Elemek megjelenítése címkék szerint: Maladype

Miért akartál színésznő lenni?

Szerintem az ember utólag tudja leginkább megfogalmazni, megfogni, hogy hol gyökerezett az a vágy, vagy mi volt az a betöltésre váró hiány, ami aztán a színészet felé sodorta. Sokáig nem gondolkodtam ezen. Csak azt tudtam, hogy ezt akarom csinálni és kész. Különben először nem is színésznő, hanem zongorista akartam lenni. 7 éven keresztül magánórákra jártam. Akik zeneiskolában tanultak, azoknak úgy vigyáztak a kezükre, mint a hímestojásra, még tornaórájuk se volt. Én a „normális”, panelnegyedes gyerekek között nőttem fel, szabad volt fára mászni, szaladgálni. Emlékszem, hogy mennyi mindent csináltunk az osztálytársaimmal azokban az időkben: táncoltunk, színdarabokat írtunk és rendeztünk, vetélkedőkre jártunk, és mindezt úgy, hogy közben folyamatos lelkiismeretfurdalásom volt, hogy inkább gyakorolnom kellene. Aztán amikor komolyra fordulhatott volna a dolog, egy évvel a debreceni felvételi előtt, – mert a szüleim és zongoratanárnőm szerint ez lehetett volna a következő lépés – , lezártam a zongora fedelét, és többet nem ültem le mellé. Máig csodálkozom azon az erőn és kitartáson, amivel a döntésemet képviseltem akkor a felnőttek előtt, akiket, talán mondanom sem kell, mélyen megviseltek a történtek. A lelkem mélyén tudtam, hogy bármennyit gyakorolnék, soha nem lehetnék annyira jó, amennyire szeretnék, hiszen elég nagy hátránnyal indultam, és azt is tudtam, hogy zenésznek lenni csak akkor érdemes, ha legalább az esély megvan arra, hogy a legjobb legyek.

Azóta játszottál valamikor zongorán? A lehetőség adott, hiszen a színházban rendelkezésre áll egy pianínó.

Mikor és hogyan dőlt el, hogy színésznő leszel?

A mi családunkban nincsenek művészek. Sem a felmenőim között, sem a rokonságomban. Ezt csak azért mondom, hogy lásd, nem volt példa előttem, annyit tudtam erről a másik világról, amennyit a saját bőrömön tapasztaltam meg. Szavalóversenyek, iskolai rendezvények, színjátszókör, egy általam rendezett Csongor és Tünde-jelenet, amiben az volt az újítás, hogy Csongor háromszor jött be egymás után a „Minden országot bejártam”-szöveggel egyre csüggedtebben és kiábrándultabban, aztán egy ünnepi installáció, amihez A szabadság vezeti a népet című Delacroix-festmény alapján álltunk be kezdéshez. Természetesen én voltam a Szabadság az otthonról hozott lepedőt magamra tekerve... Körülbelül 17 éves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy ez lesz az én utam, és attól kezdve borzasztóan komolyan készültem a felvételire, szerintem túlságosan is komolyan. Azóta is megmaradt ez a bosszantó tulajdonságom, hogy időnként túlteljesítek, túlpörgök. Akkor kezdtem el énekelni tanulni, táncolni. Azt gondoltam, hogy ha biztosra akarok menni, akkor ezt így kell. Nincs mese. Visszatérve a beszélgetésünk elejéhez, hogy miért gondolom azt, hogy az ember utólag fogja megérteni a döntései indokát... Alapvetően zárkózott személyiségnek tartom magam. Azt hiszem, a színház tudott olyan közeg lenni számomra, amiben minden zártságom ellenére meg tudtam mutatni azt, ami belülről szétfeszített és megmutatkozásra vágyott. Régen sokkal nehezebben beszéltem magamról. Ha most bejönne az ajtón az a régi Ágota, nagyon csodálkoznál, nem ismernél rám. Lágyabb lettem, beszédesebb és sokkal kevésbé cinikus. A színészet kis ablakokat nyitott rajtam, amelyeken keresztül belém lehet látni és én is kinézhetek rajtuk. Ha sokat vagyok egyedül, érzem, ahogy ezek az ablakok egyre csak bezárulnak, ezért igyekszem minél gyakrabban együtt lenni azokkal az emberekkel, akiket szeretek és csodálok – a barátaimmal.

Hogyan érezted magad a főiskolán?

Mintha az általad korábban említett hármas szám is végig kísérné a pályád. A főiskola elvégzése után rögtön a temesvári Csiky Gergely Színházba szerződtél. Kétszer – 2009-ben és 2010-ben – választottak Az évad színésznőjének, megkaptad a Pro Cultura Timisiensis kitüntetést. Egy felívelő, már az elején díjazott pálya kezdetén három év után elhagytad Temesvárt és Újvidéken játszottál tovább. Szintén jelentős feladatokat kaptál, szakmai díjakkal is honorálták a munkád, de itt is bő három évig bírtad: 2014-ben a Maladype Színház társulati tagja vagy. Miért hagytad ott Temesvárt?

