Zsótér Sándor a színpadképet és eszköztárat meghatározó ötszáz vörös kesztyű ellenére sem bánik kesztyűs kézzel a Maladype Színház színészeivel, akik minden feladatot bravúrosan, gyors váltásokkal oldanak meg. Az általuk folyamatosan bütykölt, horgolt, kiegyenesített és összegombolyított vörös fonál játékos biztonsággal vezeti a nézőt a hatalom dekadenciájának legmélyebb bugyraiba.
A rózsaszín és vörös meghatározta korabeli ruha-reminiszcenciákban (Benedek Mari) egy-két kiegészítővel szerepet és akár nemet is váltó színészek a most is különleges, ezúttal azonban mert könnyed gúnnyal, iróniával és kritikával telített, felszabadultan ötletgazdag, pergő zsótéri rendezésben nemcsak egy paródiába hajló királyválasztás, hanem egy zsarnokgyilkos utolsó éjszakájának elviselhetetlen könnyűségét is figyelemmel követhetjük.

Az öt „mesélő” a néhány falra ragasztott történelmi lecke-metszet alatt mintegy sarokba szorítva (díszlet: Ambrus Mária) jeleníti meg egy dicső és „bonyodalmas” történelmi kor intrikáit a színes metaforaként többféleképp előadásba dolgozott sokarcú „anya”, Firenze történelmi helyszínén.

Az olykor csak egymondatosra húzott jelenetek amúgy bonyolult és gazdag szövegében szétszórt áthallások Mary Zsuzsin át Cézárig, hangkulisszában egészen a Ghost Busters-ig terjednek. A köztársaságpárti és a hercegi talpnyalók, valamint a százkezű szörny, az arctalan tömeg a múlt szellemei mind, a témák és a praktikák (szerelem, világi és egyházi hatalom és a velük kapcsolatban mindig felmerülő Erkölcs) nem sokat változtak.

Akinek nehézséget szokott okozni az intrikus szálak szétbogozása, példának okáért, hogy kinek mi a motivációja, ki kit akar eltenni láb alól és egyáltalában miért, valamint hogy ki kicsodának a kicsodája, ne kételkedjen az Alfred de Musset-mű Tháliában látható előadásában: a Lorenzaccio rácáfol arra a keserny diáktapasztalatra, amikor egy követhetetlen darab „sztrorija” egy színházlátogatás unalma után sem kerül helyre. Az előadás még úgy is képes segíteni a kezdetben még sötétben tapogató nézőt, hogy egy-egy színész több szerepet visz, és csak a jelenetek címének, pontosabban helyszínének megadása jelzi a váltásokat.

A Balázs Zoltánnal végzett szívós munkának, módszernek (is) köszönhetően még az oltárképként, freskókként szobrozó nem játszók is kommentálják a történéseket a klasszikus színházi hagyomány szerint rögzíthető szerepeiket egy-egy arcvonással vagy gesztussal elidegenítve. Teszik ezt a végkifejlet felé egyre gyakrabban; mintha Lorenzaccio már-már nihilbe és cinizmusba hajló emberismerete, és az ezáltal módosuló „hős”-fogalom ténye befolyásolná a szereplőket, akik játékaikkal egyre zabolátlanabbul lépnek ki magából a „játékból”.

A színészek teljesítményét valójában jelentről-jelentre lehetne méltatni. Bármilyen apróságot eszközzé téve képesek több síkon játszani a szöveggel, szereppel és nem utolsó sorban a nézővel. A játék elburjánzása pedig nem elfed, hanem hozzájárul látásunk kitisztulásához, saját megfigyelői pozíciónk élesedéséhez, a szellem élénkítéséhez.

Tobzódunk ebben a színházi-barokkban, ahol az imént még szorgosan horgolt, kötögetett fonálszálakból elevenednek meg épülő paloták továbbá titkos szövetségek. Vagy ahol egy kesztyűfüzérből hol sárkány, hol macska válik, de ugyanúgy püspöki palásttá, nemesi stólává, légyott előtti takaróvá is alakulhat. Az öntözőkanna-fej firenzei nemes és pletykaszócső egyben, a fonálgombolyagból dobogó szív, a gumikesztyűből sapka és a lélek titkolt fele válik. Ugyanez az asszociatív ötletesség jellemzi a fordítást (Ungár Júlia), szövegmondást és -használatot is, egészen az olyan szarkasztikus, a blogbejegyzők virtuális anonimitását és az akciófilmek hőseit egyaránt kifigurázó megszólításokig, mint Lorenzacskó, Szalvéta és társai.

A történelem „meghatározó” eseményeinek, résztvevőinek és a mindenkori, rögzíthetetlen valóságmassza szerelmi légyottokból, javakban való tobzódásból álló és a csordaszellemben megmutatkozó kisszerűsége szólal meg több regiszteren. A hatalom hatalmi játszmák sorozata, a színjátszás meg mi más, mint az ezt eljátszó játék, ami megtartja ugyan a történetet és a szöveget, lehetőséget ad az értelmezésre, de intertextuális hálója sokféleképp végzi el a műfaj megkövetelte elemek felülírását.

Mindezt anélkül, hogy a „túlkapás” túlkapásnak minősülne: a verbális és nonverbális ötletektől és megvalósításaik bravúrjától duzzadó, már-már barokkos sarokszínház egy bonyolult történetet egyfelé lökve mesél a hatalom mechanizmusáról, mely mindenkori hordozója végül egy véres kezek által támogatott, arctalan báb. Nem lehet nem tovább kötögetni a gondolatokat a színház ajtaján kilépve, amikor bármelyik tinédzserből lehet utolsó óráit kamaszos piszmogással eltöltő, elismeréshajhász terrorista, és ahol a katonai beavatkozások mikéntjéről döntők kapnak Nobel-békedíjat.

Vegyük fel a kesztyűt és kapjuk el a fonalat, amit Zsótér Sándor és a Maladype Színház színészeinek közös munkája felénk dob.

VMR, kulturpart.hu, 2009