelláék Farkaséknál, ami végigmegy az úton: akkor érdemes nagyon, de nagyon odafigyelni.

Mert Hajdu Szabolcs rendező nem kevesebbet tesz, mint a mai magyar társadalmat érintő problémákról hitelesen beszél, ami persze, még nem egyedülálló teljesítmény. De nem csak éles szemmel azonosítja be ezeket a problémákat (kihűlő házasságok, türelmetlen szülők, irigység, passzív agresszió, elvándorlás, satöbbi.), hanem valamiféle működőképesnek tűnő túlélési alternatívát is mutat, egy olyan markáns életszemlélettel átitatva, ami talán segít kiszabadulni abból a Tarr Béla-filmből, amelyben úgy hisszük, élünk. S ez már éppen elég ahhoz, hogy az Ernelláék Farkaséknál című előadást kiemelkedőnek nevezzük.

„Megpróbálunk magunkról beszélni. [...] Nem vagyunk különlegesek. A problémáink hasonlóak” – ars poetizál a rendező a darab kapcsán, s igaza van, a történet pofonegyszerű, pont itt van a kutya elásva. Farkaséknál minden rendben van, szóval semmi sincs rendben: a darab kezdetén Farkas (Hajdu Szabolcs) csak ül a fotelben, és vár, hátha történik még valami az életben így, negyvenen túl is, Eszter, a felesége (Török-Illyés Orsolya) kifogyhatatlan anyai energiával olvassa fel újra és újra ugyanazt a mesét kisfiuknak, Brúnónak (Gelányi Imre), akinek nincs más vágya, minthogy az történjen, amit ő éppen akar. Ha éppen békességet, akkor az. Mert Farkas és Eszter természetesen soha véget nem érő mérkőzéseket folytatnak a gyereknevelés mikéntjéről, s ha jól kipufogták magukat, akkor megpróbálnak lehetőleg minél több élvezetet kikortyolni abból a pohár borból, amire éppen idejük jut. Szóval telnek a szürke hétköznapok, amikor váratlanul betoppannak Ernelláék, akik Skóciából térnek haza, ahol szerencsét próbáltak, sikertelenül. Ernella (Tankó Erika) Eszter testvére, ez a rokoni kapcsolat pont jó ok arra, hogy a két család egy időre összezárja magát egymással, s beinduljon az enervált szurkálódás: féltékenység, irigykedés, a saját gyerek meg persze mindig ügyesebb, mint a másiké, még ha az előző pillanatban le is tagadtuk, annyira neveletlen. A még lábon kihordható agresszió és a felsőbbrendű cinizmus, a lapítás, a hétköznapi gyávaság elevenedik meg a Maladype lakásszínházában. Tényleges, mindennapi karaktereket látunk, akiknek annyira sosem lehet elegük, hogy ha lelépnek, akkor előbb-utóbb vissza ne térjenek. Karaktereket, akik görgetik maguk előtt a problémáikat, és közben megpróbálnak róluk nem tudomást venni.

Hajdu Szabolcs rendezése azonban nem földbe döngöli, hanem inkább valamiféle elnéző jóindulattal mutatja be a szereplőket: nem szánalmasak, csak esendőek, nem nevetségesek, csak mulatságosak. Ami igazán érdekes, hogy kesergésük, viaskodásuk nem céltalan, mert A-ból B-be jutnak, s ha nem is jutnak, de mindenképpen közelednek hozzá. Az egész előadást ugyanis áthatja egyfajta pozitív továbblépési vágy: mikor Farkasék és Ernelláék már eléggé körbeirigykedték és viaskodták egymást, öt percre leülnek megnézni a színdarabot, amit a gyerekek hoztak össze nekik a nappaliban. Persze belepörgetnek, hisz annyira azért mégse érnek rá, de arra az öt percre, amit engedélyeznek, félreteszik túlbonyolított problémáikat – hátha maguktól elmúlnak. Nem nagy üzenet, az tény, de az előadás mégis tökéletesen tálalja; egyszerűségétől tűnik használhatónak, miközben maga a tálalás kiváló színházi élmény is egyben. A didaxis lappang, majd észrevétlenül tör föl a felszínre a frenetikus poénokkal, amiben az előadás bővelkedik. Nem görbül a tükör, amit elénk tart, inkább azt éri el, hogy pár pillanatra ne ismerjük fel a saját arcképünk tükröződését a hétköznapi karakteren: itt nincs semmiféle ál-önkritikus kuncogás, hisz amikor azt hisszük, valaki mást, valójában magunkat nevettük ki. S mire felismerjük magunkat, már rég késő: álszent rákészülés nélkül nevettünk magunkon; ez pedig nagyon ritka alkalom.