Ezután Újvidékre kerültél, ahová először szerepre hívtak, később társulati tag lettél. Ott is eltöltöttél bő három évet, majdnem négyet is. Újvidékről miért szerződtél el?

Az egyszemélyes megváltásról

Igen. Sokszor volt olyan, hogy egy-egy szerep kapcsán végigfuttattam magamban, vajon Zoli most mit gondolna erről. Időnként levelet is váltottunk, vagy olyan is volt, hogy feljöttem hozzájuk előadást nézni. Néhány szerepemmel kapcsolatban azt éreztem, hogy ebben látnia kellene, és amikor Pesten játszottunk, hívtam, hogy nézzen meg. Nem jött. Amúgy meggyőződésem, hogy akkor kapjuk meg amire vágyunk, amikor már lemondtunk róla, mint Csongor, aki azt mondja magáról, hogy „Most mint elkapott levél, / Kit süvöltve hord a szél.” A West Side Story-t játszottunk Budapesten, amire egyébként nem hívtam volna, ráadásul nagyon meg voltam fázva. Nem tudtam, hogy megnézi, csak előadás után, amikor mentem a színpadról az öltözőbe, akkor láttam, hogy vár a büfében. Akkor hívott meg a társulatába. Azonnal igent mondtam.

Az Outlét olyan volt, mint egy leltár. Számot kellett vetni arról, hogy mi az ami fontos és mi az, ami nem? Melyek azok az értékek, amelyek megtartanak? Mi az amit soha nem mondtam ki, vagy csak nem akkor, amikor kellett volna? Sokat jelentett számomra, hogy írhattam... hogy a saját szavaimmal beszélhettem a legszemélyesebb élményeimről, például az életünket állandó körforgásban tartó zuhanás és felemelkedés kettősségéről. Richard Rohr írt erről egy könyvet Emelkedő zuhanás címmel. Nagyon fontos. Minden nap eszembe jut. A személyes filozófiám része, mint ahogyan az is, hogy a gyengeségem tulajdonképpen az erősségem, és hogy a hiányból is lehet építkezni, ha elég erős a hitünk.

Erre kézenfekvő alkalmat nyújthat a legutóbbi Balázs Zoltán-rendezés, hiszen Tünde mellett Csongor szerepalakját is megformálod.

Mennyiben segített Csongor és Tünde feldolgozni a színészi gyermekkort és kamaszkort, megfogalmazni az érett felnőtt színészi létet? Merre haladsz most a pályádon?

M.SZ., szinhaz.org, 2017www.színház.or

Miben ragadható meg az általad alapított, közel 20 éve működő Maladype Színház lényege?

Talán abban, hogy függetlenségünk nemcsak szervezeti formánknak, hanem szellemiségünknek és a színházról alkotott elképzeléseinknek is lényege. A Maladype az elmúlt évek során önmagát mindig újrafogalmazni képes társulat maradt, amely a mindenkori változást a színházcsinálás természetes folyamatának tekinti. Keressük a színházi és a nem színházi terek adta váratlan lehetőségeket, a szabálytalan színészi megoldásokat és azokat a közvetlen nézői reakciókat, amelyek mentesek a hagyományos színházi elvárásoktól és klasszikus viselkedésformáktól. A Maladypére jellemző sajátos színházi nyelv és gondolkodás legfőképpen a koncentrált műhelymunkára, az intenzív színészi együttlétre és a közönséggel való folyamatos kommunikációra épít. Ezért fontosnak tartom a színészek elemző és szintetizáló képességének fejlesztését, kifejezésmódjuk mindennapi hangvételét és a rögtönzéseken alapuló színészi játék kreatív részének folytonos kondicionálását, mely azonnal és élénken reagál a nézőkkel közös térben keletkező történésekre is. Azokat a színházi területeket és helyzeteket keressük, ahol mindennapjaink ok és okozati rendszerei már nem működnek, ahol az új viszonylatokat újabb „struktúrák” jelentik és ahol az ügyesség, a véletlen és a változó szabályok egyaránt alakíthatják a játékot és a játszók lehetőségeit. Meggyőződésem, hogy a játék izgalma akkor fokozható a végletekig, ha a véletlen és két ember figyelme egybejátszik. Ennek a társasjátéknak a kereteit a különböző logikai, stratégiai, kooperációs és kommunikációs játékok adják, amelyek mind a csapat, mind az egyén számára új és szokatlan játékhelyzetet teremtenek.

Színészként, rendezőként számos hazai, nemzetközi díj birtokosa vagy; minek köszönhető a szakma és a közönség kitartó figyelme?

