Elemek megjelenítése címkék szerint: Maladype

Ősszel indult a Balázs Zoltán által megfogalmazott „ÖT KAPU” elnevezésű korspecifikus színház-metodikai koncepció és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/gondozó program. Az elképzelés egyfajta szakmai javaslatcsomag a színművészet megújítására, amelyben a független színházi alkotó több műfajra kiterjedő, hazai és nemzetközi terepen szerzett színházi ismereteire, pedagógiai tapasztalataira alapoz. A Maladype társulatának junior tagjait bemutató interjúsorozatunkban most Dőry Brigittával, az ÖT KAPU program kutatójával beszélgetünk.

Miskolcon nőttél fel, onnan jelentkeztél a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakára. Miért vonzott ez a pálya? Hogyan kerültél Zalaegerszegre, majd Budapestre a Maladype társulatába?

Körülbelül másodikos korom óta színésznő szeretnék lenni. Nagyon szeretek játszani, szeretem az embereket, a pörgést. Soha nem tudtam magam egy olyan szakmában elképzelni, ahol reggeltől estig egyhelyben kell ülnöm. Szerencsére a családom maximálisan támogatta elképzeléseimet és soha nem akartak olyasmit rám erőltetni, amit nem szeretnék. Drámatagozatos középiskolát végeztem, majd egy évvel később felvételt nyertem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábszínész szakára. Romániában nem osztatlan a színészképzés, ezért három év után újra felvételiznem kellett és csak ekkor kerültem a színészosztályba. Még ebben az évben megkeresett Bartal-Kiss Rita a zalaegerszegi Griff Bábszínház művészeti vezetője, hogy szerződjek hozzájuk. Elfogadtam az ajánlatot, így az egyetem utolsó két évét már a bábszínházi teendőimmel párhuzamosan végeztem el. A színházi évadtervet nem volt egyszerű összeegyeztetni az egyetemével, a rengeteg utazással, de amikor a tudomásomra jutott, hogy Balázs Zolival lesz lehetőségem dolgozni, akkor minden tekintetben prioritást élvezett a vele való közös munka. Pár éve már találkoztam Zolival és a Maladype társulatával, ezért pontosan tudtam, hogy mit képviselnek; biztos voltam benne, hogy számomra ez nagy lehetőség. Ekkor még nem sejtettem, hogy mennyire meghatározó lesz ez az újbóli találkozás az életemben. Most pedig hat osztálytársammal együtt itt vagyok a Maladypében...

Milyen körülmények között találkoztál korábban Zolival? Mi vonzott a gondolkodásmódjában?

Középiskolás éveim alatt a miskolci Vasgyárban volt egy kortársművészeti fesztivál, ahol a színházi projektet Zoli irányításával a Maladype színészei vezették. Meghatározó volt számomra a velük való közös munka. Úgy emlékszem, hogy a tábor után játszottam el először a gondolattal, hogy felvételizzek Marosvásárhelyre, mert tudtam, hogy a színház több színésze is ott végzett. Az is megfordult a fejemben, hogy jó lenne egyszer hozzájuk tartozni és Budapesten játszani. Zoli a táborban egy nagyon speciális színházi látásmóddal ismertetett meg bennünket. Már a két hetes munkafolyamat első napján leszögezte, hogy nem lesz semmiféle bemutató, mert ez a találkozás nem erről szól. Ehelyett sokat beszélgettünk, improvizáltunk, és végül a miskolci Vasgyár tárgyalótermében egy tárgyalás keretében megvitattunk egy a miskolci embereket érintő fontos ügyet. Az ok-okozati összefüggésekre, valamint a logikai és retorikai fordulatokra épülő játékban mi voltunk az ügyvédek, a tanúk, a bíró és az esküdtszék. Ez az esemény mindenki számára nyitott volt és a fiktív tárgyalás idejére bárki részesévé válhatott a rendhagyó játéknak. A legnagyobb élményt az jelentette számomra, hogy a társulati tagok mellett, a nézők is velünk játszottak. Együtt gondolkodtunk, vitáztunk és érveltünk.

Ma mik a legfontosabb gyakorlatok, amelyeket megtanulhatsz Zolitól?

Zolinak kifogyhatatlan a figyelme és az energiája, így következetes kérlelhetetlenséggel bátorít minket a koncentrált, gazdaságos és produktív munkára. Sikerült felnyitnia a szememet a színészet sokoldalúságára és újratervezhető jellegére. A közös munka során olyan beidegződéseimre hívja fel a figyelmemet, amelyeket eddig nem vettem észre magamon. Játékomban például néha a legjelentéktelenebbnek tűnő grimaszok vagy mozdulatok válnak a leghangsúlyosabbá; ha nem tanulom meg uralni őket, könnyen ellenem fordulnak és az eredeti szándékaimmal ellenkezőleg hatnak. Zoliban a leginspirálóbbnak a színházművészet értékei iránti elkötelezettségét tartom és a különböző gyakorlatok által szeretném az általa kidolgozott ÖT KAPU kutatóprogramban megfogalmazott célokat és eszközöket minél komplexebben megérteni és elsajátítani.

Fontos számodra a futás. Idén már a Maladype csapatát erősítetted. A futás által megtanult lazítási folyamatokat hogyan tudod kamatoztatni a színpadi jelenlétnél, a próbafolyamatoknál?

Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, mert eddig ilyen nagyszabású futóversenyen még nem vettem részt. Tankó Erika ötlete volt, hogy nevezzük a színházat a „Fut a színház” elnevezésű maratoni váltóversenyre és Fekete Róberttel, Bartha Lóránddal kiegészülve képviseljük a Maladype társulatát. Büszkék vagyunk, hogy negyedik helyezést értünk el és csak kevéssel csúsztunk le a dobogóról. Korábban több évig kézilabdáztam, de abba kellett hagynom, mert a színház egyre nagyobb teret kapott az életemben. A mozgásról azonban képtelen voltam lemondani, ezért kezdtem el jógázni és futni. Nagyon szeretem a futást és jó látni, hogy egyre több ember űzi ezt a sportot, ráadásul a színészek körében is egyre népszerűbb. Engem fizikálisan és mentálisan is feltölt, kikapcsol. Rendesen igénybe veszi a testemet és a lelkemet, de van egy olyan pozitív hatása, amitől jobban összpontosítok, és állóképességem, kitartásom is folyamatos edzésben van. Egy-egy nehezebb nap után tökéletes levezető.

Bábszakot végeztél. Milyen plusz készségeket ad ez a gondolkodásodhoz, a színészi eszköztáradhoz? Hogyan tudod kamatoztatni ezt a tudást a Maladype társulatában és hogyan tud kiteljesedni az ÖT KAPU program által?

Fontosnak tartom, hogy egy színész más művészeti ágakkal, irányzatokkal és műfajokkal is szoros kapcsolatot ápoljon. Ilyen számomra a bábművészet, az animáció technikája. Azért is szeretek a Maladypében dolgozni, mert tudom, hogy itt számít ez a fajta plusz tudás. Zolinak több legendás bábelőadása is született már, így biztosra vehetem, hogy közös munkánk során igényt tart majd bábos képességeimre. A Maladype előadásai is gyakran épülnek a teremtő-teremtmény kettős funkciójára és a színház játékról alkotott filozófiája is megengedi, hogy egy tárgy, egy anyag – formájában vagy mozgásában – szimbolikus jelként működjön. A bábművészet hagyományai és korszerű törekvései egyaránt igénylik a kreativitást és az újragondolás, az újraértelmezés képességét. Az ÖT KAPU koncepció éppen erre az alkotói rugalmasságra ösztönöz.

Miért érzed sajátodnak az ÖT KAPU programot, a kutatási folyamatban való részvételt?

Egy olyan csapatjáték részese lehetek, ahol vakon megbízhatok a társaimban. Kiváltságos helyzet, hogy végzős osztályként együtt kaptunk lehetőséget a Maladypében a szakmai fejlődésre és a megmutatkozásra. Az ÖT KAPU által vizsgáljuk magunkat, a színházat, kutatjuk a részeket, keressük az összefüggéseket, átfedéseket, amikből idővel kiteljesedik az egész. Sok mindent máshogy látok és érzékelek amióta a színház-metodikai program kutatója lehetek. Minden alkotói gesztusban az emberi tényezők jelenlétét keressük. Számomra talán a legesszenciálisabb az „emberszínész” fogalma. Színpadon és azon kívül egyaránt. Zoli sokszor emlékeztet minket arra, hogy a színészek többsége könnyen elfelejti, honnan jön, és időnként érdemes újra emlékeztetni őket, hogy valaha ők is „csak” emberek voltak. Mi minden előadásunk után tartunk közönségtalálkozót, ahol elbeszélgetünk a nézőkkel és ezek a személyes hangvételű találkozások nagyon sok emberi impulzussal gazdagítják színpadi jelenlétünket. Ez a fajta emberközpontúság, a közvetlenség, szerintem nagyon vonzóvá teszi a játékunkat. Talán ennek köszönhető, hogy vannak nézők, akik többször is megnézik az előadásainkat.

Mit vársz a következő három évtől?

Biztos vagyok benne, hogy ahogy eddig, ezután is sokat fogunk utazni, turnézni külföldön. A magyarországi társulatok közül csak keveseknek van lehetősége olyannyira részévé válni a világszínházi áramlatoknak, fesztiváloknak és szakmai fórumoknak, mint a Maladypének, ezért különösen boldoggá tesz, hogy én épp egy ilyen társulat tagja lehetek. Ősszel bemutatjuk a TAO támogatás hiánya miatt elmaradt előadásunkat és olyan kutatóintézetekbe látogatunk el, ahol neves rendezők, színházi alkotók sajátos módszereivel ismerkedhetünk meg egy-egy workshopon. Mindezek mellett továbbra is keresünk, kutatunk, figyeljük a körülöttünk lévő világot, és megpróbálunk lépést tartani a változással. Arra vágyunk, hogy anyagilag kiszámíthatóbb helyzetbe kerüljünk, és hogy itthon jobban megbecsüljék társulatunk munkáját, szakmai alapú elkötelezettségét és kitartását. Kíváncsian várom az elkövetkező időszakot, hiszen jubileumi évad előtt állunk – a Maladype a 2019/2020-as évadban 18 éves lesz!

Szegő Hanna, Színház.org, 2019. 04. 23.

Ősszel indult a Balázs Zoltán által megfogalmazott „ÖT KAPU” elnevezésű korspecifikus színház-metodikai koncepció és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/gondozó program. Az elképzelés egyfajta szakmai javaslatcsomag a színpadművészet megújítása számára, amelyben a független színházi alkotó több műfajra kiterjedő, hazai és nemzetközi terepen szerzett színházi ismereteire, pedagógiai tapasztalataira alapoz. A Maladype társulatának junior tagjait bemutató interjúsorozatunkban most Fekete Róberttel, az ÖT KAPU program kutatójával beszélgetünk.

Hogy kerültél a színház közelébe?

Erdélyben születtem, Szászrégenben. Kiskorom óta vonzott a színpad, tagja voltam a városi bábcsoportnak és a helyi zeneiskola negyedévente megrendezésre kerülő zongorakoncertjein is örömmel léptem fel. Tizennégy éves koromban elkerültem Kolozsvárra, a Református Kollégiumba, ahol diákszínjátszó előadásokban is részt vettem. A Maladype többi junior tagjával ellentétben én nem Marosvásárhelyen végeztem az alapképzést, hanem Kolozsváron, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Színház- és Filmművészeti karának színész szakán, Szilágyi-Palkó Csaba osztályában. Egy idő után úgy éreztem, hogy új emberekre, új impulzusokra van szükségem, ezért eldöntöttem, hogy felvételizni fogok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (MME) mesterképzésére, B. Fülöp Erzsébet osztályába, akiről nagyon sok jót hallottam. Későbbi osztálytársaimat, jelenlegi kollégáimat már a felvételi előtt megkedveltem.

