Elemek megjelenítése címkék szerint: Maladype

A kiváló filmrendező, Hajdu Szabolcs, aki bejelentette, hogy egy ideig nem rendez filmet Magyarországon és kivándorol, új színházi produkcióval jelentkezett a Maladype Bázison. A színészek saját tapasztalataikat is beletették az Ernelláék Farkaséknál című produkció szövegébe. Kivándorlásról és itthon való nehéz létezésről, magánéleti konfliktusokról egyaránt szó van az erőteljes előadásban.

Egy nagy lakás a Maladype Színház bázisa a budapesti Mikszáth Kálmán téren. Ide kellett bezsúfolni képzeletben a Figaro házasságában például éjszakai kertet, vagy akár kastélybelsőt, az Übü királyban pedig még háborús hadszínteret is. Most viszont Hajdu Szabolcs, nemzetközi rangú filmrendező, aki időnként dolgozik színházban is, az Ernelláék Farkaséknál című előadásban abszolút lakásként használja a lakást, ahol egy polgári család él, mama, papa és Brúnó nevű rakoncátlan fiúk. Mindegy is, hogy mivel foglalkoznak, olyanok, akiknek a külső szemlélő szerint sikerült az élet, van munkájuk, biztos egzisztenciájuk, és látszatra a magánéletük is boldog.

Mi pedig lényegében benne ülünk a Farkas család életében, hiszen körbevesszük a játékteret. Hajdu abszolút közelképet mutat erről a családról. Annyira közel vagyunk a szereplőkhöz, hogy csaknem a pólusaikba is belelátunk. És a törekvés az, hogy ne is szereplőkként mutatkozzanak, hanem egyszerűen csak létezzenek itt. Amikor belépünk a játéktérre, az anyát, Esztert alakító Török-Illyés Orsolya, mesét olvas a Gelányi Imre által alakított gyerkőcnek. De az rögtön érezhető, hogy ez a felolvasás nem igazán örömteli. Monoton mormolás, ismétlődő mondatokkal, lényegi mimika és gesztusok nélkül, mintha csak megszokásból járna az anya szája. Brúnón sem érződik az élvezet, mintha merevgörcsben lenne, rezzenéstelenül bámul az anyjára, ami történik már rutin, senkinek nem jó igazán. Ez megadja a produkció alaphangulatát, amiben mindennapi nyűglődéseinket láthatjuk viszont. Azt, hogy nem nagyon boldogulunk a kapcsolatainkkal, hogy gyakran kiüresedés érzésünk van, tehetetlenül áldozatoknak gondoljuk magunkat, vergődünk és vergődünk, nem jutunk egyről a kettőre.

Hajdu adja az apát, enervált, csupa ideg értelmiségi, aki féltékeny a saját fiára, úgy érzi, elvonja tőle a felesége figyelmét. Zsörtölődik, elégedetlenkedik, felfortyan, kiabál. A feleség pedig azt érzi, nem törődik vele a férje, már nem is szereti, tipródik azon, hogy bejelentse-e, válni akar, de nem tud döntésre jutni. Nagymértékben a döntésképtelenségről szól ez a produkció. Arról, hogy elvágyódunk abból a helyzetből, amiben vagyunk, de nem vagyunk képesek belőle kikecmeregni. Ráadásul ebbe a szituációba betoppan a feleség nővérének családja. Ők ki akartak törni abból, amiben voltak, Skóciába mentek, a férj fennen hangoztatta, hogy tíz évig vissza se jönnek Magyarországra, amit káromkodásokkal szidalmazott, de aztán megint itt vannak. Csak nincs hol lakniuk, ezért kötöttek ki a rokonoknál.

Külhonban sem találták meg a helyüket, itthon pedig, ha volt is, már nincs helyük, kolonccá válnak a rokonok nyakán, és még inkább elmélyítik a már amúgy is meglévő konfliktust.

Tankó Erika játssza a testvért, Ernellát, ő az ütközőpont, igyekszik magát aktivizálni, békítget, vitatkozik, de közben reménytelenül rémült. A férje, Szabó Domokos megszemélyesítésében, próbálja meghúzni magát, szeretne kimaradni a konfliktusokból, de nem lehet, mert miközben itt mindenki állóvízben tapicskol, mégis konfliktus konfliktus hátán. Szilágyi Ágota tízéves kislányként meglehetősen sérült, sértődékeny gyerek. A lehető leghétköznapibb helyzetek is abszurdba fordulnak, ezért sokat lehet nevetni. De olykor dermedtek a csendek, gyilkosak a nézések, a feszültség állandó robbanással fenyeget. Igazi nagy robbanás azonban nincs, hiszen az jelentős változással járna, de ennek előidézésére a szereplők már nem képesek.

Marad az állóvíz, marad az életuntság, a nyűggel viselt lét. Keserű látlelet az Ernelláék Farkaséknál, ami a szereplők közös szövegei alapján jött létre, tán ezért is érzik annyira lúdbőröztetően a sajátjukénak.

Bóta Gábor, Népszava, 2015

Hajdu Szabolcs elsősorban színházi embernek vallja magát, még akkor is, ha sikereit, ismertségét főként nagyszerű filmjeinek köszönheti. Most visszatért a színházhoz – színészként, rendezőként, íróként egyaránt jegyzi a Maladype Színházzal közösen bemutatott Ernelláék Farkaséknál című előadást.

Hajdu ezúttal is szerzői színházat csinál.

Két családot mutat, a maga feszült, válságba jutott, némiképp kifulladt, mégis egymáshoz habarcsolt kapcsolataival. Férjfeleség, szülő-gyerek és testvérviszonyokat. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy e két család, amelyet összeköt a vérségi kapcsolat, most kényszerűségből egy időre össze van zárva, és ez az összezártság felnagyítja a másik família hiátusait, álságait.

Ám kukucskálhatunk mások életébe – minduntalan magunkat látjuk viszont.

Saját veszekedéseinket, kudarcainkat és kételyeinket. Nem mellesleg e mikroközösségeken keresztül egy társadalom hogyléte is feltárul. Terítékre kerül a kivándorlás, külhoni létezés, itthoni boldoguláslehetetlenség. Hajduék tükrének hitelessége elsősorban a személyességből ered. Saját és környezetük élményvilágából dolgoznak.

Ráadásul mulattató öniróniával vallanak mindennapjai(n)król. S bár némely kérdésben ereszkedhettek volna mélyebbre, lehettek volna bátrabbak, kíméletlenebbek, még így is jó néhány jelenetük elevenbe vág, annyira ismerős. Hajdu nemcsak velejét és értelmét adja a lakásszínháznak, de turbóra is járatja azt. Török-Illyés Orsolya mélységeket felvillantó játéka és Gelányi Imre bizarr clownszerű gyerekfigurája teszi még hátborzongatóbbá az önmagunkkal való szembesülést.

Vacsorához terítenek, a válságba jutott apa (Hajdu) egy kegyelmi pillanatban ráébred, hogy e sok civódás és vívódás közepette tulajdonképp boldog, hogy tán épp a küzdelmekben, banalitásokban és túlélésükben rejlik a lényeg. Talán e pillanat megvallásáért született maga az előadás is.

