Daniela Magiaru: Közönségnapló

Balázs Zoltán a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban olyan szigorúan és pontosan felépített előadást rendezett (Odüsszeusz hazatérése), amelyben színház és operazene egyszerre van jelen. A rendező névjegye lenyűgöző: Robert Wilsontól tanult, részt vett Josef Nadj és Anatolij Vasziljev műhelyein. Rendezett már színházat, bábszínházat, operát, játszott színpadon, filmben. 2003 óta a budapesti Maladype független színház vezetője. Négy előadásukat láttam, ha ezek alapján kellene a társulatot jellemeznem, a következő dolgok jutnának eszembe: nyitottság, természetesség, kedv a játékra és játékosságra, könnyed mozgás, gyors reakció, éles megfigyelés és színészi pontosság. A rendező előadásait többnyire a színész szabadságára és a közönség bevonására építi (a néző gyakran aktív résztvevője előadásainak). Olyan utazás ez, amelyben nézőként kiváltságos helyzetben érzed magad.

EGG(S)HELL/Tojáséj: Mi volt előbb? A tojás vagy a játék? (r. Balázs Zoltán)

Angolul az előadás címe szójáték, amely a tojás héjára és annak poklára egyszerre utal. A Tojáséj az improvizációs színház szabályaira épülő, szöveg nélküli előadás. Az általam látott előadást az tette különlegessé, hogy élőben játszott benne egy dzsesszegyüttes. Már az előadás elején feltűnt egy ironikus húzás: a színészek jelmezben, de mezítláb, a színésznők estélyiben és magassarkúban, de mindannyian a csirke- vagy strucctojás árnyékában lépnek színpadra. Az előadás képi világát kecskes flamingósereg tarkítja. A hangulatot hol fehéres, hol pirosas fény egészíti ki. Kezdetét veszi a verseny; a földön a lépések és a levegőbe rajzolt egyre magasabb ívek is a tojás köré szerveződnek. A színészek öröme nyilvánvaló, akkor is, amikor fogócskáznak, teniszeznek, biliárdoznak, és akkor is, amikor elcsábítják egymást. Amikor a tojás eltörik, a tettes bohóccá válik, és zsonglőrözni kezd – a többiekkel tükrözve párosan vagy hármasban –, máskor a vétkest lelövik, ilyenkor a „holttestet” újra kell éleszteni (ritmikus dobszóval vagy levegőt fújnak belé).

Mindegyik jelenetnek megvan a maga hangulata, amelyet a zene idéz elő, illetve az adott pillanatokban létrejövő kapcsolat a színészek között. Például az egyik jelenetben a színészek az inggallérokat felemelik, a hajakat lesimítják, égő cigarettát biggyesztenek a szájuk sarkába, és füstjük sejtelmesen száll, átalakítva a színpadot. A nők teste hangszerré alakul, megkétszereződik a zenekar. Remek jelenet, amely a talpnyalás és az önimádat versengésének gondolatára épül. Két nő vitatja felsőbbrendűségét, és ebben a játékban semmitől nem riadnak vissza: lélegzetelállító szaltók, ugrás a semmibe, szelíd mozdulatok, csókok, kétségbeesés. Mindez összeolvadni látszik az előadás végén megjelenő vöröses fényben, amely mintha egy fotóstúdióba repítene, ahol a pillanatképeket nehéz megragadni, statikus formába pakolni.

Daniela Magiaru, Orizont, 2010

Fordította: Adorjáni Panna