A sokféle színházi műhelyben, ahol megfordultam, a gondolkodás sokszínűségét lehetett elsajátítani, és azt, hogy a különféle alkotói elképzeléseknek érvényességet csakis a felkészülés, a következetesség és a megújulásra való törekvés adhat. Végül persze az embernek saját magát kell megtalálnia és összeraknia – ahogy József Attila mondja – önnön „istendarabkáiból", amely akár alkotói korszakokat is létrehozhat. Engem az inspirál, ha magamhoz hasonlóan, a hozzánk érkező nézőt is mindig valami újjal tudom meglepni; a kiszámíthatatlanság és a változatosság igényével tisztelem meg őt. Készülő előadásaim során olyan értő civil és szakmai közönségre számítok, akik véleményüket nem csak egyszeri impulzusokra építik, hanem beavatott és igényes nézőként szimbólumokban, allegóriákban, és metaforákban is tudnak gondolkodni. Az inger, ami a közös játék során éri őket, nem marad csupán saját élmény, hanem mások számára is átadhatóvá válik.

Nemrég mutattátok be Jean Genet A Balkon című darabját Zsótér Sándor rendezésében, aki sokadjára dolgozik a Maladypével. Hogyan fogadták a nézők ezt a ritkán játszott művet?

A szerző és a rendező különleges látásmódjára maximálisan nyitottan, rengeteg elismerő visszajelzés kíséretében! A közönség értékeli a „társadalmi parádénak” a genet-i szerepek általi lelepleződését. A viharos életű, a színházművészetet mélyen ismerő szerző világhírű darabja a megtisztulás folyamatán keresztül könyörtelenül leleplezi a külső erők által kikényszerített társadalmi modellek személyiségtorzító hatásait, „a hatalom erotikáját”. A Nagy Balkon nevű „illúzióház” kliensei szigorúan titkos szerepjáték-szertartások résztvevői és tanúi, akik hiteles díszletek, jelmezek és statiszták között olyan szerepekbe képzelhetik magukat, amelyek a valóságban elérhetetlenek számukra. Zsótér Sándor 2016-os III. Richárd-rendezését jelenleg is nagy sikerrel játsszuk a Mikszáth téri Maladype Bázison és bízom benne, hogy a frissen bemutatott A Balkon-előadásunk is hasonló szériát ér majd meg.

Pesti Műsor, 2017

Bíró Kristóf

Sáry László Remek hang a futkosásban című kisoperája igazi sikertörténet: a darabot Balázs Zoltán rendezte 2015-ben a szombathelyi Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztiválon a Maladype és a Qaartsiluni Ensemble koprodukciójában. A premiert országos és nemzetközi turné követte (Kisvárdai Művészetek Háza, Kisvárda; Művészetek Völgye Fesztivál, Taliándörögd; Kamara Opera Fesztivál, Eger; Nemzeti Színház, Miskolc; Pécsi Harmadik Színház, Pécs Közép-Európai Színházi Fesztivál, Kassa, Szlovákia; Théâtre Saint-Gervais, Genf, Svájc; Musiktheatertage Wien Fesztivál, Bécs, Ausztria). A 2016-ban Az év komolyzenei műve – Artisjus-díjat elnyert előadás december 7-től 9-ig Lengyelországban, Varsóban és Gdańskban vendégszerepel. Sáry László műve Balázs Zoltán nagy sikerű Theomachia-rendezése után (Béres Ilonával a főszerepben) a zenei és színházi élet örömteli és újbóli Weöres-felfedezését, a zeneszerző méltó ünneplését, valamint a kortárs zeneművészet és a kortárs színházművészet ritka együttállásait kínálja a közönségnek.

Részlet az előadásról megjelent kritikából:

„Krónikásként hosszan keringek az előadás körül anélkül, hogy le tudnám írni, tulajdonképpen mi is történik a meglehetősen kis területű színházi arénában. Azonban az, ami történik, olyan elbűvölően változatos, váratlan, kamaszos, ihletett, erotikus, komikus, emberi, meghökkentő, hogy szóbeli érzékeltetése a maga konkrétságában teljesen reménytelen. De szavamat adom, hogy az egész minden pillanatban élvezetes és megunhatatlan.”

Malina János

„Az előre megírt, kötött zenemű az előadás során – nem tudok jobb szót – belecsipkéződik a térbe. Akusztikus térhímzés ez, ami itt, előttünk születik. Az adott hanghatások a „MINTHA” élmény megélését segítik, a térbeli játékok viszont, mint például a tenyérnyi, parázspiros madárpihe lélegzetekkel való, fújkáló röptetése, elejtése és elrablása, vagy a zongoraszékekből épült torony lélegzetelállító megépítése és megmozdítása a mutatványok feszültségét, a Molnár Gál Péter által oly pontosan fogalmazott, nagybetűs „HÁTHA!” – némi galádságtól sem mentes – cirkuszi izgalmát hozzák. Hullámzik és kattog maga a látvány, vele és mögötte, felette-alatta röpköd a zene, pokolian pontos, begyakorolt koreográfiára, vagy a most születő mutatvány izgalmának vacogásától kísérve.”