Marik Noémi, Vasárnapi Hírek, 2015

(részlet)

Hajdu Szabolcs Maladypés rendezését nagyon vártam. Bár a lehető legkevesebbet szerettem volna előzetesen kideríteni az Ernelláék Farkaséknál c. előadásról, annyit mégis sikerült megtudnom, hogy lakásszínházi intimitás jellemzi. Ez azért izgalmas, mert Hajdu utóbbi munkái, mint a Bibliothèque Pascal és a temesvári társulatnál rendezett Békeidő a fantasztikum jegyében fogantak, amelyek ráerősítenek a nézői konvenciók létezésére, az illúzió elfogadásának fontosságára. Ezzel szemben a vasárnap esti előadás úgy válik színházi élménnyé, hogy szinte megfeledkezünk arról, hogy egy stúdióban ülünk, nem pedig valamelyik barátunk vagy családunk nappalijában. Az Ernelláék Farkaséknál ugyanis két család kifinomultan konfliktuális viszonyairól szól: a Skóciából egy év után és minden megtakarítás nélkül visszatérő Ernelláék váratlanul jelennek meg Farkaséknál. A két nővér, Eszter (Török-Illyés Orsolya) és Ernella (Tankó Erika), férjeik, Farkas (Hajdu Szabolcs) és Albert (Szabó Domokos), és gyerekeik, Brúnó (Gelányi Imre) és Laura (Szilágyi Ágota) együttlétéről, pontosabban ennek az együttlétnek a nehézségeiről szól a másfél óra. Mi minden fér bele egy váratlan éjféli betoppanásba, milyen régi sebek szakadnak fel, milyen új, eddig talán ki sem mondott gondok merülnek fel? Az anyagi problémák, a házasságban megélt boldogság és boldogtalanság, látszat és valóság kettőssége olyan állandó témák Hajdu előadásában, amelyek nincsenek (nem is lehetnek) direkt módon kimondva, csak a mellébeszélés, a felszínes csevegés mögül és révén bukkannak fel. A produkció úgy lesz rémesen humoros, hogy rémessége és humora is abban rejlik, hogy tökéletesen ismerős, mindennapi szituációkkal dolgozik. A testvérek és férjek közötti, a családon belüli feloldhatatlan konfliktusok nevetségesen életszerűek ahhoz, hogy ne ijesszenek rá saját kapcsolataink működésképtelenségére – és azáltal, hogy túlságosan ismerősek, feloldják a feszültséget: bár sírhatnánk, mégis nevetünk. A játéktér közelsége, a viszonyok mélyen emberi volta, egyáltalán a család sérthetetlen tabujának humoros megközelítése érzelmileg is sokszínű produkciót, előadásélményt eredményez.

Kovács Bea, TESZT Napló, 2015

Hosszú idő után újra színészként láthatjuk Balázs Zoltánt, a Maladype Színház vezetőjét és rendezőjét. Megérte ennyit várni, mert Viktor Kravcsenko bőrébe bújva szenvedélyesen mutatja be Oroszország egyik legzordabb fél évszázadát.

Elképzelhetetlenül tömény anyagot választott magának Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője, amikor úgy döntött, Viktor Kravcsenko több mint 800 oldalas könyvéből állít össze „egyszemélyes kiáltványt”. Valóban, az est nem monodráma, mert az teátrálisabb, külsőségeiben pedig megtartja a színházi formát. De nem is felolvasószínház, amelynek elsőre tűnik, az asztal, a szék, és a szövegkönyv jelenléte miatt. Valami más, sokkal személyesebb, sokkal intimebb. Az alkotó Kravcsenkóhoz iránti lelkesedése ismert, hiszen a könyv is a Maladype gondozásában jelent meg novemberben.

Az Én a szabadságot választottam című önéletrajzban minden benne van, amit Kravcsenko átélt a szovjet totális terror alatt, végigköveti, elmeséli útját az éhezéstől a vagyonosság tetőfokáig, részletesen bemutatja a besúgó rendszer kiépülését, egy bénult társadalmat, ahol mindenki fél a kinyilatkoztatástól. Az anyag kellően érdekes, és izgalmas, de nem ártott volna egy dramaturg az átdolgozáshoz. Egy könyv nyelvezete ugyanis teljesen más, mint egy színpadi szövegé. Záporoznak ránk a megjegyezhetetlen, kimondhatatlan városnevek, rövidítések, kacifántos mondatok, miközben pörögnek az események, és Balázs Zoltán ehhez mérten irgalmatlan tempót diktál. Bedob minket a mélyvízbe, de velünk együtt saját magát is. Színészi habitusában mindig ez a lenyűgöző: nemcsak a nézői határait feszegeti, hanem a sajátjait is. Valaki bírja, és nem nyeli magával a szövegáradat – valaki kevésbé fogékony, ha rögtön a mélyvízben találja magát.

A hirtelen tempó azonban csak elsőre riasztó. A szöveg nagyon sűrű és tömény, de a színészi játékosság kiegyenlíti a mérleg nyelvét. Balázs Zoli egyszerre Balázs Zoli és Viktor Kravcsenko. A teljesen leszűkített színházteremben egészen közel ülünk hozzá, ő végig ül, és vehemensen gesztikulál, gyorsan beszél, kérdéseket intéz hozzánk, folyamatosan kontaktban van a nézőkkel. Sokszor megszakítja a szöveget, és rákérdez, érthető-e, tudjuk-e követni, vagy foglalja-e össze röviden, ha már tényleg tele lett a fejünk a sok információtól. És lassan, de biztos csapásokkal tanulunk vele úszni, még ha nem is minden város nevet jegyzünk meg, de a szintén bonyolult személyneveket már igen, és egyre jobban rááll az agyunk. Egyáltalán nem esik ki a szerepéből, végig Kravcsenkóként létezik, aki mögül szemvillanásokra kikacsint Balázs Zoli. Mindenesetre ez a kettősség ritka a magyar színházakban, amikor a színész ennyire azonosul az általa alakított szereppel. Itt szinte alakítani is alig lehet, annyira pici a közeg, mint egy kamera közelije: egyből kivet magából bármit, ami hamis. Minden megjátszott gesztust, vagy mimikát. Balázs Zoltán azért zseniális, mert mindenféle manír nélkül, „nem színészből nyomja”. Spontán reagál a külvilágra, nincs előre eltervezett, kiokoskodott koncepció. Egyszerűen, a maga természetességével van, létezik, miközben végigvezet Kravcsenko élményein, megjárja a mennyet, és a poklot. Hazaszerető kamasz, majd a rendszert építő lelkes és sikeres pártember, magánélete emiatt ellehetetlenül. A Szovjetunió különböző társadalmi rétegei elevenednek meg előttünk, egy rendszer, amelyben még Sztálin is fél, valamint a háború borzalmai, a vallatások, kihallgatások, koncepciós perek. Kémkedni küldik az Egyesült Államokba, de inkább a szabadságot választja. Az országba, népébe vetett hite végképp megrendül, és elhagyja hazáját.

Az első rész ennek ellenére nem letargikus és szomorú, bekerül egy-két szerelmi történet is. A második rész viszont rövidebb, de tragikusabb hangvételű. Balázs Zoltán elcsukló hanggal, és könnybelábadó szemmel vesz búcsút hazájától. Záró sorait a nézőkkel együtt ismétli: „Szabad és demokratikus Oroszország nélkül sosem valósulhat meg a tartós béke a földön.”

Ennél ütősebb zárást aligha lehetett volna kitalálni.

Cassiope, index.hu, 2015

Nem mindennapi élményben volt részük azoknak, akik ellátogattak a Zwingerbe, Balázs Zoltán előadására. Ő a szabadságot választotta.

A Zwinger (Öregtorony) kőfalai között, ebben a puritán, mégis nagyvonalú „történelmi bezártságban” talán még nagyobbat szól ez a monumentális életvallomás, mint bárhol máshol. Balázs Zoltán színész, rendező, a budapesti Maladype Színház alapítója és vezetője az IASK meghívására hozta el Kőszegre a Viktor Kravcsenko Én a szabadságot választottam című önéletrajzi kötetéből készített estet (jobb híján nevezzük így). Az 1946-os, angol nyelven megjelent könyvet olyan orosz szerző jegyzi, akinek – csalódván a kommunizmus Sztálin szerint megvalósuló nagy szovjet művében, beleütközve a valósághamisítás alól előtüremkedő borzalmakba – sikerül emigrálnia.

