Az Európa Bizottság Kultúra (2007-2013) nevű programja határokon átívelő, nemzetközi projekteket támogat. Amellett, hogy a programra pályázással pénzhez lehet jutni kulturális érték létrehozására, a nemzetközi együttműködés tapasztalatcserével is kecsegtet. Engem nézőként a pénztől független közös nevező érdekel elsősorban, vagyis az a szellemiség, esetleg hasonló színházfelfogás, játékstílus, amely az összefogás előfeltételeként, vagy éppen eredményeként eszmeileg is indokolttá teszi az együttműködést. Egyszerűbben fogalmazva: arra (is) vártam választ az előadáson, hogy mi a közös a horvát, a szlovén és a magyar színházcsinálók világlátásában.

Ivica Buljan rendezőről az a bon mot járja, hogy ő egyike a legsikeresebb horvát exportcikkeknek. Ezt nem vonhatom kétségbe, de Roberto Zucco-rendezésében igazán markáns eredetiséget nem találtam. Az előadás legnagyobb rendezői erényének azt gondolom, hogy a témához-tartalomhoz alapvetően illő dinamikus, sokmozgásos előadásmód következetesen, elejétől végig uralja a játékot. De ez veszélyekkel is jár: az állandó pörgés és agresszivitás dacára az előadás - főleg a második órában - egyhangúvá válik. Akármilyen pusztító-rohanó a világunk, amelyben élünk, a színházban talán mégis érdemes használni a lassítás és ellenpontozás jól bevált eszközeit, legalábbis elhagyásuk önmagában még biztosan nem avatja korszerűvé az előadást. Ráadásul az állandó erőszakos rohanás miatt nem jut el hozzám sok-sok, a darabban lehetőségként benne rejlő differenciált közlés, finom tartalmi elem (merthogy az író Bernard-Marie Koltès nem egy szimpla öldökléssorozat történetét vetette papírra, hanem a megtörtént események alapján titkoktól, áthallásoktól hemzsegő, sokrétűen értelmezhető drámát írt).

Buljan a szereplők verbális közlésben és szokványos metakommunikációban rejtve maradó, „megnyilvánulásaikon túli" plusz indulatait külsőséges, a legtöbbször verekedős fizikai akciókban mutatja meg. Amikor A lánykával (Kerkay Rita) - tisztessége védelmének érdekében - A nővére (Tankó Erika) hevesen vitázik, a dialógus közben üti, veri, földre rántja, rugdossa. Ugyanígy tesz A lánykával A bátyja (Orosz Ákos) is, de az előadás világában nincs ezen mit csodálkozni, hisz alig zajlik párbeszéd verekedés, birkózás, egymásra mászás, egymásba gabalyodás vagy esetleg rohanás, egymás fenyegető kerülgetése, erőfitogtatás, fizikai versengés, továbbá egyéb szimbolikus agresszió nélkül. Így nem jelenhet meg sok minden, ami a drámában implicite és/vagy explicite benne van, például Zucco jellemének sokfélesége, az a tény, hogy különböző áldozatainak és a dráma egyéb szereplőinek rendszeresen más-más arcát mutatja meg. Ez ellen dolgozik általában a cselekménysűrítés (értsd: húzás) is. Nem lehet indokolt-sikeres az a darab-újraértelmezés, mely nem szolgál újszerű értelmezéstöbblettel, plusz tanulságokkal, hanem szűkíti a továbbgondolás lehetőségeit.

Buljan sokmozgásos fizikai gesztusnyelve eleve problémákat hordoz magában. Például Horváth Csaba „fizikai színházáéval" összevetve az a szembeötlő különbség, hogy míg Horváth általában elvont, a verbális közléstől elidegenítő mozgássorozatokkal operál, és azokba épít be óvatosan hétköznapi, könnyen értelmezhető gesztusokat, addig Buljan banális, tulajdonképpen triviális, egyértelmű akciókat hajttat végre színészeivel (lásd: pofon, rugdosás stb.). Ez ugyan alkalmas a plusz indulat és a rejtőzködő ösztön színpadi manifesztálására, de nem képes szimbolikussá avatni, a rögvalóságtól elemelni a jeleneteket. Ám hiperrealista dokuszínházat sem lehet általa csinálni, mert ahhoz láthatóan művi, helyenként komolytalan. Ez a gesztusnyelv ráadásul nem csereszabatos a különböző színpadi helyzetekben. Míg A báty és A leányka játékos (később ugyan elfajuló), testvéri civódásában adekvát, A lányka rendőrségi kihallgatásakor (a nyomozók részéről megnyilvánuló kocsmai brutalitásban) legalábbis minimum nehezen értelmezhető. (Ebben a jelenetben derül ki egyértelműen, hogy e gesztusnyelvet „csak" szimbolikusnak kell tekintenünk.)

A folytonos verekedős-agresszív testbeszéd olyan gondot is okoz, hogy alkalmazásával a „csendesebb", visszafogottabb, netalán lírai jeleneteket igencsak nehéz megoldani, elhagyása egyik-másik jelenetben pedig következetlenségre vallana. Ezt a problémát látom abban a részben, amelyben Zucco (Lendváczky Zoltán) a metróban eltévedt Öregúrral (Páll Zsolt) találkozik. Ez a dialógus íróilag - éppen az áthallásai és a szimbolikája miatt - a darab egyik csúcspontja (Vidnyánszky Attila 2003-as Új színházi rendezésében Trill Zsolt és Nagy Zoltán kevés eszközzel teremtett benne félelemmel teli drámai atmoszférát), de Buljan színpadán elvész az ereje, elszökik belőle a költőiség, nem kevéssé azért, mert a dialógus közben a két szereplő végtagjaikkal egymásba gabalyodva, kényszeresen markolássza egymást (nyilván mert következetesen hozni kell a fizikai gesztusnyelvet).

Mindezek ellenére a Maladype Roberto Zuccója nem haszontalan kísérlet. Megtudható belőle, hogy déli szomszédaink is kitartóan keresik a színházi nyelv megújításának lehetőségeit. Jó látni, hogy ebben a Maladype színészei példamutató fegyelemmel és elképesztő intenzitással vesznek részt. A testet-lelket igénybe vevő, színvonalas színészi és mozgástechnikát igénylő akciókat valamennyi szereplő teljes odaadással, jó minőségben hajtja végre, különleges trouvaille a helyenkénti idegen nyelvre váltás (az előadás magyar, angol és olasz nyelven zajlik, a pesti premiert ljubljanai és zágrábi bemutatók fogják követni).

Kutszegi Csaba, szinhaz.net, 2013