Ennyire fontos számodra a környezet, a csapat, hogy mennyire inspirálnak, akikkel közösen dolgozol?

Nagyon fontosak számomra az engem körül vevő emberek és a színházi közeg pozitív ingerei. Igyekeztem mindig rátalálni arra a közösségre, ahol az alkotó energiák és a kreatív erők dominálnak. Elengedhetetlen az egyéni motiváció, de nem lehet fontosabb, mint mindannyiunk közös ügye, a készülő előadás. Sokkal produktívabbnak érzem magam, ha a kialakuló előadás légkörét nem fertőzi meg valamelyik kollégám egója. Szeretek a próbán eltévedni, elveszni, de ehhez segítő szándékú alkotótársak és bizalom is szükséges.

Jól tudom, hogy négy nyelven beszélsz?

Igen, és már színpadon is használtam mindegyik nyelvet. A marosvásárhelyi mesterképzés ideje alatt a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színházban játszottam egy román és angol nyelvű előadásban (Rocky Horror Picture Show), valamint két német nyelvű előadásban is (Woyzeck, R.U.R. – Rossum’s Universal Robots). A román nyelvet már óvodás koromban elsajátítottam és a román szomszédainkkal gyakoroltam. A német nyelvvel is kiskoromban találkoztam. Édesapám munkájának köszönhetően beszélt németül, engem pedig dühített, hogy nem értettem. Igyekeztem „felzárkózni” hozzá és a líceumban főtantárgyammá választottam, később érettségiztem is belőle. Angoltudásomra a filmekből, a sorozatokból és az iskolai tananyagból tettem szert.

Ma már a Maladype társulatában vagy. Hogy kerültél Balázs Zoli látószögébe?

Zolival akkor találkoztam először, amikor egyetemünkön megrendezte számunkra az Augusztus című előadást. A próbafolyamat rendkívül inspiráló volt. Később, egy bukaresti konferencia során, ahová engem az MME delegált, ismét találkoztam Zolival. Ő éppen a Gardéniát rendezte az Odeon Színházban. Sok mindenről elbeszélgettünk és felmerült az a lehetőség is, hogy kipróbáljam magam a Maladype társulatában. Nagyszebenben ekkor még nem voltam társulati tag, de már játszottam néhány előadásban és jelezték, hogy számítanának rám a következő évadban. Így először velük kellett egyeztetnem erről a lehetőségről. Constantin Chiriac, a színház igazgatója, ismerve Zoli személyét és munkásságát egyértelműen támogatta ezt az elképzelést és arra biztatott, hogy a Maladypét válasszam. A nagyszebeni színház arra is hajlandó volt, hogy futó előadásaimat a Maladype programjához egyeztesse. Mindig arra törekedtem, hogy igényes szakmai kihívásokkal és igazi változásokat indukáló lehetőségekkel kerüljek kapcsolatba. Nyitott vagyok minden olyan impulzusra, ami számomra még ismeretlen alkotóterületek lehetőségeit tárja fel. Ilyen például a filmezés. Szeretem provokálni, tesztelni magam. Az egyetemen kaptam egyfajta alaptudást, de nem érzem azt, hogy ez elegendő lenne ahhoz az általam keresett minőséghez, amit pályakezdőként kijelöltem a magam számára. Ezért volt fontos szempont, hogy olyan színházi műhelybe kerüljek, ahol lehetőségem nyílik a folyamatos tanulásra, a próbákon túli kurzusokon való részvételre.

Az ÖT KAPU program kutatójaként hogyan érvényesülnek ezek a szándékaid?

Úgy tekintek a programra, mint egy összefüggő gyakorlatsorra, ami által letisztulnak bennem a különféle beidegződések, és idővel megtanulom szétválasztani a színészi eszköztár hiteles és hiteltelen összetevőit.

Mi a program íve, milyen mérföldkövek vannak benne?

Olyan szakmai-emberi felismeréseken alapuló elméleti-gyakorlati stádiumok ezek, olyan brainstormingok, amelyek során mindannyian az aha-élményt tapasztaljuk meg; hogy tudtunk bizonyos dolgokról, de nem tudtuk elhelyezni őket holisztikusan. Különböző asszociációs játékok által jutunk el a színházcsinálás ok-okozati kérdéseihez. Azt a kereső-kutató és megújuló színházi folyamatot keressük az ÖT KAPU által, amelyben az alkotó és a néző képessé válik újra rácsodálkozni a színházművészet alapvetéseire. A program lényege a hosszú távú érzékenyítési folyamat.

A Zolival való közös munka által egy újfajta munkamódszert ismertél meg. Milyen új impulzusok, gyakorlatok szervezik a következő három év fejlődési koncepcióját?

Zolira nem csupán rendezőmként vagy igazgatómként tekintek. Olyan alkotótárs, aki folyamatosan provokál és abban is segít, hogy a már meglévő tudásomat (újra)rendszerezzem. Az is fontos a számára, hogy az ÖT KAPU programban elsajátított ismeretanyagot a későbbiekben minél komplexebben meg tudjuk mutatni és tovább adni. Zoli életstílusa és életfelfogása is olyan energiát áraszt, ami elengedhetetlen a Maladypére jellemző színházcsinálási folyamatokhoz. Ő mindannak az ellentéte, ami sok rendezőből hiányzik. Nála éreztem először azt az igényt, hogy ne csak a részleteket vizsgáljam meg, hanem az egészet és a próba utána is gondolkozzak el az aktuális feladaton és annak különféle vonatkozásain. Amióta együtt dolgozunk, megtanultam magamban is érvényes párbeszédet folytatni a közösen érintett témák és gondolatok kapcsán. Ez a gondolkodásmód, amelybe Zoli nap, mint nap beavat minket, színészként és emberként is nagyon sokat jelent számunkra egy színháztudatosabb jövőkép kialakításában. Azt gondolom, hogy tíz év múlva többet fog érni, mindaz, amit itt tanultam, mintha most megaprodukciókban statisztálnék jó pénzért. A turnékon szerzett sokféle tapasztalat is – aminek köszönhetően változatos színházi kultúrákat és merészen kísérletező alkotókat ismerhetünk meg a világ minden tájáról -, hozzájárul folyamatos fejlődésünkhöz.

Szegő Hanna, Szinhaz.org, 2019. 03. 30.

... a legyőzöttek Kukk Zsófi, a Színművészeti Egyetemen tavaly végzett dramaturg diplomamunkája. Ez az új magyar dráma egy különösen izgalmas vállalkozás. Az azték birodalom bukását mutatja be indián forrásokra támaszkodva, dokumentarista módon. Tehát a legyőzöttek szemszögéből láttatja egy kultúra, egy teljes civilizáció pusztulását. Ebben a drámában azok szólalnak meg, akiknek a történelemben nincs hangja.

A Trójai nők az esztelen háborút követő keserű béke krónikája: női szemmel. A bemutatót március 17-én tartják a Maladype Bázison.

A legyőzött trójai ház lányai, asszonyai a kegyetlen megtorlás tehetetlen prédái. Megcsúfoltan, reményvesztetten várják a rájuk kiszabott csapást, kinek a számkivetettség, kinek a halál jut. Négy karakter (a honanya, a feleség, a szűz és a kurva) sajátos szemszögéből megvilágítva láttatja a háborút; érzelmi és racionális értelmezési síkokat ütköztetve, tiszta képet kapunk arról, aminek nem kellett volna megtörténnie, mégis elkerülhetetlennek bizonyult, mert az Istenek, fennkölt unalmukban, kockát vetettek, és így vagy úgy, de Trójának vesznie kellett.

Az előadás tulajdonképpen egy installáció: egy iszonyú méretű konfliktus koncentrált megjelenítése pár négyzetméteren úgy, hogy annak valódi térfogata asszociatív módon, a néző fantáziája által tágul. A végzet előszobájában vagyunk, hős(nő)ink mögött a leégett Trója, előttük megannyi változata a kilátástalanságnak. Ahogy Euripidész drámájának, Sartre és Illyés Gyula átdolgozásai által egyre inkább fellazul az idő egysége, Szabó K. István rendező átiratában teljesen feloldódik, és a történelem nagy olvasztótégelyéből kísértő hangok, képek által utal valami örök tűzre, megannyi füstölgő romra, mert a hiúság Helénája újabb, pusztításban gyönyörködtető hadjáratokra sarkall, s nincs az a férfi aki, ellenállna a csábításnak. S a halál csendjében „ Hangot csak a trójai nők adnak”.

Készült Euripidész-Sartre-Illyés Gyula nyomán, Szabó K. István átiratában. Szereplők: Varga Mária m.v., Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika, Bödők Zsigmond. Zene: Ovidiu Iloc. Jelmez: Florina Bellinda Vasilatos. Játéktér-Rendező: Szabó K. István. Bemutató: 2019. március 17., Maladype Bázis.

Színház.org, 2019. 03. 14.

Fordította: Illyés Gyula 
Rendezte: Szabó K. István

A trójai nők az esztelen háborút követő keserű béke krónikája: női szemmel. A legyőzött trójai ház lányai, asszonyai a kegyetlen megtorlás tehetetlen prédái. Megcsúfoltan, reményvesztetten várják a rájuk kiszabott csapást, kinek a számkivetettség, kinek a halál jut. Négy karakter (a honanya, a feleség, a szűz és a kurva) sajátos szemszögéből megvilágítva láttatja a háborút; érzelmi és racionális értelmezési síkokat ütköztetve, tiszta képet kapunk arról, aminek nem kellett volna megtörténnie, mégis elkerülhetetlennek bizonyult, mert az Istenek, fennkölt unalmukban, kockát vetettek, és így vagy úgy, de Trójának vesznie kellett.

Az előadás tulajdonképpen egy installáció: egy iszonyú méretű konfliktus koncentrált megjelenítése pár négyzetméteren úgy, hogy annak valódi térfogata asszociatív módon, a néző fantáziája által tágul. A végzet előszobájában vagyunk, hős(nő)ink mögött a leégett Trója, előttük megannyi változata a kilátástalanságnak. Ahogy Euripidész drámájának, Sartre és Illyés Gyula átdolgozásai által egyre inkább fellazul az idő egysége, Szabó K. István rendező átiratában teljesen feloldódik, és a történelem nagy olvasztótégelyéből kísértő hangok, képek által utal valami örök tűzre, megannyi füstölgő romra, mert a hiúság Helénája újabb, pusztításban gyönyörködtető hadjáratokra sarkall, s nincs az a férfi aki, ellenállna a csábításnak.

S a halál csendjében „ Hangot csak a trójai nők adnak”.