Kravcsenko-kötet magyarul a Maladype kiadásában jelent meg (a fordításra Konok Pétert kérték föl), Balázs Zoltán pedig több év után ezzel a bemutatóval lépett újra színészként a közönség elé. Az elmúlt két évben nemzetközi színtéren is visszhangot keltett a „Kravcsenko-ügy”, amelynek még egyáltalán nincs vége. És bár Balázs Zoltán gondosan ügyel arra, hogy kiemelje a szokásos színházi keretek közül az előadást – nem „szerepet játszik”, hanem „Kravcsenkót tolmácsol”, nincs díszlet, nincs jelmez -, a nézőre elsősorban mégis az a szédítő, szavakkal nehezen megragadható színészi-emberi teljesítmény van hatással, amit ez az intenzív több mint két óra magába sűrít. A megállíthatatlan, egyszemélyes szózuhatag nem magányosan árad, Balázs Zoltán/Viktor Kravcsenko egy pillanatra sem veszíti el kapcsolatát a közönséggel. Reagál, reflektál, kezet fog, melléd ül, mosolyog, a szemedbe néz. Közben – mintegy mellékesen, de nyilván a lelki-fizikai tehertétel okán is – a szövegben önmaga számára is megidézett, illúziókkal teli kamaszból megtört arcú férfivá öregszik. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, minden önéletrajz lekerekít és „önigazol”.

A Kravcsenko-történet szintén célra tart (talán túlságosan is). De ez nem von le semmit abból a határtalan szabadságélményből, amit Balázs Zoltán általa megteremt. A motoszkáló kérdés pedig úgyis mindig személyes: És te mit tettél volna? Mit tennél?

Ölbei Lívia, vaol.hu, 2017

„Mindez abból jött, ami voltam,
amit gondoltam, és amit tapasztaltam.”

Balázs Zoltán egyszemélyes kiáltványa egyfajta számvetés; a színész-rendező-társulatvezető egyéni művészi látásmódjának, gyakorlatának koncentrált megjelenése, az életmű – a személyes tanulási és alkotói folyamat - legfontosabb állomásainak egyike: a Maladype Színház művészi értékeinek, elméleti és gyakorlati tudásbázisának bravúros summázata.

A folyamat íve a Bárka Színház legendássá vált Hamlet előadásától indult, mely 2005-ben Balázs Zoltán főszereplésével került bemutatásra. Tim Carroll rendezésében Arany János klasszikus, veretes fordítása egy – ahogy a műfaji megjelölés szólt – színházi kísérlet alapjául szolgált. A szöveg és a címszerepet alakító személye volt a biztos kiindulási pont; a szereposztás, az egyes felvonások helyszíne, a kellékek, a zene, a motivációk, a viszonyrendszerek estéről estére, sőt egy előadáson belül is - változó tényezők voltak. Társas(szín)játék zajlott a közönséggel, a kollégákkal, a szerepekkel, a szöveggel, a helyzettel: Shakespeare-rel.

A játék a színészi jelenlét más dimenzióit követelte meg: a próbáló színész kreativitását, játékosságát, bátorságát, érzékenységét, valamint a folyamatos előre és újratervezést. Utóbbi összetevő(k) elsősorban a főszereplő esetében voltak sokrétűek és jelentősek ugyanis mind a drámában, mind az előadás során ahogy Hamlet, úgy Balázs Zoltán is a saját játékának főszereplője és egyben rendezője is volt.

Ez a megsokszorozott játék, a kísérlet jelleg, a civil-én és a szerep-én sajátossá váló kapcsolata, „saját magának (meg)rendezése” , a pillanat lehetőségeinek megragadása és az ehhez kötődő reflexiók, kérdések és válaszok végül Balázs Zoltán színészpedagógiájába beépülve, „emberszínész” elméletében fogalmazódtak meg, amely a Maladype Színház művészi ars poétikájának egyik alapvetésévé vált.

E különleges (ember)színészi jelenlét mesterfoka jelenik meg a csaknem pontosan tíz évvel később bemutatott Én a szabadságot választottam című előadásban. A történet esszenciája a 800 oldalas könyv bravúros adaptációjának köszönhetően végül két és fél órányi „egyszemélyes kiáltványban” sűrűsödik. A magyarországi színházi hagyományoktól, gyakorlattól gyökeresen eltérő művészi, művészpedagógiai felfogás olyan jelen idejű, intellektuális teret képez, amelyben érvényesül a jelen(ben)-lét szabadsága és kockázata.

Balázs Zoltán érzékenyen és folyamatosan alakítja az előadást az adott este közönségének habitusához, játékos kedvéhez. Több alkalommal látva az előadást annak változói - az „áthúzások és újraírások” – egyrészt a velü(n)k folytatott interakciók, valamint azok részeként beépülő összefoglalt (gyorsított) részek mennyisége, helye; másrészt magával a szerzővel folytatott belső párbeszéd, mely a szöveg elhangzásával újra és újra megszületve aktuálissá, hitelessé teszik a játékot: folyamatosan újjáalakuló, változó, Élő Színházat teremtve estéről estére. Balázs Zoltánnak „partnere” Viktor Kravcsenko, aki megírt (és Konok Péter által fordított) szövegével idéződik meg, s a színész saját gondolataival, tapasztalataival, aktuális állapotával összevetve, reflektálva adja át a szerző szavait a közönségnek, akik játszó- és gondolkodó társként vesznek részt a közös utazásban.

Ennek a különleges és kifinomult kommunikációnak metaforája a szövegkönyv szimbolikus használata, mely az előadó médium – azaz, közvetítő szerepét – hangsúlyozza, aki annak laponkénti átadásával folyamatosan a közönség egyik tagjának (azaz a közösségnek) kezébe helyezi - ajánlja - az elhangzó történetét, gondolatait: saját reflexiók, vélemények alkotása céljából. Az olvasólámpa fénye a szöveg felé irányul, jelenléte a színész nyilvános magányát érzékelteti, a fény maga a megértés, a rávilágítás aktusának szimbóluma is: nem az érzések, élmények átadása a cél, hanem a folyamat megértése, melyet a színész által diktált feszített tempó biztosít: ez adja az előadás kiáltvány-jellegét s egyben utal a könyv megírásának körülményeire, sürgető szükségszerűségére is.

A gyors váltások okán, az átmenetet alkotó rövid időzések híján az életben maradás, a „túlélés” legfőbb záloga érvényesül a nézői habitusban is: a pillanat gyors átlátása, az alkalmazkodás az új helyzethez, a mentális jelenlét jelen-léte. Nincs idő belefeledkezni az érzelmekbe, megrendülni, a múltba révedni, a jövőn töprengeni: az itt és most színházi jelenidejűség érvényesül a sokszoros gondolati interakciók által. Csupán a két meghatározó fordulópont: az érzelmi/értelmi (a Sztálin-kép összetépése) és a fizikai elszakadás (a haza elhagyása) végleges aktusai alkalmával engedi a tempó lassulását, az érzelmi azonosulást.

A hat évet felölelő vállalkozás: az eredeti mű felkutatása, jogainak megszerzése, a fordítás, a kiadás, az adaptáció elkészítése, majd a szöveg különleges színészi minőséget képviselő, az írói szándékot szem előtt tartó átadása, a műre épülő pedagógiai program (Kravcsenko-ügy)kidolgozása és megvalósítása egyedülállóan összetett kulturális projekt, melyben az egyszemélyes kiáltvány központi helyet foglal el. A program célja, hogy kérdések és egyéni reflexiók fogalmazódjanak meg társadalmi és családi örökségről, értékekről, hazáról, rendszerről, diktatúráról, egyéni döntésről és felelősségről: a személyes jelen-lét szabadságáról.

