Molnár Flóra: Futurista energiák

Metropolisz / Maladype Színház

Kiválóan megkomponált jelenetek, tökéletesen kihasznált tér, őszinte kísérletezés. A Maladype Színház Metropolisz című előadása több, mint adaptáció: a társulat Fritz Lang klasszikusának érzelmi magját bontja ki. A korunkra (is) vonatkozó „gépi nyomor” világát teremtik meg a színpadon, melyben az ember csak egy összezavarodott, apró és reszkető egzisztencia.

El nem halkuló gépi zajok és az a bizonyos lift. Az előadás kezdetétől fogva világos, hogy a rideg, kérlelhetetlen környezet azért teremtetett, hogy lakóinak emberi arcát eltorzítva a végsőkig kihasználhassa őket. Milyen ez a világ, ahol növényzet helyett végeláthatatlan betontenger terül el? Egyértelmű, hogy emberi, biológiai létezőnek nem ideális. Egy olyan közegről beszélünk, mely ridegségén túl valamelyest mégis “él”, hiszen, mozog, lélegzik, szíve van, ám célja nem a természetes reprodukció általi fennmaradás, hanem önmaga mások általi fenntartása az idők végezetéig. Ez a hatalmas robot, mely maga a város, megköveteli „örökbe fogadott” gyermekeitől a teljes asszimilációt, emberi létük megtagadását, a gépi (vagy a gépnek alárendelt) életet.

A színpadon ez leginkább kétféleképpen jelenik meg: egyrészt a Fehér Ferenc által rendezett-koreografált mozgás szintjén, amelyben színészek elképesztő energiákat szabadítanak fel a térben, másrészt az érezhetően elnyomott, majd az előadás egyes pontjain fel-feltörő ösztönös emberi érzések, érzelmek, indulatok során. Azt is kiemelném, milyen kiválóan használja fel az alkotás az Eötvös 10 kamaratermének adottságait, ezalatt nemcsak a lift játékba hozatalát értem, de a rideg falak okozta „hasznosan” kellemetlen érzést és az üres, lecsupaszított tér egységét is. A térbe lépéskor az benyomásom támadt, mintha egy atomrobbanás utáni pusztaságba kerülnék, amit elhagyott minden természeti létező. Egyetlen hiányérzetem a fényekhez kapcsolódott, az volt az érzésem, hogy az alkotók nem hozták volna ki a világítás lehetőségeiből a maximumot, annak ellenére, hogy az üres teret az indokoltabb részeknél ez az elem “felöltöztette” volna.

Ugyanakkor nagyon értékes az, ahogyan a társulat tagjai képesek egy emberként létezni a játéktérben, ami ennél az előadásnál már-már elengedhetetlen. Emellett azonban saját jelenlétük és egyéniségük jellemzői sem sorvadnak el a színpadon. Ezt leginkább úgy tudnám leírni, hogy bizonyos részeknél szembetűnő volt az együttmozgásba fektetett munka sikeressége, ám ugyanaz a mozdulatsor mindegyik szereplő előadásában más volt, mert annak saját, belső világában gyökerezett. Így a koreográfia, ha kellett, akkor kettősre sikerült, egyedire, színesre, mégis a “gépegész” része lehetett. Különös és érdekes, hogyan marad meg az arctalan tömeg és az összetartozás lélekemelő érzése is az előadásban; utóbbit erősítette, hogy a karaktereket nem egy-egy kiemelt szereplő játszotta, hanem felváltva, vagy esetleg mindannyian.

Úgy gondolom, a Maladype elődása nem mindennapi alázattal tiszteli meg közönségét. A Metropolisz olyan mű, amelyben a maximális munka és erőfeszítés szemmel láthatóan gyümölcsözik. A Metropolisz ugyanis nem játékidőben, hanem tartalomban próbál sokat adni. Az eredmény így nem egy túlnyújtott, de végső soron kevésbé tartalmas előadás, hanem egy viszonylag rövid, sűrített energiabomba. A társulat kiválóan alkalmazkodik a jelen közönségéhez, a nézőnek személyességet, merész és újító előadást kínál.

Fritz Lang Metropolis című fekete-fehér némafilmje alapján készült táncszínházi előadás.

Molnár Flóra, art7.hu, 2021