Szereplők:
Hekabe: Varga Mária m.v.
Andromache: Huszárik Kata
Heléna: Szilágyi Ágota
Kasszandra: Tankó Erika
Talthybiosz/Menelaosz: Bödők Zsigmond

Alkotók:
Rendező: Szabó K. István
Díszlettervező: Szabó K. István
Jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos
Zeneszerző: Ovidiu Iloc

Bemutató: 2019. március 17., Maladype Bázis

Az előadás időtartma: 100 perc

Támogatók: EMMI, NKA

Ősszel indult a Balázs Zoltán által megfogalmazott „ÖT KAPU” elnevezésű korspecifikus színház-metodikai koncepció és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/gondozó program. Az elképzelés egyfajta szakmai javaslatcsomag a színpadművészet megújítása számára, amelyben a független színházi alkotó több műfajra kiterjedő, hazai és nemzetközi terepen szerzett színházi ismereteire, pedagógiai tapasztalataira alapoz. A Maladype társulatának junior tagjait bemutató interjúsorozatunkban most Lukács Ivett Andreával, az ÖT KAPU program kutatójával beszélgetünk.

- Hogyan kerültél a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, majd Budapestre a Maladype társulatába és az ÖT KAPU kutatóprogramba? Milyen volt ez az út?

- Miskolci születésű vagyok, érettségi után kerültem fel Budapestre a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolába, ahol Színész II. szakon tanultam három évig. Az iskola elvégzése után ajánlották nekem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet. Mesés Gáspárral, aki már a Nemes Nagyban is osztálytársam volt – és aki az ÖT KAPU programban is kutatótársam -, megbeszéltük, hogy elintézzük a szükséges papírokat, és elmegyünk szerencsét próbálni Marosvásárhelyre. Felültünk a vonatra, felvételiztünk, és örömünkre mindkettőnket felvettek. Amikor tavaly végzősök lettünk, az osztályfőnökünk B. Fülöp Erzsébet meghívta Balázs Zoltánt, hogy rendezze meg a vizsgaelőadásunkat. Ekkor találkoztunk Zolival először. Köszönhetően a rendelkezésünkre álló próbaidő rövidségének (huszonnyolc nap alatt raktuk össze az Augusztus c. előadásunkat), Zoli energikus személyiségének és a rá jellemző munkamódszer komplexitásának, igen intenzív próbafolyamatban volt részünk. Visszagondolva, nem tudom, hogyan történt, de nagyon hamar összeállt az előadás. A sikeres januári marosvásárhelyi bemutató után nemsokára turnéra indultunk, és júniusban, amikor a pozsonyi ISTROPOLITANA Fesztiválon játszottunk, Zoli felvetette, mi lenne, ha együtt maradna a csapat és közösen kutatnánk az általa már megfogalmazott ÖT KAPU színház-metodikai koncepció elméleti és gyakorlati részleteit a Maladypében. Egyértelmű volt, hogy igent mondunk!

- Mi fogott meg Zoli máshonnan közelítő szemléletében? Hogyan élted meg a hamar elért sikereket és a számos nemzetközi fesztiválon való bemutatkozás lehetőségét?

- Egyetemistaként észrevettem, hogy a testünket, mint kifejezőeszközt kevéssé használjuk, és inkább a szövegcentrikus színjátszás a meghatározó irány. A magyar nyelv gyönyörű és rengeteg lehetőséget hordoz magában, de sokszor éreztem, hogy verbális megnyilvánulásaim valahogy nincsenek összhangban a mozgásommal és a testbeszédemmel. Olyannyira lefoglalt az írott szöveg szavak általi megjelenítése, hogy megfeledkeztem arról, hogy van egy testem is, amelynek segítségével ellenpontozni vagy alátámasztani tudom a bennem megfogalmazódó gondolatokat és szándékokat. Egy ideje az is foglalkoztatott, hogy tudnék-e vajon szöveg nélkül működni a színpadon? A nonverbális színészi eszközökre épülő Augusztus emiatt is rendkívüli ajándék. Én például nem szeretek táncolni, de a próbafolyamat alatt, illetve az előadások folytonos változásai során a görcsök, amik ezzel kapcsolatban bennem voltak teljesen lebomlottak. A színházi fesztiválok pedig rendkívül fontosak, mert általuk van igazán lehetőségünk megmutatni a nemzetközi közönségnek és szakmának, hogy hol tart a színészoktatásunk, a színházról alkotott elképzeléseink gyakorlati megvalósítása és nem utolsó sorban a saját, egyéni fejlődésünk. Szerintem elengedhetetlen látni más országok színművészeti egyetemistáinak előadásait és különféle workshopokon személyesen is megtapasztalni azt, hogy ők milyen színházi nyelven nevelkednek.

- A Maladypében Huszár Syilvia foglalkozik a színház nemzetközi megjelenéseivel, és Zolival együtt nagy hangsúlyt fektetnek ezekre a külföldi lehetőségekre és tapasztalásokra.

- Igen, Zolinak és a Maladypének nagyon jó kapcsolatai vannak nemzetközi téren. Ennek köszönhetően tudtunk egyetemistaként Románián kívül más országokban is bemutatkozni. Syilvi fantasztikus abban, hogy a színházat, minél több nemzetközi fesztiválra eljuttassa. Budapest, Prága, Pozsony és Nagyszeben után idén ősszel már Mariborban, a Borstnik Nemzetközi Színházi Fesztiválon játszottuk az Augusztust.

- Minden fesztiválon volt arra lehetőségetek, hogy ne csak a próbákkal foglalkozzatok, hanem megnézzétek a többiek előadásait is?

- Szlovéniában sikerült egyetemista előadásokat látni és nagy szerencsénk volt, hogy a nagyszebeni SIBFEST-en megnézhettük Eugenio Barba The Tree című rendezését, ami egészen zseniális volt! Hatalmas élmény volt élőben látni ennek a színházi legendának az előadását és megtapasztalni azt a közvetlenséget is, amivel fogadott minket. Meghatározó volt a vele való találkozás! Zoli nagyon fontosnak tartja, hogy vendégjátékaink alkalmával mi is láthassunk más társulatokat.

- Mi az, amit még magadénak érzel Balázs Zoli gondolkodásában?

- Szeretem, azt, ahogy látja és láttatja a világot. Sokszor elmondja például, hogy egy társulat annyit ér, amennyit utazik. Az adott színházi műhely eredményei így nem oldódnak fel egy belterjes közeg mindennapi rutinjában és a különböző színházi kultúrákban szerzett tapasztalatok által tagjainak szélesebb lesz a látóköre is. Abszolút egyetértek vele, az én életemnek is fontos része az utazás, a kaland. Brightonban dolgoztam két nyáron át és van két bátyám is, akik külföldön élnek. A velük töltött idő mélyen beépült a mostani személyiségembe. Zolinál nagyon fontos még a teremtő gondolat; azt jelenti, hogy hagynunk kell megszületni és organikusan megfogalmazódni belső felismeréseinket, amelyek arcunkon majd automatikusan tükröződnek.

- Jártál külföldön színházban?

- Igen, az egyik testvéremmel megnéztük Londonban a Charlie és a Csokigyár című előadást. Én alapvetően nem rajongok a musical műfajáért, de ez az előadás annyira varázslatos volt, hogy minden előítéletemet elfeledtette velem. Hihetetlen munka volt benne és elképesztő színvonalon volt kivitelezve, mind látványtechnikailag, mind színészileg. Angliában teljesen más a színházi struktúra, sok színházban akár ugyanazt a darabot játsszák napi háromszor is.

- Elvégezted a drámapedagógia szakot és az életedben már régóta fontos szerepet játszik a gyerekekkel való foglalkozás, a színjátszótábor is.

- Középiskolában pedagógia szakra jártam, de tudtam, hogy a színészet jobban érdekel. Ugyanabban az évben, amikor Marosvásárhelyre felvételiztem, beadtam a jelentkezésemet a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának Tanítóképző Szakára is. Aznap, amikor felvételt nyertem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, felvettek a Károlira is. Természetesen a Művészeti Egyetemet választottam, ahol szerencsére Tanárképző Intézet is működik, így végül egyszerre végezhettem el a színész szakot és a pedagógiát. A Tanárképző Intézetben mesterszakon gyakorlatot kellett szereznünk, ezért Gazsival (Mesés Gáspár) megkerestük Berekméri Katalin színésznőt, aki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban működő, a színház önkénteseiből álló MaNóSzok nevű színjátszó kör vezetője. A foglalkozásokon eleinte megfigyelőként voltunk jelen, majd átvehettük a csoport irányítását. Nagyon szeretek gyerekekkel, fiatalokkal dolgozni. Rendkívül nyitottak és rengeteg kreativitás van bennük.

- Emellett nyaranta táboroztatsz is.

- Igen, általános iskolás koromban, nyaranta, az akkori dráma tanárnőmmel, Sári Katalinnal és a színjátszós társaimmal együtt jártunk drámatáborba. Ez mindannyiunk számára meghatározó időszak volt, és a mai napig szakítunk időt arra, hogy néhány napra lemenjünk közösen Komjátiba. Érettségi után Kati néni megkeresett és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem segíteni neki a táboroztatásban. Boldogan éltem a lehetőséggel. Először nagyon izgultam, hogy vajon képes leszek-e a gyerekekkel megtartani azt az egészséges egyensúlyt, amiben egyszerre vagyok a játszótársuk és a tanáruk. A feladathoz szükséges felelősségről nem is beszélve. Az első alkalmat azonban nagyon élveztem és azóta minden évben visszajárok Tornabarakonyba, ami Borsod megyében egy egészen pici falu. A gyerekek itt szabadon rohangálhatnak, nincs autó, csak természet.

- Milyen feladatokat találtok ki az adott hétre? Milyen a tábor felépítése?

- Kiválasztunk egy darabot, amit a tábor végén bemutatunk a szülőknek. Általában három korosztályra bontjuk a táborozókat. A legkisebbek egy mesét kapnak, a legnagyobbak pedig, akik már középiskolások, maguk választhatják ki azt a színdarabot, amellyel foglalkozni szeretnének. A középső korosztály tagjai eldönthetik, hogy mesével vagy színdarabbal töltik szívesebben az időt a táborban, de a legfontosabb, hogy örömüket leljék az adott anyaggal való foglalkozásban. A kicsikkel sokat tanulunk együtt szöveget, délelőtt ismerkedős- és drámajátékokat játszunk, aztán szabadidő következik, majd a délutáni próbák. Hihetetlenül ügyesek. Nagyon feltölt a gyerekek őszintesége és játékvágya! Számomra a legnagyobb sikerélményt az okozta, amikor láttam, a különböző játékok során egy visszahúzódóbb gyereket megnyílni. De az is nagy öröm volt, amikor azt láttam, hogy két tizennégy éves lány egyszer csak elkezdte Varró Dani Szívdesszertjét olvasni és elfelejtették a telefonjaikat nyomogatni.

- Térjünk vissza egy kicsit az ÖT KAPU programra. Azon túl, hogy ajánlottak nektek egy három évre szóló szerződést a Maladypébe, mi vonzott a kutatóprogramban való részvételben? A drámapedagógia terén miket tudsz elsajátítani és később használni a programból?

- Leginkább az vonzott, hogy tovább fejlődhetek, és személyre szabottan foglalkoznak velünk! Sokat nyomott a latba az is, hogy így része maradhatok annak a nagyszerű csapatnak, amelyben az egyetem óta nagyon jól tudunk együtt dolgozni, és szeretjük egymást. Az a kísérleti szemlélet, amit Zoli képvisel, ritka, egyedi és véleményem szerint nagy szükség van rá a mai színházi életben. Biztos vagyok benne, hogy a módszer elsajátítása után sok mindent tudok majd hasznosítani a drámapedagógiában is. Az ÖT KAPU koncepció által megfogalmazott alapértékek praktikus átadásában pedig biztos segíteni fog a pedagógiai hátterem is.