Németh Mónika, Oroszvilág.hu, 2016

„Szabad és demokratikus Oroszország nélkül nincs tartós béke a földön.” (Viktor Kravcsenko)

Történetünk főhőse Kravcsenko elvtárs, ukrán származású élkáder a Szovjetunió első húsz évéből, aki személyes történetén, saját hite megszületésének és megtagadásának folyamatán keresztül mutatja be az eszméken felépülő diktatúra megnyomorító, kaotikus gépezetének működését. Bár kétségkívül ő a főszereplő (az emberek is a hozzá fűződő viszonyokon keresztül kapnak jelentést és a végén a disszidálás egy komoly és hosszasan felépített személyiségfejlődés utolsó állomása), mégsem róla szól a szöveg. Hanem a rendszerről. Az individuum története csak egyfajta ürügy, szükségszerű válaszreakció a Szovjetunió működésére, belső keretezése a külvilágnak, amitől még nagyon is érezzük, hogy valójában mi a kicsi, és mi a nagy.

Ne gondoljunk rosszra a „felolvasószínház”, „egyszemélyes kiáltvány” kifejezések hallatán. Nem árulnak el semmit az előadásról ezek a terminusok. Balázs Zoltán van ott a térben, ő a mesélő, az Ember, akinek megkérdőjelezés nélkül elhisszük a szavait, és aki úgy mondja el élettörténetét, hogy végig akarjuk hallgatni. Színészi munkájában nem csak az iszonyú mennyiségű szöveg megjegyzése a nagy teljesítmény, hanem az is, hogy eszköztárából alig-alig használva, kevés hatáselemmel, leginkább szövegdinamikával, szemkontaktusokkal és hitelességgel tartja fenn hosszan a figyelmet és improvizatívan, közönsége koncentrációjának lankadására reagálva jelen idejű dramaturgként húz a szövegből vagy szúr be izgalmasabb, személyes epizódokat. A komplex színházi alkotó tudása, tehetsége, figyelme és rutinja sűrűsödik színpadi jelenlétében.

Az előadás közben gyakran van olyan hasonlóságérzete a nézőnek, hogy bizonyos események ma is így történnek. Ez persze szubjektivitás, kinek milyen áthallás jut el a füléig, mindenesetre egy átpolitizált társadalomban könnyen bejönnek ezek az asszociációk, és az előadás közben gyakran felhangzó Viktor név akaratlanul is az aktuálpolitikai asszociációk aktiválódására hajtja a vizet. Konkrét, jelenre való utalás nincs az előadásban, de utána valahogy mégsem kell sokat gondolkodnunk azon: mégis, hogyan kapcsolódik ez hozzánk, mi indokolja ennek a műnek a színpadra állítását ma?

Az előadás záróaktusa formailag rövid, erős és hatásos, tartalmilag szakrális és politikai, de legfőbbképp a jelen beemelése nélkül hordoz egyértelműen megérhető és elgondolkodtató üzenetet. És mivel a gesztus tökéletes összhangban van az egész szöveg üzenetével, hitelessé és egységessé teszi az egész előadást. És ez a hitelesség válik az előadás legnagyobb kontrasztjává a történetben és a valóságban megjelenő hiteltelen, propagandista, hamis rendszerekkel szemben.

Takács Máriusz, Kultifilter, 2016

A Maladype ügye Viktor Kravcsenko magas rangú szovjet tisztviselő 1944-ben politikai menedéket kért az Egyesült Államoktól. Akkor már majdnem egy éve tartózkodott New Yorkban egy szovjet beszerzési bizottság tagjaként. Hónapokon át készült a lelépésre. Sajátos utat választott: nem csöndben eltűnt a szovjethatóságok elől, mint számos kortársa, akik valamilyen szerencse folytán külföldi utazáson vehettek részt, hanem nagy sajtónyilvánosságot adott tettének, és az amerikai közvélemény védelme alá helyezte magát. Személyes választását egybe akarta kötni azzal, hogy a nagyvilág tudomására hozza, mi zajlik a Szovjetunióban. Szökése napján nyílt levelet tett közzé a sajtóban indokairól, majd 1946-ban Én a szabadságot választottam című, angolul megjelentetett memoárjában mintegy ezer oldalon át magyarázta, mi is történt vele, az eszméivel, a hazájával a XX. század első felében. A könyv azonnal bestseller lett – s a hidegháború „fegyvere” –, lefordították franciára, és ez drámai fordulatot hozott: Kravcsenkót hazugsággal vádolta meg a Francia Kommunista Párt hetilapja (Les Lettres Françaises), leginkább a munkatáborokról írtak kapcsán, amire Kravcsenko beperelte az újságot rágalmazás miatt. 1948-ban Párizsban megkezdődött az évszázad (egyik) pere, Kravcsenko és a Nyugat az egyik, a Francia Kommunista Párt és a Szovjetunió a másik oldalon. A bíróság Kravcsenkónak adott igazat. Ahogyan Balázs Zoltán is, a Maladype Színház vezetője, rendezője, színésze.

Olyannyira, hogy 2015-ben Konok Péterrel lefordíttatta és kiadta Kravcsenko memoárját magyarul. Még tovább ment. Egyszemélyes kiáltványt szerkesztett a műből, amit két és fél óra alatt szinte egy lélegzetre mond el, mintegy gúzsba kötözve, tenyérnyi térben összezárva a közönséggel. És Balázs Zoltán még ennél is tovább ment. Országos üggyé tágította a Kravcsenko-sztorit. Egyéves színházi-nevelői programot dolgozott ki munkatársaival a Maladype bázisán, és járja az ország hátrányos helyzetű középiskoláit, hogy Kravcsenko sorsán keresztül segítsen a fiataloknak ráérezni: mi a súlya és az ára az egyéni szabadságnak, mit jelent döntést hozni, önmagammal szembenézni, felelősséget vállalni magamért és a közösségért.

Van itt három dolog: a könyv, a színházi előadás és a projekt. Ez a Kravcsenko - ügy, Balázs Zoltán ügye. Az első tett az, hogy megszületett a magyar szöveg. A második tett - a monodráma, kivételes hatással. Olyan erővel, hogy kamaszok is rezzenetlenül hallgatják, amint egy színész egyes szám első személyben „löki a szöveget” több mint egy órán át, kellékek és díszlet nélkül. És a szöveg működik: Borsod megyétől a VIII. kerületig. Balázs Zoltán odaáll a középiskolások elé, és átadja nekik a bíró, az ügyész és az ügyvéd szerepét. Elmondja vallomását, és várja az ítéletet. Merész vállalkozás. Hitelessége azonnal megérinti a sokszor kezelhetetlennek tűnő fiatalokat, akik nemegyszer jobban tudják, milyen bíróság előtt állni, mint Balázs Zoltán, mert már volt benne részük. A harmadik tett, a projekt utolsó felvonása egy nagy, stilizált bírósági eljárás lesz, ahol Balázs Zoltán Kravcsenko tanúvallomásában feltárja a Szovjetunióban tapasztaltakat, s megpróbálja értelmezni benne saját szerepét és felelősségét. A közönség lesz az esküdtszék, amelynek ítéletet kell hoznia. Az 1920-as évek elején Oroszországban mindennapos volt ez a műfaj: Petrográd és Moszkva utcáin amatőr és professzionális társulatok bírósági pereket rendeztek a közönség bevonásával – Vlagyimir Majakovszkij is gyakran szerepelt bennük. Talán erre is utal a Maladype, amikor a per „műfajában” kérdez rá: mi az egyén felelőssége a totalitárius rendszerek kialakulásában és fenntartásában? Meddig mondható: „történtek hibák, de nem én tehetek róla”? – ahogyan Elliot Aronson és Carol Tavris fogalmaznak könyvükben. A Kravcsenko-ügy kivételes igényességgel és körültekintéssel kidolgozott projekt. Ügyvéd, szociológus, pszichológus, történész, irodalmár, tanár, drámapedagógus, marketingszak- értő és író, dramaturg, fordító, rendező, színész számos meglepetést tartogató, izgalmas és stimuláló együttműködéséből építkezik. Méltó folytatása Balázs Zoltán korábbi akcióinak.

