Fritz Lang Metropolisát fizikai színházi előadás formájában idézi meg a Maladype társulata.

Thea von Harbour azonos című sci-fijét tulajdon férje adaptálta filmvászonra 1927-ben. A némafilm egyike volt kora legköltségesebb alkotásainak. Az utókorra való hatását mit sem bizonyítja jobban, hogy majd egy évszázad elteltével is képes megihletni alkotókat. Így volt ezzel Fehér Ferenc koreográfus is. A Lábán Rudolf- valamint Hevesi Sándor-díjjal minősített művész azonban nem a film szüzséjét, hanem annak atmoszféráját kívánta visszaadni a színpadon.

Az eredeti, scinence-fiction-be elemekkel teletűzdelt történetben nagy hangsúlyt kap a különböző társadalmi osztályok konfliktusa. A koreográfia ugyanerre a sémára építkezik. Bizonyos motívumok visszaköszönnek a filmből. Ilyen például a lift, mely a különböző szociális rétegek között való átjárhatóságot (vagy sokkal inkább annak hiányát?!) szimbolizálja.

Az előadás elején görnyedt testtel bemenetelő táncosok is mintha egyenesen a filmvászonról érkeztek volna. Az előadók a munkásosztály, valamint az elit archetípusát jelenítik meg. Mindezt két különböző, egymástól merőben eltérő mozgásnyelv segítségével. Továbbá utóbbi esetben a táncosok öltözéke kiegészül az értelmiségi lét szimbolikájaként szolgáló zakóval.

Legelőször ugyanannak a rohanó világnak a képe tárul elénk, mely az előadás után visszavárja az utcára kilépő nézőt. A koreográfus a munkásosztályt gépies, rapszodikus mozdulatsorokkal jellemzi.

Az alapmű legfőbb mondanivalója, hogy minden gépezetnek szüksége van Szívre, mely összeköttetést képez az Agy (elit) és a Kéz (fizikai munkások). Ez a gondolat újabb értelmezést nyer momentán. Itt a korrelációt a két társadalmi réteg között a féktelen tivornyázás adja. Egy hosszú, tartalmas nap után mind a gyárban dolgozókból, mind a hivatalnokokból előtörnek elállatiasodott ösztöneik, valamint elfojtott szexuális vágyaik. A színpadon lényegében egy marihuána illatával átitatott orgia jelenik meg. Azzal, hogy a színészek megszabadulnak felsőruházatuktól, mintha a egyben személyiségük is mintha feltárulna testükkel együtt. Mindez véget vet azon tézisnek, mely a Tömeget, az Egységet emeli főszereplővé.

A következő szerkezeti egység végkimenetele kissé nehezen értelmezhető. A koreográfia a munkásosztály lázadását festi le. A kaotikus tartalmat követően azonban minden visszaáll a régi kerékvágásba. Ezt az állapotot már jól ismerjük a nyitóképből. Az előadás végkicsengése a keretes szerkezetű történetvezetés jóvoltából lemondó, pesszimista.

Érdemes megjegyezni, hogy Fehér Ferenc a darabnak egyúttal a zenéjét is jegyzi. A partitúra remekül reprodukálja a sosem nyugvó metropolisz alapzaját. Szerves részét képezi mechanikus hanghatások széles palettája, melyből a publikum szemfülesebb képviselői akár értelmes szavakat is kihallhatnak.

Külön dicséret illeti az előadókat, akik bár prózai színészek lévén, de sikeresen átkonvertálták magukat a fizikai színház követelte igényeknek mind a nemrég bemutatott Yvonne, mind jelen előadás kedvéért. Mindehhez igényes gesztusnyelv és arcjáték társul. Ám mindhiába a kidolgozott mozgáskultúra, az előadás leghatásosabb jelenete, amikor csak lihegve nézik egymást hosszú percekig. Ráadásul zenei aláfestés nélkül. A nyolc szereplő közül kiemelkednek Mesés Gáspár és Zsenák Lilla megnyilvánulásai.

Ugyancsak erényként írható fel, hogy megálmodója nem átalkodik becsempészni humorforrásként funkcionáló helyzeteket. Jelentős hangsúly van az eredeti mű cyberpunk - vonulatán. Az előadás számos társadalmi kritikája közül talán legkeményebb a másikra való odafigyelés hiánya. Hiába zsúfolt gyárak és irodaházak, csak a testeket hozza közel egymáshoz. Ám a lélek távolsága egyenesen felbecsülhetetlen. Mindenki csak él nyugodtan a kis burkában, és nem érdekli, hogy körülötte világok omlanak össze és születnek újjá, melyben a másik ember sír, nevet, vagy éppenséggel megőrül.

Még belegondolni is hátborzonngató, hogy az eredeti szkriptet napjainkhoz képest hat évvel későbbre, tehát 2026-ra álmodta a némafilm alkotópárosa. Joggal vetődik fel a kérdés: a színpadon látottak a jelen társadalmi viszonyokra reflektálnak, vagy a rendező-koreográfus által elképzelt jövőképet jelenítik meg? Ezt a kérdést nyitva szeretném hagyni. Az értelmezés szintjeinek elkülönítése szuverén véleményétől függ. De az erkölcsi tanítás mindkét esetben érvényes. Ha az előadás csak látens jellegű, akkor mindent el kell követni, hogy ne lehessen a későbbiekben igaz. Ha pedig ezzel már elkéstünk, még több erőfeszítésre van szükség, hogy az Ember ki tudjon kászálódni saját maga ásta verméből.

Szokolay Dávid, Corn and Soda, 2020