- Hogy álltok most az ÖT KAPU folyamatainak elsajátításával?

- Rengeteg minden történik az életünkben az ÖT KAPU által. Sok olyan területet érintünk egyszerre, amelyek összefüggéseit ugyan még nem látjuk át, de úgy érezzük, hogy türelemmel és kitartó munkával napról napra közelebb kerülhetünk majd a valódi színházi értékekre való fókuszálás képességéhez. Minden oktató nagyon inspirál minket és nem kevés tapasztalattal gazdagodunk.

- Hamarosan tartotok egy nyílt napot, ahol bepillantást engedtek az ÖT KAPU program eddigi eredményeibe, ismertetitek az eddigi tapasztalatokat és felismeréseket.

- Ahogy Zolit ismerem, sok meglepetésre számíthatunk majd ezen a napon... az eltelt öt hónap konkrét feladatainak megismertetésén kívül bármi elképzelhető!

- Ha ki tudsz emelni egy olyan szegmenst, ami a legjobban épít, mi lenne az?

- Igazából mindegyik. De a TaoMamikkal való közös munka az egyik legizgalmasabb terület. Ez a Tai Chival egybekötött beszédtechnikát is fejlesztő sajátos kurzus kihat a koncentrációnkra, a beszédünkre, a mozgásunkra és nem utolsó sorban önismereti tréningnek is tökéletes. Ennek köszönhetően teljesen más perspektívából látom magamat és a környezetemet.

- Milyen hatást vársz a programtól szűkebben, illetve széleskörűen értelmezve?

- Visszajutni a színház lényegéhez, hidat képezni régi és új tudás között, érvényes alkotói megoldásokat találni és ezeket a nézőknek is elérhetővé tenni, nem kis feladat. Időt kell hagynunk az alkotásra és természetrajzának vizsgálatára. A pozitív hatásában biztos vagyok, és remélem, hogy több színházi műhely is alkalmazza majd az ÖT KAPU által három év múlva megfogalmazott módszerbeli tényezőket.

- Hagyni kell időt, energiát és teret?

- Sokszor azt érzem, hogy a különböző alkotók megrekednek a legkézenfekvőbb ötleteknél. Ez a sokkal mélyebb rétegek felfedezésének kárára van. Színészként fontosnak tartom, hogy ha foglalkozom egy anyaggal, akkor minden vele kapcsolatos impulzussal tisztában legyek. Legyen saját véleményem róla, egyéni gondolataim és meglátásaim, és egyáltalán nem baj, ha ezek azonnal nem találkoznak a rendezőével. A lényeg, hogy a közös ügy érdekében felkészülten és hitelesen tudjam ütköztetni őket. Egy egészséges vitából fantasztikus dolgok tudnak születni! Szerintem ez elengedhetetlen része az alkotási folyamatnak.

Szegő Hanna, Színház.org, 2019

Ősszel indult a Balázs Zoltán által megfogalmazott „ÖT KAPU” elnevezésű korspecifikus színház-metodikai koncepció és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/gondozó program. Az elképzelés egyfajta szakmai javaslatcsomag a színpadművészet megújítása számára, amelyben a független színházi alkotó több műfajra kiterjedő, hazai és nemzetközi terepen szerzett színházi ismereteire, pedagógiai tapasztalataira alapoz. A Maladype társulatának junior tagjait bemutató interjúsorozatunkban most Lukács Ivett Andreával, az ÖT KAPU program kutatójával beszélgetünk.

Hogyan kerültél a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, majd Budapestre a Maladype társulatába és az ÖT KAPU kutatóprogramba? Milyen volt ez az út?

Miskolci születésű vagyok, érettségi után kerültem fel Budapestre a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolába, ahol Színész II. szakon tanultam három évig. Az iskola elvégzése után ajánlották nekem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet. Mesés Gáspárral, aki már a Nemes Nagyban is osztálytársam volt – és aki az ÖT KAPU programban is kutatótársam -, megbeszéltük, hogy elintézzük a szükséges papírokat, és elmegyünk szerencsét próbálni Marosvásárhelyre. Felültünk a vonatra, felvételiztünk, és örömünkre mindkettőnket felvettek. Amikor tavaly végzősök lettünk, az osztályfőnökünk B. Fülöp Erzsébet meghívta Balázs Zoltánt, hogy rendezze meg a vizsgaelőadásunkat. Ekkor találkoztunk Zolival először. Köszönhetően a rendelkezésünkre álló próbaidő rövidségének (huszonnyolc nap alatt raktuk össze az Augusztus c. előadásunkat), Zoli energikus személyiségének és a rá jellemző munkamódszer komplexitásának, igen intenzív próbafolyamatban volt részünk. Visszagondolva, nem tudom, hogyan történt, de nagyon hamar összeállt az előadás. A sikeres januári marosvásárhelyi bemutató után nemsokára turnéra indultunk, és júniusban, amikor a pozsonyi ISTROPOLITANA Fesztiválon játszottunk, Zoli felvetette, mi lenne, ha együtt maradna a csapat és közösen kutatnánk az általa már megfogalmazott ÖT KAPU színház-metodikai koncepció elméleti és gyakorlati részleteit a Maladypében. Egyértelmű volt, hogy igent mondunk!

Mi fogott meg Zoli máshonnan közelítő szemléletében? Hogyan élted meg a hamar elért sikereket és a számos nemzetközi fesztiválon való bemutatkozás lehetőségét?

Egyetemistaként észrevettem, hogy a testünket, mint kifejezőeszközt kevéssé használjuk, és inkább a szövegcentrikus színjátszás a meghatározó irány. A magyar nyelv gyönyörű és rengeteg lehetőséget hordoz magában, de sokszor éreztem, hogy verbális megnyilvánulásaim valahogy nincsenek összhangban a mozgásommal és a testbeszédemmel. Olyannyira lefoglalt az írott szöveg szavak általi megjelenítése, hogy megfeledkeztem arról, hogy van egy testem is, amelynek segítségével ellenpontozni vagy alátámasztani tudom a bennem megfogalmazódó gondolatokat és szándékokat. Egy ideje az is foglalkoztatott, hogy tudnék-e vajon szöveg nélkül működni a színpadon? A nonverbális színészi eszközökre épülő Augusztus emiatt is rendkívüli ajándék. Én például nem szeretek táncolni, de a próbafolyamat alatt, illetve az előadások folytonos változásai során a görcsök, amik ezzel kapcsolatban bennem voltak teljesen lebomlottak. A színházi fesztiválok pedig rendkívül fontosak, mert általuk van igazán lehetőségünk megmutatni a nemzetközi közönségnek és szakmának, hogy hol tart a színészoktatásunk, a színházról alkotott elképzeléseink gyakorlati megvalósítása és nem utolsó sorban a saját, egyéni fejlődésünk. Szerintem elengedhetetlen látni más országok színművészeti egyetemistáinak előadásait és különféle workshopokon személyesen is megtapasztalni azt, hogy ők milyen színházi nyelven nevelkednek.

A Maladypében Huszár Syilvia foglalkozik a színház nemzetközi megjelenéseivel, és Zolival együtt nagy hangsúlyt fektetnek ezekre a külföldi lehetőségekre és tapasztalásokra.

Igen, Zolinak és a Maladypének nagyon jó kapcsolatai vannak nemzetközi téren. Ennek köszönhetően tudtunk egyetemistaként Románián kívül más országokban is bemutatkozni. Syilvi fantasztikus abban, hogy a színházat, minél több nemzetközi fesztiválra eljuttassa. Budapest, Prága, Pozsony és Nagyszeben után idén ősszel már Mariborban, a Borstnik Nemzetközi Színházi Fesztiválon játszottuk az Augusztust.

Minden fesztiválon volt arra lehetőségetek, hogy ne csak a próbákkal foglalkozzatok, hanem megnézzétek a többiek előadásait is?

Szlovéniában sikerült egyetemista előadásokat látni és nagy szerencsénk volt, hogy a nagyszebeni SIBFEST-en megnézhettük Eugenio Barba The Tree című rendezését, ami egészen zseniális volt! Hatalmas élmény volt élőben látni ennek a színházi legendának az előadását és megtapasztalni azt a közvetlenséget is, amivel fogadott minket. Meghatározó volt a vele való találkozás! Zoli nagyon fontosnak tartja, hogy vendégjátékaink alkalmával mi is láthassunk más társulatokat.

Mi az, amit még magadénak érzel Balázs Zoli gondolkodásában?

Szeretem, azt, ahogy látja és láttatja a világot. Sokszor elmondja például, hogy egy társulat annyit ér, amennyit utazik. Az adott színházi műhely eredményei így nem oldódnak fel egy belterjes közeg mindennapi rutinjában és a különböző színházi kultúrákban szerzett tapasztalatok által tagjainak szélesebb lesz a látóköre is. Abszolút egyetértek vele, az én életemnek is fontos része az utazás, a kaland. Brightonban dolgoztam két nyáron át és van két bátyám is, akik külföldön élnek. A velük töltött idő mélyen beépült a mostani személyiségembe. Zolinál nagyon fontos még a teremtő gondolat; azt jelenti, hogy hagynunk kell megszületni és organikusan megfogalmazódni belső felismeréseinket, amelyek arcunkon majd automatikusan tükröződnek.

Jártál külföldön színházban?

Igen, az egyik testvéremmel megnéztük Londonban a Charlie és a Csokigyár című előadást. Én alapvetően nem rajongok a musical műfajáért, de ez az előadás annyira varázslatos volt, hogy minden előítéletemet elfeledtette velem. Hihetetlen munka volt benne és elképesztő színvonalon volt kivitelezve, mind látványtechnikailag, mind színészileg. Angliában teljesen más a színházi struktúra, sok színházban akár ugyanazt a darabot játsszák napi háromszor is.

Elvégezted a drámapedagógia szakot és az életedben már régóta fontos szerepet játszik a gyerekekkel való foglalkozás, a színjátszótábor is.

Középiskolában pedagógia szakra jártam, de tudtam, hogy a színészet jobban érdekel. Ugyanabban az évben, amikor Marosvásárhelyre felvételiztem, beadtam a jelentkezésemet a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának Tanítóképző Szakára is. Aznap, amikor felvételt nyertem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, felvettek a Károlira is. Természetesen a Művészeti Egyetemet választottam, ahol szerencsére Tanárképző Intézet is működik, így végül egyszerre végezhettem el a színész szakot és a pedagógiát. A Tanárképző Intézetben mesterszakon gyakorlatot kellett szereznünk, ezért Gazsival (Mesés Gáspár) megkerestük Berekméri Katalin színésznőt, aki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban működő, a színház önkénteseiből álló MaNóSzok nevű színjátszó kör vezetője. A foglalkozásokon eleinte megfigyelőként voltunk jelen, majd átvehettük a csoport irányítását. Nagyon szeretek gyerekekkel, fiatalokkal dolgozni. Rendkívül nyitottak és rengeteg kreativitás van bennük.

Emellett nyaranta táboroztatsz is.

