„Az elrejtett megigéz”. Ezzel az egyszerű, alanyból és állítmányból álló mondattal kezdi Jean Starobinski a román nyelven Textul și interpretul címen kiadott esszékötetét, amelyet románra Ion Pop fordított le (Univers Kiadó, Bukarest, 1985). „Az elrejtett a jelenlét másik oldala”, folytatja a francia kritikus. Természetes, emberi vágy, hogy többet akarunk látni. De Starobinski így folytatja: „pontosan az a vágyam, hogy többet lássak, hogy elutasítsam, illetve átalakítsam ideiglenes határaimat; arra késztet, hogy megkérdőjelezzem azt, amit már ismerek, hogy az ismertre mint megtévesztő díszletre tekintsek.”

A Radu Stanca Nemzeti Színházban bemutatott Mester és Margarita előadás megigéz. A titokzatos színházi világával, grandiózus, barokkos szerkezetével , mindazzal, ami az első megtekintés során megmutatkozik és rejtve marad belőle. Azáltal, hogy képes elbizonytalanítani abban, amit már ismersz, azáltal, hogy folyamatosan arra buzdít, hogy kérdezz. Kérdezz vissza az előadásra és kérdőjelezd meg azt, ahogy nézel. Teszi ezt annak ellenére, hogy a Kiss Ilona és Balázs Zoltán által írt forgatókönyvnek nyilvánvalóan vannak gyenge pontjai: nem eléggé összeforrott, ráférne az újragondolás, tömörítés, sűrítés. És annak ellenére, hogy Bulgakov regényének védjegyét, a sajátos metafizikai tartalmat már-már zavaróan gyakran feláldozták a vizualitás oltárán.

Annak ellenére, hogy talán igazuk lehet azoknak, akik azt állítják, hogy Balázs Zoltán rendezése minimalizálta a nagy orosz regényíró művének teológiai dimenzióját a teatralitás javára. Illetve annak ellenére, hogy a színház a színházban eljárás által az előadás Thália ünnepévé, illetve a színházcsinálásban a XIX. századtól kezdve egyre inkább meghatározó rendezői művészetté változott át (ennek a művészetnek a neves képviselői gyakran kötnek fausti alkut), az előadásból nyilvánvalóan kimaradt számos olyan fontos téma, amely a regényben még megtalálható.

A megigézés meg a vágy, hogy még többet lássak, és hogy túlléphessek ideiglenes határaimon késztetett arra, hogy újból Szeben felé vegyem az utam, és elfogadjam a helyi Nemzeti szíves meghívását az előadás második változatának megtekintésére. Ebben a budapesti Maladype Színházzal való együttműködés többek között a szereposztásban felbukkanó néhány magyar színész miatt is feltűnőbb. Így láthatóvá vált számomra a rejtett egy másik rétege is, de csak egy, ugyanis az előadás továbbra is rejtélyes marad. De úgy gondolom, hogy ez tudatos húzás: mindvégig titokzatosnak maradni, önmagadat soha fel nem fedni teljesen. Arra késztetni a nézőt, hogy visszatérjen.

Mindezek után már biztos vagyok benne, hogy a két változat csodálatosan kiegészíti egymást. Mindenekelőtt azért, mert az egyik dramaturgiai íve különbözik a másikétól. Az előadás továbbra is emlékeztet Júdás evangéliumának reprezentációjára. Igaz, hogy a második változatban is találkozunk Júdás meggyilkolásának témájával, bár nem annyira intenzíven és látványosan, mint az első változatban, amit jó egy hónapja láttam. És ez azért van, mert az előadás vége, amit abban a változatban főleg Ciprian Scurtea (Júdás) és Vlad Robaş (Lévi Máté) színészek vittek, az új változatban Margarita (Ofelia Popii) és a Mester (Marius Turdeanu) karaktereire épül, akiket a halálon túl is összeköt a szerelmük, illetve Margarita megszállottsága Berlioz elégetett, de a valóságban soha el nem égő regénye iránt. Úgy gondolom, hogy a második változat befejezése némileg másként, talán nyomatékosabban, érthetőbben alátámasztja a színház ünneplésének, az egyetemes színház elmúlt két évszázadának neves rendezőinek és gondolkodóinak megidézését, ahogy Margarita beleegyezését is abba, hogy ennek a szaturnáliának a házigazdája legyen, és a Mester iránt érzett mérhetetlen, megmagyarázhatatlan, őrült szerelmének jeleként egy egész éjjelen át meztelenül álljon. A második verzió befejezése, mint mondtam, kevésbé forog az Evangélium meghamisítása, a szöveget érintő változtatások körül, inkább Margarita áldozatának értelmezésével kerül új megvilágításba. Az előadás jelentései révén, illetve az elveszett, majd megkerült szöveg rögeszmés felbukkanásával ebben a változatban valahogy világosabbá válik Ivan (Adrian Neacşu) és a Mester (Marius Turdeanu) életen és halálon átívelő szolidaritása. Azt hiszem, az érthetőséget segíti, hogy egyes videofelvételeket is újravettek, aminek köszönhetően megszűnik néhány (sajnos nem mindenik), a szövegértést megnehezítő technikai baki. Azonban van még min javítani.

