Éjfél után néhány perccel írom ezeket a sorokat. Mert úgy szeretnék írni, hogy még a hatása alatt legyek a Mester és Margarita előadásnak, amelyet a Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztivál hivatalos bloggereként épp most láttam. Mert úgy érzem, erről a darabról akkor kell írni, amíg még forró. Mert ha hagyod, hogy elteljen néhány óra, az érzés kihűl benned, ezért nehezebb összefüggő, szívből jövő szöveget írni. Nem mintha az nagyon egybefüggő lenne, amit most írok, de érted miről beszélek, jobb a majdnem élő szöveg a majdnem halottnál. :D

Mielőtt belevágnék az előadás elemzésébe, még elmondok valamit. Tudom, hogy olyanok is olvasni fogják a következő sorokat, akik először járnak ebben a Kínai Kulturális Köztársaságban (utalás a beceneve – a Kínai – által a saját blogjára; a ford.), és nincsenek hozzászokva sem az én 2.0-ás szolgáltatásomhoz, sem pedig a blogírás stílusához. Számukra feltétlenül szükséges tisztáznom a következő dolgokat: így ír az, aki előtt egy üveg sör található (amit a hotel melletti benzinkúton vett), és akinek kellett 15 perc séta Szebenben, hogy összeszedje az előadás után a gondolatait. Vagyis valaki, akinek megvannak a saját bogarai, mint mindenki másnak. Valaki, aki, hogy is mondjam, nem áll semmilyen irodalmi folyóirat alkalmazásában, aki nem avatar és nem is mesterséges intelligencia. Na jó, ha még mindig nem értitek, elmondom még, hogy a hozzám hasonló bogarasok kedvtelésből járnak színházba, nem muszájból.

Térjünk a lényegre. A Mester és Margarita megnézése előtt Ruxával és Andreával kávéztam (lévén, hogy bogaras vagyok, egy pizzát is bevágtam), amikor is felötlött bennem a kérdés: hogy a fenébe lehet Bulgakov szövegéből színdarabot készíteni? Kérdésemre maga a darab adott választ: nem lehet. Vagyis nem lehet meggyőző, jól sikerült darabot faragni belőle, semmiképp sem olyat, amitől meglátod a siker alagútja végén a fényt.

A Mester és Margarita számomra olyan előadás, amiben minden benne van, anélkül, hogy teljes lenne, anélkül, hogy teljessé, önelégültté válna benne a feng shui, a csodálatos művészi önellátás példája, mint a nagy előadások. A díszlet valóban érdekes, a szereposztás jó, pörgős ritmusában sok a váltás (tetszett a multimedialitása is, bár gyakran túlságosan meglovagolták), rendben volt a szöveg is (vagyis, az igazat megvallva, a Bulgakov szövegéből összevágott részletek). De voltak olyan részek, amelyek mintha egy ontológiai kirakós darabjai lettek volna (hogy egy ilyen értelmiségieskedő kifejezést használjak), amelyek azonban elvésztek egy lidérces álomban, így soha nem állhatnak össze azzá a képpé, amiről a kirakós álmodozik. Magyarán: az előadás nem győzött meg.

És hosszú, túl hosszú. És itt nem a közel három óráról beszélek. Hanem arról, hogy az a lényeg, amit a darab közvetíteni kíván, fel van higítva. Említettem a multimediális szekvenciákat (egy függönyként lelógó nagy képernyőre vetített felvételek a színészekről), ezek számomra többször is fölöslegesnek tűntek. Meg van egy zenés pillanat is (egyébként nagyon értékelem a színészek munkáját, akik megtanultak játszani azokon a hangszereken, és nem csinálták rosszul, igaz, jól sem), amikor német nyelven hangzanak el dalok, ami amúgy tetszett volna, ha kb. három percig tartott volna. De így, több mint tíz percig túl soknak éreztem.

Nekem úgy tűnt, hogy a színpadon lévők sokkal inkább jeleskednek a szavalásban, mint a színészetben. Persze, egy ilyen szöveg esetében, amit sok esetben csak a melletted pihenő szótár segítségével értesz meg, nagyon nehéz átütő erejűen alakítani (értsd: improvizálni). Nem is tudom, mitől lehetett volna, hogy úgy mondjam, játszhatóbbá tenni ezt a szöveget. Csak azt mondom, amit láttam: szavalókat, nem színészeket. Mintha a szöveg játszott volna a színészekkel, nem a színészek játszották volna a szöveget. És ez nekem nem tetszik. A könyveket olvasni, nem pedig nézni kell.

Az egyik vitatott pillanat, amiről még azelőtt hallottam, hogy az előadást megnéztem volna: „ó, figyelj majd, mert Ofelia Popii meztelenre vetkőzik”, amitől azonnali szemöldökráncolás jött rám. Mivel (nyugi, a prűdség számomra olyan, mint egzotikus gyümölcs a jégmezőn, vagyis távol áll tőlem) nem igazán szeretem – bocs a kifejezésért – a mellek művészi aktusnak elkeresztelt lobogtatását. Viszont Ofelia aktjáról a Mester és Margaritában nincs mit mondanom. Sőt, igenis jó megoldásnak tűnik az ördög által adott (szerintem amúgy teljesen elhibázott) bál intenzitásának a feloldására, ahol Margarita volt a házigazda, és ahova egy sereg ember érkezett tiszteletét tenni, mind olyanok, akik az idők során fontosak voltak a színház számára. Vagyis számomra a vetkőzés nem tűnt erőltetettnek, beletalált a „filmbe”, ha szabad ilyen barbárul fogalmaznom ebben a kontextusban.

Másrészt viszont nem értettem a fentebb taglalt rész utáni jelenetet, amikor az időközben felöltözött Ofelia ismét félig leveti a ruháját, hogy a Mester kezét a melleire helyezze. Ezt már tényleg fölöslegesnek éreztem. Erről ennyit.

A darabot 10 perces szünettel játsszák. A szünetben nagyjából a nézők negyede elszivárgott. Én maradtam, mert kíváncsi voltam az előadás végére. De ez egy programszerű kíváncsiság volt. Vagyis nem az a kíváncsiság, ami a tudás iránti vágyból táplálkozik, amikor nem azt akarjuk tudni, hogy valaminek hogy lesz vége, hanem hogy hogyan folytatódik (menten bekerülök valami jó kis gyűjtésbe, ha még elsütök pár ilyet...). Nem vagyok benne biztos, hogy ez az érzés volna a legjobb bók, amit egy előadás kaphat.

Hogy ajánlom-e ezt a színdarabot? Fogalmam sincs. Vonjátok le ti a következtetéseket, és úgy döntsetek. Hiszen ti sem vagytok mások, csak bogaras emberek.

Cristian China-Birta, cristianchinabirta.ro, 2013

Fordította: Adorjáni Panna