Igen, általános iskolás koromban, nyaranta, az akkori dráma tanárnőmmel, Sári Katalinnal és a színjátszós társaimmal együtt jártunk drámatáborba. Ez mindannyiunk számára meghatározó időszak volt, és a mai napig szakítunk időt arra, hogy néhány napra lemenjünk közösen Komjátiba. Érettségi után Kati néni megkeresett és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem segíteni neki a táboroztatásban. Boldogan éltem a lehetőséggel. Először nagyon izgultam, hogy vajon képes leszek-e a gyerekekkel megtartani azt az egészséges egyensúlyt, amiben egyszerre vagyok a játszótársuk és a tanáruk. A feladathoz szükséges felelősségről nem is beszélve. Az első alkalmat azonban nagyon élveztem és azóta minden évben visszajárok Tornabarakonyba, ami Borsod megyében egy egészen pici falu. A gyerekek itt szabadon rohangálhatnak, nincs autó, csak természet.

Milyen feladatokat találtok ki az adott hétre? Milyen a tábor felépítése?

Kiválasztunk egy darabot, amit a tábor végén bemutatunk a szülőknek. Általában három korosztályra bontjuk a táborozókat. A legkisebbek egy mesét kapnak, a legnagyobbak pedig, akik már középiskolások, maguk választhatják ki azt a színdarabot, amellyel foglalkozni szeretnének. A középső korosztály tagjai eldönthetik, hogy mesével vagy színdarabbal töltik szívesebben az időt a táborban, de a legfontosabb, hogy örömüket leljék az adott anyaggal való foglalkozásban. A kicsikkel sokat tanulunk együtt szöveget, délelőtt ismerkedős- és drámajátékokat játszunk, aztán szabadidő következik, majd a délutáni próbák. Hihetetlenül ügyesek. Nagyon feltölt a gyerekek őszintesége és játékvágya! Számomra a legnagyobb sikerélményt az okozta, amikor láttam, a különböző játékok során egy visszahúzódóbb gyereket megnyílni. De az is nagy öröm volt, amikor azt láttam, hogy két tizennégy éves lány egyszer csak elkezdte Varró Dani Szívdesszertjét olvasni és elfelejtették a telefonjaikat nyomogatni.

Térjünk vissza egy kicsit az ÖT KAPU programra. Azon túl, hogy ajánlottak nektek egy három évre szóló szerződést a Maladypébe, mi vonzott a kutatóprogramban való részvételben? A drámapedagógia terén miket tudsz elsajátítani és később használni a programból?

Leginkább az vonzott, hogy tovább fejlődhetek, és személyre szabottan foglalkoznak velünk! Sokat nyomott a latba az is, hogy így része maradhatok annak a nagyszerű csapatnak, amelyben az egyetem óta nagyon jól tudunk együtt dolgozni, és szeretjük egymást. Az a kísérleti szemlélet, amit Zoli képvisel, ritka, egyedi és véleményem szerint nagy szükség van rá a mai színházi életben. Biztos vagyok benne, hogy a módszer elsajátítása után sok mindent tudok majd hasznosítani a drámapedagógiában is. Az ÖT KAPU koncepció által megfogalmazott alapértékek praktikus átadásában pedig biztos segíteni fog a pedagógiai hátterem is.

Hogy álltok most az ÖT KAPU folyamatainak elsajátításával?

Rengeteg minden történik az életünkben az ÖT KAPU által. Sok olyan területet érintünk egyszerre, amelyek összefüggéseit ugyan még nem látjuk át, de úgy érezzük, hogy türelemmel és kitartó munkával napról napra közelebb kerülhetünk majd a valódi színházi értékekre való fókuszálás képességéhez. Minden oktató nagyon inspirál minket és nem kevés tapasztalattal gazdagodunk.

Hamarosan tartotok egy nyílt napot, ahol bepillantást engedtek az ÖT KAPU program eddigi eredményeibe, ismertetitek az eddigi tapasztalatokat és felismeréseket.

Ahogy Zolit ismerem, sok meglepetésre számíthatunk majd ezen a napon... az eltelt öt hónap konkrét feladatainak megismertetésén kívül bármi elképzelhető!

Ha ki tudsz emelni egy olyan szegmenst, ami a legjobban épít, mi lenne az?

Igazából mindegyik. De a TaoMamikkal való közös munka az egyik legizgalmasabb terület. Ez a Tai Chival egybekötött beszédtechnikát is fejlesztő sajátos kurzus kihat a koncentrációnkra, a beszédünkre, a mozgásunkra és nem utolsó sorban önismereti tréningnek is tökéletes. Ennek köszönhetően teljesen más perspektívából látom magamat és a környezetemet.

Milyen hatást vársz a programtól szűkebben, illetve széleskörűen értelmezve?

Visszajutni a színház lényegéhez, hidat képezni régi és új tudás között, érvényes alkotói megoldásokat találni és ezeket a nézőknek is elérhetővé tenni, nem kis feladat. Időt kell hagynunk az alkotásra és természetrajzának vizsgálatára. A pozitív hatásában biztos vagyok, és remélem, hogy több színházi műhely is alkalmazza majd az ÖT KAPU által három év múlva megfogalmazott módszerbeli tényezőket.

Hagyni kell időt, energiát és teret?

Sokszor azt érzem, hogy a különböző alkotók megrekednek a legkézenfekvőbb ötleteknél. Ez a sokkal mélyebb rétegek felfedezésének kárára van. Színészként fontosnak tartom, hogy ha foglalkozom egy anyaggal, akkor minden vele kapcsolatos impulzussal tisztában legyek. Legyen saját véleményem róla, egyéni gondolataim és meglátásaim, és egyáltalán nem baj, ha ezek azonnal nem találkoznak a rendezőével. A lényeg, hogy a közös ügy érdekében felkészülten és hitelesen tudjam ütköztetni őket. Egy egészséges vitából fantasztikus dolgok tudnak születni! Szerintem ez elengedhetetlen része az alkotási folyamatnak.

Szegő Hanna, Színház.org, 2019. február 06. 

A Maladype Színház vezetője szerint a függetlenek körében érdemes lenne különbséget tenni a komoly múlttal rendelkező társulatok és a pályakezdő csapatok között.

A TAO rendszer átalakítása nehéz helyzetbe hozza a közel tizennyolc éve működő társulatot. A színház vezetője szerint ugyanakkor a mostani helyzet jó alkalmat teremthet a rég szőnyeg alá söpört szakmai kérdések valódi tisztázására és a független színházak helyzetének radikalizálására is. Mindezt szigorúan szakmai alapon, a valódi értékek és teljesítmények figyelembe vételével tartja megvalósíthatónak.

Vissza tudsz-e emlékezni arra, hogy milyen szituációban voltál és mi volt az első reakciód, amikor értesültél a TAO-val kapcsolatos döntésről?

Éppen várakozó állásponton voltunk; meg kellett volna tudnunk, hogy melyek azok a cégek, amelyek fel fogják ajánlani számunkra a nézőszám, illetve a bevétel alapján maximalizált TAO összeget. A TAO támogatás a Maladype működésének közel kéthavi költségeit fedezi. Mivel állandó társulattal és munkatársi gárdával rendelkező színházként tizenhét embert kell eltartanunk, igen jelentős. Kérdéses volt, hogy a majdani támogatókkal, például a MagNet Bankkal hogyan tudunk megállapodni, és mikor kezdjük el a támogatási folyamat lebonyolítását.

Ekkor érkezett a hír, hogy a TAO rendszer megszűnik, vagy átalakul, de hogy pontosan milyen kritériumok alapján fog megtörténni, arról semmilyen érdemi információ nem látott napvilágot; sajnos az elosztás aránya mindmáig tisztázatlan. A kezdeti híresztelésekre nem láttuk értelmét reagálni. Meg szerettük volna várni, hogy egyértelmű tájékoztatást kapjunk. Azóta tudjuk, hogy a színházakat támogató költségvetésről szóló tervezet már elkészült és az EMMI kulturális államtitkára, Fekete Péter felel majd egy személyben a 37 milliárd forintos színháztámogatási keret szétosztásáért.

Mit tudtatok tenni az eddig előfordult váratlan helyzetekben?

Tudomásul véve a megváltozott helyzetet, alternatív forrásokból próbáltunk finanszírozási megoldást találni. Csak úgy lehet kezelni ezeket a váratlan körülményeket, ha folyamatosan készen állunk a változásra és többféle túlélési stratégiával rendelkezünk. Fel lehet ezt fogni egyfajta kreatív, kirakós játéknak is, de hazardírozni nem lehet egy művészileg és strukturálisan is kiszámítható működésben gondolkodó társulattal. Bevételeink egy jelentős részét külföldi turnéink, vendégszerepléseink teszik ki, nagyrészt ennek köszönhető, hogy még életben vagyunk. Meghatározó kérdés számunkra, hogy az újragondolt rendszerben a TAO kifizetés milyen feltételekhez lesz kötve, kik részesülnek majd belőle, és hogy ebben az új csomagban lesz-e helye (és milyen helye lesz) a függetleneknek, a magánszínházaknak és a kulturális fesztiváloknak.

A honlapotokon olvasható, hogy esetetekben egy önmagát mindig újrafogalmazni képes társulatról van szó, és a mindenkori változásra a színházcsinálás természetes folyamataként tekintetek. Érvényes ez a megállapítás a mostani helyzettel kapcsolatosan is?

Mint tudjuk némely földi életforma egyáltalán nem fény- és oxigéndús környezetben tenyészik, hanem forró vízben, lúgos vagy savas talajban található, mindazonáltal élnek, léteznek. Saját színházi viszonyainkra lefordítva: tartást és erőt ad, hogy alkalmazkodásunknak köszönhetően a független társulatok között mi még a „túlélők” közé tartozunk. Ha igazán szembenéznénk az előző TAO rendszer okozta visszaélésekkel és szakmai anomáliákkal, valamint az egész ügy felelősen és körültekintően lenne megvizsgálva, akkor ez a mostani helyzet a teljes előadó-művészeti támogatás rendszerének újragondolásával akár pozitív változásokat is hozhatna.

Régóta húzódó strukturális kérdésekben is rendet lehetne tenni. Megtörténhetne például a függetlenek közti szelekció és kiemelhetnék végre azt az öt valóban társulatként működő függetlenszínházi műhelyt, amelyek sok éve lehetetlenül alacsony és kiszámíthatatlan anyagi támogatás mellett mutatnak fel komoly szakmai eredményeket itthon és külföldön. Képtelenségnek tartom, hogy 2019-ben a Maladype ugyanabban a helyzetben van, mint azok az éppen induló, pályakezdő csapatok, akik legtöbbször csak egyetlen esemény erejéig szerveződnek össze. Ez nem azt jelenti, hogy idővel ezekből az egyszeri színházi kalandokból nem nőheti ki magát egy-egy komolyan vehető, számottevő együttes, de mi, akik ezt a folyamatot már végigcsináltuk, tapasztalatból tudjuk, hogy ehhez rengeteg minden szükséges, elsősorban hosszú távú szakmai és működési koncepció, tervezés.

Nem hiszem, hogy a jövőre tizennyolc éves Maladypétől bárki is elvitatná, hogy újító jellegű előadásaival és sajátos színháznevelési programjaival jelentősen hozzájárult a magyar színházművészet jelenlegi karakteréhez, ezért is érzem méltatlannak azt a másodlagos jellegű bánásmódot, amivel minket és a független színházi szféra hozzánk hasonlóan meghatározó alkotóműhelyeit illetik. Időszerű lenne újragondolni az átlátható anyagi és szakmai támogatás értékalapú rendszerét és komolyan venni az elszámoltatást.

Milyen kritériumokat kellene szerinted ehhez megállapítani?