Az előadás vitathatatlan erőssége azonban mégiscsak a rendkívül erőteljes, eltalált mondatokban rejlik. Lehet, hogy eleinte ismerős csengésük miatt jót nevetünk rajtuk, de ha kicsit átgondoljuk őket, rájövünk, hogy Hajdu Szabolcs és társulata valami egészen esszenciálisat ragadott meg velük. Egyenesen gyönyörű a végső jelenetek egyike, amikor Farkas esetlenül próbál bókolni a feleségének, de jobb híján csak annyit tud kinyögni: „Szépen öregszel.” Valószínűleg ennél igazabb bókot egy feleség nem kaphat.

A hangsúlyos mondatok köré pedig az azokat épphogy kihangsúlyozó, minimalista színház épült. A nappali-díszlet (Moroncsik Emese) egy teljesen átlagos, otthonos atmoszférát teremt, nem is kell nagyon belemagyarázni: mint Ernelláékat, most picit minket is összezárnak Farkasékkal (vagy önmagunkkal). Az asztalon borospohár, benne gyanús, kék színű bor, a narancslé doboza teljesen zöldre festve, sárga lámpa, piros porfogó: legókocka-alapszínek, hisz jelképszínház ez a javából, ahol a duzzogó kislányt, Laurát (Szilágyi Ágota) is felnőtt színész alakítja, s igen jól, akár csak mindenki más a maga szerepét. A jóság pedig itt nem a színészi megoldások tobzódásában, hanem pont, hogy azok lecsiszolásában rejlik: amikor az Ernella férjét, Albertet alakító Szabó Domokos feszült, nem színésziesen feszült, hanem pontosan úgy, ahogyan egy hétköznapi ember, amikor Hajdu Szabolcs apró kézmozdulattal jelzi, hogy mennyi bort kér, hús-vér, valódi emberként jelzi mindezt. Lecsupaszított, s pont emiatt igazán hiteles színjátszás zajlik végig; s persze mondhatnánk, hogy nem olyan nehéz családapaként hitelesen hétköznapi családapát alakítani, de ott van Szilágyi Ágota és Gelányi Imre is, akik felnőttként játszanak egészen hihetetlenül hiteles gyerekkaraktereket: a tekintetek, megfeszülő arcizmok, apró gesztusok aprólékosan kidolgozott színháza ez, s mivel testközelből látjuk, ezért hat igazán.

S bár néha a valós viták túlbeszéltségét idézi egy-két elhúzott, s emiatt kicsit leülő mozzanat, a végső jelenetek megnyugtató hangulatát pedig a giccs felé löki John Lennon felcsendülő Imagine-je, ezen kívül nem igen találunk olyan pillanatot, ami kicsit is kilógna ebből a remek egységet képező, finoman kidolgozott előadásból. „A dolgok itt vannak körülöttünk, csak meg kell ragadni őket, és elmesélni valahogy” – mondja a rendező, és Hajdu Szabolcs rendezését látva már biztosak lehetünk: nem valahogy – így.

Soós András, 7óra7, 2015

Hajdu remekül megteremtette a különféle „mentalityt" képviselő, másért és másért érdekes, máshogyan tipikus figurákat. A karakterek mind ellentmondásosak, mert egyikük sem makulátlan.

