Zsótér Sándor kiszámíthatlan. Rövid idő telt el két rendezésének bemutatója között: az Örkény színházbeli Arturo Uit a Maladype Színház Lorenzacciója követte. Bár mindkét előadás a zsarnokság tematikájára épül, stílusuk, formanyelvük és célközönségük gyökeresen eltér egymástól. Zsótér rendezései közül persze inkább az Arturo Ui tűnik ki: szokatlanul könnyen fogyasztható előadás.

A Lorenzaccio ezzel szemben kemény dió: ha a szöveget nem ismerő néző figyelme akár egy pillanatra is lankad, könnyen elveszíti a fonalat. Az előadás fonalát persze, nem azt, amit a színpadon tekernek, dobálnak, ejtenek vagy egyszerűen: horgolnak belőle - kesztyűt, sapkát és összeesküvést... de erről később. Elveszti tehát a fonalat, mert az előadás igen gyors tempójú, nemcsak a sokszor egysoros brechti eseményelbeszélésre redukált jelenetek gyors egymásutánja és a színészek gyakori szerepváltásai miatt, hanem a nagy mennyiségű, tartalmas szöveg darálása miatt is. Ez utóbbi nemcsak a nézőknek, de a színészeknek is nehézséget okoz: a gyakori nyelvbotlások azt mutatják, hogy a szöveg előbb jön, mint a gondolat - így pedig, a mű előzetes ismerete nélkül, a befogadó számára sokszor értelmezhetetlen a szöveg, aminek következtében homályban maradhatnak a történet láncszemei.

Lehetne úgy is, hogy ne kelljen megérteni a történetet - elvégre elég mindegy, hogy a Mediciek zsarnokok, a Strozzik köztársaságpártiak, hogy jó-e a pápa, a császár vagy a király, sőt, még az is mindegy, hogy Lorenzo Medici, a lázadásért lázadó, ál-világmegváltó fejedelemgyilkos, a szánalmas hamleti szófosó jól teszi-e, hogy meggyilkolja Alessandro Medicit, hogy ezzel a népnek adja a hatalmat. És számíthatna csak az, hogy a népnek, néhány diákot leszámítva nem kell a hatalom; neki mindegy, ki kormányoz, amíg szól a dáridó. Majdnem ez történik, Zsótér reflektorfényében ott a nép: a Filippo által mondott „Tudjátok ti, mi az a köztársaság?", a hatalmat végül átvevő Cosimo semmitmondó beszédét lezáró „Mulassanak velem és sztárvendégeimmel!" mind azt bizonyítják: a legnagyobb zsarnok a nép butasága és butíthatósága. De a néhány, pontosan kimért, direkt mondat és gesztus mégsem olyan erős, hogy önmagában is elég legyen; ezek is ugyanúgy vannak kódolva az előadás sűrű szövetébe, mint a többi jel: az egyes szemeket csak a többi tükrében lehet értelmezni.

Ugyanakkor Zsótér gondoskodik a szórakoztatásról: mulatunk, ahogy Firenze népe - akár anélkül, hogy értenénk, mi történik. A neveket időnként magyarra forgatva mondják (úgymint: Malacpina, Szalvéta, Lorenzacskó), a karakterek néha kacagtató mesefigurákká válnak, a színészek össze-vissza grimaszolnak, de ami a legfontosabb: újra és újra előkerül az a bizonyos fonál: fülből húzzák ki, holttestet rajzolnak vele körbe, tekerik, gombolyítják és horgolnak belőle, leginkább kesztyűket. Pedig van már belőlük egynéhány: az egész színpadot beteríti a sok vérrel és borral mocskolt kesztyű (érdekes, hogy ez a szövegrész nem hangzik el az előadásban); kesztyűfonathalmok hevernek egymáson, a széken, az asztalon, kesztyűk vannak a falon, és kesztyűt húz Alessandro (van neki harcos és baszós is). A kesztyűből ruha lesz, jelmez, sárkány, imádkozó vagy ujjmutogató kéz, ágy és sírhalom. A sok kesztyű a nép, a király karjának százezer keze - de egy jó királyé, nem Alessandróé.

Igen, Alessandro Medici rossz fejedelem, de ami még ennél is rosszabb: mulandó ember húsból és vérből; szíve van, ami dobog, érezni is ezt, ha kitépjük a testéből, és a kezünkben tartjuk; belei is vannak, szépen ki lehet őket húzni, méterről méterre, nem könnyű, de azért kijön, Lorenzónak sikerül is. Fröccsenő vér és szakadó belsőségek hangjával húz ki hosszú, hosszú gumikesztyűket Alessandro ruhája alól, különös kegyetlenséggel, mondanánk, pedig Lorenzo csak egy egyszerű reneszánsz ember, érdekli a test, az élet: igen, Hamlet ő, de nem a megjelenő szellem vagy a nagy szavak, nem a hasonló cselekményelemek, hanem az élet semmiségének felismerése miatt.

Orosz Ákos, akinek a színészek közül egyedüliként csak egy szerepe van, jelenetről jelenetre új oldaláról mutatja Lorenzacciót. Az elszánt kerítőtől az idióta udvari bolondon át jut el a kard látványától elájuló gyönge épphogyférfiig, hogy aztán ebből az erőtlen roncsból kibújjon a kiábrándult hazafi, aki annak tudatában viszi véghez küldetését, hogy Firenzében senki sem lesz, aki az ő eszméjét vallva folytassa a harcot a köztársaságért. Végtelen lemondás, ön- és világirónia van az apró kacajban, amit a megölésére buzdító, őt hazaárulónak bélyegző kiáltványt olvasva hallat.

Tompa Ádám Alessandro Medicije egészen egyszerűen éretlen a kormányzásra: nőfaló huszonéves, aki saját hatalma bűvöletében halhatatlannak hiszi magát, és öröknek élete minden pillanatát - páncélingének ellopásánál jobban érdekli új tetoválása, és még megölésekor is erősebb benne a meglepetés kéje, mint a fájdalom. Cibo bíboros Tompa játékában erőszakosan nyalja gondolatait a márkiné fülébe - ő is tudja, hogy ez az egy eszköze van: gyóntatópapként nem kerülhet hozzá közel. Cosimo, az új fejedelem teste hatalmas - kesztyűk alkotják -, csak hangját adja Tompa: a populizmus irritálóan selymes orrhangját.

Lendvánczky Zoltán figurái a komolyság (és komolytalanság) széles spektrumának mindkét végletét felmutatják - nagy érdem, hogy Catarina szellemi visszamaradottságba hajló képtelen viháncolása a legkevésbé sem gyengíti Filippo Strozzi méltóságát. Fátyol Kamilla és Páll Zsolt inkább kitartóan koncentrált, statikus háttér-élőképként, mint epizódszereplőkként emlékezetesek. A szűk játéktér hátsó falánál, reneszánsz műremekek előtt tekerik fonalaikat - csak azt nem érteni, hogy a képek miért nem teszik ugyanezt.

Ungár Júlia, a fordítást is jegyző dramaturg sokrétegű, áthallható, sallangmentes szöveget készített, a túlcsorduló romantika helyett tömör testet adott a mondatoknak. A szójátékokat és a trágárságokat is úgy szőtte bele a szövegbe, hogy azok nem nyomják el erőszakosan környeztüket; a szórakoztató szövegrészek nem ölik meg a jeleneteket.

Szerencsésen találkozott Zsótér és a Maladype. Kár, hogy ezt a szerencsés találkozást csak a néhány tucatnyi néző felkészült, odaadó része tudja élvezni.

Sztrókay András, Ellenfény, 2009