Nagyon konkrétakat. A társulatok hiteles szakmai elképzelésekre épülő hosszú távú működési terveket mutassanak fel, de ne csak papíron, hanem a mindennapi színházi valóságban is érvényes, számon kérhető módon. Képesek legyenek működésük fenntartására és annak fejlesztésére is; legyenek érdekeltek komplex színházi folyamatok megvalósításában és eredményeik minél szélesebb körben való visszaforgatásában. Strukturális-szellemi stratégiájukban legyen helye az innovatív ötleteknek és megoldásoknak, kommunikációjukban pedig a többgenerációs közönséget megszólító egyenes, dinamikus és aktív hangvételnek.

A hatékonyság legmeghatározóbb mérője azonban az, hogy szakmai szempontból mit tud az adott társulat érvényes gyakorlati javaslatként hozzátenni a kanonizált nagy egészhez. Az öt valódi működést felmutató független színház kiemelése mellett fontos lenne az is, hogy a tervezhetőség és a működés biztonsága érdekében ezek a társulatok rendelkezzenek is a működési támogatásukkal a vonatkozó periódus elejére. A korábbi években már több alkalommal látott nyilvánosságot erre reagáló írásos javaslat, mégsem történt semmi. Erről szól a 2018. április 12-én megjelent, Indokol a kuratórium című írás is.

Ebből arra következtetek, hogy vannak a kormányzat közelében olyan emberek, akik jól átlátják ezt a helyzetet.

Igen, vannak szakmai grémiumok, kurátorok, államtitkárok és miniszterek is, akik évről évre ugyanezt javasolják. Eredménytelenül. Szakmán belül mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a függetlenek közül mely együttesek igazán működőképesek, és melyek azok, amelyek tényleg rendszeres vendégei a külföldi fesztiváloknak. A TAO rendszer megváltoztatásának szándéka többek között azért nyert teret, mert az előadó-művészeti szervezetek közül voltak, akik csúnyán visszaéltek a külföldi fellépések során felmutatható pszeudo nézőszám „vattázott” adataival és így plusz támogatási összegekhez jutottak. A probléma az, hogy nem csak azok lettek számon kérve, akik miatt ez az egész ügy felrobbant, hanem azok is meg lettek bűntetve, akik a maguk lehetőségeihez képest tisztességgel tették adolgukat. A fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is.

Mi lehetne erre a megoldás?

A legkorrektebb az lenne, ha a felelősöket elszámoltatnák, és azoknak, akik nem voltak a piszkos játék szereplői, megadnák a lehetőséget, hogy hozzászóljanak a TAO rendszer elosztásának újragondolásához. Most úgy tűnik, hogy a Filmalap példáját követve, a színházművészet alkotóközösségeinek TAO támogatását is egy közös kasszába érkező TAO felajánlások szétosztásával kívánják megoldani. De, hogy ez a döntés pontosan kiket és hogyan érint, még nem tudjuk. Azt hallani, hogy leginkább a nemzeti és a kiemelt intézményeknek fog kedvezni. Rólunk, függetlenekről senki nem ejt szót. Azt is fontos megemlíteni, hogy a TAO körül kavargó porfelhő szépen elfedte azt a tényt, hogy az NKA produkciós pályázatai 2018 őszén nem kerültek kiírásra. Arról sem beszélünk, hogy a 2019/2020-as működési pályázat kiírása már egy hónapos csúszásban van a tavalyi dátumhoz képest.

A bemutatók szempontjából hogyan érinti a Maladypét a kialakult helyzet?

Bízom benne, hogy az idei évadra tervezett két bemutatónk közül az egyik, Euripidész Trójai nők című darabja, Szabó K. István rendezésben még meg tud valósulni. A sorsfordító háborúk közepette a különböző női princípiumokat a középpontba helyező mű igen aktuális és társulatunk színésznőinek is méltó feladat. Külön öröm, hogy a készülő előadásban vendégművészként Varga Máriát is láthatja majd közönségünk. Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnője április elején kerülne bemutatásra az én rendezésemben. Ebben a TRIP Hajóra tervezett előadásban már együtt játszana a társulat mind a tizenkét színésze, de ennek a vállalkozásnak a sorsa az említett okok miatt még bizonytalan.

A szakma hallgatását ti hogyan élitek meg?

Nincs túl pozitív tapasztalatunk a különböző szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel kapcsolatban. Pár éve kiléptünk a FESZ-ből is, mert úgy éreztük, hogy a mi érdekeinket egyáltalán nem képviseli. A színházi társadalom szövete is igen szakadozott. Szükségesnek tartom, hogy elérkezve egy új kor, új dimenzió kezdetéhez, a kialakuló új színházi létformáról közösen tudjunk és akarjunk gondolkodni, de nem kedvelem a megmondó emberek erőszakos megnyilvánulásait és az önmagukat „szakmai szócsöveknek” kinevező üzengetőket sem. Véleményem szerint minden indulatos és meggondolatlan nyilatkozat rendkívül káros szakmánk közös ügyeit illetően. A valódi szakmaiságot számomra egyetlen dolog jelenti: a következetes és elmélyült kereső-kutató munka. Az, hogy a színházművészet fejlődésének érdekében mennyire vagyunk képesek művészi és emberi szolidaritásra, az ösztönző és integratív alkotói folyamatok tudatos elindítására és azok minél szélesebb körű kiteljesítésére, megőrzésére.

Törekszünk-e egyáltalán a múlt igazságainak és a korunkra jellemző színházi folyamatok lényegibb megértésre, a konszenzusra, a dialógusra. Ma ismét időszerűnek érzem a világhírű japán író, Misima Jukio a XX. század derekán megfogalmazott sürgető felszólítását, amely a művészetek túlpolitiztáltságának veszélyére hívja fel a művészek figyelmét: „Itt az idő, hogy a művészek visszatérjenek a művészethez!” Talán nekünk is el kellene gondolkodnunk azon, hogy miért is foglalkozunk színházcsinálással; üzleti és önös érdekek irányítják mindennapi színházi tevékenységeinket vagy mélyebb, rétegzettebb elszámolnivalónk is akad a Színház lényegével, amit nem tekinthetünk csupán fogalomnak vagy tárgynak. A 2018 szeptemberében általam elindított ÖT KAPU elnevezésű korspecifikus színház-metodikai program többek között ezeket a színházművészeti és technikai kérdéseket vizsgálja hét fiatal pályakezdő színésszel.

A honlapotokon az is szerepel, hogy kizárólag pályázati forrásokból tartjátok el magatokat. Ennek az interjú sorozatnak az eddigi beszélgetőpartnerei mind azt mondták, hogy ezek a pályázati források annyira csekélyek, hogy nem nyújtanak elegendő fedezetet még egy produkció előállításához sem. Ti hogyan tudjátok ezt megoldani?

Irgalmatlan sok munkával és edzett idegrendszerrel. Megpróbálunk mindenhová pályázni. Felelősen gondolkodva, a jelenleg ránk érvényes játékszabályok közepette nincs más választásunk. Kialakultak bizonyos egyéb pénzszerzési metódusok is, de ezek érvényesítéséhez tudatosan építkező támogatói stratégiára és folyamatosan bővülő kapcsolati hálóra volt szükség. Nem kis energiával építettük fel a sajátosan maladypés támogatási programokat. A korábbi TAO támogatások egy részéből tudott megvalósulni például a nagyon sikeres Én is a Maladypét nézem elnevezésű plakátkampányunk is. Tudomásul vettük, hogy az életben maradáshoz nekünk újabb és újabb befektetőket kell megszólítanunk. Ha mindenki csak egy kis összeggel járul hozzá társulatunk projektjeihez, abból már egy nagyobb is összejöhet. Ez persze egyáltalán nem oldja meg az éves működési költséghiányunkat, de időnyerésre alkalmas.

Van egy olyan embered, aki csak ezzel foglalkozik?

Nálunk mindenki multifunkcionális, mert szükséges és így gazdaságos. A pályázatokat ugyan még nem a színészeink írják (bár láttam erre működő példát külföldön), és munkatársainknak sem kellett még beugraniuk valamelyik előadásunkba, de fontos, hogy társulatunk tagjai sok mindenhez értsenek és, hogy gyors, rugalmas helyzetmegoldó képességekkel rendelkezzenek.

A színészek hangulatát milyen irányban befolyásolja ez a helyzet? Érzékeled az egzisztenciális félelmet rajtuk?

Egy független színház társulatának állandó tagjaiként sajnos az évek alatt hozzászoktak a jövőjüket érintő bizonytalanság rendszeres jelenlétéhez. Tudják, hogy problémamegoldó csapatnak a tagjai, és ha már rendelkezünk rájuk vonatkozó, érvényes információval, akkor azt időben megosztjuk velük. Addig arra koncentrálnak, ami a próbákon és az előadásokon a legfőbb feladatuk. Ehhez a speciális életformához olyan képlékenységre és folyamatosan megújuló bizalomra van szükség, ami a maladypés színészeket megkülönbözteti a más társulatok-béli színészektől.

Ha a mai nappal meg kellene mondanod azt, hogy meddig látod biztosítottnak a Maladype jövőjét, akkor milyen dátumot mondanál?

Március közepéig. Mindezt úgy, hogy a szeptemberben szerződtetett fiatalokat érintő kiadásokat sikeresen le tudtuk választani a színház működési költségeiről. Tavaly nyáron nagy kockázatot vállaltunk azzal, hogy három éves tehetségmentő és gondozó programunkba meghívtuk a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színészosztályának hét tagját. Köszönhetően azonban néhány lelkes támogatónknak, és különösen a TRIP Hajó igazgatójával, Magács Lászlóval (rendező, színházigazgató, az Átrium elindítója – a szerk.) kialakított hosszú távú együttműködési koncepciónknak, az idei évadra még sikerült a pályakezdő színészeink kutatómunkájához szükséges forrást biztosítani. Magács László felismerte az ÖT KAPU koncepció jelentőségét és egyfajta szakmai mentora és mecénása lett a programban résztvevő junioroknak.

Van válaszod arra, hogy a TAO-val kapcsolatos intézkedésnek mi lehetett a célja?

Több lehetséges válaszom is van, de abban bízom, hogy az átalakítás legfőbb törekvése az, hogy egy átláthatóbb rendszer működtesse majd a közös kasszából szétosztásra kerülő garantált támogatási összeg célbajutását. Véleményem szerint egy igényesen és korszerűen újragondolt TAO elosztási rendszernek nem lehet egyetlen kiindulópontja a nézőszám maximalizálása. Az igazi változást az jelentené, ha az érintettek számára a TAO támogatás mértékét egyéb szakmai kritériumok, valódi értékek és teljesítmények is meghatároznák. A fejlesztésre szánt TAO támogatás is nagyon fontos szerepet tölthetne be.

A decemberben megszületett kormányhatározatból nem derül ki, hogy a függetlenek mire számíthatnak.

Valóban. Tudomásul kéne venni, hogy a függetlenek között vannak kezdők, és vannak a pályán több éve eredményesen működő csapatok, akik kilátástalan körülmények között is bizonyítani tudták életképességüket. Ez a tény már önmagában is erőteljes szűrője lehetne egy rég óta esedékes és szükséges redukciós folyamatnak. A regisztrált szervezetekre vonatkozó működési és támogatási feltételeket is újra kellene gondolni.

A Maladype egy közönség felé nyitott színház. Többek között minden előadás után közönségtalálkozóra kerül sor, ahol meg lehet beszélni a látottakat. Ezeknek a beszélgetéseknek az alkalmával érdeklődik-e a közönség az után, hogy mi lesz veletek?