És ti min szoktatok veszekedni? És ti mivel készítitek ki egymást?
Vannak a nagy dolgok, a látványosak, a katasztrófák, az összeférhetetlen jellemek, az erőszakosak. Vannak a pattanásig feszülő helyzetek, a családi tűzfészkek, az „átlagosak", akik csak együtt nem tudnak létezni. És vannak a többiek, de ők is ki tudják készíteni egymást, csakhogy többnyire ők maguk sem tudják megmondani, pontosan mivel is. Hogy min mennek tönkre a dolgok. Hogy ha kívülről úgy is tűnik, hogy minden rendben van a feleségemmel, a férjemmel, a gyerekemmel, akkor miért áll otthon mindig a bál. Az ilyen apró, de akut kórok okozóit nehezebb megragadni, mint a látványos balhékat vagy az elviselhetetlen szituációkat. Hajdu Szabolcs új, a Maladype Színház számára írt és meg is rendezett darabja azért olyan lenyűgöző, mert épp erre vállalkozik, és remek stílusban, jó humorral, egy mindent látott szociális munkás vagy egy több generációt felnevelt ükapa pontosságával mutatja meg mindazt, ami kikoptatja és érdessé teszi az együttélés eleinte mindig sima éleit.

Ernella és Eszter testvérek, mindkettőjükhöz tartozik egy férj és egy gyerek. Eszterék hatalmas lakásban élnek Pesten, ahová egyik éjszaka beállít Ernella és családja, mert egy év után mégis hazajöttek Skóciából, ahová pedig örökre terveztek kivándorolni. Ez a felállás pedig tökéletes laboratórium Hajdu számára, hogy megvizsgálja az előbukkanható feszültségforrásokat, amelyek a felszín állandó normalitása alatt mindvégig jelen vannak. Hogy az anyuka túl engedékeny a gyerekkel, az apuka meg túl szigorú. Hogy nem is úgy mondtam a múltkor, ahogy emlékszel, és legközelebb felveszem magnóra, mert mindig ez van. Hogy miért esel el folyton, kislányom, nem tanultál meg járni, hiába áldoztak rád annyit a szüleid? És igazítsd meg a hajad, és most meg mit mosolyogsz, mi olyan vicces. Hogy nem is kell megmondanom neki, hogy én emlékszem jól, elég, ha nekem van igazam – de aztán másnap persze mégis jobb az orra alá dörgölni. Hogy honnan van ezeknek pénzük egy ilyen óriási lakásra meg ilyen kandallóra, de azért legalább az ablakuk szigetelése milyen rossz. És a sok nagyon ismerős, nagyon jellemző típus mellett ott vannak a meglepően szókimondó és emiatt felszabadító témák is: az apa, akit csecsemőkora óta idegesít a saját fia, a házaspár, akik maguk is érzik, hogy a gyerek megjelenése tette tönkre a házasságukat, mert „a kettő nem akar három lenni".

Hajdu mindezt remekül ágyazza be egy majdnem banális, de cselekményében is abszolút élvezetes keretbe, hétköznapi eseményekből összeálló, érdekfeszítő és szellemes drámába, amelyben az emberi viselkedéstípusok, az interperszonális konfliktusok mindig szervesen illeszkednek, így a textus korántsem tűnik esettanulmánynak vagy bokájuknál odarángatott szélsőségek gyűjteményének. Ráadásul az önmagában is sokatmondó, kivédhetetlen és épp ezért nemcsak színházilag szórakoztató, de emberi értelemben is felemelő szembesítés saját életünk árnyaival önmagán is túl tud mutatni. A Skóciából visszatántorgó ex-emigránsok ugyanis elhomályosuló szemmel számolnak be arról, mennyire más odakint a „hogy is mondják? mentality", mint idehaza. És a darab egésze értelmezhető ennek a közkeletű állításnak adott fricskaként is – hiszen viselkedésükkel maguk a szereplők mutatják be, hogy milyen is az a mentalitás, amelytől akármilyen távolra érdemes elmenekülni. Csakhogy lehetetlen a menekülés, ha magunkkal visszük az üldözőt.

