Tankred Dorst Merlin, avagy a puszta ország című drámája időről időre próbára teszi a színházi alkotók kreativitását és állóképességét. Az eredetileg kilenc órában előadható cselekményt a Maladype Színház két óra tíz percbe sűríti. Ez a sűrített anyag pedig valóságos cselekményzuhatagként éri a nézőtéren ülőket.

Az Eötvös10 kamaratermébe érve rögtön egy kicsi, nagyjából kutyaházhoz hasonlító díszletelemet láthatunk. A sokszögletű talapzaton álló kék-piros házon azonban különös alakzatokat, nyílásokat, ajtókat fedezhetünk fel. Amint a nézők elfoglalják helyüket, a díszletelem tetején elhelyezkedő alakok játéka is felerősödik, és a szemünk láttára születik meg Merlin, az Arthur-mondavilág nagy varázslója.

A kutyaházhasonlat azonban egyáltalán nem a díszlet kisstílűségét igyekezett kifejezni. Éppen ellenkezőleg. Ahogy a történet kezdetét veszi, a színészek a legritkább esetben távolodnak el a háztól, a játékok nagy része valamilyen formában folyamatosan ehhez kötődik. A kilenc színész észrevétlenül közlekedik a szín és a kétoldalt elhelyezett takarások között. A nézőt éppen ezért folyamatos meglepetések érik, amikor egy vagy több karakter a ház belsejéből, annak valamely nyílásán keresztül bukkan elő. Az egyszerűnek és minimalistának tűnő díszletet, amelyet a rendezésért is felelő Balázs Zoltán tervezett, a végletekig kihasználja az előadás, így azt láthatjuk elvont térként, hagyományos családi házat megjelenítő otthonként, feje tetejére állított pozícióban hajóként, de a legendás Kerekasztal formájában is. A ház hátuljából kinövő, az égbe tartó különös létrán foglal helyet szinte állandóan Merlin, azonban a tetején található ülőke még számos karakternek, például Ginevra királynénak is kiemelt pozíciót ad egy-egy jelenet erejéig.

A sokszínű díszletben eltűnő és felbukkanó színészek rendkívüli pontossággal kezelik a kívülről olykor megfejthetetlen rendszert. Ha a néző szeme egy, a színről éppen távozó színészen ragad, annak eltűnéséig folyamatos koncentrációt láthat rajta. Nem egyszer vettem észre például, hogy a hátsó takarásba távozó Arthur király (Jáger Simon) még utoljára reagál a középpontban lévő eseményre, vagy csupán tekintetével a néző figyelmét irányítja afelé.

Ez az akkurátusság a színészi játék egyéb területeire is kiterjed (játsszák: András Gedeon, Ádám Kornél, Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Pál Zoltán, Zsenák Lilla). A díszlettel való játék rendezői bravúrja mellett legalább ugyanannyira kiemelkedik a színészek szövegmondása is. A kezdetektől fogva megfigyelhető egyfajta monotonitás mind a párbeszédes, mind a monologikus részeknél. Ez talán Merlin (András Gedeon) esetében a legfeltűnőbb, akinek karaktere enélkül is a kimértséget, a bölcs és mindentudó előrelátást igyekszik kifejezni. A szövegmondás monotonitásának célját a szöveg gyors, olykor már-már hadarós pörgetésén kívül a történet rituális mivoltának átadásában vélem megtalálni. A központi helyhez kötött, egy közösség által előadott legendás történet már kezdetben megidézi számunkra a rítusok világát. Az érzelemkifejező, ám valahogy mégis visszafogottságot mutató szövegmondás ezt a rituális hatást erősíti.

A történetfolyamból és a hozzá kapcsolódó előadói módból leginkább Parzival történetszála emelkedik ki. A Mesés Gáspár által megjelenített ifjú lovag útkeresésében a többiekhez képest sokkal harsányabban jelennek meg az érzelmek. A harsány, naiv lelkesedés mozdulataiban fürgébbé, izgatottabbá, és érzelmi amplitúdójában pedig változatossá teszi a karaktert, így jeleníti meg a merlini manipuláció tökéletes ellentétét.

Juraszek Zsuzsanna dramaturgi munkájának és Balázs Zoltán rendezésének egyik legmarkánsabb hatása ezek mellett mégiscsak a nézőre ömlő cselekményzuhatag. A nézőtéren ülve az lehet az ember érzése, hogy a kilencvenhét jelenetből nemcsak, hogy nem húztak, de még hozzá is tettek. Ilyen hozzátoldások például a John Lennon és Yoko Ono páros által megidézett dalok. Az Imagine vállaltan kitett és közhelyes megjelenítésével, úgy érzem, valamennyire megértjük a kapcsolatot az Arthur király mondáiban megjelenő egyenlőségeszmény és a hippikultúra között, ennél több kapaszkodót azonban nem kapunk ehhez a képzettársításhoz. De számos más kortárs popkulturális utalást is találunk az előadás szövegében, amelyek minden alkalommal meglepetésként, jó értelemben vett kizökkentésként hatnak.

Habár az előadás látványvilágát egy igen sokféleképpen használható díszletelem határozza meg, emellett kellékek és maszkok (jelmeztervező: Németh Anikó) szinte végeláthatatlan tárházát láthatjuk. A sokszor csak egy-két percre felbukkanó maszkok és kellékek folyamatos váltakozása tovább erősíti az előadás kavalkádszerűségét olykor vásári, mulatságos, máskor pedig horrorisztikus hatást elérve.

Az előadás minden eleme a szövegtől a kellékhasználatig egy irányban sűríti annak szövetét. Nem meglepő az sem, ha a néző ebben a forgatagban olykor elveszíti az értelmezés fonalát és csak sodródik az eseményekkel. Az egymást követő színészi bravúrok, a folyamatos meglepetések és a veretes szövegbe beékelt utalások azonban nem engedik tartósan távol maradni az élményből kiesetteket. A szünet nélküli két óra tíz perc végére azáradó cselekményzuhatag hatására valamiféle beavatottság-érzés alakul ki, amely maradandóan az előadáshoz köti a nézőt.

Keszte Bálint, revizoronline.com, 2022