Pénelopé történetével a hazai közönség remélhetőleg mihamarabb, a nemzetközi közönség pedig október 1-jén az Észak-macedóniai STOBI Nemzetközi Színházi Fesztiválon, október 4-én pedig a lengyelországi BEZ GRANICE Nemzetközi Színházi Fesztiválon találkozhat.

„A vágy nem hal meg a testtel”, sőt, az igazság utáni vágy még pár évezred elteltével sem – ennek jegyében mutatta be a Maladype Színház a 2024. május 31-i budapesti premier után július 22-én a Gyulai Várszínház Kamaratermében Pénelopeia című, magyar-macedón-lengyel koprodukcióban létrehozott előadását. A mű Margaret Atwood azonos című, 2005-ben megjelent regénye nyomán, női perspektívából, a kortárs közönséghez szólva értelmezi újra az Odüsszeia történéseit.

A színre szegezett reflektorok lilába öltöztetik az erősen stilizált, se nem dór, se nem ión, de még csak nem is korinthoszi oszlopsorra hajazó széksor mozdulatlan, szoborszerű nőalakjait. Hárman vannak, s e dicsfény kifejezetten passzol csillogó, itt-ott szőrmével szegett ruhájukhoz, díszes, spártai sisakhoz hasonlatos fejfedőjükhöz és még a rajtuk lévő napszemüveg ellenére is egyértelmű, vagány nemtörődömségükhöz. Kilétük, bár az Odüsszeiával valamilyen formában a nézők minden bizonnyal találkoztak már, a Pénelopéiának ismeretében sem teljesen egyértelmű, hiába a hömpölygően sokrétű alapanyaghalmaz, a Balázs Zoltán rendezésében és Kovács Adrián zeneszerző és zenei vezető muzsikájával (hozzá kapcsolódik többek között a Liliomfi, a Kinek az ég alatt már senkije sincsen, A diktátor, A Pendragon-legenda, A nagy Gatsby, a Veszedelmes viszonyok vagy a Szerelmek városának zenéje is) létrehozott előadás az atwoodi sokszereplős „mítoszrombolást” háromszereplőssé zsugorítja. Hölgyeink egyike természetesen a mindvégig mozdulatlanul mesélő Pénelopé (Varga Gabriella), az asszonyi hűség évezredes mintaképe, aki nálánál nem kevésbé csavaros eszű férjét, az ebben a feldolgozásban új eposzi jelzőkkel („hordómellű” és „rövidlábú”) ellátott Odüsszeuszt húsz évig várta vissza Ithakába. Pénelopé történetét már halála után, Hádész alvilágából próbálja a Léthe ezen oldalán léthezők (sic!) számára új perspektívába helyezni.

thaka úrnőjének balján unokatestvére foglal helyet, az a „szkeptikus szuka”, a híres-nevezetes és a Maladype feldolgozásában kiváló zenei tehetséggel rendelkező Szép Helené (Orbán Nelli), aki Pénelopénak s egyben a szintén évezredes idealizált, hűséges feleségképnek is ellenpontja lesz. Helené e verzióban is igazi femme fatale, aki unokatestvérét annak hidegvérű najád, vagyis Naiasz (tehát vízi istennő vagy nimfa) édesanyjára, illetve egy „kedves” atyai majdnem-vízbefojtásra való tekintettel Kiskacsának becézi, s már-már olimposzi hiúságában többször is utal arra, hogy bizony „[n]agy tehertétel az isteni szépség. Téged [vagyis Pénelopét] szerencsére megkímélt ettől a sors!” Helené további érdekessége, mely az előadásban talán kissé háttérbe szorul, hogy önnön szépségével olyannyira képtelen betelni, hogy a Léthén át, mely egyébként „hajózható”, többször is visszatért már az élők világába (egyszer talán épp Marilyn Monroe-ként). Pénelopé jobbján az asszony azon tizenkét szolgálólánya foglal helyet (Bajkó Edinába sűrítve), akiket Odüsszeusz „hűtlenségükért” – valójában pedig a Pénelopé iránt tanúsított hűségükért és vélt ledérségükért – ítélt halálra. Míg az Atwood-szövegben a rabszolgává tett, majd meggyilkolt szolgálólányok szava verses betétként, afféle karénekekként, illetve egy, a történet kereteként funkcionáló posztumusz per-szituációban jelenik meg, az előadásnak az őket megszemélyesítő színésznő legalább annyira, ha nem sokkal inkább szerves része, mint a címszereplő. Hárman gyakorlatilag úgy mesélik, narrálják, pantomimezik és kísérik zenével (énekszóval, hárfán, basszusgitáron, fuvolán és ütőhangszerekkel) ugyanazt a történetet, hogy annak szálai külön-külön is értelmesek és érvényesek maradnak.

A Balázs Zoltán rendezéseiben megszokott minimalista, repetitív, mégis sokatmondó, apró mozdulatokra és hanghatásokra épülő játéknyelv mellett maximalista asszonyképpel és madárszimbolikával (Pénelopé kiskacsa, szolgálólányai libacsorda-képében pusztulnak el a sas-Odüsszeusz karmai alatt egy látomásban) operáló összművészeti alkotásban a női szolidaritás szépsége és a nők elleni erőszak emberemlékezet óta velünk élő rettenete helyett az egyéni furfangon van a hangsúly.

A nagyjából kilencven percbe sűrített, monumentális kamaraelőadás, bár remek alapanyagra épül, annak épp az egyik legizgalmasabb részét mellőzi: azt a Géher István 2007-es remek fordításában olvasható, mindössze három és fél oldalnyi kultúrantropológiai értekezést, amiben a szolgálólányok számának (vagyis a tizenkettőnek) a kultúrákon átívelő jelentőségéről, valamint a nőiség kvázi univerzális „mibenlétéről” értekezik a szerző. Ugyan az előadás e szekvencia hiányában is szórakoztatja, elgondolkodtatja és lenyűgözi közönségét, a szolgálólányok halála hiányában „csupán” tragikus, míg vele akár jelentőségteljes is lehetne. Pénelopé történetével a hazai közönség remélhetőleg mihamarabb, a nemzetközi közönség pedig október 1-jén az Észak-macedóniai STOBI Nemzetközi Színházi Fesztiválon, október 4-én pedig a lengyelországi BEZ GRANICE Nemzetközi Színházi Fesztiválon találkozhat.

Ozsváth Eszter, Art7, 2024.