Hajdu remekül megteremtette a különféle „mentalityt" képviselő, másért és másért érdekes, máshogyan tipikus figurákat. A karakterek mind ellentmondásosak, mert egyikük sem makulátlan. Míg az egyik házaspár szerint szörnyű lehet úgy élnie a másik párnak, hogy már nem is szeretik egymást, addig a másik szerint ők élnek „elviselhetetlenül alacsony szellemi színvonalon". Az egyik az erkölcsi felsőbbségtudat piedesztáljáról néz le a másikra, a másik az önmaga elől is tagadott irigykedés sárga szemével vizslatja amazt. Az egyik veri a gyerekét, ha az rossz, a másik ügyel a nevelés morális megfelelőségére, de valójában semmi szeretetet nem érez a fia iránt. A nagy szeretet mögött ott a régi árulás árnya, a morális kioktatásban még visszhangzik a fél perccel azelőtti cigányozás.

S a színészek a játékukkal új dimenziókkal, jelentésrétegekkel toldják meg a leírtakat. A Maladype színésznője, Szilágyi Ágota a papíron létezőn kívül eljátszik még egy drámát: ahogyan – nyilván az apa haragjától tartva – szorong, ha valamit kiejt a kezéből, ahogyan igazi, naiv kisgyermeki szerelemmel néz az irigyelt „mintaapukára", a nagybátyjára, ahogyan egy jól megválasztott arckifejezéssel kifejezi minden gondolatát unokatestvéréről, akivel játszani küldik, meg testtartásaival kifejezett büszkeségével. Mintha nem is beszélne, de a szeme mindent elmondana. A másik „gyerek", Gelányi Imre a szende kislány archetípusával szemben az akaratos kisfiúét játssza el úgy, hogy megtalálja azt a keskeny sávot, ahol a túlzások, a katonás, sőt szinte brutális hanghordozással és testbeszéddel előadott gyermeteg szavak már hihetetlenül viccesek, de még nem karikatúraszerűek.
Hajdu Szabolcs és a feleségét játszó Török-Illyés Orsolya nagyon pontosan találják el a sima bőrű, nett és remek modorú polgárok lelkületét, akik nem veszik észre, hogy jó tanácsaikkal mindenkit meg- és elítélnek, miközben maguk is rászorulnának néhány életvezetési korrekcióra. Szavaikból – főleg Hajduéiból – süt az erkölcsi feljebbvalóság tudata, minden jó szándékúságuk mögött ott a hangsúlyokkal, metakommunikációval pontosan érzékeltetett öntetszelgés.

Ernelláék, azaz Hajdu szinte állandónak nevezhető színésze, Szabó Domokos és a maladypés Tankó Erika tulajdonképpen Farkasék szöges ellentétét játsszák: Szabó olyannyira belesüpped a kisebbrendűségi komplexusba és az emiatti, ál büszke fennhéjázásba, hogy végig hajlott háttal, nyakát behúzva mozog, s minden szavában ott a „mindegy-ne-is-kérdezd" hangfekvése, máskor meg ott van a mosolyában a káröröm önelégültsége. Tankó ezzel szemben megjátszósra veszi a figurát: látszik rajta, hogy próbál hinni abban, amit mond, ahogyan az is, hogy nincs meggyőződve szavai igazáról, s túlzó gesztusokkal erősít rá meggyőző erejére. Az amúgy is kimagasló színészi természetességet és az ebből adódó ismerősség-érzést az író-rendező remek apróságokkal fokozza, parányi hazugságokkal (példádul az „épp dolgoztam" pasziánszozást jelent), elrejtett leleplezésekkel (amikor a kisfiú megüti a kislányt, az anyja rögtön azt hiszi, hogy az apuka volt).
De mindez nem csak a cselekmény és a játék szintjén izgalmas: Hajdu ügyel arra is, hogy a forma révén valamelyest elemelje a drámát a realizmustól. A szürreális elemek miatt – kék vagy zöld borok, zöldre festett ételek, pakolás közben soha el nem fogyó bőröndök – és a lendületes-különös, órákat-napokat jelzés nélkül egybefolyató időkezelés révén olyan az előadás, mint egy folyamatosan kopó emlék vagy álomkép, amelyben a körülmények nem biztos, hogy stimmelnek, mert az ember már csak a lényegre emlékszik. A gondolatfoszlányszerűségre ráerősít Moroncsik Emese díszlete: a teret egy darabokból összevarrott patchwork terítő, a székekre rávarrott fura anyagok, a lámpákra húzott ruhadarabok, szaggatott fali díszek uralják, amellyel remekül harmonizál a szekvenciákból össze(nem)álló zene is.