Gabnai Katalin

Következő 25. előadások:

III. Richárd:

2017. október 22., 14.00 óra, Maladype Színház, 1088 Bp., Mikszáth tér 2.

Remek hang a futkosásban:

2017. november 12., 19.00 óra, Ferencvárosi Művelődési Központ, Színházterem, 1096 Bp., Haller u. 27.

szinhaz.org, 2017

A Zwinger (Öregtorony) kőfalai között, ebben a puritán, mégis nagyvonalú „történelmi bezártságban” talán még nagyobbat szól ez a monumentális életvallomás, mint bárhol máshol. Balázs Zoltán színész, rendező, a budapesti Maladype Színház alapítója és vezetője az IASK meghívására hozta el Kőszegre a Viktor Kravcsenko Én a szabadságot választottam című önéletrajzi kötetéből készített estet (jobb híján nevezzük így). Az 1946-os, angol nyelven megjelent könyvet olyan orosz szerző jegyzi, akinek – csalódván a kommunizmus Sztálin szerint megvalósuló nagy szovjet művében, beleütközve a valósághamisítás alól előtüremkedő borzalmakba – sikerül emigrálnia.

A Kravcsenko-kötet magyarul a Maladype kiadásában jelent meg (a fordításra Konok Pétert kérték föl), Balázs Zoltán pedig több év után ezzel a bemutatóval lépett újra színészként a közönség elé. Az elmúlt két évben nemzetközi színtéren is visszhangot keltett a „Kravcsenko-ügy”, amelynek még egyáltalán nincs vége. És bár Balázs Zoltán gondosan ügyel arra, hogy kiemelje a szokásos színházi keretek közül az előadást – nem „szerepet játszik”, hanem „Kravcsenkót tolmácsol”, nincs díszlet, nincs jelmez -, a nézőre elsősorban mégis az a szédítő, szavakkal nehezen megragadható színészi-emberi teljesítmény van hatással, amit ez az intenzív több mint két óra magába sűrít. A megállíthatatlan, egyszemélyes szózuhatag nem magányosan árad, Balázs Zoltán/Viktor Kravcsenko egy pillanatra sem veszíti el kapcsolatát a közönséggel. Reagál, reflektál, kezet fog, melléd ül, mosolyog, a szemedbe néz. Közben – mintegy mellékesen, de nyilván a lelki-fizikai tehertétel okán is – a szövegben önmaga számára is megidézett, illúziókkal teli kamaszból megtört arcú férfivá öregszik. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, minden önéletrajz lekerekít és „önigazol”.

A Kravcsenko-történet szintén célra tart (talán túlságosan is). De ez nem von le semmit abból a határtalan szabadságélményből, amit Balázs Zoltán általa megteremt. A motoszkáló kérdés pedig úgyis mindig személyes: És te mit tettél volna? Mit tennél?

vaol.hu, 2017

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatáé lett az év legjobb színházi plakátja és kiadványa, a budapesti Maladype Színházé a legjobb színházi weblap, a Vígszínházé a legjobb közösségi oldal, a Békéscsabai Jókai Színházé pedig a legjobb büfé és a legjobb színházi szék. A díjra hat kategóriában lehetett nevezni. A kéthetes jelölési időszak alatt 121 pályázat érkezett 43 színháztól. A versenyen indult színházak maguk szavaztak a pályaművekre, természetesen a saját nevezésekre nem lehetett szavazni.

A III. Színházat vegyenek! színházmarketing-konferencián, amely a tavaly útjára indított Színházba mentem! kampány része, csaknem 100, színházi marketinggel foglalkozó kolléga vett részt. Az idei témák között szerepelt az akadálymentesség jelentősége és a nemzetközi brandépítés, továbbá a résztvevők megismerhették a magyarországi kulturális turisztikai trendeket és a legújabb közvélemény-kutatási eszközöket.

Az összes pályázati anyag és a Színházat vegyenek! díj nyertesei megtekinthetők a szinhazbamentem.hu weboldalon.

MTI, www.szinhaz.org, 2017

Balázs Zoltánnal a Maladype Színház vezetőjével beszélgettünk sikerekről, pénzügyekről, színházi "ragadozók"-ról és természetesen legújabb bemutatójukról A Három nővérről is.

Egyszerre végezted a Színművészeti Egyetemen a színész és a rendező szakot is. Mikor érezted úgy, hogy a színészetnél többre vágysz?

A Maladype vezetőjeként a munkatársaimmal együtt biztosítanom kell a mindennapi működéshez szükséges feltételeket – a megfelelő próbakörülményeket, előadásaink, programjaink, hazai és nemzetközi vendégjátékaink létrejöttének finanszírozását és logisztikáját -, vagyis az életben maradásunkat, és ez nem könnyű feladat. Az 50-55 millió forintot kitevő éves költségvetés biztosításának minden évben visszatérő, hangsúlyos eleme a működési pályázat, amelynek eredményei sajnos évről-évre egyre lesújtóbbak.

