Euripidész Trójai nők című drámáját Szabó K. István vitte színpadra a Maladype Színházban, erőssége a színésznők játékán túl az oldott időkezelés – Sűrű monológok, szűk tér

A trójai háború előzményei és következményei sűrű monológokban, szűk térben, ugyanakkor kitágított időben fogalmazódnak meg a Trójai nők című kamaradrámában, amelyet a Maladype Színházban mutattak be a napokban. Szabó K. István Euripidész drámáját állította színpadra, mégpedig egészen különös módon úgy, hogy egyetlen installáció körül beszélteti hősnőit. A napokban is műsoron szereplő tragédia adaptációjához Sartre és Illyés Gyula átdolgozásait is alapul vette, s így jöhetett létre a trójai háború komplex interpretálása.

A különböző karaktereket megtestesítő nők szemszögéből elmesélt történetet a pattanásig feszült monológok jellemzik, amelyeket nem érzünk sablonosnak vagy archaikusnak, a rendező igyekezett a legtöbbet kihozni a szövegekből. Dicséretes az is, hogy egy olyan előadás született, amelyben az érvelések nem hullanak szét, mindvégig feszesek maradnak. Egyedül az nehezíti az értelmezést, hogy nagyon kell koncentrálnunk az elhangzottakra, mert minden mondatnak óriási súlya van. Szintén Szabó K. István alkotta meg a lecsupaszított, szűk játékteret, melyben hősnőink mozognak, és sorsuk eldől. A szinte karnyújtásnyira lévő, fehérre mázolt, fából készült és leginkább küzdőtérre emlékeztető helyszín az elvesztett trójai háború utáni pillanatokat mutatja. A keserűség és a reménytelenség, az utolsó segélykiáltások villannak fel előttünk.

Az első jelenetek a megtört, eltiport, talpig feketét öltött trójai királynőt, Hekabét mutatják, aki hol mindent túlélő hősnőként, emelt fővel szónokol, hol tetszhalottként fekszik a porban, s akit Varga Mária nagy átéléssel alakít. Minden mondata éget. Megállás nélkül ütközteti az elvesztett háború érzelmi és értelmi szintjeit. Szerinte „Tróját nem győzte le senki, csak elgáncsolták.”

Amikor lánya, a meggyalázott Kasszandra – akit Tankó Erika alakít – lép be a sivár mikrotérbe, anyja vigasztalja ugyan, de a hercegnő tudja jól, kegyetlen sors vár rá. Kettejük dialógusaiban azok a részek igazán megindítók és hangsúlyosak, amelyekben egyéni tragédiájukat fogalmazzák meg. A szép hercegnő nem győzi elégszer ismételni, hogy mindent előre meglátott, a faló felgyújtását szorgalmazta, mégsem hitt neki senki. Eszmecseréjüket Talthübiosz, a követ szakítja félbe. Bödők Zsigmond, a darab egyetlen férfi szereplője hozza a híreket, hogy kire milyen sors vár: van, akire a számkivetettség, és van, akire a halál. A tér és az idő megszűnik abban a pillanatban, amikor Andromakhé, Hektór trójai herceg felesége, a hitves belép a különös térbe. Ő a dráma legtragikusabb nőalakja, legnagyobb vesztese, hiszen karjában gyermekével elsősorban nem a saját, hanem a csecsemő életéért könyörög. Huszárik Kata törékeny alkata és hangja telitalálat erre a szerepre. Meggyötört, reményvesztett anyaként és feleségként hol őrjöngő, hol elcsukló hangon mondja monológját, míg össze nem esik.
A dramaturgiát dicséri, hogy csak az előadás utolsó öt-tíz ­percében lép színre Heléna, Meneláosz spártai király felesége, aki miatt kitört a trójai háború, s akit Szilágyi Ágota formál meg csillogó ruhában.

Hekabé mélyen megveti, erkölcsileg és emberileg is elítéli a ledér nőt, míg Heléna térden csúszva könyörög férjének, akit szintén Bödők Zsigmond alakít, hogy bocsásson meg és fogadja vissza.
A darab erőssége a színésznők játékán túl az, hogy miközben a háború egyéni és társadalmi szintű konfliktusait ütközteti egymásnak, az időrétegek feloldódnak.

Petrovics Gabriella, Magyar Hírlap, 2019