Ezenkívül a Mester és Margarita szebeni változatának hatalmas, mindent elsöprő mise en scène-je a gonosz Woland karakterének köszönhető. Aki a magyar Orosz Ákos megformálásában még mindig nagyon gonosz, annak ellenére, hogy karakterének fejlődése kevésbé látványos, kevésbé összetett, mint a Mariana Mihu által eljátszott szerepé, aki egyébként – továbbra is állítom – csodálatos alkotói érettségéről tesz tanúbizonyságot ebben a szerepben. Woland koncentráltabb, diszkrétebb jelenlétét, úgy tűnt – és ezt úgy mondom, hogy közben a megtévesztő díszletre gondolok, a Starobinski féle bizonytalanságra –, két másik szereplő, Behemót (Lendváczky Zoltán) és Hella (Tankó Erika) jelenléte ellensúlyozta.

A három magyar színész egy más stílust hoz magával és érvényesít az előadásban. Másképp mondják a replikákat. Megfogalmazásuk kissé lineárisabb, ami a román kollégákra is átragad. Nem kérdéses, hogy ennek tudható be a szebeni bemutatón jelen levő néhány kolléga egyáltalán nem indokolatlan benyomása, hogy az előadást megszállott tempó, egyhangú kiejtés, metronómszerű beszéd, kimerítő ismétlésesség jellemzi. Ezek a jellegzetességek a színházcsinálás egy bizonyos, egyébként érvényes módját jelölik, de a szebeni bemutató nagyságát figyelembe véve talán mégsem számítanak a legmegfelelőbb választásnak. Ezen kívül fontosnak tartok tenni még egy megjegyzést. Mégpedig azt, hogy a szóban forgó stílus hidegebbé, fagyosabbá tette ezt a második Mester és Margaritát. Bár, mint már említettem, ebben a változatban inkább belátást nyerünk a Mester és Margarita közötti szerelmi kapcsolatba. Ezt természetesen csak érdekességként említem.

E feljegyzések végén még rámutatnék egy érdekességre. Ami az én személyes nézői élményemmel kapcsolatos. Az én szubjektivitásommal. A második előadást lazábban néztem. Talán azért is, mert valamennyire megszabadultam a kritikusi feladatomtól, hiszen a kritikus bár szeretetből megy színházba, de amint megérkezik, mégsem hagyhatja figyelmen kívül azt a nem túl kényelmes valóságot, hogy a lehető legfigyelmesebbnek kell lennie, hogy képesnek kell lennie a legkisebb részleteket is visszaidézni, hiszen majd azokra hivatkozva fog érvelni a kritikájában. A második előadás során valami olyasmit éreztem, mint amit az öreg Jules Lemaître érezhetett, miután újraolvasta Pierre Loti bizonyos szövegeit. Erről az érzésről a következőképpen ír Georges Poulet a La Conscience critique című művében (román fordítás: Univers Kiadó, Bukarest, 1979): „Mire az utolsó oldalra hajtok, valóságos részegséget érzek. Tele vagyok rettentő mély érzések megszámlálhatatlan sokaságának elbűvölő és szomorító emlékeivel, a szívem egyetemes és zavaros meghatottságtól nehéz”.

Hadd magyarázzam meg. A Mester és Margaritának már az első előadásváltozatát Silviu Purcărete csodálatos Faustjához viszonyítottam, amelyet szintén Szebenben láttam először, 2007 szeptemberében. Ezúttal azonban a Mester és Margarita egy olyan színházi kontinuum részeként tárult fel előttem, amelyben ott van Purcărete Godot-ja, az Andrij Zsoldak rendezte Félkegyelmű és az Othello, az Experimentul Iov és az Élektra, amelyek Mihai Măniuţiu kivételes alkotásai, és nem utolsósorban Tompa Gábor Orrszarvú című előadása, amit szintén ebben a városban mutattak be. Kétségtelenül jó előadás, amelynek megmagyarázhatatlanul és méltatlanul rövid volt az élete. Eszembe jut ennek az előadásnak az utolsó jelenete. A súgó átnyújtja a szöveget a Bérengert játszó Marian Râleának, aki a szöveget olvasva, Ionesco hírnökévé válik. De nemcsak a Ionescoévá. Hanem általában a színház, de a szebeni színház hírnökévé is. Ezé a Színházé, ahol az előadások a létezőkhöz szólnak. És ahol a rendezések fel szeretnék hívni figyelmünket arra a történelemre, amelyet megélünk és szemlélünk.

Mircea Morariu, Revista Familia, 2013

Fordította: Adorjáni Panna