A címbe emelt mondat eredetileg egy 1969-ben játszódó Örkény István-novella élén áll: benne az írót telefonon hívja fel egy anya, aki huszonhét éve várja haza a fiát a tambovi hadifogolytáborból. Ez lehet az egyetlen tevékenysége, reggeltől estig vár, bízva abban, ami nyilván már rég irreális, hogy a gyereke hazajön, megérkezik, betoppan, s az író nem veheti el tőle ezt a reményt.

A háborúk, most éppen a második világháború, „fizikailag” előbb-utóbb véget érnek, az 1945. május 9-re virradó éjszakán Keitel tábornagy aláírta a Németország megadásáról szóló okmányt – olvassuk például a Salamon Konrád szerkesztette Világtörténetben. Mindössze hatvanegy ország vett részt ebben a háborúban, a Föld akkori lakosságának nyolcvan százaléka, ötvenkétmillió ember veszítette életét; csekélység. Fizikailag befejeződött, de lelkileg aligha, amire Örkény életműve is példa. Nem fejeződött be a holokauszt sem, szintén „hosszú történet”, ahogy Ferge Zsuzsától hallottam.

Gilles Ségal, a Romániában született, családjával együtt még 1949-ben Franciaországban letelepedett, 2014-ben elhunyt zsidó drámaíró, színész és pantomimművész művének címszereplője, Samuel Finkelbaum bábjátékos (Kiss Gergely Máté) sem hiszi el a háború tényleges befejeződését. A mazsihisz.hu szerint „a második világháború után öt évvel a kettészakadt Berlinben” él, ami legfeljebb úgy stimmel, hogy Nyugat-Berlin már 1949-ben létrejött, és a szovjet ellenőrzési zóna neve ettől kezdve Kelet-Berlin. (A hírhedt berlini falat, a kelet-európai abszurd legpregnánsabb tárgyi jelképét csak 1961-ben kezdték építeni, de ez mindegy is.)

Finkelbaum tehát ott lakik egy berlini panzióban, ahonnan nem teszi ki a lábát, hisz háború van. Ha kimenne, letartóztatnák. A tulajdonosnő (Újhelyi Kinga) hiába próbálja neki bebizonyítani, minden igyekezete visszapattan a bábjátékos gyanakvásának és bizalmatlanságának vastag faláról. A férfi még a rágalmazástól sem riad vissza: „Talán annyit keres más zsidókon, hogy szégyelli magát és tőlem kevesebbet kér. Így könnyít a lelkiismeretén.” (A fordító Rideg Zsófia, a dramaturg Juraszek Zsuzsanna.) A „Frau Hausmeisterin” kitartó, felhoz a szobába egy orosz, egy amerikai katonát, aki hamarosan Weissfeldként (zsidó producernek álcázva) tér vissza, felbukkan egy házbeli orvos is, aki valójában háborús bűnösök, bujkáló nácik után kutat, egyikük akár Finkelbaum is lehet, s végül megjelenik a rejtőző barátja, Schwarzkopf is (mindegyik figurát Mercs János alakítja). Finkelbaum mindegyikőjükkel – akik víziók is lehetnek – barátságtalan, sőt durva.

Egy dolog érdekli igazán: a darab során a Samuel Finkelstein tragikomikus élete című bábjátékot próbálja egy bábbal, akit ő élő embernek, a saját feleségének néz, még a hangját is hallja (Ruchelét ketten játsszák felváltva: Ruth Nace Lopez, illetve Elise Paris Turco; Budapesten ő volt a báb.) Közben álmodozik: „Visszamegyünk Lengyelországba. Óriási turnékat fogunk szervezni.” Sőt „Smuel és Ruchele túl fogják élni, eljutnak... Amerikába...”

Vagy Finkelstein tudná, hogy a háború véget ért?

Van rá szöveg. Mikor a producer arról beszél, hogy a készülő előadást a német kormány fogja támogatni, Finkelbaum ezt válaszolja: „Elvesztették a háborút és listákat vezetnek azokról, akiket letartóztattak, deportáltak és elgázosítottak, hogy utána kártérítést tudjanak nekik fizetni...” De lehet, csak rá akar mutatni a helyzet abszurditására. Igaz, később ezt mondja a barátjának: „Hagyd abba, Schwarz, már nem tudom tovább tettetni...”

