Emberáldozat, pusztítás, hiábavaló halál. Már megtörtént, nincs mit tenni. Ki tudja, mi következik még? Számít-e a jövő, ha minden darabokban? Van-e olyan bűn, amit már az istenek sem tűrhetnek? Rengeteg kérdés zúdul nyakába azoknak a nőknek, akik a leigázott város romjain térdelve várják sorsukat. Euripidész Trójai nők című drámáját Szabó K. István állította színpadra a Maladype-ben.

Az immár kietlen földön uralkodó csendbe lép a néző az előadás kezdetén. Egy olyan térbe, ami száraz és terméketlen, akár a sivatag, de tele van megsárgult könyvlapok történeteivel Trójáról, Karthágóról, Hirosimáról. Mintha minden múltidőben volna, vagy épp ellenkezőleg: meghaladva jelenünket egy olyan elképzelt jövőbe kerülünk, ahol múltunk már a történelem része. A térben egy keretszerű faépítmény, benne homok, egy régi zubbonyra emlékeztető kabát. Ajtó mögött, műanyag mögé rejtve homályos női alak ül. Kísérteties zene fogad minket. Szakralitás. Temetés utáni tor ízei. Tengerillat és a távolban, mintha tűz ropogna valahol.

Mégis, ezek után sem kerülünk gyászhangulatba. Tudjuk, hogy valami történni fog, még akkor is, ha egy bizonyos súlyú tragédia után már minden mindegy. Athéné és Poszeidón játszmája keretet ad az előadásnak. Minden idézőjelbe került, mégsem vehetjük könnyen az emberek szenvedéseit, habár az istenek szemszögéből csak bábjáték az egész. Tragédiák sora történik vagy idéződik fel, a karakterek embersége és közelsége azonban megakadályozza azt, hogy fekete máz telepedjen az előadásra. A tér kicsinysége és a színészek elképesztő hitelessége miatt minden emberi távolságba kerül érzelmileg is. Ennek talán legékesebb bizonyítéka, hogy a szöveg, mely viszonylag archaikus, de mindenesetre nem a legteljesebben mai, egyszerűen megfeledkezteti magáról a nézőt, minimum saját szavainknak halljuk őket, de talán néhol mintha gondolatainkat tenné hallhatóvá. Nagyon kevésszer érzem színházban azt, hogy a szöveg ennyire megszűnik gátnak lenni, kevésszer érzem, hogy nem csupán érzelmeink, gondolataink árnyéklenyomatai. Legtöbbször magán hordozza az irodalmiság, vagy a színháziság tetten érhető jeleit. Az előadás nagy erényének vélem, hogy a görög mitológia témájában mozgó, Illyés Gyula múlt századi magyar nyelvére fordított, egyébként ókori szerző drámája az idegenség semmi nyomát nem mutatja. Ennek persze nagyban oka a kivételes színészi játék is.

Bödők Zsigmond (minthogy a háborúban a férfiakon a teher, utána azonban az asszonyokon) egymagában alakít minden férfit, ami némileg stilizálja a karaktereket, ám az előadás koncepciójába ez teljesen beleillő. Szilágyi Ágota naivának álcázott manipulátorként lép színpadra Heléné szerepében, oly meggyőzően, hogy bizonyos ponton még mi is elhisszük szavait, elgondolkodunk egyébként logikusan felépített, ám nyilvánvalóan átlátszó érvelésén. Kasszandra, a jövőbe látó királylány az őrültség és a legnagyobb tudás közti szakadékban rekedve él, tragédiája a meg nem értettsége, mely fájdalmasan rajzolódik ki a darabban. Az őt alakító Tankó Erika jelmeze fehér ruha, zakó, kezén férficipő. Mert bolond, vagy mert teljes. A szűz papnő szexualitáson felül, nemi határain túllépve jelképezhet hidat isten és ember közt.

Andromache erős karaktere a férjét gyászoló asszony, majd a gyermekét elvesztő anya megindító őszinteséggel jelenik meg Huszárik Kata által. Külön tetszik, hogy a karakter itt is kettős: pusztán érzelem, vagy némi hideg előreszámítás, hatalomsiratás is? Hekabe talán a legmeghatározóbb, nem csoda, ő az egyetlen, aki végig jelen van, mindent lát és hall. Az özvegy királynét alakító Varga Mária olyan légkört teremt, ami szintén kivételes élményt jelenthet a befogadó számára. Fájdalom és büszkeség, rezignált realitástudat jellemzi, s úgy vezeti körbe a nézőt a letarolt városon, hogy egyszerűen csak a szemébe néz. Briliáns alakítások ezek, igazi katarzist nyújtó színészi jelenlétnek lehetünk tanúi.

Szabó K. István megfelelő koncepciója nélkül azonban nyilvánvalóan nem jönne létre ez a sok összetevős légkör. Az egyszerű játéktér az előadás végére egyértelműen Hekabe sírját, a hajót jelképezi, melyre rálépve elcsúszik, s a tengerbe zuhan. Több hasonló szimbólum fedezhető fel a darabban. Ilyen a homok, amely igen erőteljesen van jelen, kontrasztba állítva a porban játszó halandót a halhatatlan istenek önkényes szórakozásával. A gyermek trónörökös rongyként való megjelenítése nem csak leleményes ötlet, de többlettartalommal is bírhat, tekintve, hogy halott testének mosdatása így a bűnök feldolgozását, akár elismerését jelentheti. A bőrönd koporsó mivolta az idegen földre való utazás baljósságát vetíti elő.

A nézőt a háború hozzánk időben közelebbi formáját felidéző mozzanatok segítik a befogadásban, érzelmi azonosulásban. Emlékeztetnek arra, hogy a háború, ahogyan Polüxena halála is, csak felesleges emberáldozat. Személyesen azt gondolom, igen fontos kiemelni, hogy az előadásnak van miértje, ami bizonyos szempontból már-már kuriózum, ha erre a miértre mint valós, lefordítható társadalmi, vagy emberi célra gondolunk. A háború ugyanis örök fenyegetettség, kultúránk még mindig az előző világégés pusztításait nyögi. A borzalmakat egy még viszonylag kiaknázatlan oldalról bemutatni úgy, hogy a háború romantikáját, az olykor giccsbe hajló katonatörténeteket megkerülve hangot ad a hátramaradottaknak, hangsúlyos érdem. A kegyetlenség táptalajául szolgáló tömegszerűsítés, dehumanizálás ellentéte ugyanis a nevek, arcok, történetek megjelenítése.

Molnár Flóra, f21.hu, 2019