A hétnyolcadnyi Maladype aszimmetrikus játékra hív néhány januári estén át. Persze a „hív” enyhe költői túlzás: Balázs Zoltán és társulata megengedi, hogy nézzem. Nézzük. Ezt az – ez alkalommal a szó szoros értelmében véve – páratlan játékot, hiszen Bakos Éva „hiányzik” a sorból. Az eredeti négy fiú négy lány sorminta a januári előadások során megtörik, és így talán egy pillanatra még közelebbről láthatjuk a nagybetűs Játék belső szerkezetét. Hogy összedől-e a láthatatlan szabályokból, meglepetésekből, improvizációkból, jól használt rutinból, felélesztett csalhatatlan színpadi ösztönből épített kártyavár, ha ideiglenesen kihullik egy kártyalap. A treff dáma példának okáért. Sőt tovább megyek: talán, de csak talán, itt valamivel erősebben érzékelhető, hogy létezik-e egyáltalán bármiféle építmény a színpadon. Van-e humorból, őszinteségből habarcsolt tartószerkezet. Épül-e – erős alapokra – gesztus-pillérekből, mozgás-elemekből valódi konstrukció.

Az előadás címe, Weöres Sándor egysorosa gyönyörű verbális billog az előadáson. A darabról eddig született recenziók szinte mindegyike enged a „kritikalírai kísértésnek”, és legalább néhány sorban poétikus képekben beszél a jelenetek valóban törékeny szépségéről. Mert rendkívül kézenfekvő kváziköltészettel felelni az előadás saját színpadi nyelvére, a szavak nélküli mozdulatok sokat- vagy épp semmitmondó, szokatlanul teátrális varázslatára. Tényleg. Hiszen itt ez hét ragyogóan tehetséges fiatal a színpadon. A mindenség a szemükben fészkel. Ám nem lehet nem észrevennünk, hogy fészket rak szemükben a semmi is. Kényelmes-kényelmetlen, halvány rózsaszín flamingófészket a tekintetükben és a mozdulataikban. S ha egy pillanatra megszökünk a „minden este más” rögzítésének poéziskényszere alól, hihetetlenül kézzelfogható problémákhoz jutunk. Hol vannak az „itt és most” tudatos alkalmazásának határai? Hogyan kezelhető a műhelymunka és az előadás közti disszonancia? Vajon miként érzékeli a játszó, a mozduló, a néző, az alkotó a koreográfia és a színpadi mozgássor közti rendkívül éles különbséget?

A Tojáséj mozgásszínház-kísérlet, táncszerű színház, vagy valami nagyon hasonló, s a meghatározás bizonytalansága itt komoly tünet. Ám mielőtt ezt a műfaji disszonanciát alaposabban analizálnánk, érdemes leszögezni: ebben az előadásban úgy van rengeteg apró, szép megoldás és meglepetés, hogy az alapkoncepció voltaképp „klasszikusan Maladype-karakterű”, így tulajdonképpen a legkevésbé sem hat az újdonság erejével. Nem döbbent meg. Láttunk már ilyet. Sejtjük, hogy működik. Sejtjük, hogyan működik. Balázs Zoltán mindig kiváló érzékkel vázol fel előadás-alaprajzként olyan halvány szabályokat, amelyek között aztán meg- és átélhető a végtelen alkotói/színészi szabadság. Játékmesterként nyitja meg a teret – a játék terét (is) természetesen – a színészei előtt, akik így belakhatják és saját képükre formálhatják ezt a néhány rögzített elemből és rengeteg improvizációs lehetőségből gyúrt világot. Ez alkalommal adott egy térszerkezet, amely (esetenként, nem feltétlenül esténként) átalakítható, és történetesen ez a térrendszer nem más, mint egy hatalmas rózsaszín flamingóhorda. Tollas-csőrös, élénk színű, életnagyságú, ide-oda tologatható madárraj uralja vizuálisan a színpadot, harmincvalahány szárnyas nézi üvegszemével a játszókat és rajzol ki – tetszés szerint – kisebb és nagyobb tereket, körformát, térfeleket, zugokat, fentet-lentet, innent és túlt. Vannak továbbá még tojások. Kicsik és nagyok. Kis műanyagvödrök, hogyha reped a tojáshéj, és csorog a sárga, a fehér, akkor legyen mivel eltüntetni. Körültekintő homokozós kelléktár. No meg vannak kockacukrok is. Cigaretták, öngyújtók. Ruhák (fekete és selyem, színes). Fekete székek, nyolc darab. Ez a kelléktár. Illetve adott a zenei anyag, amelyben Ravel Bolerója a legrögzítettebb elem. Ezzel zárul a darab, közben pedig latin dallamok, klasszikus melódiák, Kispál és a Borz számok követik egymást random sorrendben. Ezek tehát a komponensek. Történet nincs, látszólag színpadi karakterek sem – csak tojások, flamingók köré szerveződő improvizáció-ízű mikrojelenetek vannak, mozgásetűdök, mozgásgyakorlatok. Így történhet meg, hogy az egyik estén lépten-nyomon reped a tojáshéj, csurog a sárga, és enyhén burleszkbe hajlik a játék. Balázs Zoltán ez alkalommal – ahogy a köszöntőben ígéri – instruálja is a csapatot. Zajos „ki mit tud” struktúra alakul, előre- és visszatekerhető a darab, visszanézünk pár jelenetet gyorsítva és lassítva, van itt Balázs Zoltán-paródia, kortárstánc-paródia (remek!), humoros mozgáskomédia esküvőről, nyári táborról, buszutazásról. Épp csak uralt, „mindent bele” ízű színpadi káosz. Buggyantott tojáséj. Hogy aztán egy másik estén egy sokkal finomabb, stilizáltabb, kiszámítottabb előadást is láthassak a hét színésztől – kevesebb tojásfehérjével, több cigarettafüsttel, líraibb és jóval absztraktabb, kevésbé narrálható és instruálható jelenetekkel. Lágytojáséj ízlésesen fűszerezve, porcelánon.