Gyimesi Zsuzsanna, Orosz Negyed Magazin, 2016

A „Kravcsenko-ügy” miatt tért vissza a színpadra Balázs Zoltán, aki több éve már nem játszott, csak rendezett. Viktor Kravcsenko Én a szabadságot választottam című könyvéből készített előadását nem monodrámának, hanem „egyszemélyes kiáltvány”-nak nevezi, mert elsősorban nem a színészi játék lehetőségét látja az anyagban, hanem olyan történelmi tények közvetítését, amelyeknek felhívó jellegük lehet a jelen számára is. Mátyás Edina írása.

Viktor Kravcsenko (1905–1966) nevét Balázs Zoltán először akkor hallotta, amikor néhány évvel ezelőtt Ariane Mnouchkine egy interjúban élete öt legfontosabb könyve közé sorolta az Én a szabadságot választottam című kötetet. Ez lényegében egy memoár, amelyet Kravcsenko azután írt, hogy 1944-ben politikai menedékjogot kért az Egyesült Államokban. A kötet azzal a céllal dolgozza fel a szerző addigi életét, hogy a nyugati világ számára is nyilvánvalóvá tegye a Sztálin irányította Szovjetunió valódi természetét. Az 1946-ban megjelent könyv óriási bestseller lett, csak az Egyesült Államokban négymillió példányban kelt el, de Franciaországban is hatalmas volt iránta az érdeklődés. Kelet-Európába azonban nem nagyon jutott el a híre, még a rendszerváltás után sem. Csak 2008-ban jelent meg a lengyel kiadása. Ez viszont óriási sajtóvisszhangot keltett, és jelentős vitákat generált. Emellett még bolgárul adták ki a kötetet, de oroszul máig csak részletek jelentek meg belőle. Balázs Zoltán annyira magáévá tette Kravcsenko ügyét, hogy a Maladype stábja több éves konok munkával felkutatta a jogtulajdonost (Kravcsenko Amerikában született fiát), és megszerezte tőle a mű kiadásának jogait. Majd Konok Péter történésszel lefordíttatták a könyvet, és a Maladype saját kiadásban meg is jelentette a kötetet. Ehhez kapcsolódóan készítette el Balázs Zoltán egyszemélyes színpadi kiáltványát. (A programhoz készült egy drámapedagógiai sorozat is, amelyben diákok ismerhették meg Kravcsenko dilemmáit, és foglalhattak állást bennük.)

Balázs Zoltán a több mint 800 oldalas könyvből mintegy 65 oldalnyi szöveget mond el – két részben, közel két órában. Mivel a könyvnek alig tizede hangzik el, ezért különösen fontos szerepet kap az anyag válogatása, szerkesztése. Ez sok mindent elárul arról, hogy mi foglalkoztatja a színész-rendezőt a Kravcsenko-ügyben. Balázs Zoltán a szelekcióról annyit mond, hogy tulajdonképpen nagyobb anyag áll rendelkezésére, mint amit esténként elmond, mert mindig a pillanatnyi helyzettől, a nézői érdeklődéstől (és nyilván az előadó koncentrációjától is) függ, hogy mi hangzik el, esetleg mit részletez, vagy mit ugrik át, így kimaradhatnak olyan részletek, amelyek máskor elhangoznak. Ez a nyitottság, rugalmasság az előadásmódot is jellemzi. Eredetileg felolvasószínházként hirdették az estet, és a korábbi beszámolókban, kritikákban még a kikészített kéziratoldalakról is olvasni, de mára ezek eltűntek, Balázs Zoltán fejből mondja a szöveget – meghagyva magának a jogot, hogy esetleg elakadjon, gondolkodjon pár pillanatra, vagy visszaugorjon egy korábbi eseményre, amit véletlenül hagyott ki, de úgy érzi, hogy a történet összefüggései szempontjából mégis fontos. De Balázs Zoltán kerül minden színpadiasságot, bármiféle teátrális hatást. Egy ember ül egy magasított széken, és jól láthatóan hozzánk, nézőkhöz beszél. Mivel ebben az előadásban nincsenek partnerei, minket tekint annak. Időnként ki is szól hozzánk: „tudnak követni? Picit lassítsak?”– kérdezi, mert talán valóban túlságosan is lendületes a beszédtempója. De azt mondja, hogy ezzel csak Kravcsenko szenvedélyének akar megfelelni. Máskor vizespalackot nyújt az előadó egy köhögő nézőnek, később ő áll le, mert innia kell, hogy tovább tudjon beszélni. Aztán reagál egy leeső csomagra, egy tüsszentő nézőnek pedig automatikusan mondja, hogy egészségére.

Ez a közvetlenség egyáltalán nem tűnik póznak, inkább egy előadói döntés természetes következményének. Balázs Zoltán ezúttal hangsúlyozottan Balázs Zoltánként beszél, nem változik át Kravcsenková, nem alakít figurát, nem akar többet mondani róla, mint amit Kravcsenko szövege tartalmaz. Mert elsősorban ezt – főleg a könyv mondandóját – akarja közvetíteni. Ezzel azonosul, és nem egy homályos történelmi alakkal, akiről azért többet kellene tudnunk, hogy megítéljük. Kravcsenko memoárjának – már születésének körülményeiből adódóan is – eleve van némi példázatos jellege, Balázs Zoltán ezzel is azonosul, maga is afféle példabeszédként mondja el a szöveget. Eközben egyáltalán nem történelemórát látunk, nem a múltba vesző események felidézése a fontos. Inkább olyan kérdések személyes felvetésére kerül a hangsúly, amelyek Kravcsenkot éppúgy foglalkoztathatták, mint Balázs Zoltánt vagy előadásának hallgatóit. Ez a szövegválogatásból is egyértelműen kiderül (itt kell visszautalni a szerkesztés kérdésére). Balázs Zoltán olyan szövegkönyvet állított össze, amelynek középpontjában az emberi szabadság problémái, az egyéni ember életlehetőségei állnak. Ezt morális kérdésként éppúgy felveti, mint társadalmi problémaként. Ez az a vezérfonal, ami azt garantálja, hogy ne vesszünk bele a nagyívű történetbe, amikor erős kihagyásokkal – itt-ott csak jelzésszerű utalásokkal – végigmesél egy (majdnem) teljes életet. Kravcsenko mintegy örökségül kapja a szabadság iránti vágyat az apjától, aki a cári rendszer börtönét is megjárta (ahol majdnem halálra korbácsolták). „Szabadság nélkül nem élet az élet” – mondja a fiának még kisgyermekkorában. „Bármi is történjen velem, neked dolgoznod, tanulnod, minden lehetséges eszközzel harcolnod kell a szabadságért. Vagy disznók vagyunk, vagy emberek.” És amikor a másik fia egy családi vitában számon kéri az apán, hogy miért így él, miért nem gondol a családjára, akkor mély meggyőződéssel mondja: „Egyetlen nemzedék áldozata által a jövő nemzedékei boldogabban, civilizáltabban élhetnek majd. Oroszországban a sötétség uralkodik, az embereket kizsákmányolják, de olyan ország lehet belőle, ahol nem lesz többé szolga. Azt akarom, hogy mindenki emberhez méltó életet élhessen.”

