Ahogyan a trójai birodalom és kultúrája anno pusztulásra ítéltetett, ugyanúgy eltűnőben van napjainkban a több évezredes humán műveltség.

A független társulatok hangulata mostanság nagyon hasonlít a legyőzött trójaiakéhoz. Ez a felismerés spontánul kínálja fel magát, szóval, nem gondolom, hogy Szabó K. István rendező fejében ez a párhuzam motoszkált volna, amikor elhatározta (Elvállalta? Javasolta?), hogy Euripidész Jean-Paul Sartre által átigazított, Illyés Gyulától lefordított és (magyar) színpadra alkalmazott szövegéből készít előadást a Maladypének úgy, hogy még a maga szövegeit is beleírja. De hát akkor miért éppen A trójai nők?

Jól tudom, hogy a darabválasztásnak számtalan (nagyközönség elé nem kerülő) szubjektív és praktikus oka lehet, de én szinte mániákusan nem tudok eltekinteni attól az igazságtól, hogy a szöveg- és darabválasztás már maga is üzenet. Lehet, hogy nem mindig tudatos, de minden bizonnyal eleve árulkodó. Pláne olyan esetben, amikor a színpadi szöveg tekintélyes része filozofáló-pszichologizáló (igen sokszor belső) monológ. Ilyenkor csak kell/lehet valamely párhozamot feltételeznünk a színre vitt alakok és az alkotók lelkiállapota között!

Már azért is, mert ha nem lenne ilyen megfelelés, az első bekezdés végén megfogalmazott (költőinek szánt) kérdésre semmilyen választ nem tudnék – magamnak – kitalálni. Azért kiemelten magamnak, mert fontosnak tartom ezúttal is hangsúlyozni, hogy kortársszínház-fogyasztóként külön bejelentés nélkül is magamnál tartom a jogot, hogy értelmem és érzelmem működtetésével úgy dekódoljak, ahogy tudásom engedi, hangulatom készteti, kedvem tartja. És a tudásnál rögtön meg is kell állnunk (ha tetszik, akár neki is tehetünk panaszt).

A trójai nők szereplői a görög mitológia ismert alakjai, de őket igen jól ma már leginkább csak a klasszika-filológusok ismerik. Ahhoz, hogy ennek az igényes, rétegzett jelentésű, kognitív és affektív tartalmakkal mélyen szántott szövegnek a jelentésárnyalatait, apró finomságait is észlelni és értelmezni tudjuk, úgy kéne ismernünk pl. Hekabe sorsát és jellemvonásait, mint a sajátunkét. Ugyanez igaz Andromachéra és Kasszandrára is. A szép Helénával kapcsolatban annyiban más a helyzet, hogy az ő sorsa és jelleme (legalábbis ebben a darabban) kevésbé bonyolult képlet – hálás derűvel is fogadja a közönség a rejtegetni alig tudott mellébeszélését, hogy tudniillik ő nem okozója, hanem szintén áldozata a sok vért és áldozatot követelő tragédiának, mely végül Trója pusztulását okozta. Ugyanis abban a dialógusban – talán először az előadáson – mai emberre emlékeztető alaknak tetszik a Szilágyi Ágota megformálta figura. És a közönség jelentős része jobban szereti, ha közvetlenül ismerhet önmagára, nem pedig bonyolult mitológiai áttéteken keresztül.

Ahogyan a trójai birodalom és kultúrája anno pusztulásra ítéltetett, ugyanúgy eltűnőben van napjainkban a több évezredes humán műveltség. A Maladype Szabó K. István rendezte előadásán egy hajdani konkrét birodalom elpusztulásáról hallunk, miközben a saját egykori kultúránk, a 19-20. századi irodalombirodalom és színjátszás eszményének haldoklását látjuk – már aki fogékony arra, hogy ilyen párhuzamok felfedezésével szórakoztassa magát.

Sulyok Mária legendás 1970-es Hekabe-alakítását A trójai nőkben nem láttam. Viszont kisgimnazistaként 1972-ben már megnéztem Kohut Magdát a Medeában (azt az Euripidészt nem Sartre, hanem Grillparzer írta át), mely alakítás arisztotelészi hatással volt rám: félelmet és részvétet keltett bennem. Kohut alakítását most a csodálatos Varga Mária játéka idézte fel bennem: a párhuzam a nagy előddel kifejezett elismerés a Hekabét ma játszó színésznőnek, és öröm számomra, már azért is, hogy ilyen sokáig kitart az emlékezetem. De az is igaz, hogy az én generációm jelentős része elismerte és csodálta ugyan a színészóriásokat, a nagy tragikákat, de már akkor, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben sem tudta magáénak érezni a félelmet és részvétet keltő színházat. Most is csodálom Varga Mária mellett Huszárik Katát is, aki Andromache szerepében szintén erőteljes érzelmekkel átfűtött drámai alakítást nyújt, elismeréssel adózom Szilágyi Ágotának Helénáért, de a nők közül talán a Kasszandrát megformáló Tankó Erika játékát szerettem a legjobban, mert a nagy ívű drámai monológok átélt abszolválásában egyéb lehetőségekre utaló titokzatosságot is megvillantott. A férfiak közül Bödők Zsigmond tetszett a legjobban, igaz, egyedül képviselte az állítólag erősebb nemet, de több szerepet is alakított az előadáson – mindegyiket odaadással, művészi alázattal.

Ám a kezdeti kérdés változatlanul nyitva van: miért is kell a Maladypének régi idők színjátszására emlékeztető stílusban és az izgalmas útkereső kezdetek alternatív környezetére hajazó kiállításban A trójai nőket játszania? Talán tényleg azért, hogy vegyük észre egykori birodalmunk pusztulását? Vagy azért, mert a humán kultúrában is lassan már csak a nőkre lehet számítani, mint ahogy a halál csendjében „hangot csak a trójai nők adnak”? Vagy azért, mert a függetlenek bizonytalan helyzetéből adódó anyagi és szellemi krízisben éppen most ennyire telik? Én nem tudom a választ. De a trójai nők azt üzenik: nem pusztult el Trója, mert a fejekben tovább él; továbbá – szemben a hivatalos felfogással – a görögök voltak a barbárok, akik lerombolták.

Kutszegi Csaba, Kútszéli Stílus, 2019