A pontról pontra megkomponáltnak ható mozdulatsorok lassan leplezik le improvizatív voltukat, feltűnik néhány egyszerű szabály, ami szervezi a helyenként bonyodalmas és néhol többszörösen szimultán történéseket. Valódi egymásra figyelés, valódi együttlét, valódi zuhanás két és fél méter magasból - oda sem nézve, hogy elkapnak-e, mert tudom, hogy elkapnak. Valódi meztelenedés, valódi nyál az egymás szájából szájba vett tojásokon. Játszanak, és jót játszanak, már csak az a kérdés, hogy magukban vagy nekünk is?

Nem sok kézzelfoghatót hagyott meg színészeinek a rendező, Balázs Zoltán a Maladype Tojáséj című legújabb előadásában: se szöveg, se dramaturgiai váz. Ami maradt: 32 rózsaszín flamingó, 8 szék, kellékek (főként tojások, kockacukor, cigaretta...), zenebetétek előre nem egyeztetett sorrendben (főként Ravel), néhány jelenetetűd, és ők nyolcan színészek a Thália Új Stúdiójának egyenletesen bevilágított, feketére csupaszított játékterében féloldalnyi közönséggel. Ezzel kell ma valamit kezdeniük.

Már a Leonce és Léna esetén is izgalmas vállalkozás volt a jelelő fizikalitást (fizikai színház) választani megszólalásmódként, noha ott még megvolt a színészek számára a szövegmondás, az intonáció biztonságos nyugalma, amihez vissza-visszatérhettek ebben a kettős (szöveg és jelerejű mozdulatok együtteséből összeálló) játékban. Most ez a fogódzó sem maradt. Mindig van valami sajátos izgalma annak, amikor mozdulatművészetekben nem kellően jártas (vagy teljesen járatlan) előadók nyúlnak fizikai színházi formákhoz: egyrészt a mozdulatok kimódolatlansága elemi igazságélményt nyújthat, másrészt fennáll a veszély, hogy civil bumfordisága miatt a konkrét fizikalitás semmiféle metaforikus szintre nem tud elérni, és így a darab vagy művészkedővé, vagy semmitmondóvá válhat.

A Weöres Sándor egyszavasából kiinduló Tojáséj voltaképpen ezeket a végleteket kerüli el, noha felváltva hajladozik mindkét irányba: a zenével a legszorosabb összefüggésben lévő poétikus hangvétel a mozdulatok természetességének elemi igazságélményét csökkenti, míg az egyszerű mozdulatsorok, gesztusok világos jelbeszéde a művészkedés és az artisztikus értelemben vett alpáriság csapdáját kerüli el nagyrészt sikerrel. Azt gondolom, lesznek, akik nagyon fogják szeretni ezt a szépséges, élettel telt színpadi együttlétet, és lesznek, akik - bár kedvelik a Maladype társulatot - végig fogják szenvedni ezt a másfél órát, főként ha felkészületlenül (elvárásokkal, történetekre éhesen, parkolóhelyekért folyó harcoktól csatakosan) ülnek be rá.

Balázs Zoltán és a társulat tiszteletreméltó kezdeményezőkészsége ellenére - amivel számukra járatlan utakat és megszólalási formákat keresnek újra meg újra - ismét egy olyan darabot hoztak létre, aminél valahogy mégsem érződik a kísérleti jelleg. Nézem, és egy kiérlelt előadást látok, amely kiérleltség ebben az esetben nem minőséget jelez, hanem valamiféle készenlétet, amely minden stiláris nyitottság és befejezetlenség (jelen esetben az improvizatív jelleg) ellenére szembeötlő.

Mintha a Maladype bemutatóról bemutatóra, minden egyes darabbal valaminek a végére érne, és annak ellenére, hogy vannak átörökített elemei és nyilvánvalóan továbbvitt hozadékai is egy-egy munkának, mégis mintha mindig valami egészen másba kezdene bele, aminek néhány hónap múlva szintén a végére jár.

A Tojáséj elsősorban nyolc ember együttléte, tényleges egymásra figyelése - az egymáshoz érés, az egymáshoz közeledés, az egymástól távolodás jelein keresztül. Valóságosan és jelképesen is tojásokkal való játék. Az általam látott előadáson azonban eltört néhány - gondolom, van, hogy egyetlen sem... Ma túl sok volt a székeken való helycsere, számomra messze túlért azon a ponton, amikor még sokszólamú mondandójának lendülete kitartott, mint ahogy az egész előadás is finoman pulzált a szépség izgalma és az unalom között. Ma jobb volt a színpadon lenni, mint a nézőtéren. Ez egy ilyen este volt.

Török Ákos, Ellenfény, 2009