A téma csapdája, hogy az életképek, a hétköznapi morcosságok sora olyan hosszan, talán bármeddig folytatható lenne, hogy lezárásuk vagy nem lehetséges, vagy ha egy bombasztikus ötlettel történne, az szembemenne az addigi föld közeliséggel. Hajdu Szabolcs nem is tudja kikerülni ezt a buktatót: az előadás vége nemcsak giccses (amennyiben nem tartjuk John Lennon Imagine-jének bejátszását épp a giccsesség kifigurázásának), de kissé suta is. Pedig a Hajdu által játszott Farkas utolsó szavai feleségének gyönyörűek, rengeteg mindent magukba sűrítenek, és hosszan visszhangoznak a fülben. Vagyis visszhangoznának, ha Lennon nem próbálná elhappolni az alkotóktól a jól megérdemelt és megszolgált dicsőséget.

Kovács Bálint, szinhaz.net, 2015

A kiváló filmrendező, Hajdu Szabolcs, aki bejelentette, hogy egy ideig nem rendez filmet Magyarországon és kivándorol, új színházi produkcióval jelentkezett a Maladype Bázison. A színészek saját tapasztalataikat is beletették az Ernelláék Farkaséknál című produkció szövegébe. Kivándorlásról és itthon való nehéz létezésről, magánéleti konfliktusokról egyaránt szó van az erőteljes előadásban.

Egy nagy lakás a Maladype Színház bázisa a budapesti Mikszáth Kálmán téren. Ide kellett bezsúfolni képzeletben a Figaro házasságában például éjszakai kertet, vagy akár kastélybelsőt, az Übü királyban pedig még háborús hadszínteret is. Most viszont Hajdu Szabolcs, nemzetközi rangú filmrendező, aki időnként dolgozik színházban is, az Ernelláék Farkaséknál című előadásban abszolút lakásként használja a lakást, ahol egy polgári család él, mama, papa és Brúnó nevű rakoncátlan fiúk. Mindegy is, hogy mivel foglalkoznak, olyanok, akiknek a külső szemlélő szerint sikerült az élet, van munkájuk, biztos egzisztenciájuk, és látszatra a magánéletük is boldog.

Mi pedig lényegében benne ülünk a Farkas család életében, hiszen körbevesszük a játékteret. Hajdu abszolút közelképet mutat erről a családról. Annyira közel vagyunk a szereplőkhöz, hogy csaknem a pólusaikba is belelátunk. És a törekvés az, hogy ne is szereplőkként mutatkozzanak, hanem egyszerűen csak létezzenek itt. Amikor belépünk a játéktérre, az anyát, Esztert alakító Török-Illyés Orsolya, mesét olvas a Gelányi Imre által alakított gyerkőcnek. De az rögtön érezhető, hogy ez a felolvasás nem igazán örömteli. Monoton mormolás, ismétlődő mondatokkal, lényegi mimika és gesztusok nélkül, mintha csak megszokásból járna az anya szája. Brúnón sem érződik az élvezet, mintha merevgörcsben lenne, rezzenéstelenül bámul az anyjára, ami történik már rutin, senkinek nem jó igazán. Ez megadja a produkció alaphangulatát, amiben mindennapi nyűglődéseinket láthatjuk viszont. Azt, hogy nem nagyon boldogulunk a kapcsolatainkkal, hogy gyakran kiüresedés érzésünk van, tehetetlenül áldozatoknak gondoljuk magunkat, vergődünk és vergődünk, nem jutunk egyről a kettőre.

