Négy férfi és négy nő (Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Simkó Katalin, Lendváczky Zoltán, Orosz Ákos, Páll Zsolt és Tompa Ádám): estélyiben, mai divat szerint (noha cipő nélkül). Mégis, mintha mindez nem most volna, vagy legalábbis nem itt; hanem valahol az időtlenben, a fizika törvényei szerint létező tereken kívül. Mintha tudat alatt; mintha az ösztönök talaján. Ott, ahonnan a színház indul, amikor tényleg elindul. Mintha ennek a nyolc embernek ez a másfél órája lenne csak, hogy megélje az életet.

„Valaha, valaha / gyermekek voltunk”, írja Weöres Sándor, az előadás címadója (mert egy vers a cím, egysoros: Tojáséj) egy másik, a színlapon nem véletlenül szereplő versében. Ez a valaha az előadás ideje: látszik már a csupasz lábakon, de látszik a hamar megkezdődő, sajátos székfoglaló játékon is. Belső szabályok szerint zajlik a játék, végig feszültséggel telve – valamiféle szexualitással: nem feltétlenül erotikával, inkább egyfajta kíváncsi ismerkedéssel, körbeszaglászással, félszeg érdeklődéssel.

Hamar előkerülnek a tojások – persze, utalás a címre is, de értelmezni oly sokféleképp lehet, ahányféleképp felhasználni is. Az eredet kérdése, a termékenység szimbóluma, a könnyűség, törékenység, pillanatnyiság megtestesítője (rokon vonások ezek a díszlettervező Katus György szép flamingóéival), amely tétet visz a játékba is: felelősséget ad a játszók kezébe. Persze nem nagyot: épp akkorát, amivel ki lehet tanulni a felnőttséget. Aki leejt egyet, „egy körből kimarad”, elsomfordál a vödörért meg a lapátért, és míg a többiek folytatják frivol táncukat, ő csak takarít. Az egyik előadásban már felkeltette annyira egy partnere érdeklődését, hogy az segítsen neki a felmosásban (milyen kis jelzése ez a bimbózó szeretetnek!) – a másikban még nem.

Mert ez az előadás is, mint a rendező Balázs Zoltán munkásságában oly sokszor, estéről estére változik. Csak néhány alapszabály kötött (olyanok, mint hogy ha egy lány feláll egy szék tetejére, biztosítani kell lába alá a többi széket), a többi magától jön, még az egymást követő zeneszámok sorrendje is Sáry Bánk aktuális kedvét tükrözi. A dramaturgiára azért igyekezett ügyelni a rendező: az utolsó zene mindig a – mi más – Bolero, s adott az is, hogy nagyjából mennyi idő teljék el egy jelmezben. Ennek ellenére az előadások színvonala nincs biztosítva: egyes napok gyökeresen eltérhetnek egymástól. Ha minden rosszul jön ki – unalmas például a zene –, veszve lehet minden. Az egyik általam látott előadásról betegség miatt távol volt az egyik nő (Bakos Éva): hiánya természetesen megbontotta az egyensúlyt, megszüntette a színészek életkorának szimmetriáját is – hiányát küldte maga helyett a színpadra. Most nem csak a rendező és a színészek ügye a színházi kísérletezés: a néző, ha mindegy is neki, hol tart rendezői jellemfejlődésében Balázs Zoltán, akkor is saját bőrén érzi a kísérlet esetlegességét. Mert ha egy este nem jönnek ki jól a mozdulatok, s ez felőrli a színészek hangsúlyos színpadi jelenlétét (ami itt maga az előadás főszereplője, tárgya és cselekménye), akkor sincs szövegkönyv, ami elvinné a hátán az egészet. De ha jól állnak együtt a csillagok, nagyon szép dolgok születhetnek.

Például ahogy a játszók kitanulják egymást, különféle aktusokkal párt választanak maguknak (hosszabb vagy rövidebb távra): szájból szájba csókolják a tojást vagy fújják az előadásban a tojással egyenrangú cigaretta füstjét, avagy segítik a másikat az átöltözésben. (Mintha volna, aki már evett a bűnbe ejtő almából, s volna, aki nem: van, aki felfedve testét csak leveti a ruhát, s idővel felveszi az újat, de van, aki szemérmesen takargatja magát.) A kollektív élmények mellett (mikor, mint a majmok, mindenki utánozni kezdi azt, aki a falnak vetette magát, vagy mikor valaki felmászik a magasba, s a közösség mámorító erejében megmártózva beleveti magát a többiek karjába) megjelennek a páros létezések is: egy-egy vad tánc, egy-egy mintha-szeretkezés, vagy akár egészen abszurd játékok, mint egymás fájdalomküszöbének tesztelése a cigarettával. Persze megjelennek a „hímek” párharcai is, de cseppet sem szakítva az eddigi könnyedséggel és erős esztétikummal – ráadásul hamar feloldva az egészet valami bugyuta, önfeledt játékkal. S a legjobb, hogy mindez korántsem csak leírva működik: a színészek úgy élik meg a mozdulatszínház minden elemét, hogy az mindvégig elemi erővel árad a nézőtér felé is.

Penge élén táncol a Maladype a Tojáséjjel – igen, valóban tojáshéjon lépkednek. Sem hallgatólagos, sem kimondott szabálya nincs annak, hogy megengedhető, elfogadható-e, ha két előadás közt ilyen nagy különbség lehet; de a puding próbája, az evés természetesen elvitathatatlan a közönségtől. Aki – mint én – látott egy olyan előadást, amelyben valódi dolgok születtek a színpadon – maga a nagybetűs játék, például –, nyilván megengedő lesz. A többiek – nos, ők beszéljék meg Balázs Zoltánnal.

Kovács Bálint, AmaroDrom, 2009