Egyre inkább. Sok mindent meg kellett tanulnom az elmúlt évek alatt. Szervezést, kommunikációt, stratégiák meg- és újratervezését. Nagyon hasznos volt, de csak azért birtoklom ezt a plusztudást, mert állandóan az a tét, hogy el tudjuk-e indítani a következő évadot.

Meddig látsz előre?

A Három nővér bemutatónkig. De ezt is csak azért, mert magántámogatói felajánlásokból éppen, hogy elő tudtuk teremteni a megvalósításához szükséges összeget. A működési keretünk már január végén elfogyott. Nonszensznek tartom, hogy tavasz végén tudjuk meg, miből gazdálkodunk a 2017/2018-as évadban.

Meddig lehet ezt így csinálni?

Addig, amíg a humorérzékem nem hagy cserben és a csapatom mellettem áll. Amíg a megfogalmazott célok közös ügyek. Tény, hogy szellemi kapacitásom nagy része az életben maradáshoz szükséges körülmények és a folyamatos magas minőségű művészi munka pénzügyi fedezetének előteremtésére fókuszál és ez rengeteg energiát felemészt.

Viszont sokszorosan megtérülnek ezek az erőfeszítések, hiszen óriási sikeretek van, nem csak a társulat Mikszáth téri Bázisán – ahol az előadások mellett összművészeti programsorozat is zajlik -, hanem az Átrium Film-Színháztól kezdve egészen Amerikáig. Te magad a rendezéseid mellett színészként a Kravcsenko-darab után Zsótér Sándor rendezésében, a III. Richárdban vagy látható, workshopokat tartasz és a Színház- és Filmművészeti Egyetemen foglalkozol fiatalokkal.

A Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivált követő országos turné után Bécsben, a Theatermusiktage Wien fesztiválon és legutóbb Genfben, a Théátré Saint-Gervais-ben mutattuk be Sáry László Remek hang a futkosásban című kisoperáját, amelyet a Qaartsiluni Ensemble-lel koprodukcióban játszunk...

... és amely 2016-ban Az év komolyzenei műve – Artisjus-díjat kapta. Erről az előadásról jelent meg az idei tavaszi GRAMOFONBAN Gabnai Katalin hét oldalas tanulmánya.

Így van, mind az alkotókat, a játszókat, mind pedig a közönséget és a kritikát tekintve szerencsés találkozás jött létre Sáry László „félig-komoly” műve kapcsán. Mindemellett június elején egy nemzetközi turné keretein belül Budapestre érkezik 2016-os chicagói rendezésem, Matei Visniec A kommunizmus története elmebetegeknek című darabja is. Szerencsére sokszor hívnak külföldre: ismernek és szeretnek minket, tudják, hogy mi az a Maladype. Viktor Kravcsenko Én a szabadságot választottam című egyszemélyes kiáltványának határon túli turnéján is sikeresen túl vagyunk...

Több év után ezzel a művel tértél vissza színészként...

A Tim Carroll rendezte Hamlet a Bárka Színházban óriási felismeréseket hozott. Megérezhettem, hogy mit jelent egy valóban szabad és bátor színészi jelenlétre épülő előadás motorjának lenni. Ezt találtam meg újra a Kravcsenko-anyagban. A workshopok pedig mindig is szerves részét alkották a tevékenységemnek. Legutóbb Bécsben tartottam Az Aranybogár-módszer címmel színházi workshopot a nemzetközi fesztivál résztvevőinek és elvállaltam egy kurzust Meczner János osztályában is, akinek korábbi tanítványaival Sullivan Mikádóját vittem színre báboperaként. Most Ionesco A lecke című abszurdjával foglalkozunk éjjelenként.

Az áprilisi Három nővér-bemutatótok egy nagyon érdekes koncepció mentén készül.

Különleges játék lesz, mert a Csehov-mű minden egyes jelenetét a reneszánsztól napjainkig más-más festő stílusában valósítjuk meg alkotótársaimmal és a színészekkel közösen. Az előadást Gombár Judit díszlet- és jelmeztervező emlékének ajánljuk, akivel sok éven keresztül meghatározó volt a kapcsolatom. Sajnos tavaly örökre eltávozott.

Miért pont Csehov? Miért pont a Három nővér?

Kevés darab alkalmas ilyen fajta metamorfózis-játékra, és A Három nővér története egy igazán nagy átváltozás-történet. Az első felvonás maga az újjászületés, az emberközpontú és humanista reneszánsz. A második a barokk, a manierizmus, a harmadik az avangárd művészetek, a negyedik pedig a kortárs képzőművészeti törekvések tökéletes leképezése. A színházi hagyományok ellen készülünk egy tőlünk már megszokott újabb merényletre.