Hajdu adja az apát, enervált, csupa ideg értelmiségi, aki féltékeny a saját fiára, úgy érzi, elvonja tőle a felesége figyelmét. Zsörtölődik, elégedetlenkedik, felfortyan, kiabál. A feleség pedig azt érzi, nem törődik vele a férje, már nem is szereti, tipródik azon, hogy bejelentse-e, válni akar, de nem tud döntésre jutni. Nagymértékben a döntésképtelenségről szól ez a produkció. Arról, hogy elvágyódunk abból a helyzetből, amiben vagyunk, de nem vagyunk képesek belőle kikecmeregni. Ráadásul ebbe a szituációba betoppan a feleség nővérének családja. Ők ki akartak törni abból, amiben voltak, Skóciába mentek, a férj fennen hangoztatta, hogy tíz évig vissza se jönnek Magyarországra, amit káromkodásokkal szidalmazott, de aztán megint itt vannak. Csak nincs hol lakniuk, ezért kötöttek ki a rokonoknál.

Külhonban sem találták meg a helyüket, itthon pedig, ha volt is, már nincs helyük, kolonccá válnak a rokonok nyakán, és még inkább elmélyítik a már amúgy is meglévő konfliktust.

Tankó Erika játssza a testvért, Ernellát, ő az ütközőpont, igyekszik magát aktivizálni, békítget, vitatkozik, de közben reménytelenül rémült. A férje, Szabó Domokos megszemélyesítésében, próbálja meghúzni magát, szeretne kimaradni a konfliktusokból, de nem lehet, mert miközben itt mindenki állóvízben tapicskol, mégis konfliktus konfliktus hátán. Szilágyi Ágota tízéves kislányként meglehetősen sérült, sértődékeny gyerek. A lehető leghétköznapibb helyzetek is abszurdba fordulnak, ezért sokat lehet nevetni. De olykor dermedtek a csendek, gyilkosak a nézések, a feszültség állandó robbanással fenyeget. Igazi nagy robbanás azonban nincs, hiszen az jelentős változással járna, de ennek előidézésére a szereplők már nem képesek.

Marad az állóvíz, marad az életuntság, a nyűggel viselt lét. Keserű látlelet az Ernelláék Farkaséknál, ami a szereplők közös szövegei alapján jött létre, tán ezért is érzik annyira lúdbőröztetően a sajátjukénak.

Bóta Gábor, Népszava, 2015

Hajdu Szabolcs elsősorban színházi embernek vallja magát, még akkor is, ha sikereit, ismertségét főként nagyszerű filmjeinek köszönheti. Most visszatért a színházhoz – színészként, rendezőként, íróként egyaránt jegyzi a Maladype Színházzal közösen bemutatott Ernelláék Farkaséknál című előadást.

Hajdu ezúttal is szerzői színházat csinál.

Két családot mutat, a maga feszült, válságba jutott, némiképp kifulladt, mégis egymáshoz habarcsolt kapcsolataival. Férjfeleség, szülő-gyerek és testvérviszonyokat. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy e két család, amelyet összeköt a vérségi kapcsolat, most kényszerűségből egy időre össze van zárva, és ez az összezártság felnagyítja a másik família hiátusait, álságait.

Ám kukucskálhatunk mások életébe – minduntalan magunkat látjuk viszont.