Nyilván ez az apai örökség is hozzájárul ahhoz, hogy Kravcsenko még ifjú korábban „a kommunista kisebbség”-hez csatlakozzon, mert azt gondolja, „ha ők mutatják az utat, akkor jó irányba” fog haladni. Az is érdekes kérdés lenne, hogy ez a kisebbség hogyan épített fel egy totális rendszert, de erről az előadás nem beszél. Csak a büszke küldetéstudatot érzékeljük, mert Kravcsenko is úgy tartja, hogy „azon elit tagja” lett, „amelyet maga a történelem választott ki, hogy hazámat és az egész világot a sötétségből a szocializmus fénye felé vezesse”. Maga is tudja, hogy ez meglehetősen hivalkodóan hangzik, de akkoriban így beszéltek, így éreztek a kommunisták. A kommunista meggyőződés eleinte annyit jelentett Kravcsenko számára, hogy többet és keményebben dolgozott, mint mások – előbb vájárként egy bányában, majd egy baleset után művezetőként egy gépgyárban. Aztán behívták vörös katonának, ahol arra az alapkérdésre egyszerűsödött az élete, hogy vagy öl, vagy őt ölik meg. A 20-as évek végén, huszonhárom éves korában egy olyan ifjú szemével nézte a világot, akit a Komszomol és a Vörös Hadsereg formált felnőtté. „Az életem nélkülözésből és igyekezetből állt” – mondja. „Idegesített a liberálisok nyafogása, akik nyűgös elégedetlenséggel figyelték a dolgokat, és kívülről kritizálták. Az ideák és a hit hozzám hasonló elkötelezettjei szemében az akkori szenvedések csupán az országra és a népére váró dicsőséges jövő záloga volt.” És mindezt az is erősítette, hogy az újságok az új korszak új jelszavaitól duzzadtak.

A valósággal ekkoriban Karavcsenkót csak az apja próbálta szembesíteni, akit a szovjet valóság egyáltalán nem emlékeztette fiatalkori forradalmi álmaira. Az egyenlőség jelszava mögött növekvő társadalmi különbségekre figyelmeztette fiát. Meg arra, hogy „a hatalom veszélyes dolog.” Ezért kéri, hogy maradjon közel az emberekhez, ne az elért pozícióval mérje magát, inkább azzal, hogy a környezetében (esetleg az irányítása alatt) dolgozó emberek miképp élnek; jobban megy-e nekik, boldogabbak-e, szabadabbnak érzik-e magukat. Csak ez mutathatja meg, hogy mennyi igaz az újságok jelszavaiból és a kommunisták elméleteiből. Kravcsenko az ország lakossága nagy részéhez hasonlóan elhitte az első kirakatpereket, hogy a régi világ értelmiségi elitjében vannak olyan emberek, akik a kommunista állam ellen szövetkeztek, s ráadásul ezt szenvtelenül be is ismerik a nyilvánosság előtt. Nem látta, hogy ezek a kirakatperek azt a célt szolgálták, hogy megsemmisítsék a régi elitet, és a helyére egy olyan generációt állítsanak, amely nem kötődik semmilyen formában a múlthoz, nincsenek emlékei egy másfajta rendszerről, s így feltétlen lojalitás várható tőlük. Ennek a tervnek részeként kommunista fiatalok tömegeit küldték az egyetemekre. Kravcsenko is így került a harkovi műszaki főiskolára. Miközben „a sajtó a dicsőséges eredményekről szóló meséket harangozta”, Kravcsenkonak eszébe sem jutott rákérdezni arra, hogy ebből „mi volt a valóság, mi volt az illúzió”. Ezzel csak időnként szembesült – váratlanul. Például az egyik szerelme, egy pártfunkcionárius felesége beszél neki erről. „Maszkot hordunk, és egy nagy átverés részei vagyunk” – mondja neki. „Milyen szerencsések a hozzád hasonló őszinte fiatal kommunisták” – teszi hozzá. „Még van hitetek, és mit sem tudtok azokról a mocskos intrikákról és hatalmas halálos párbajokról, amelyek a vezetés csúcsain folynak. Olyan közel kerülök hozzá, hogy néha úgy érzem, megfulladok.” (A munka, a politika, a társadalom eseményei mellett a magánélet fordulatai valóban csak villanásszerűen kerülnek bele Balázs Zoltán előadásába.)

Amikor Karvacsneko visszatért a gyárba, nem tudott „elzárkózni a vidéken végbemenő tragédia híreitől. A munkások nyíltan beszéltek az erőszakról, a kegyetlenkedésekről, az éhínségről”. De öntudatlanul is védelmezni próbálta magát a tények eróziójával szemben. Igazán az nyitotta fel „a szemét és az elméjét, hogy végre hunyorgás nélkül” láthasson, amikor kommunisták csoportjait mezőgazdasági területre küldték, hogy segítsenek az aratásban, gyorsítsák a betakarítást. „Úgy éreztük magunkat, mintha egy véres háború kellős közepébe vetettek volna bennünket.” A parasztok védelmezték a földjeiket, vagyonukat, sokan felégették inkább a termést, a birtokukat és a házaikat – egy egész élet munkáját –, csak hogy ne jussanak a kommunisták kezére. A parasztok tömeges deportálása után a maradók aztán „önként” beléptek a kolhozokba. „Akik közvetlenül megtapasztalták a kollektivizálás rémségeit, megjelölt emberek lettek, sebeket kaptunk. Az atrocitások aritmetikája értelmetlennek tűnt, nem tudtuk igazoltnak látni az agrárvidékeken folyó terrort” – mondja Kravcsenko nevében Balázs Zoltán. Ezt az érzést egy későbbi élmény még inkább megerősíti, amikor Kravcsenko az ukrajnai éhezés rettenetes látványával szembesül. De közben különös felfedezéseket is tesz. Például hogy az éhínség közepette is zavartalanul folytatódik a vaj nemzetközi exportja. Vagy még döbbenetesebb az, hogy miközben férfiak, nők és gyerek százai haltak éhen a falvakban, a téglasilóban sok ezer pud gabona állt még az előző évi aratásból. „Miért? Ezt csak Sztálin politbürója tudta volna megmondani. És természetesen nem mondta. Legbelül, a tudatom mélyén ekkor kezdtem szakítani a párttal” – hangzik el az előadásban.

A másik repedést Kravcsenko hitében a letartóztatások, a perek, a deportálások, a kivégzések szaporodása okozza. „A pártsajtóban folyton a dekabrista hangulatról cikkeztek, amit gyökeresen ki kell gyomlálni. Előkészítették a talajt a pártban lezajló nagy tisztogatásnak, ami kirostálta a kételkedőket, a kényes gyomrúakat, akik már megcsömörlöttek a rengeteg vértől és szenvedéstől” – mondja. Később arról beszél, hogy 1934-ben, a Kirov-gyilkosság után Sztálin pánikba esett, és óráról órára emelkedett a letartóztatottak száma. Végül mindenki veszélyben érezhette magát, aki valaha is kétségeket fogalmazott meg Sztálin politikájával szemben. „Leningrádban gyanúsítottak százait terelték össze, hogy rövid úton bármiféle per nélkül kivégezzék őket” – mondja. Mindehhez az is hozzátartozott, hogy a teljes társadalmat behálózta a besúgók rendszere. Mindenkiről dossziét vezettek, és az egyéni aktákba gondosan feljegyeztek minden szót és tettet. Ezekben tárolták a titkos ügynökök vádjait, akik ott voltak minden munkahelyen, hivatalban, iskolában. Őket egészítették ki az önkéntes besúgók, akik vagy azért írtak feljelentéseket, mert a hivatalosság kegyeit keresték, vagy egyszerűen az irigység és a gyűlölet vezette őket. De nemcsak a különleges ügyosztályok besúgói voltak ott mindenütt, hanem a pártbizottságok is informátorok tömegeit foglalkoztatták. Így besúgók kémkedtek besúgók után. Ez a sokszoros átfedésekkel felépített piramis egészen a párt moszkvai központjáig ért, és csúcsát a Sztálin vezette politbüró alkotta. „A hétköznapi emberek talán nem voltak tudatában e rendszer léptékeivel – teszi hozzá Kravcsenko –, többnyire csak annyit tudtak, hogy még a falnak is füle van. És hogy a szókimondás a lehető legrövidebb út a pusztulás felé.” A besúgás összetett rendszere annyira valóságos volt, hogy „gyakorlatilag likvidálta az ódivatú magánéletet”.