A spontaneitás és ez a sajátos szerkesztett szerkesztetlenség izgalmas nagyon, ám – valljuk be – különös, kettős dolog. A játszók elképesztően intenzív koncentrációja intenzív koncentrációt szül a nézőtéren is. A tojások röppályáját követő lélegzet-visszafojtott figyelmet. A „nem tudhatják ők sem, hogy mi fog történni” hangulat pedig alapvető együttérzést vált ki belőlem, nézőből, mintha egyfajta próbatermi intimitásban és közelségben tárulna fel előttem minden. Az ötlet és kivitelezés két síkja egymásba olvad: próbatermi kötetlenség az előadás-helyzet felelősségével. És íme a rendkívüli disszonancia. Mert hiába a figyelem, a mély érdeklődés, a workshop-intimitás. Ennek ellenére – vagy épp mindezek okán – feléled bennem egyfajta türelmetlen várakozás. Mert jó, jó. Élvezem is, sokszor szép ez az egész, leköt, elringat, megnevettet... de mi a tét? Van-e valódi tétje, célja a produkciónak? Nyilvánvalóan van: de mi az pontosan? Mielőtt megválaszolnám a kérdést (amelyre – szigorúan hangsúlyoznám – részemről legfeljebb néző válasz érkezhet), érdemes egy pillanatra elidőzni a megkoreografáltság problémáján.