Saját veszekedéseinket, kudarcainkat és kételyeinket. Nem mellesleg e mikroközösségeken keresztül egy társadalom hogyléte is feltárul. Terítékre kerül a kivándorlás, külhoni létezés, itthoni boldoguláslehetetlenség. Hajduék tükrének hitelessége elsősorban a személyességből ered. Saját és környezetük élményvilágából dolgoznak.

Ráadásul mulattató öniróniával vallanak mindennapjai(n)król. S bár némely kérdésben ereszkedhettek volna mélyebbre, lehettek volna bátrabbak, kíméletlenebbek, még így is jó néhány jelenetük elevenbe vág, annyira ismerős. Hajdu nemcsak velejét és értelmét adja a lakásszínháznak, de turbóra is járatja azt. Török-Illyés Orsolya mélységeket felvillantó játéka és Gelányi Imre bizarr clownszerű gyerekfigurája teszi még hátborzongatóbbá az önmagunkkal való szembesülést.

Vacsorához terítenek, a válságba jutott apa (Hajdu) egy kegyelmi pillanatban ráébred, hogy e sok civódás és vívódás közepette tulajdonképp boldog, hogy tán épp a küzdelmekben, banalitásokban és túlélésükben rejlik a lényeg. Talán e pillanat megvallásáért született maga az előadás is.

Marik Noémi, Vasárnapi Hírek, 2015

(részlet)

Hajdu Szabolcs Maladypés rendezését nagyon vártam. Bár a lehető legkevesebbet szerettem volna előzetesen kideríteni az Ernelláék Farkaséknál c. előadásról, annyit mégis sikerült megtudnom, hogy lakásszínházi intimitás jellemzi. Ez azért izgalmas, mert Hajdu utóbbi munkái, mint a Bibliothèque Pascal és a temesvári társulatnál rendezett Békeidő a fantasztikum jegyében fogantak, amelyek ráerősítenek a nézői konvenciók létezésére, az illúzió elfogadásának fontosságára. Ezzel szemben a vasárnap esti előadás úgy válik színházi élménnyé, hogy szinte megfeledkezünk arról, hogy egy stúdióban ülünk, nem pedig valamelyik barátunk vagy családunk nappalijában. Az Ernelláék Farkaséknál ugyanis két család kifinomultan konfliktuális viszonyairól szól: a Skóciából egy év után és minden megtakarítás nélkül visszatérő Ernelláék váratlanul jelennek meg Farkaséknál. A két nővér, Eszter (Török-Illyés Orsolya) és Ernella (Tankó Erika), férjeik, Farkas (Hajdu Szabolcs) és Albert (Szabó Domokos), és gyerekeik, Brúnó (Gelányi Imre) és Laura (Szilágyi Ágota) együttlétéről, pontosabban ennek az együttlétnek a nehézségeiről szól a másfél óra. Mi minden fér bele egy váratlan éjféli betoppanásba, milyen régi sebek szakadnak fel, milyen új, eddig talán ki sem mondott gondok merülnek fel? Az anyagi problémák, a házasságban megélt boldogság és boldogtalanság, látszat és valóság kettőssége olyan állandó témák Hajdu előadásában, amelyek nincsenek (nem is lehetnek) direkt módon kimondva, csak a mellébeszélés, a felszínes csevegés mögül és révén bukkannak fel. A produkció úgy lesz rémesen humoros, hogy rémessége és humora is abban rejlik, hogy tökéletesen ismerős, mindennapi szituációkkal dolgozik. A testvérek és férjek közötti, a családon belüli feloldhatatlan konfliktusok nevetségesen életszerűek ahhoz, hogy ne ijesszenek rá saját kapcsolataink működésképtelenségére – és azáltal, hogy túlságosan ismerősek, feloldják a feszültséget: bár sírhatnánk, mégis nevetünk. A játéktér közelsége, a viszonyok mélyen emberi volta, egyáltalán a család sérthetetlen tabujának humoros megközelítése érzelmileg is sokszínű produkciót, előadásélményt eredményez.

Kovács Bea, TESZT Napló, 2015