A Szebeni Nemzeti Színházban Balázs Zoltán rendezésében bemutatott Mester és Margarita igazán kihozza a maximumot Bulgakov regényéből. A huszadik század egyik legfontosabb írásának tartott mű többsíkúsága a szebeni előadásokban még komplexebbé válik. A rendező ugyanis egy kevésbé szokványos formát választva két előadást hozott létre két, részben különböző szereposztással, amelyekben különböző jelentésekkel és végkifejletekkel rendelkeznek, és amelyekben ugyanakkor lenyűgöző módon lendül játékba a szöveg és szédületes módon a kereszténység rejtelmei és az örökké izgalmas istenkáromlás.

Balázs Zoltán Mester és Margaritájának mindkét változatát látni kell. És nem azért, mert Wolandnak és kíséretének a cseréje szükséges vagy indokolt lenne, hanem mert a két változat együtt kínál méltó összképet azoknak, akiket érdekel ez a nehezen érthető, nehezen adaptálható szöveg. Mert a két befejezés együttvéve nemcsak holmi hétköznapi adaptálás, hanem a regény két lehetséges értelmezése, két különböző teológiai elmélkedés életről, halálról, kereszténységről, Jézus életéről. Ugyanis a szebeni előadás a szovjet moszkvai síkot nem elhanyagolva a szöveg teológiai vonzataiban mélyül el a leginkább, és így Jézus létezését, az evangéliumok valóságtartalmát és az okkult vonalat dolgozza fel.

A Velica Panduru tervezte gyönyörű (talán kicsit rideg, de indokolt) díszletben – amelyet a rendező által Lengyelországban felfedezett régi örmény templom ihletett – összeérnek és egymásba fonódnak a történetek, és keresgélik saját ritmusukat. Ezt a ritmust én még nem éreztem elég stabilnak, és azért sem, mert a rendezés által megjelenített értelmezések nagy része elvész és egy hatalmas szimbólum-tengerben végzi. A díszlet szépen szolgálja a rejtélyességet (félkör alakú tér, halvány gyertyafényben úszó régi, középkori templomfalak, oszlopok, amelyek mögött hirtelen felsejlik egy fénynyaláb, egy szereplő, tán maga a Sátán vagy kíséretének egyik tagja), ám a rendező által megjelenített szürreális varázslat bizonyos értelemben a filmezett jelenetek gyakori használata miatt háttérbe szorul. Egyes felvételeket élőben készítenek, mások előre felvett anyagok. Problémának érzem viszont, hogy az előre felvett részek megakasztják a befogadást, és ahelyett, hogy fokoznák az előadás rejtélyes hangulatát és a szöveg mélyebb rétegeibe vezetnének bele, csak egymás mellé rendelik ezeket a rétegeket, és egy idő után kiszámíthatóvá válnak. Annál is inkább, mert az átlátszó képernyő célja nyilvánvalóan a díszletben történő, illetve a filmbeli képek összefonása lenne, viszont hatása nem elég erős, hiszen a szándék nincs megfelelően kivitelezve. Egyedül a második változat végén látható jelenetben működik jól (itt Wolandot Orosz Ákos alakítja), amikor Júdás leereszkedik a katakombákba, és megölik. A gyertyák fénye és a régi falak egy kétezer évvel ezelőtti Jeruzsálem furcsa illúzióját keltik, amelyben „tükör által homályosan” látsz, hogy ugyanannál az időszaknál maradjunk. Az a pár szó, amellyel Júdás magára vállalja a történelem misztifikálását, miszerint Jézus teljes története csak az ő kitalációja, és hogy a kétezer éves keresztény vallás egésze is hazugságra épül, kétségkívül egyike az előadás legerősebb pillanatainak. A rendező által a második változatban használt szimbólumok valahogy átláthatóbbak. Woland (a Sátán), a misztifikáció és a világ dolgainak nagy rendezője, a később meggyilkolt Júdás révén hozza létre ezt a csodálatos történetet... Jézus és Poncius Pilátus együtt vágnak neki a világnak, hogy elmondják történetüket. És egészen a szovjet Moszkváig jutnak, egy varietészínházba, ahol hevesen tagadják Jézus létét. A tagadást maga a Sátán erősíti meg. Miért is?