Eközben arról kevesebb szó esik az előadásban, hogy Kravcsenko karrierje miképpen ívelt meredeken felfelé. Amikor egy jelentős gyár vezetője lett, felkereste őt az édesapja. És miután elkérte tőle a kimutatásokat, beszélni akart vele. „Olyan lettél, mint a strucc – mondta neki, – nem látod a valóságot.” Erre a fiú szabadkozni kezdett: „Nézd apa, ne gondold, hogy nem tudom, hogy mi történik, vagy hogy beadtam a derekam a rendszernek. De mit tehetnék? Vannak pozitív dolgok is, új bányák, új gyárak, vasútvonalak.” Ekkor az apa azokkal a szempontokkal szembesítette a fiút, amit már gyerekkorában is képviselt: „Ti, kommunisták, amikor új gyárakról beszéltek, akkor azt mondjátok, a cél az emberek jobb élete. Valóban jobban élnek, mint a cári időkben?” Az összevetés azonban az apa szerint nem a jelen javára dönt. „Akkor az életünk sokkal gazdaságosabb volt, mint egy mai munkás élete.” Majd a konkrét számokba is részletesen belemerül. Ma „egy munkás fizetésének 20-25%-át visszatartják. A régi rendszerben egy munkás a fizetése 20-25%-ból kifizethette mindazt az egészségügyi ellátást és vakációt, amire szüksége volt. És nem kellett hálásnak lenni a kormánynak. Ami pedig az egészségügyi ellátás minőségét illeti, jobb, ha nem szorul rá az ember. Ha megbetegszel, te az állami rendelőbe jársz?” – kérdezi a fiát. Ráadásul a számokból az is világos, hogy az egész szocialista ipari rendszer veszteségesen működik. „Az életünket kockáztattuk, hogy eltöröljük a zsarnokságot és a kizsákmányolást. Ám ez nem jelenti azt, hogy örülnünk kéne, ha ugyanezek a rossz dolgok más néven térnek vissza” – mondja az apa. „A mai igazságtalanságokat a régi bajokkal igazolni ócska demagógia. Ma minden a nép tulajdona, nincsenek kapitalisták, nincsenek kizsákmányolók. De a munkás, aki annak ellenére éhes marad, hogy ő és a családja megfeszítve dolgozik, nem sokat törődik vele, hogy ki zsákmányolja ki, egy magánzó vagy az állam.” Sőt az apa szerint jelenleg rosszabb is a helyzet. Hisz ha régen egy kapitalistánál nem tetszettek a munkakörülmények, akkor a munkás másik állás után nézhetett. Vagy tiltakozó gyűléseket hívhatott össze, sztrájkolhatott, ellenzéki lapokat adhatott ki. „Próbáld csak meg ma ezek közül valamelyiket! Rögvest egy fogolytáborban találod magad.”

A rendszernek ez az alapvető természete akkor válik Kravcsenko számára is személyesen átélhetővé, amikor 1936-ban ellene is eljárás indult. Előbb pártfegyelmit kezdeményeztek ellene, majd az NKVD11 is rászállt (de a letartóztatására valamiért nem kerül sor, talán azért, mert volt egy jóakarója Sztálin környezetében). Groteszk vádak fogalmazódtak meg Kravcsenko ellen. „De azoknak a lázas napoknak a torz tükrében az abszurditásoknak megvolt a maguk sajátos logikájuk. Ha már Trockij is német kém volt, amikor a Vörös Hadsereget megszervezte, az óriások, akik Lenin oldalán csinálták végig a forradalmat, valójában idegen hatalmak zsoldjában álló veszett kutyák voltak, akkor miért ne lenne kézenfekvő, hogy ez a Kravcsenko ott lenn Nikopolban úgy akarta romba dönteni a szovjet rendszert, hogy dollármilliókat szórt el teljesen felesleges csőgyártó gépekre.” Az NKVD épületében közel egy hónapig zajlottak Kravcsenko éjszakai kihallgatásai, miközben nappal kiengedték dolgozni. Az is keserű tapasztalat számára, hogy hiába kért segítséget egykori ismerőseitől. Ezt a keserű tapasztalatot tulajdonképpen az apja egyik harcostársa fogalmazza meg: „A cár idejében, ha politikai bajba keveredtünk, nem tagadtak meg bennünket az elvtársak. Jöttek és felhajtást rendeztek” – mondja. „Most meg mindenütt csak süket csend, lapítás. Ez ijesztő!” Mire Kravcsenko Moszkvából visszatért a munkahelyére, addigra leváltották, és elrendelték a kilakoltatását. Majd egy vallomást is alá akarnak íratni vele, amely a halálos ítéletével lett volna egyenlő. De erre nem volt hajlandó, így alaposan elverték.

Ekkor tört össze benne minden: otthon leakasztja a falról Sztálin portréját, apró darabokra tépi, aztán ezeket a darabokat még kisebb fecnikre, majd mindet bedobja a WC-be, és meghúzza a láncot. „A gurgulázó vizet nézve éreztem, hogy már soha nem fogom ugyanazt érezni a párt, a vezető és az ügy iránt, mint régen. A köldökzsinór egyszer s mindenkorra elszakadt. Elfogadhatom a párt megbízásait, beszédeket tarthatok, de mindez már csak színészkedés lesz és stratégia. Közben türelmesen várom az alkalmat, hogy megszökhessem.” Végül Kravcsenkónak annyit mégis sikerül elérni, hogy valamiért életben hagyják. De más munkahely után kell néznie. Közben éhező, kifosztott tömegeket lát maga körül az országban, „akiktől a legalapvetőbb szabadságjogokat is elvették. Visszatekintve azt tartom a legszörnyűbbnek – mondja –, hogy az emberek szenvedését adottnak vették, olyan elkerülhetetlen dolognak, mint az uráli klíma.” Aztán váratlanul a karrierje ismét felfelé kezdett ívelni. 1942 májusában formálisan a kormány tagja lett. Ebben a pozíciójában kapta az amerikai megbízását. „Nem az én hibám volt, hogy el kellett hagynom a hazámat, egy romlott, embertelen rendszert” – mondja. Sőt máshol a bátyját idézve – aki katonatisztként az elsők között indult a frontra, hogy az életét áldozza – a haza és a rendszer között is különbséget tesz. A bátyja szerint a kettőt nagy kár lenne összekeverni.

Balázs Zoltán előadása Kravcsenko kiáltványának kezdő mondataival fejeződik be: „Akik azt gondolják, hogy az oroszok felszabadítása a totalitárius iga alól az oroszok dolga lenne, azok súlyosan tévednek. A civilizáció biztonsága, a tartós béke esélye épp ezen a felszabadításon múlik. Országunkat belülről felszabadítani csak úgy lehetséges, ha a közvélemény megismeri és megérti az orosz valóságot. Szabad és demokratikus Oroszország nélkül sosem valósulhat meg tartós béke a Földön.”

Viktor Kravcsenko: Én a szabadságot választottam

Maladype Színház

Fordította: Konok Péter
Összeállította és előadja: Balázs Zoltán

Bemutató: 2015. november 14.

Helyszín: Maladype Bázis

Lábjegyzet:

1. A Belügyi Népbiztosság, rövidítve NKVD az államigazgatás belügyi ágának legfőbb szerve volt a Szovjetunióban 1934 és 1946 között.
2. A Belügyi Népbiztosság, rövidítve NKVD az államigazgatás belügyi ágának legfőbb szerve volt a Szovjetunióban 1934 és 1946 között.