Mindig megkérdezik, hogy mi a helyzet a társulattal és mi lesz velünk; az is előfordult már, hogy előbb kaptunk tőlük számunkra hasznos információt, minthogy mi magunk hivatalos forrásból értesültünk volna róla. Szemmel tartanak minket, figyelik a változásokat. Olyan nézőnk is van, aki rendszeresen, havonta átutalt összeggel támogatja színházunkat. Mindig is fontosnak tartottuk, hogy közönségünket bevonjuk alkotói folyamatainkba és megosszuk velük a mindennapi működésünket érintő gondokat is.

A régi időkre jellemző mecenatúra-rendszer újjáéleszthető a ma Magyarországán?

Éleszthető, ha létezik valahol korunk Prométheusza, aki megosztja majd a lángot a mecénás istenek és az alkotó emberek között. Intelligencia, érzékenység, empátia, szakmai igényesség és nem utolsó sorban gyakorlati tapasztalat és kapcsolati tőke kérdése. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert fennállásunk közel tizennyolc éve alatt már találkoztunk ilyen kaliberű támogatókkal, és nagyon sokat köszönhetünk nekik.

Ha előállna egy olyan helyzet, hogy a társulat nem tudna tovább működni, akkor Neked milyen személyes terved van a jövőre nézve?

Olyan régóta küzdünk már az életben maradásért, hogy igazán gyakorlott „helyzetkezelők” vagyunk. Különböző vészforgatókönyveink vannak. Fellapozzuk valamelyiket, és egy kis kockázati faktorral színesítve megpróbáljuk majd kivitelezni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mi minden körülmények között túl fogjuk élni ezt az időszakot, mert ha nincs támogatás és nincs pályázat, ez egyszerűen lehetetlen. Gyakorló színházvezetők pontosan tudják, hogy minden hosszú távú művészi koncepció nélkülözhetetlen feltétele a stabil működést segítő adminisztrációs és pénzügyi fedezet.

A XXI. században enélkül nem lehet fejlődni és fejleszteni sem; nem tudjuk biztosítani állandó játszóhelyünk bérleti költségeit, a minőségi munkához szükséges infrastrukturális hátteret és művészeink tiszteletdíját sem. Nevünk jól cseng külföldön és nemzetközi megjelenéseink által aktív résztvevői lehetünk a világszínházi történéseknek, de közeledve a jubileumi évhez szeretném, ha a Maladypét végre itthon is megbecsülnék és több éves működésünk és eredményeink alapján biztosítva látnám a minket megillető kiemelt működési összeget. Egyszerűen, azért mert kiérdemeltük.

Rácz Anna, Szinhaz.hu, 2019. január 26.

Jövőre ünnepli fennállásának 18. évét a Maladype. A magyarországi független színházi szféra egyik legmeghatározóbb alkotóműhelyének vezetője, Balázs Zoltán és a színház társulatának régi és új tagjai a „nagykorúvá válást” megelőzően rendhagyó évadnyitó sajtótájékoztatót tartottak a TRIP Hajón, amely játszóhelynek a 2018/2019-es évadban a Maladype kiemelten fontos és meghatározó társulata lesz.

A sajtótájékoztatón a TRIP Hajó igazgatója és művészeti vezetője: Magács László színházrendező, valamint a Maladype Színház alapítója és művészeti vezetője: Balázs Zoltán színész, rendező ismertették a következő szezonra tervezett együttműködés szakmai és strukturális stratégiájának alapjait. A Maladype jelenlegi repertoárjának három emblematikus előadása – III. Richárd (r. Zsótér Sándor), Csongor és Tünde (r. Balázs Zoltán), Augusztus (r. Balázs Zoltán) – 2018 novemberétől a TRIP Hajó Színháztermében lesz látható. A koprodukcióban készülő két új bemutató pedig – T. S. Eliot: A kopár föld (r. Szabó K. István – bemutató: 2019. január 11) és Witold Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő(r. Balázs Zoltán – bemutató: 2019. április 11) – már a helyspecifikus játszóhely adottságait veszi figyelembe.

Bemutatásra került a Balázs Zoltán által megfogalmazott „ÖT KAPU” elnevezésű korspecifikus színház-metodikai koncepció és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/gondozó program is. Az elképzelés egyfajta szakmai javaslatcsomag a színpadművészet megújítása számára, amelyben a független színházi alkotó több műfajra kiterjedő, hazai és nemzetközi terepen szerzett színházi ismereteire, pedagógiai tapasztalataira alapoz. Így jutott el egy a „lényeglátás” jegyében megfogalmazódó modern színházelméleti alternatíva gyakorlati kidolgozásához.

Az ÖT KAPU program olyan tehetséges fiatal pályakezdő színészeket kíván felkarolni, akik a színházi megértés általános folyamatait új perspektívába helyezik. Az új módszer elsődleges elsajátításával a jövő színházművészetének „modern művészei”-ként fogják tudni kamatoztatni mindazt a művészi-szakmai igényességet és specifikus tapasztalati tudást, amelyre a „régi” és „új” tudás közötti kapcsolatok kialakítása révén pályájuk során szükség lesz.

A Maladype művészeti vezetője kivételes lehetőségnek tartja, hogy színházi műhelye a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (MME) végzős színészosztályának együttes leszerződtetésével – az ÖT KAPU kutatási tapasztalataira és fejlesztési produktumaira építve – hozzájárulhat egy újfajta színházi modellként szolgáló, innovatív és hiánypótló tevékenység megvalósításához is. Ennek köszönhető, hogy szeptember 1-től a Maladype jelenlegi társulatának öt tagja (Szeniorok) hét új játszótársat (Juniorok) üdvözölhetett a független színházi alkotóközösségben.

A sajtótájékoztatón bemutatkoztak a Maladype Junior csapatának tagjai (Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Fekete Róbert, Jáger Simon, Lukács Ivett Andrea, Mesés Gáspár, Zsenák Lilla) és az ÖT KAPU koncepcióban trénerként részt vállaló alkotók (Dr. Illés Györgyi, beszédtanár, Huszárik Kata, színművész, Mogyoró Kornél, ütőhangszeres előadó, Szilágyi Ágota, színművész) is megosztották oktatói elképzeléseiket az érdeklődőkkel. Huszár Sylvia, a Maladype nemzetközi kapcsolataiért felelős személye a színház külföldi sikereiről, a 2018/2019-es évad fesztiválmeghívásairól és vendégjátékairól beszélt, valamint vázolta az ÖT KAPU program által generálható lehetséges nemzetközi vonatkozásokat is.

Balázs Zoltán végezetül kitért a független társulatok mindennapi fenntarthatóságának és finanszírozási nehézségeinek több éve húzódó ellentmondásaira. Felhívást intézett a kulturális élet felelős fenntartói és szakmai szervezetek felé, hogy kiemelten kezeljék és támogassák azokat a stabil szakmai értékrendet képviselő művészeti közösségeket, akik alkotómunkájukban hosszú távú koncepcióval rendelkeznek.

Színház.org, 2018. szeptember 27.

 

2018 szeptemberében Balázs Zoltán, a Maladype vezetője szerződtette a marosvásárhelyi egyetem végzős színészosztályának hét tagját.

„ÖT KAPU” elnevezésű színház-metodikai programját a fiatalokkal együttesen fogja kidolgozni.

A három éves program olyan tehetséges pályakezdő színészeket kíván felkarolni, akik a színházi megértés általános folyamatait új perspektívába helyezik. Jáger Simonnal, a Maladype társulatának újdonsült junior tagjával a korspecifikus színház-metodikai koncepcióról és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/gondozó programról, a pályakezdő színészek lehetőségeiről és nehézségeiről, életútjáról beszélgettünk.

- Valamivel több, mint egy éve dolgozol Balázs Zoltánnal. Amikor 2017 novemberében Zoli elment hozzátok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre oktatóként, és megrendezte számotokra az Augusztus című non-verbális vizsgaelőadást, milyen új szemléletet hozott be, mint rendező? Milyen volt a közös munka? 2018. január 13-án volt az Augusztus bemutatója, azóta számos nemzetközi fesztiválon léptetek fel vele, rangos díjakat nyertetek el. Hogyan jutottunk el addig, hogy most itt vagyunk a TRIP Hajón, ami a 2018/19-es évadban a Bázis mellett egy fontos helyszíne lett a Maladype társulatának?

- Zolival az egyetem utolsó évében találkoztunk. Teljesen más munkamódszert alkalmazott, mint az előző vizsgaelőadásunk rendezője, Hatházi András, akivel egy saját szövegekből írt darabot raktunk össze. Míg Hatházi tanár úrral egy szabadabb, kötetlenebb próbafolyamatot éltünk meg, addig Zolival kutakodóbb, részletekbe menőbb, precízebb munkafolyamatban vettünk részt. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy ültet át az elméletből a gyakorlatba egy gondolatot vagy egy beszélgetésben megfogalmazódó konkrét felismerést. Bruno Schulz novelláit többször is elolvastuk és kielemeztük, kinek mit jelentenek, mit mozgatnak meg bennünk, stb. Mivel Zoli nemzetközi rendezései és budapesti előadásai miatt tömbösítve dolgoztunk, előre kiadott bizonyos egyéni és közös feladatokat. Kérte, hogy Schulz novellái alapján mi magunk is írjunk egy történetet saját gyermekkori élményeinkből merítve. Így szép lassan Schulz világa és a mi emlékeink összetalálkoztak. Párhuzamosan mozgásképleteket is tanultunk és különböző improvizációkból kiinduló mozgássorokat.

- Amelyek ennél az előadásnál ugye kiemelkedően fontosak, mivel nem használtok szöveget...

- Zoli a próbák során döntött úgy, hogy nem fogunk szöveget használni.

- Tehát ez közben alakult ki, nem az elejétől kezdve volt a koncepció része?

- Alapvetően már az elején tisztázva lett, hogy nem fogunk ragaszkodni a schulzi nyelvezethez, de csak akkor lett egyértelmű számunkra – 28 nap alatt raktuk össze az előadást –, hogy olyan minőségben és megformáltságban nem fogjuk tudni képviselni a körmondatokra épülő szöveget, mint ahogy szeretnénk, amikor elkezdtünk dolgozni. Így végül lemondtunk verbális kifejezőeszközeinkről. A januári bemutatót nagyon jól fogadták a tanáraink és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház színészei is, akik közül sokan eljöttek megnézni minket. Zoli közbenjárásával kijutottunk különböző fesztiválokra is; Románián és Magyarországon kívül voltunk Csehországban, Szlovákiában és Szlovéniában is. Azt kell mondanom, hogy mindenhonnan nagyon jó visszajelzéseket kaptunk. Zolinak fontos gesztusa, amit nagyon szeretek, hogy minden előadás után közönségtalálkozót tartunk, ahol a nézők – kötetlen beszélgetés formájában – elmondják mit éltek meg az Augusztus előadás kapcsán. Nagyon hasznosnak tartom, mert sokat lehet belőle tanulni, fejlődni és változtatni.

- Nevezhető ez mozgásszínháznak?

- Nem is tudom mi ennek a pontos megfelelője, mert nem táncszínház, nem is fizikai színház, inkább egy mozgásalapú szavak nélküli előadás.

- Ahol szintén nagyon fontos a közönséggel való interakció, hogy hogyan jön át.

- Igen, egyfajta szellemi interakció zajlik a közönséggel.