A színházi hagyományoktól a Maladypében már az olvasópróba is eltér.

Valóban, a színészek az olvasópróbán még nem tudják, hogy melyik szerepet fogják majd játszani az adott előadásban. Többször elolvassuk a darabot és mindenki több szerepet is felolvas, így a színészek végül „belakják” az egész történetet és párhuzamosan több karakter problémájával is foglalkoznak. Az általam érvényesnek gondolt szereposztás ismertetése előtt ők maguk is elkészítik a sajátjukat. Ez rendkívül érdekes, mert pontosan kiderül, hogyan látják saját magukat és egymást. Sok meglepetés ér ilyenkor.

Amikor „kívülről” hívsz szerepre vendégművészt, mint mondjuk legutóbb Kútvölgyi Erzsébetet a Dada Cabaret előadásra, akkor mi alapján választod ki őket?

Vannak „ragadozó” színészek, mint Béres Ilona, Törőcsik Mari, Ladányi Andrea, Sinkó László vagy László Zsolt és ünnep, kiváltságos élmény a közelükben lenni, velük dolgozni. Erzsébettel 15 éve, a Bolondok iskolája bemutatója óta szeretnénk együtt dolgozni, de csak most találtam számára olyan „egzotikus” feladatot, amire vendégként felkérhettem. Lenint játssza elementáris erővel Dada Cabaret című előadásunkban.

Ki az, akivel nagyon szeretnél még dolgozni?

Almási Évával.

Visszatérve a Három nővér festői stílusaira: ha te egy festmény lennél, ki festene meg téged?

Talán Hantai Simon. Csodálatos formák, hámrétegek jellemzik a műveit, melyek egyszerre kozmikusak és mélyen emberiek is.

Helyes Georgina, kozonseg.hu, 2017

Amikor a Bárka Színházban játszotta Tuzenbachot a Három nővér-ben, már elkezdett azon gondolkodni, hogy ön hogyan rendezné meg a drámát, vagy egészen más forrásból származik a most készülő előadás ötlete?

Meglepetésként ér a kérdés, mert eddig nem gondolkodtam ezen. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy amikor próbáltuk az említett előadást, amelyet Catalina Buzoianu világhírű román rendezőnő rendezett, furcsa dolgokra lettem figyelmes a környezetemben. Sokféle színészi és színházi ízlés találkozott a szereposztás kapcsán, de az előadás kivitelezése nem volt képes annyi integratív energiát képviselni, hogy a sokféle gondolkodást egységbe kovácsolja. Catalina Buzoianu néhány évvel korábban a bukaresti Bulandra Színházban nagy sikerrel rendezte meg Bulgakov Menekülés című, látomásos művét, amit az olvasópróbán levetített a Három nővér szereplőgárdájának, hogy megérezzük, megértsük annak a bátor, szélsőséges, jelképekre, sajátos mozgásrendszerre és gesztusokra épülő játékstílusnak a lényegét, amely abban az előadásban megnyilvánult. Vetítés közben azonban a kollégák elkezdtek kiszivárogni a teremből, és csak kevesen néztük végig a színházi felvételt. Nagyon csekély volt tehát az érdeklődés a nem sztanyiszlavszkiji alapokon nyugvó csehovi rendezés iránt, amit Buzoianu képviselt. Úgy gondoltam, hogy a román színjátszás eme ikonjától nagyon sokat tanulhatok, ezért, komolyan véve a rendezőnő elképzelését, azt a feladatot adtam magamnak, hogy – konkrétan és jelképesen is – féllábú ólomkatonaként játsszam végig Tuzenbachot, akinek – Andersen meséje nyomán – Irina a balerinája. Csak akkor tettem le a lábam, amikor Tuzenbach utolsó sora elhangzott: „Én ma még nem is reggeliztem." Az Irinát játszó Varga Gabriella remek partnerem volt ebben a játékban, így mi teljesen különálló szigetként léteztünk az előadáson belül. A kollégák marslakóként néztek ránk, de meghatározó és fontos élmény marad számomra ez a színházi megközelítés, szemben mindazzal, amit a korábbi Csehov-feldolgozások képviseltek a maguk kellékeivel és nosztalgikus, szentimentalista játékstílusával. A próbafolyamat legörömtelibb ajándéka azonban a Csebutikint játszó Sinkó Lászlóval kötött barátság volt. A szó nemes és játékos értelmében „gazembernek" láttuk egymást, és bizalmat szavazva egymásnak sok mindenről kezdtünk el beszélgetni, együtt gondolkodni. Később többször volt alkalmunk újra dolgozni: felkértem a Maladypével közös munkára és rendeztem őt az Amalfi hercegnő-ben Bosolaként is, amely alakításáért – véleményem szerint – minden szakmai díjat meg kellett volna kapnia.