Kevésbé érthetőek a jelentések az első változatban, amelyben Jézus és Pilátus a külvilágból érkeznek, és a Sátán „bűvkörébe” kerülve műsorának részévé válnak. A rendezőnek ezúttal más elképzelései voltak. A történelmet ebben az esetben Júdás helyett Lévi Máté misztifikálja, aki szándékosan hibásan jegyzi fel egy pergamenre – az előadásban egy mindent látó kamerával – Jézus, a filozófus tetteit, és így teljesen megmásítja őt.

Noha mindkét változat Bulgakov regényén alapszik, mindkettő kommentárja annak. És olybá tűnik, a Mester és Margarita közti szerelmi viszonyt sem sikerült eléggé kibontani, a rendezőt inkább a keresztény rejtélyek hozták lázba, illetve – mint már szó esett róla – az istenkáromlás ellenállhatatlan csábítása, ami a 21. század olvasóját és nézőjét egyaránt magával ragadja.

Érdekes elem a bizonyos jeleneteket ködként beborító szürrealista hangulat. A zenés varieté minden bizonnyal a jól sikerült jelenetek közé tartozik, az élő zene pedig furcsán hat abban a térben – a régi templomban és színházban –, ahol egyébként a Sátán kísérete és a kommunista Moszkva szereplői a nézők szeme láttára találkoznak... Ezt a momentumot életteliség és valamiféle titokzatos humor jellemzi, ebből lehetett volna több más jelenetekben is. Akárcsak a pokolban tartott bál, ahol – egy szép rendezői ötlet alapján – Margarita királynő köszönti a színház nagy alkotóit, Diderot-tól kezdve egészen Nekrosius-ig, Peter Brooktól Silviu Purcărete-ig. Valamivel gyorsabb tempó és néhány perccel kevesebb idő még dinamikusabbá tette volna ezt a jelenetet.

A Mester és Margarita között zajló jelenetek nagy részét leforgatták, ami személyes véleményem szerint az előadást megfosztotta az igencsak szükséges élő energiától, ugyanis ebben a szerelmi viszonyban a világ összes szerelmi története találkozik, benne élet és halál, Isten és Sátán keveredik. Ebből születik a Jézusról és Pilátusról szóló regény. Mind Marius Turdeanu (Mester), mind Ofelia Popii (Margaritát) kiváló választás, és megfelelő energiával játszanak. Turdeanu tökéletes megtestesítője annak a törékenységnek, amely hegyeket képes megmozdítani, ő játssza a saját története által megkísértett alkotót. Popii a világmegváltó nőt játssza, akiben Mária Magdolna és Éva, a bűn és az erény is ott van, ő testesíti meg az uralkodás erejének elsöprő szépségét, a királynőt, ahogy fekete ruhájában a lépcsőkön lépkedve megjelenik a bálban. És mégis, mindketten túl keveset vannak színpadon...

Rendkívüli Mariana Mihu alakítása az előadás első változatában, Woland szerepében. Ezt a szerepet kevesen tudták ennyire jól megformálni az utóbbi évek romániai színházában. Mariana Mihu a lehető legfurcsább Sátánt testesíti meg. Ő a néha aktív, máskor passzív rendezője ennek az előadásnak, ám nincs abszolút hatalma. Megtalálja a nyitját annak a nyelvnek, amelyben az „idegen” szó valódi jelentéssel bír, a színpadi jelenléte mintha nem evilági volna, a gesztusok, a kiejtés, a hang, minden azt jelzi, hogy itt bizony történik VALAMI.

Monica Andronescu, yorick.ro, 2013

Fordította: Adorjáni Panna