Az előadás egyik izgalmas alappillére a csapat improvizációs találékonysága. Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Orosz Ákos, Papp Zoltán, Páll Zsolt, Simkó Katalin és Tompa Ádám szívvel-lélekkel dolgozik a színpadon: szívvel, lélekkel, testtel, megkapóan eredeti és láthatóan begyakorolt megoldásokkal, innovatív vagy épp kevésbé innovatív színészi eszközökkel. Ám csupán jeleneteket tartanak igazán kézben hangulatilag és a koncepciót tekintve egyaránt. Nyilvánvalóan ez (lehetett) a rendező szándéka is, hiszen a változó zenei anyag is ezt a folyamatos játszói figyelmet és éberséget hivatott szinten tartani. De ez a jelenetről jelenetre változó intenzitás és mikroegységekben való gondolkodás ismét ezt a különös, egyszerre nagyon magával ragadó és rengeteg hiányérzetet generáló workshop-atmoszférát teremti újra. Ezt az érzetet a befogadói oldalon csak fokozza, hogy ha az előadásszerkezet nem is – hiszen a csapat szinte szemet szúróan otthonosan és magabiztosan mozog a Balázs Zoltán-féle „itt és mostban”, tudják mi és hogyan hat a színpadról, hogy miben jók, a Leonce és Léna óta tudjuk-tudják ezt, és rutinosan játszanak ezzel a színpadi „überjelennel” –, de a színpadon használt nyelv maga új a csapatnak. Pontosabban csupa feltételes módot szül ez a helyzet: a nyelv, amit használniuk kellene, új. Új lenne, ha használni tudnák. Félreértés ne essék: egy-egy társulati tag kiválóan mozdul, látszik a Tojáséjt megelőző közös, kemény munka. Ám a darab közel másfél órájában koreográfia szinte egyszer sem születik. Ez nem pozitívum vagy negatívum: tény. Ebben az előadásban ugyanis színészek vannak. Színészek, akik történetesen most nem beszélnek, hanem mozognak – ők nem táncosok és ez nyilvánvalóan egy egészen más attitűdöt, mozgáshoz való viszonyt jelent. Egészen pontosan arról van szó, hogy ez a hét szereplő minden mozgássort figurából indít, illetve indítana, ha lenne karaktere. Ám minden felépíthető karaktere csak egy-egy jelenetig tart. A cigarettaszörny, a csókjelenetben kockacukorral összefonódó pár, a flamingólábak alatt kúszó, huncut tojásvadász alakja, a falnak ugró fiúcsapat exhibicionista tagjai egyszerűen eltűnnek, amikor az adott dallam véget ér és jön egy újabb kép, egy újabb, egy másik megoldandó jelenet, részlet, fejezet. Túl nagy a szabadság ahhoz, hogy tényleg egy színpadi alak mozgását reprodukálják, hogy mozdulatokból figurát építsenek: így marad a játékos ismétlés, az utánzás, mozgásskiccek és mozgásötletek laza egymásba fűzése. Koreográfia nem születik, nem születhet, hiszen a koreográfiai gondolkodásmód lényegileg nem színészi karakterből indít, hanem egy-egy mozgásproblémából. Simkó Katalinnak van – illetve hol van, hol nincs nyilván – egy rendkívül szép, már-már koreográfiaszerű jelenete. A játékteret záró fekete fal mentén egyik fiú válláról, kezéből-öléből a másik fiú vállára kúszva, mászva, emelve jut egyre feljebb és tovább. A lába sosem érinti a talajt, mégis halad: a színpad szélén álló fekete emelvény, többméteres posztamens felé, amelyen majd megáll egy pillanatra, mint boldog, révbe ért szobor, majd egyenesen dőlve-kacagva, a társainak a kezébe hullik. Magas szintű bizalomjáték ez, de nem csak ettől szép. Simkó Katalin ezen az egyik januári estén ölelésről ölelésre teszi meg az utat az emelvény felé. Talált tehát egy olyan mozgáselemet, amelyet mintázatszerűen kivitelez a mozgássor folyamán. Előbb átlép, majd megölel, ismét támaszkodik, aztán viszont bújik, újra kapaszkodik, aztán simul és simít. Végrehajtja a kitűzött feladatot, de valódi mozgásanyagot sző mozgáselemekből a mozgás szépségéért. Üdítő látni ezt a már-már táncos érzékenységű jelenetet. Fontos leszögeznem: nem tánc-koreográfiának szeretném látni az előadást, hiszen az ereje épp abban van, hogy színészeké ez a darab, hogy a Maladype produkciója. Ám ez a koreográfia-szerűtlenség mégis egyfajta kulcs lehet, hiszen a próbaterem-hangulat pontosan ebben gyökerezik. Ahogy minden hiányérzetem is. Mi az irány, hol a szerkezet, az átgondolt forma (legyen az színházi forma, vagy mozgásforma)? Színháznak kevés ez valahol. Táncnak meg aztán különösen. Egy alkotói folyamat adott fázisának, munkabemutatónak viszont sok, sűrű, élvezetes, izgalmas. Nyolc nyolcad ritmusban talán picit másként rezonál a darab – kíváncsian-kísérletezőn azt is megvizsgálom majd –, ám az alapszerkezet, azt gondolom, létszámtól független.

A kérdés pedig még mindig adott: mi a valódi célja ennek az előadásnak? Az, hogy belenézhessek egy kvázi műhelymunka-illusztrációként működő intenzív társulati együttlétbe? Mert ez – szebbnél szebb pillanatok mentén – megtörtént. Ám nem történt semmi más. A társulat számára kétségtelenül fontos ez az előadás, hiszem, hogy sokat tanultak, tanulnak belőle. Jó (volt) látni. De hiányzik az elmélyült kutatás, a szerkezet, az irány, a döntés valami mellett/ellen. Mert ez, így: legfeljebb tükörtojásmély.

Juhász Dóra, Criticai Lapok, 2009