Ha nem a múltból, akkor honnan ered az inspiráció a mostani Három nővér-hez?

Azt gondolom, hogy mindaz, amiről a Három nővér szól – az értékazonosság, az értékek keresése, az értékek újrafogalmazása, az értékváltás dilemmája – nagyon aktuális kérdések. Honnan indul és hová érkezik az ember? Mi az, amit genetikailag magába kódolva hordoz, és mi az, amit otthonról hoz? Mit képes megérteni és beemelni szűk vagy tág környezetéből saját gondolkodásába? Milyen hatást tudunk gyakorolni másokra, és milyen hatásoknak engedünk? Az értékrendek tisztázásából és újragondolásából kiindulva lett az előadás műfaja metamorfózisjáték, átváltozásra épülő képjáték. Ez egy egészen extravagáns kísérlet, amelyhez hasonlót még soha nem valósítottak meg színpadon: minden egyes jelenetet más-más festő stílusában fogalmazunk meg, az 1200-as évek ikonfestőitől napjaink street art művészetéig. A történetet és a színészeket így nemcsak folyamataiban, hanem fázisrajzaiban is megfigyelheti a közönség, váratlan, nem szokványos hangsúlyait villantva fel a különböző szerepalakoknak – aszerint, hogy Ghirlandaio, Jan van Eyck, Rubens, Chagall vagy Magritte stílusában közelítünk egy-egy jelenethez. Különösen izgalmas felfedezni, hogy mit jelent test és lélek azonossága vagy különbözősége az adott festői kompozícióban, hogyan jelenik meg a perspektíva, az egyén és a tömeg viszonya vagy számos egyéb, a festészetből vagy a színházi kultúrából ismert vándormotívum. A képzőművészetben alkotók mindegyike arra törekedett, hogy korábbi felismerésekből vagy törekvésekből továbbgondolja a számára lényegeset, értékeset, de csak nagyon keveseknek sikerült valami radikálisan újat létrehozni. Ha mégis megtörtént, hamarosan felbukkant egy újabb "elvetemült álmodozó", aki felülírta azt: túlhabozta, túlbolyhozta vagy épp minimalizálta. Ily módon Csehov darabja számomra az élet és az alkotás viszonyáról is szól, ahol a Prozorov nővérek egyáltalán nem szentek és áldozatok, sokkal inkább szörnyetegek, akik mindenkit elpusztítanak maguk körül. Ha nem teljesítik be a determinált folyamatot, amely az apai örökségből, a prozorovi szellemiségből, a rengeteg fölösleges, "hatodik ujj"-nak nevezett tudásanyagból és abból a feszültségből táplálkozik, hogy a kor nem megértő és elfogadó velük, soha nem jutnának el saját lényegükhöz. Ahogy Csontváry Kosztka Tivadar, Hantai Simon vagy Ország Lili is, minden igazi alkotó, csak rétegeket lefejtve és falakat bontva juthat el valamiféle belső fényhez, a hőn áhított Moszkvához. 

Kimondottan a Három nővér ért ennyire szervesen össze ezzel a fajta „festői" színpadra állítással, vagy másik drámát is feldolgozhatott volna ugyanígy?

Gyakorlatban hogyan lehet mindezt megvalósítani, a Maladype Bázis terében fizikailag kivitelezni? Kérdezem mindezt különös tekintettel arra, hogy ezúttal az előadás díszletét is ön tervezte.

A jelmezek, ruhák színét illetően maga Csehov is ad néhány instrukciót a drámában. Ezeket a színeket megtartották?

Persze. Például Natasa első megjelenésénél. Az ő alakja tudatosan az egyetlen kakukktojás az előadásunkban, ugyanis átváltozásait nem festői stílusok szerint, hanem a divat szempontjából gondoltuk végig. A divat által rajzolja meg saját magát és sikertörténetét. Megjelenése hol ellenpontozza az adott festői stílust, hol egybeolvad vele – erősítve ezzel kaméleontermészetét. 

A próbák kezdetén kiadtak egy sajtóközleményt, amelyben az szerepel, hogy az előadással „rohamot intéznek a színházi hagyományok ellen". Ez a beszélgetésünkben eddig elhangzottakra vonatkozik?

Igen. Ebben az előadásban nincs jelen sem az eredeti, sem a mára már kissé deformálódott és elhasznált Sztanyiszlavszkij-módszer; egyik színészünk sem tolja "sztanyiból". Nagyon feszes ellenben a tempó, jól kell modulálni a különböző szándékokat, és pontosan időzíteni a megszólalások és az eltérő karakterű jelenetek ritmusát, tónusát. Az egyik fülledt, testes, a másik zaklatott, staccatós. Az előadást különben nem csak a Maladype Bázison szeretnénk játszani: itt mutatjuk be, de a cél az, hogy nagyobb színházi térbe kerülhessen, ahol legalább 150-200 néző láthatja esténként. A színházművészetben már előfordult, hogy egy bizonyos festő, stílus, alkotás vagy gondolkodás- és látásmód határozza meg az előadás összképét, de olyan őrültségre, hogy minden egyes jelenetet másik festő stílusában állítson valaki színpadra, még senki nem szánta el magát. Korábban én is csak a Platonov próbáin dolgoztam így a Maladype színészeivel. Mostanra érett meg bennem az igény, a tudás, és mindaz, ami ehhez a merész és kockázatos játékhoz még szükséges.

