MODERN ÉS MAI E SZAVAK LEGJOBB ÉRTELMÉBEN az, ahogy a Maladype Színház Mikszáth Kálmán téri lakásszínházában A trójai nők, Euripidész drámája Sartre és Illyés Gyula átdolgozásában, Szabó K. István rendező átiratában és ez utóbbi rendezésében egy óra tíz percnyi idő alatt megjeleníti előttünk a téma mitológiai, történelmi, filozófiai és magánéleti erkölcsi vonatkozásait. Négy remek színésznő alakítása és egyetlen férfi játéka több szerepben, mindegyikben meggyőzően, a minimálisnál is minimálisabb díszlettel és kellékkel pergőn és frappánsan szembesített fájdalmas sorsokkal, egy nép pusztulásával, és mutatott fel magatartásváltozatokat arra, ki hogyan viseli a maga és mások veszteségeit. Értelmezte a történelmet - a megtörtént politikai és katonai eseményeket s a mögöttük lévő magánszempontokat, értelmezte az istenek viselkedését, s többször is, több irányból is, több szempontból is szembesített azzal: kinek mikor volt, vagy mikor lehetett volna választási lehetősége. A szöveg szép, tömör, nagyon kell figyelni minden szóra, de mindegyik szereplőnek kiváló a beszédtechnikája. Harag, gúny, fájdalom, bosszúszomj és káröröm, képmutató könyörgés – viták, vádak, magyarázatok és magyarázkodás az érzelmi skála teljességével élve.

A Hekabét – a férjét, birodalmát, több gyermekét és népét elvesztett és még egy lányát és unokáját ekkor elveszítő özvegy királynőt alakító Varga Mária megrendítően szép mély orgánumával és arcjátékával a legemlékezetesebb volt számomra, s ő éppen az élet mindenáron való megőrzését képviselte, így érzékeltette sorsa tragikumát. A menyének, Hektór özvegyének, akinek semmije sem maradt, s aki végül csecsemőjét is elveszíti, Huszárik Kata tárja elénk a szemléletét, ő a semmit érzi valónak és jobbnak ez elpusztított világban való életnél; szerepe-alakítása az ellenpontja Varga Mária Hekabéjának, válasszon a néző, kit ért meg inkább. Kasszandrát, Hekabé lányát Tankó Erika alakítja pompásan: aki hiába lát a jövőbe, mert nem hisznek neki, s aki kárörvendő és bosszúszomjas lélekkel mondja igazságait. A szépséges Helénát, Hekabé szerint valójában minden baj okozóját Szilágyi Ágota jeleníti meg, s nem szépségével, hanem körmönfont érvelésével nyűgözi le megcsalt férjét, a Bődők Zsigmond megformálta Menelaoszt, s másképp, de minket is elfogadhatatlan érvelésével, nézőket. Frappáns rendezői ötlet pár percre még a görög drámák kórusát is megteremti a nézők bevonásával, spontán bekapcsolódásával - mi magunk is csak utólag jöttünk rá, minek lettünk így a részesei: jómagam az Iliászból olvastam fel jó pár sornyi hexametert - csak otthon azonosítottam, hogy történetesen a nyolcadik énekéből, s mert egyszerre olvastunk, valószínűleg más-más részletet, egybeolvadó hangunk sejtelmes, majdhogynem félelmes hatású volt. A történelem moraja, mikor a „szennyes háború”, melyben a vérben és mocsokban hempergő” „művelt nyugatiak”, a görögök győztek (ahogy a darabban elhangzott), s mindent elpusztítottak. Azt is sugallja az előadás: a történelmet, az eseményeket magunknak kell értelmezni. Minden vonatkozását felfejteni. Hogy ki erkölcsös, mi miért történik, nem egyszerű látszatok alapján kell megítélni.

A Maladype Színház ismét komoly, fajsúlyos élményben részesített. Ez volt az ötödik mű, amit munkáikból láttam. Kettő volt nagyszínpadi – egy az Ódry Színpadon ment, a Remek nap a futkosásban, egy pedig az Átrium Film-Színházban, a Dada Cabaret -, elgondolkodtató, komoly munka volt mindkettő, de igazán mélyen az itteni, a lakásszínpadi előadásaik hatottak rám. A szovjet világot megidéző memoár-mondás, Kravcsenko A szabadságot választottam című emlékiratából, utána Shakespeare III. Richárdja, no és a mostani, A trójai nők. Történelmi, társadalmi, erkölcsi mélységek mindháromban. Csak ajánlani tudom ezt az előadást is, és magát a Maladypét.

Wintermantel István, 2019