Nagy Nikoletta Anna: Test-beszéd

Balázs Zoltán neve számomra önmagában szavatolja egy produkció minőségét. Társulatának, a Maladype-nek mozgás-improvizációi immár három éve futnak Tojáséj név alatt, melyet nemrég pótolva másfél óra önfeledt játékot kaptam a Thália falai között.

Kötelező kör elmesélni, hogy a Tojáséj egy dialógusok nélküli, improvizációkra épülő mozgásművészeti alkotás, melyet Weöres Sándor egyszavas verse inspirált. A társulat tagjai, a nézőket is bevonva játszanak olyan jelenetekben, szituációkban, amelyeknek csak a vázát kapják meg a rendezőtől, de szabadon dolgozhatnak a vezérfonal mentén. A játék kap igazi hangsúlyt. Sokszor referálunk úgy a színészetre, mint játékra, de én soha nem éreztem még ennyire élőnek és valóságosnak ezt a kifejezést, mint most, a Maladype előadását nézve.

Amikor színészi játékról beszélünk, ritkán gondolunk bele, mennyire az valójában, s mennyiben utánzás, tanulás, munka vagy gyötrelem inkább. Ritkán tapasztalhatjuk meg a játék nyilvánvaló örömét. Balázs Zoltán társulata azonban pontosan azt mutatja meg, amit olyan ritkán láthatunk.

Érdekes kérdés ugyanakkor, hogy egy ilyen alternatív próbálkozás, mint a Tojáséj, amelynek a pillanat megragadása, a rögtönzés a lényege, nem fárad-e el, meg tudja-e őrizni frissességét három évvel a bemutató után is. Erre a kérdésre egyértelmű választ tudok adni, miszerint nem, egyáltalán nem fáradt meg a produkció, és igen, teljesen friss tudott maradni. Ehhez természetesen szükség van arra, hogy a játékosok elfogadják, hogy némi segédlettel gyakorlatilag szabadesésben töltik a színpadi időt, miközben hihetetlen figyelemmel és fegyelemmel vannak jelen. Ritkán szembesülünk ennyire transzparens módon azzal, hogy mennyire egymásra vannak utalva a szereplők, hiszen a szabadság valóban csak addig ér, amíg a másik lény szabadságát nem veszélyezteti. Ez a figyelem, az egymás iránti felelősség jelenik meg a Tojáséjben, miközben viszonyokat és hangulatokat mesélnek el a testükkel, az arcukkal.

A körjáték izgalma, változatossága és színei a résztvevők pillanatnyi lelkiállapotára épülnek, ez adja a spontaneitást, a törékenységet, azt a lüktetést, ami a bizonyosság és bizonytalanság között vibrál. A játékot dallamok és ritmusok indukálják, a fejünkbe, a lábunkba kúsznak, hogy az előadásról előadásra variált sorrendben bejátszott dalok hatására együtt éljük át a színészekkel játékuk minden életre kelő pillanatát. Tojások járnak kézről kézre, szájról szájra, néha elszigetelnek, máskor összekapcsolnak, törékenyek, mint a kapcsolatok, mint a különbség játék és játszma közt. Furcsa köteléket képeznek ember és ember között, miközben el is távolítják őket egymástól. A tojás plasztikus szimbóluma természetesen végigkíséri az egész estét, hol erotikát, hol humort vagy épp önfeledtséget sugározva. A felszabadultság viszont csak látszat, mögötte pattanásig feszül a koncentráció, hisz minden izmukkal, csontjukkal és leheletükkel játszanak.

A Tojáséj hatalmas erénye a sebezhetőség, a kitárulkozás, a hibák vállalása, az improvizáció személyessége, mégis érzek ebben egy apró csapdát. Egyfajta verseny jön létre a játszók között, hogy ki meri jobban, őszintébben, durvábban bevállalni a “szabadesést”, ki mer úgy kinyílni, hogy maradandó emléket adjon a nézőnek is. A versenyeknek pedig győztese és vesztesei vannak, s így halványul el a kitűnő humorérzékkel megáldott Orosz Ákos, a rettentő karakteres, test-tudatosságban erős Faragó Zénó vagy épp a finom, szexi dívaként is ragyogó, de természetességével is elbűvölő Tankó Erika, Fátyol Kamilla mellett. Katartikus jelenet “jut neki”, amikor emberlétrán mászik, emberhídon küzd két part között, de arcán a bizonyosság megnyugtató fénye: ahová lép, ott vigyázó kezek, vállak és hasak tartják ég és föld között. Az arckifejezése maga a bizalom, megborzongok a valóságosságtól. Fátyol elbűvölő, a hideg kiráz a tekintetétől, melyben szédült őrület vegyül éles figyelemmel. Drámaiság feszül ebben az apró testben, robbanni kész erő és elképesztő koncentráció. A küzdelem végén zuhan és zuhan, úgy veti alá magát, mint az artista, aki alatt nem feszül védőháló, de tudja, hogy nincs oka félni. A borzongás közben végigszalad a gerincem mentén, úgy érint meg, hogy megmarkolja az idegszálakat, aztán egy ártatlanul bájos mosolyba szelídíti a mozdulatot.

Nincs értelme a jelenetekről mesélnem, hisz azok mindig változnak, az iszonyú bagatell díszlet kellékflamingói és székei sem adnak különösebb karaktert a darabnak, a játékosok úgyis mindent felhasználnak, ami kezükbe, lábukba akad, vödörtől falhasadékon át erősítőládáig, de semmi sem feledteti, hogy igazi eszközük saját testük és lelkük. Van tűz, harc, szex, erotika, sanzonba álmodott szerelmi vágyak, játék a tűzzel és füsttel, de megszólal a zene az emberi testen is, miközben mindig minden mozgásban van.

Nehéz írni arról, amikor belekerülök egy játékba, amit pillanatnyi impressziók, improvizációk irányítanak. Résztvevő leszek, átélem azt az intim atmoszférát, amit a kulcslyukon át leselkedés élményéhez tudok csak hasonlítani, s néhol már zavarba ejt, mégis elégedetten, sőt boldogan sétálok ki a nézőtérről. A Tojáséj egy bátor kísérlet, melynek alkotói felvállalják, hogy úgy szórakoztassanak, hogy közben maguk is szórakoznak, de kis is adnak magukból mindent, ami fizikailag és koncentrációban lehetséges.

Nagy Nikoletta Anna, Kultblog.hu, 2011