Nemrég Svájcban jártunk a Remek hang a futkosásban című előadásunkkal, amelyet itthon és külföldön már számos helyen bemutattunk. Sáry László „félig komoly operáját" generációs eloszlástól és kulturális háttértől függetlenül óriási figyelem és elismerés övezi a nézők körében. Svájci vendégjátékunk során is igazolva láttam, hogy az emberi tényezőt semmi nem pótolhatja. Az elitista svájci közönség előtt döbbentem rá arra, hogy ők is ugyanúgy ki vannak éhezve a legmodernebb, legforradalmibb eszmékre, amelyek: emberség, jóság és szeretet. Ma ezek a legprogresszívabb eszmék, mert hiányoznak a világunkból. Amikor egy előadásnak köszönhetően a közönség újra felfedezheti mindezt, akkor megerősödik bennem a felismerés, hogy a művészetnek, a kultúrának, a játéknak az a feladata, hogy mindennapi valóságunkat valamiképp absztrahálja, új dimenzióba helyezze. Ezt tapasztaltuk Genftől Bécsig, és mindenütt, ahová a Remek hang a futkosásban, vagy valamelyik másik darabunk eljutott. Az emberi tényező figyelmen kívül hagyása az egész tervet csak tragikus pazarlásba fullasztja.

Az ebből fakadó bizonytalanság része az életünknek. Minden évben komoly kihívást jelent a működési pályázatok eredményhirdetése előtti-utáni időszak. Az évnek ebben a szakában minden színház tudja már, milyen keretből fog gazdálkodni, kiket fog meghívni, milyen darabokat mutat be. Nekünk még elképzelésünk sincs arról, hogy miből és hogyan tervezhetünk. Teljesen lehetetlen helyzet, még úgy is, hogy a független szférán belül mi ahhoz a maroknyi csoporthoz tartozunk, akik még életben vannak és dolgoznak. Ez a társulat tizennyolc évnyi komoly teljesítményt tudhat maga mögött itthon és külföldön, ezért fogalmam sincs, hogy mit kellene még bizonyítanunk ahhoz, hogy stabilabb és kiszámíthatóbb működést tudjunk ajánlani a velünk dolgozóknak. Szeretnék távol maradni a közegtől, ahol a jövőnkkel kapcsolatos döntések születnek, de a társulatomért való felelősséget nem tudom és nem is akarom elhárítani magamtól, hiszen azok, akik a Maladypében dolgoznak, nap mint nap az idegrendszerüket, az idejüket és az energiájukat kölcsönzik a közös értékteremtéshez. A működési pályázatunk elbírálásánál úgy tűnik, sem sikereink, sem fejlődésünk, sem állandó játszóhelyünk fenntartása és működtetése nem esik kellő súllyal latba. Tavaly 18 millió forintot kaptunk egy évre, és idén is csak remélhetjük, hogy legalább ennyit megítélnek számunkra. Évi működésünk biztosításához ennek a háromszorosát, 55 millió forintot kell előteremtenünk. Természetesen bezárhatnám a kaput, generálva némi katasztrófaturizmust, mielőtt feledésbe merülünk, de meggyőződésem, hogy ennél sokkal több érték és potenciál volt, van, és még lehet mindabban, amit képviselünk. Személy szerint jöhetnék-mehetnék a világban – rendezőként a jövő évadra két külföldi felkérést is elvállaltam: az egyik Washingtonba, a másik Bukarestbe szól –, de a Maladype, a gyerek, akit a színészekkel, kollégákkal és a közönséggel együtt neveltünk fel, még mindig sokat jelent az embereknek. A nézők tudnak rólunk, szeretnek minket és kitartóan járnak hozzánk. Bizonyos értelemben a Három nővér is ezekről az értékkérdőjelekről, máshová kerülő hangsúlyokról szól. Néha úgy érzem, mintha elsodort volna a parttól az áramlat, még úszom, a víz felett tartom a fejemet, és tempózok, de a karomat egyre nehezebb mozgatni. Igyekszem nem elveszíteni a humorérzékemet, és hűnek maradni magamhoz és azokhoz a gondolatokhoz, amelyek a Maladype társulatát összetartják.

Az eddigi történetük tanúsága szerint bármilyen kiúttalannak tűnik a helyzet, mindig van egy következő évad.

 Verasztó Annamária, origo.hu, 2017