Finkelbaumról csak nagyon kevés tényt tudunk meg. Weissfeldnek mindössze ennyit mond a próbált darabról: „Smuel Finkelbaum bábművész életéről szól. Akkor tartóztatták le, amikor éppen megnősült és a felesége állapotos lett. Ezt már láttuk az előző felvonásokban. Most bemutatjuk a tábort...” Ez a birkenaui tábor, de lehetne bármelyik, ahogy tulajdonképpen a lengyelországi Łódź is. Schwarzkopfnak pedig így beszél: „Azt mondod magadban: szegény Finkel megőrült, de a barátságunk érdekében te is meg akarsz bolondulni! Nem elég akarni, Schweinkopf... nekem sem sikerült... pedig megpróbáltam... azon az októberi napon, amikor megtaláltam Ruchelét a hullakupacban, amit el kellett égetnünk, azt hittem, nem élem túl... a gyermekünkkel a méhében.”

Nem tudjuk, Ségal darabjában mi történik meg valójában és mi nem. De ha a mindennapi valóság válik hihetetlenné, akkor ez könnyen előfordul.

Finkelstein komoly filozófiai felismerésekhez és következtetésekhez jut el. Például a hit és hitetlenség kérdésében. „Ahol mi voltunk, ott a híreken kívül mást is gyártottak. Hogy az emberek semmire se gyanakodjanak, hamis állomásokat kreáltak, hamis házakat hamis virágcserepekkel, és mind elhitték... elhitték. És amikor bevitték őket egy gázkamrába és azt mondták nekik, hogy az egy zuhanyzó, azt is elhitték...”

A bábjátékos – hiszen művész, alkotó – magát Istenhez hasonlítja, „Isten vetélytársának” nevezi. „Ő is teremtményeket kreál, akiknek életet ad és akiktől tetszés szerint elveheti azt. Mivel Isten nem létezik, az egyetlen Teremtő: Finkelbaum.”

Minden érvénytelenné vált, ami nemrég még érvényesnek tűnt.

Ahogy a végső kérdések, a populáris kultúra törmelékei is ott vannak a darabban, a kor népszerű slágerei, a Bing Crosby énekelte Play a Simple Melody, a Judy Garland-féle Life is Just a Bowl of Cherries, az Old Russian Tango. Amiknek megvan az az abszurditásuk, hogy gyilkosok és áldozatok egyaránt kedvelhetik őket.

Ségal darabja körkörös. Az utolsó két mondat már az elején is elhangzott. „Vége a háborúnak, Finkelbaum úr!” „Ezt mondják... ezt mondják...”

Finkelbaum igazából a táborból nem jött ki. Nem jöhet ki.

Az előadás a debreceni Csokonai Nemzeti Színház (elég sikerületlen ez az összevonás) és a Maladype Színház közös produkciója a Holokauszt 80 emlékév tiszteletére. A debreceni bemutató utáni budapesti premiert a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában láthattuk január 27-én, ami 2005 óta a holokauszt nemzetközi emléknapja – 1945-ben a szovjet csapatok ezen a napon léptek be az auschwitzi koncentrációs tábor területére.

Balázs Zoltán tökéletesen birtokában van az általa kialakított, a legfinomabb árnyalatok kifejezésére is alkalmas színházi nyelvnek – az általa alapított és vezetett, államtól és minden nyűgöző szellemi béklyótól független Maladype Színház 2001 óta létezik. Teljes mértékben igaz, amit Molnár Gál Péter írt Balázs Zoltán előadásairól: „...következetesen az irrealitás mezsgyéjén járnak.” Hogy mostani munkájáról érdemben írhassak valamit, még kétszer-háromszor látnom kellene, így inkább nem kezdem el elemezni, kitérve a hat hangsúlyos, különböző fénnyel világítani képes térelemre... Aligha egy berlini panzióban vagyunk, sokkal inkább Finkelstein (és Ségal) tudatában és tudattalanjában, miközben ő kétségtelenül egy berlini panzióban is van.

Fiatalok, pláne kamaszok csak elvétve akadtak a nézőtéren. Ennek miértjét csupán találgatni tudnám. Nagyon remélem, hogy az érdektelenség nincs az okok között. Hiszen a háborúnak, a háborúknak nincs végük. És folyton újak kezdődnek.

D. Magyari Imre, Olvass bele, 2025