Hallatlan merészség volt Szabó K. Istvántól, hogy egy 100 négyzetméteres lakásba vitte az egykor több négyzetkilométer területű Tróját, pontosabban annak romjait, melyeket annak idején az amatőr régész zseni Heinrich Schliemann tárt fel, bár eredményeit a hivatásosok azóta is támadják. Nem tudjuk pontosan, hol volt az a Trója, melyet a görög hadak ostromoltak, s nem tudjuk, hány évig tartott az ostrom, miként azt sem, mi volt a tényleges ok, ami miatt a görögök Trója ellen indultak.

Az igazat sosem fogjuk megtudni, de nincs is szükségünk az igazságra, hiszen azt helyettesíti a költészet magasabb igazsága. Az ásatások eredményei alapján tudjuk, hogy valóban volt ostrom, a kutatók bőven találtak csontokat, koponyákat, melyek alapján rekonstruálhatók lennének az egykori harcosok. A tróját ostromlók és védők élete a halál után kezdődik.

A Maladype Színház szűk terében négy életben maradt nő vár ránk, akik mindegyike a maga módján átkozza, siratja, bánja az életet, melynek a város bukása véget vetett.

Euripidész drámáját Sartre átigazításában látjuk keményen megvágva, lerövidítve, a leglényegibb mondatokra bontva. A rendező láthatóan nem azt akarta, hogy a nézők csengő-bongó mondatokat halljanak, nem a vokális nyelvben, hanem a testbeszédben bízott. A gyász, a veszteség, a szemrehányás. a bűntudat, a kínlódás, a kérdőre vonás beszédaktusai nőkhöz kötődnek: mindegyikük boldogtalanságának oka ugyanaz, a város bukása, de mindegyikük másképpen boldogtalan.

Az előadásban a közös sors a szemünk előtt egyéniesül négy színésznő csodálatos alakításában. Szavaik, gesztusaik, testük mozdulatai együttesen hozzák létre a szemantikai közeget, mely a kis színházi tér korlátait elfelejtve elrepít a nézőt a lerombolt, felégetett trójai falak és paloták után maradt rommezőre, ahol a négy szereplő mint négy kariatida áll s idézi fel az ostrom iszonyatát, kéri számon az istenektől a sorsot, mely halált, fájdalmat, gyászt hozott rájuk.

Nőket hallunk és látunk a darabban, de a nők a férfiakat siratják, férfiak áldozatai vagy csalétkei. Csodálatos jelenete az előadásnak, amikor a szép Heléna meggyőzi az ostoba Meneláoszt, hogy tulajdonképpen sosem hagyta el, az ostrom alatt is végig rá gondolt, Páris valójában sosem tetszett neki. Ellenpont Hekabé, aki nem bír a gondolattal megbékélni, hogy az egész történet el sem kezdődhetett volna, ha nem szüli meg Párist, aki kéjvágytól vezetett szerencsétlen döntésével kiváltotta a hiú istennők haragját, elindítva a görögök Trója elleni bosszúhadjáratát. Hektór özvegye, Andromache gyermekét kell feláldozza, hogy ne a görögök öljék meg. Kasszandra, Hektór húga tudja, hogy Agamemnon, a győztes korán örül a diadalnak; mire hazaér, felesége és annak szeretője megöli.

Négy tragikus női sors,  egyik megrendítőbb, mint a másik.

Mind ugyanazt üzenik: "nincsen remény". Az időtlen, végtelenné tágított térben az üzenet dermesztőbb: nem volt, nincs, és nem is lesz remény.

Nem érhetne célba ez az üzenet, ha a négy trójai nőt nem Varga Mária (Hekabé), Huszárik Kata (Andromache), Szilágyi Ágota és Tankó Erika játssza. Külön megemlítendő Bödők Zsigmond, aki Agamemnon öntelt hirnökét, Thalthybioszt és az ostoba Menelaoszt is alakítja. Az öt színész, a nagyszerű szcenika, a résmentes rendezői koncepció leverő, de mélyen elgondolkoztató előadást eredményezett.

Csepeli György, Criticai Lapok, 2019