Zavarba ejtő sajátosság. Ha tetszik, archaikus eszköztelenség, de ha tetszik, filozofikus színtelenség. Az Atreida-mítosz és az egzisztencialista filozófia találkozása Sartre hibridszínművében. Illetve a Maladype előadásában. Ebben a dilemmában – érzékiség versus didakszis – ülünk és figyelünk egy órán keresztül.

Három adalékból keverte ki a Maladype Színház a Legyek előadását. Egyrészt a klasszikus görög tragédiákban megőrzött és Goethe Iphigeniájában továbbörökített Atreida-mítoszból. Másrészt Sartre egzisztencialista tandrámájából, amely egyidőben keletkezett filozófiai főművével, A lét és a semmivel. Harmadrészt pedig a társulat érzékszerveinket serkentő játékmódjából.

A választott Sartre-tandarab főhőse, Oresztész kiváló tanuló. Az ő egyórás előadásra feszesített tanulástörténete: Goethe Wilheim Meisterének Bildungsromanjához fogható Bildungstück. És miként a bukdácsoló Wilheimet, úgy Oresztészt is többen tanítják: a barát Püladész (aki Sartre-nál egyenesen Pedagógussá válik, ám a maladypések feldolgozásában visszavedlik eredeti mitológiai klasszikus önmagává), a főisten mivoltában tetszelgő Jupiter, az argoszi királygyilkosság és feleségbitorlás helyszínén maradt Elektra, meg persze a húg bosszúvágyát legyekként megtestesítő Erinnüszök... Végül Oresztész, mindenkivel szemben állva, teljességgel önmagára maradva, saját magát tanítja. Vagyis konokságig érett egzisztencialistaként eljut a sartre-i értelemben vett felnőttségig: a „semmi” (tapasztalata) és a „szabadság” (vállalása) összefüggésének létezésfilozófiai belátásáig. Az egzisztencialista szabadságdráma címének (Les Mouches) magyar megfelelője (A legyek) így sajátos hangzás- és jelentéstöbbletet kap: legyek azzá, akivé lehetek, akivé lennem kell, vagyis legyek szabad, annak minden terhes következményével együtt.

Márpedig a szabadság a színházban (jó esetben) nem pusztán eszme, amelyet harsogni kell, hanem az érzékeket sértő harsogást (jó esetben) érzéki hangzássá moduláló ábrázolás éltető közege. A dramaturg Juraszek Zsuzsanna rendezésében részt vevő társulat például szabadon döntött úgy, hogy elegyíti Sartre alkotását Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész, valamint Goethe műveinek egyes elemeivel. Meg arról is, hogy hatvanperces játékká tömöríti A legyek – bölcseleti jellegéből és becsvágyából fakadóan óhatatlanul – bőbeszédű világát, miáltal összérzékleti színházi nyelvre fordítja mindazt, amit a filozofikus (vagy egyenesen filozófus) drámaíró mondott nekünk, szabadságra ítélt halandóknak 1943-ban.

A színházi nyelvhasználat keretfeltételei már a játék kezdete előtt megragadják a helyüket elfoglaló nézőket: a nyolcszögletű vörös játszótér (a társulatvezető Balázs Zoltántól) és a rajta kórusként susogó, szotyolákat köpködő színészek. Ez utóbbiak még egyelőre mindnyájan legyek, akik ellepik a másfél évtizedes bűn által sújtott Argoszt. Az átfogó környezetfestést és az alkalmi indulatközléseket szolgáló szotyolaköpködés mindvégig megmarad, továbbá kiegészül táncszerű koreográfiával és csoportos énekkel (az Erinnüszként és Iphigéniaként is remekelő Erőss Brigitta zenei vezetésével). Mindez rítusszerűvé változtatja, valamiképpen visszaarchaizálja Sartre tandrámáját. Ugyanakkor megtartja annak létezésfilozófiai becsípődését.

Az érzéki összhatásnak leginkább megfelelő színészi játékot (eltekintve a kórusként és Erinnüszökként dongó legyektől) az Elektrát alakító Lukács Andreától kapjuk. Az ő telt tónusú hangjával és ennek megfelelő játékmódjával áll szemben a többi szereplő (megint csak eltekintve a legyektől) szoborszerű jelenléte, eszköztelen, mondhatni színtelen játszásmódja és dikciója. Leginkább a Pál Zoltánban megtestesülő Oresztészé. De nem működik másként András GedeonJupiterje, Ádám Kornél Aigiszthosza vagy Mesés Gáspár Püladésze sem. Mintha kothornosszal lennének lecövekelve a helyükre, ahonnan csak nagy erőfeszítések árán tudnának odébbdöcögni, hogy azután ott folytassák állhatatosan monokróm mondandójukat. Zavarba ejtő sajátosság. Ha tetszik, archaikus eszköztelenség, de ha tetszik, filozofikus színtelenség. Az Atreida-mítosz és az egzisztencialista filozófia találkozása Sartre hibridszínművében. Illetve a Maladype előadásában. Ebben a dilemmában – érzékiség versus didakszis – ülünk és figyelünk egy órán keresztül, vagyis a fiziológiai-lelki tűréshatáron belül.

Oresztész, miután a létezés megértésének ürességébe kerül, a szorongáson túli szabadságot választja, és önnön konok szabadságpátoszának muszáj Hamletjeként megcselekszi a bűnt: a zsarnok- és anyagyilkosságot. „Én a magam szabadsága vagyok” – mondja egyfelől a teremtmény Oresztész a teremtő Jupiternek. „A szabadság a rüh, amely rajtad legel” – harsog másfelől az istenség szózata. A „rüh” metafora színházi megfelelői, a szotyolát köpködő legyek most azt döngicsélik nekünk, hogy Oresztész tényleg a szabadság rabszolgája lett. Amiről meg nekem – teljességgel önkényesen, a színházlátogató szabadságának önkényével – az Európa Kiadó egyik dala jut eszembe, illetve kúszik a fülembe: „A szabadságról fecseg, / De én a rabszolgája leszek, / Finom kis kínok, puha börtön, / Nem lehet mindig megmenekülnöm.”

A szabadságról szóló fecsegés teljességgel megvolt. A színháztól elvárható finom kis kínok részben megvoltak. Ráadásul egy óra múlva megmenekültünk az előadás puha börtönéből. A végegyenleg tehát elfogadható.