Mátyás Edina, Ellenfény, 2017

Informáltságunk horizontja lassan, de évről-évre tágult. Olvastuk Szolzsenyicint és Orwellt, Lengyel Józsefet és Szász Bélát. Műveiknek is köszönhető, hogy idővel azzal áltattuk magunkat, hogy „majdnem mindent” tudunk a tegnapi tragédiákról. Akkoriban a Magyar Rádió ismeretterjesztő programjához kapcsolódott az tréfás "találós kérdés": Ki tud többet a Szovjetunióról ? És evidens volt a csattanó is: „Természetesen a CIA.”

A Magyar Írószövetség egy hajdani, országos érdeklődéssel kísért, a falakat és a diktatúra határait feszegető taggyűlésén történt, hogy Kádár Karr Erzsébet, a jó tollú és jó szemű novellista, újságíró feltett egy kérdést: „Hogy lehet az, hogy engem a pártoktatásban mindig, az idén is, az Szovjetunió bolsevik pártja történetének rövid tanfolyamára osztottak be? Mikor vehetek végre részt a párttörténet hosszú tanfolyamán?”

Kádár Karr Erzsébetről sem akkor, sem később nem tudtunk eleget. Nem tudtuk, hogy már középiskolásként egyike volt a Marx kör alapítóinak, a Tanácsköztársaság idején közoktatási népbiztosságon dolgozott és 1922-ben bölcsebbnek hitte előbb a párizsi, később a londoni emigrációt választani. Csak azt tudtuk, hogy valamikor 1948-ban tért haza Magyarországra. A közönség soraiban ülő ifjú titánokként jót nevettünk a soha sem hallott kérdésen. Hogy létezik, vagy létezhet több közös kötelező olvasmányunknak, eltérő terjedelmű variációja? Vélt fölényünk abból a tényből táplálkozott, hogy legtöbbünk házi könyvtárában akkor már megvolt a Szikránál is sok százezer példányban megjelentetett, fehér vászonba kötött párttörténet. Nekem például a 260-560 ezer példányos ötödik kiadásból jutott. de valószínű, hogy a körülettem ülők közül sem gondolta, hogy az irodalomtörténet margójára szorult írónő mennyivel okosabb és informáltabb nálunk...

Az azóta anekdotává szelídült történetnek immáron több, mint 60 éve. Az eltelt idő alatt az országgal együtt mi is sok mindent megtanultunk. Változtak a tankönyvek és a témák. De a dogmák sokáig éltek. Ma már tudható, hogy nálunk a tudományon túl az irodalomnak és a színháznak is része volt abban, hogy kezdtük, ha nem is tisztán, de legalább jóval tisztábban látni a munkásmozgalom, sőt - horribile dictu – a szovjet birodalom történetét is. Számunkra is kiderült, amit a fél világ tudott, hogy a szóban forgó kötet nem csak rövid, kínosan hiányos is. A húszas-harmincas évek pereit okulásunkra taglaló filippikák politikai célzatossága evidens volt, de naivitásunkban nem nagyon ütköztünk meg azon sem, hogy koncepciós perek áldozatai, a Gulág foglyai, nem szerepelnek – főként név szerint nem - a hatalom szolgálatában írott kézikönyvben.

Az idei év meglepetésének számított, hogy jeles regény- és drámaírónk, Spiró György mennyivel többet tud nemcsak nálunk, hanem még az önéletrajzok nekikeseredett szerzőinél is. Hiteles dokumentumok, autentikus levéltári források felhasználásával született a Gorkij környezetében játszódó, Diavolina című regénye. Nem véletlenül lett Spiró könyve hetek alatt irodalmi siker és bestseller is. Nincs az a krimi, amit nagyobb izgalommal olvastunk volna, mint az író cselédjének, később orvosának és utolsó szeretőjének vallomását. A vékonyka kötetbe szekérderéknyi információ fért az üldözöttek és a privilegizáltak hétköznapjairól, a művész népség gondolkodásáról, és a naponta-hetente eltűnő káderek sorsáról.

És túl az egyes emberek sorsán, hányódtatásán, fokozatosan kirajzolódott előttünk a diktatúra működése és mechanizmusa. Felbukkannak a névről ismert üldözők és üldözöttek. Bár egyetlen percre sem felejthettük el, hogy a Diavolina regény, ahol is az író alkalmazta, választotta művészi eszközöknek kell hitelesíteni a tényeket. De nagyon is éreztük, és értékeltük, hogy az idővel két –lelkűvé lett író, Gorkij, környezetét átvilágítva, hősei nevében szólva, a történelem elhallgatott vagy csak félig ismert titkaiba avat be bennünket. Izgalommal és élvezettel tanultuk ezúttal Spiróval a múltat.

De a hosszú tanfolyam, amelynek immáron önkéntes hallgatói lettünk, ezzel persze nem ért véget. Színtere a regény után, ez év novemberében a színház lett. Méghozzá az évek óta merész kezdeményezésekkel hódító, független társulat, a Maladype jóvoltából. Gorkij és Diavolina után „a létező szocializmus” országaiban évtizedeken át árulónak bélyegzett Viktor Kravcsenko önéletrajzát prezentálta. A nyugati világban is nagy vihart és vitát kiváltó, sok száz oldalas kiáltvány – „Én a szabadságot választottam” – hiteles krónikája a munkásból mérnökké, lelkes ifjú funkcionáriusból előbb megbélyegzett, majd kiábrándult káderré lett szerző életútjának.

Hogy sorsát és könyvét megértsük, ismerni kell, milyen kálváriát kellett járni annak, aki megpróbálta szétfeszíteni valóságos és virtuális bilincseit, aki keserves megpróbáltatások után merte és tudta a szabadságot választani. Könyvét a szerencsés disszidens már emigrációban, az USÁ-ban írta, felkavarva ezzel a korabeli közvéleményt. Csak olthatatlan újságírói kíváncsiságom késztetett arra, hogy utána nézzek. A komoly pártkarriert is befutott Viktor Kravcsenko neve nem szerepel a bolsevik párt történetének névmutatójában. Érthető tehát, hogy mi, a Maladype színház tenyérnyi nézőterén ülő drukkerek is vajmi keveset tudtunk az önéletrajz szerzőjéről; a színpadi monológ egyetlen hőséről, a könyv megjelenése óta gondosan titkolt Kravcsenko ügyről.
Balázs Zoltáné, az együttes vezetőjéé az érdem, hogy felkutatta, Konok Péterrel lefordíttatta, majd utóbb a Maladype kiadásában megjelentette Kravcsenko világsikert aratott könyvét. Ezzel a vállalkozásával alighanem sokak előtt a titkok újabb kapuját tárta ki. De azóta ennél többet is tett, amikor egy este tolmácsolható szöveggé – monológgá - sűrítette a terjedelmes kötetet.

Az eléggé gyér beharangozásban Balázsék vállalkozása felolvasó színházként szerepel, ez azonban nem felel meg az igazságnak. A színész előtt magasodó szerény pulpituson ott van ugyan a 65 oldalas szöveget tartalmazó dosszié, de látható és követhető, hogy Balázs Zoltán lemond a rendelkezésére álló mankóról és alig pillant bele. Színházi tapasztalataim alapján állíthatom, hogy ilyen szenvedéllyel és átéléssel játszani – főként partner nélkül - csak akkor lehet, ha a színész az előadás tartamára valóban Kravcsenkóvá válik, ha történelmi, politikai tapasztalatait és magánemberként megélt kalandjait a hős bőrébe bújva képes tolmácsolni. Ezt érezte meg a közönség is, amikor szinte intim, személyes kapcsolatba került azzal a drámai hőssel, aki a diktatúra rácsait szétfeszítve képes volt a szabadságot választani.

A siker ellenére nem gondolom, hogy holnaptól tömegek fogják a Maladype pénztárát ostromolni. De bízom abban, hogy folyamatosan lesznek fiatalok és nem annyira fiatalok, akik készek és fogékonyak a politikai színház követelte szellemi kihívásra és hajlandók következetesen tanulni a múltból és múltat.
Ránk fér…

Földes Anna, Népszava/Szép Szó, 2015