- Amikor Zolival beszélgettem azt mondta, hogy nagyon frissek és nyitottak vagytok, jó értelemben véve ártatlanok, és csapatként különösen jól funkcionáltok. Nagy szó, hogy majdnem az egész végzős osztályt leszerződtette.

- Az osztályunk csapatszelleme nagyon erős lett az együtt töltött évek alatt. Összenőttünk. A mesterképzés második évére már egy összeszokott csapat lettünk! Ebből kifolyólag nincs olyan problémánk, ami gátolná, vagy nehezítené a közös munkát. Gördülékenyen tudunk együtt dolgozni, és ez nagyon sokat számít. Ebben az új helyzetben különösen nagy segítség, hogy itt vagyunk egymásnak, biztatjuk egymást.

- Milyen volt amikor Zoli bejelenttette ezt a lehetőséget? Előzetesen elmondta nektek, hogy van egy ilyen koncepciója és szeretné ezt megvalósítani, de nehéz lesz a forráshiány miatt?

- Nekünk csak év vége felé kezdte el pedzegetni, hogy lenne egy ilyen projektje...

- Mesélsz az ÖT KAPU koncepcióról, módszerről?

- Zoli koncepciója szakmai segítséget nyújt azok számára, akik szeretnének visszatalálni a színházcsinálás lényegéhez. Ehhez a hosszú távú kutatómunkához választott ki minket. Olyan alkotótársakat keresett, akik kellően nyitottak, valamint akarnak és tudnak is dolgozni vele az ÖT KAPU programban. Induláskor pontosan megfogalmazta számunkra meglátásait és elképzeléseit, de ezek gyakorlati vonatkozásait már velünk közösen kutatja; a három év alatt mindannyiunkat titoktartás kötelez.

- Kiegészítenéd az alábbi, általam ismert megfogalmazást?
„Az ÖT KAPU program olyan tehetséges, pályakezdő fiatal színészeket kivan felkarolni, akik a színházi megértés általános folyamatait új perspektívába helyezik. Az új módszer elsődleges elsajátításával a jövő színházművészetének modern művészeiként fogják tudni kamatoztatni mindazt a művészi-szakmai igényességet és specifikus tapasztalati tudást, amelyre a régi és új tudás közötti kapcsolatok kialakítása révén pályájuk során szükség lesz.” Itt ugye elég sok mindenről esett szó, a színházi megértés új perspektívája, modern művészek a régiekkel szemben, mindeközben a régi ás új tudás közötti kapcsolat áthidalása és kamatoztatása.”

- Igen, Zolit tudom idézni, aki az „emberszínész” fogalma kapcsán azt szokta mondani, hogy a színészek idővel elfelejtik, hogy valamikor ők is emberek voltak és csak azután lettek színészek. Valahogy kicsit ehhez az emberséghez való visszatérésről van itt szó. Annak a kérdését boncolgatjuk, hogy maga az alkotóember, mint médium, hogyan viszonyul a színházhoz, mint egy önálló személyiséggel és akarattal rendelkező, gondolkodó, lélegző lényhez? Hogyan használja személyes alkotóenergiáit és miként kölcsönzi azokat a színház valódi feladatai, ügyei számára? Egész egyszerűen arról vagy szó, hogy igyekszünk színháztudatosabbak lenni és elődeink tudását rendszerezve, megérteni azokat, továbbgondolni és nem utolsó sorban alkalmazni.

- Ha a cél, a színház valamiféle lényegi eredetéhez, céljához való visszatérés, honnan térünk vissza? Mi van ma ehhez képest?

- A mai színházi életben sok színházi alkotó önös érdekeit szem előtt tartva egyre távolabb kerül a színház lényegétől. Már nem a belső tartalmak és művészi célok számítanak, sokkal inkább a szórakoztatás, a profit, vagy a sztárcsinálás. Ezekkel nem feltétlenül lenne probléma, de eltávolítja az embert a színházzal való foglalkozás érzékeny folyamataitól és a komplex tartalmak valódi megértéstől. Ehhez a megértéshez kellene valahogyan visszajutnunk és Zoli vezetésével az ÖT KAPU programban erre teszünk kísérletet. Remélhetőleg már három év alatt, aztán a fejlődésünktől függően tovább. Fontosnak tartom, hogy a program nemcsak a színházművészetre vonatkoztatható, hanem minden egyéb művészeti ágra is leképezhető.

- Szóval Zoli megkeresett titeket, hogy csatlakozzatok a programhoz, mint egy tesztcsoport, akiknek a tagjai közben aktív résztvevői és formálói is a programnak. Mikor ismertette ajánlatát, elmondta, hogy dolgozik a feltételeken, és vár titeket a Maladype társulatába minimum három évre? Hogyan reagáltatok? Milyen élmény volt? Minek köszönhető, hogy mind a heten igent mondtatok?

- Éppen május vége volt és a pozsonyi Istropolitana Fesztiválon játszottuk az Augusztust. Az előadás után volt egy közönségtalálkozó; Zoli megkért, hogy még maradjunk, mert szeretne mondani valamit. Ott vázolta az ÖT KAPU koncepcióját, és elmondta, hogy számítana ránk mint tesztcsoportra, mert nagyon jó volt a közös munka és inspirálóan hatunk rá. Ajánlatát én legszívesebben már ott rögtön elfogadtam volna! Két hét gondolkodási időt adott. Úgy tettünk, mintha gondolkodnánk, de biztosan tudom, hogy mindannyiunk részéről azonnal igen volt a válasz! Nagyon örülök, hogy így alakult és pályakezdőként csodálatos lehetőségnek tartom, hogy ebben a kutatóprogramban részt vehetek. Egyénileg is fantasztikus, de egy olyan csapattal együtt, akihez különösen kötődöm, igazán kuriózum! A Maladype társulatának tagjai is lettünk, aminek köszönhetően áprilisban az Yvonne, burgundi hercegnő című előadásban már együtt játsszunk a társulat senior tagjaival, akik mind szakmailag, mind emberileg nagyon értékes emberek. Emellett vannak az ÖT KAPU-hoz tartozó elfoglaltságaink is, amikből az év elején, egy tematikus nyílt napon, az érdeklődők számára beszámolunk a már megszerzett tapasztalatokról.

- Győrből mentél Marosvásárhelyre. Ha nem lett volna ez a lehetőség, akkor is feljöttél volna Budapestre, próbálkoztál volna, ez volt a vágyad?

- Nem jöttem volna el konkrét lehetőségek nélkül, nem vagyok ez a típus, szeretem előre megszervezni a dolgokat. Valószínűleg együtt találtuk volna ki Erőss Brigittával (szintén Maladype junior tag) akivel három éve élek együtt, és egy éve jegyben járunk, hogy, merre tovább.

- Apukád Jáger András, a Győri Nemzeti Színház színésze. Mennyiben játszott szerepet a hivatása, amikor a sajátodat választottad?

- Természetesen nagy szerepe volt benne. Kicsi korom óta a színházban nevelkedtem, gyerekként is játszottam egy előadásban, ami nagyon megragadott és egy új világot nyitott meg előttem. Sok időt töltöttem a világosítópultban, a hangosítóknál, a zsinórpadláson, az egész színházi atmoszféra megfertőzött. Aztán gimnázium vége felé eltűnt ez a szenvedély, és mechatronikai mérnöknek készültem. Nagyon érdekelnek a reáltudományok is. Felvettek a Széchenyi Egyetemre mechatronika szakra, de azt sosem kezdtem el, mert helyette média moderátori képzésre jártam Győrben, miután elsőre nem vettek fel a Színművészetire sem Pestre, sem Kaposvárra, se Marosvásárhelyre. Utólag nem bánom, hogy egy évvel később kerültem oda.

- Milyen otthon is, a színházban is együtt lenni Brigittával?

- Szerintem a helyén tudjuk kezelni a két dolgot, egyszerre vagyunk munkatársak és élettársak. Mindent megbeszélünk és segíteni tudunk egymásnak egy-egy próbafolyamat során is. Bármit tanulunk, tudjuk együtt is gyakorolni, de a közönségtalálkozók után is megosztjuk egy plusz körben egymással a tapasztalatokat.

- Hogyan jeleztek vissza Zolinak, mi az egyezmény? Hogyan építi be ezeket a tanulmányába?

- Ő folyamatosan írja a tanulmányát, de velünk is sokat egyeztet. Különböző feladataink vannak, és állandó köztünk a párbeszéd. Partnerként tekint ránk és közös felismeréseinket azonnal beépíti a program következő fázisába.

- Ez nagyon ritka, főleg fiataloknál!

- Igen, ez nagyon jó módszer, és tényleg ritka! Amit mi csinálunk, az egy nagyon demokratikus színházcsinálási modell, ami egy sajátos színházi gondolkodásra épül. Zolit tényleg érdekli, hogy mit gondol a színész, és integrálja is az ötleteinket a próbafolyamatba. Részéről folyamatos a kíváncsiság felénk.

- Mesélj kérlek még az ÖT KAPU programban résztvevő oktatóitokról, milyen különleges képzésben van részetek?

- Mogyoró Kornél, aki ütőhangszeres előadóművész, heti két órában a ritmikai tudásunkat és zenei hallásunkat fejleszti. Mindig új, mindig kihívás, mindig fejlődésre sarkalló feladatok ezek. Már ezalatt a pár hónap alatt is rengeteget fejlődtünk. Örülök neki, hogy az egyetem után lehetőségünk van még új dolgokat tanulni. Itt szinte minden héten mesterkurzusaink vannak! Dolgozunk még Szilágyi Ágotával is, aki a társulat tagja, és az Alexander-technikával ismertet meg minket.

- Mit kell tudnunk erről a technikáról?

- Az Alexander technika egy testtartás és testhasználat-fejlesztésen alapuló színházi technika, amit F.M. Alexander fejlesztett ki. Apró finom érintésekkel tudatosítjuk, hogy hol van egy-egy görcs, kisebb feszültség a testünkben. Ezeket megtaláljuk, majd feloldjuk és így tudjuk a testünket teljes egészében használni, akár hangképzésről, akár állóképességről legyen szó. A fiúknak továbbá még beszédórája is van heti egyszer Huszárik Katával, aki szintén a társulat oszlopos tagja.

- Miért csak a fiúknak van ez az óra?

- Leginkább azért, mert kevesebben vagyunk, mint a lányok és a színház mindennapjaiban elvégzett feladatai mellett Katának kevés tartalékideje marad. Ezen kívül a TaoMamikkal is dolgozunk, Csányi Zitával és Illés Györgyivel, akikkel a beszédtechnika és a Tai Chi keverékével foglalkozunk. Ez beszéd is, mozgás is, ennek a sajátos kombinációnak is az a célja, hogy a testünket és a hangunkat a legjobban és legpontosabban tudjuk (ki)használni.

- Tényleg nagyon különleges figyelemmel fordulnak felétek az ÖT KAPU program keretén belül, amelyet sem hagyományos, sem alternatív színházaknál nem szoktak alkalmazni.

- Ez valóban egyedülálló. A cél, hogy idővel továbbadható is legyen.

- Van ilyen ambíciód, hogy a későbbiekben taníthass?

- Persze, sőt! Remélem, hogy a következő három év alatt képessé válok majd arra, hogy elsajátítsam az ÖT KAPU módszer lényegét és eljuttassam azokhoz, akik szeretnének és tudnak is tenni a színház alakulásáért.

Szegő Hanna, Színház.org, 2019