Lemondott, elmaradt és elhalasztott előadások hírei árnyékolták be az évadkezdést a táncszínházi szcénában (is), éppen ezért minden megtartott bemutató megbecsült alkalom volt előadóknak és nézőknek egyaránt. Az általam látott két szeptemberi premier különös módon sok tekintetben összecsengett: mindkettő a hosszú távú társulati munka értékeiről gondolkodtatott el a legtöbbször projekt alapon szerveződő együttműködések korában.

Két olyan együttes bemutatójáról van ugyanis szó, amelyeket hosszú évek óta egy meghatározó alkotó fémjelez, aki egyben oktatóként/mesterként/pedagógusként is folyamatosan építi a csapatát maga körül. Az ilyen alkotóműhelyek száma mára egyre kevesebb, talán azért is, mert ez a fajta intenzív együttlétezés kéz a kézben jár egy bizonyos fokú zártsággal is – ha nem is művészi értelemben, de a szakma egészébe való integrálódás szempontjából mindenképpen. Másfelől viszont olyan (művészi) minőségek tudnak megszületni ezekben az alkotóközösségekben, amelyek a projekt alapú produkciók és a magukat sokszor elaprózni kénytelen előadóművészek színházi korszakában ritkaságnak számítanak. Ezúttal mindkét társulatvezető hátrébb lépett egyet, és teret hagyott csapatának egy másik alkotóval való együttműködésre; mégis, az ő hatásuk is elvitathatatlanul érződik az elkészült produkciókon, hiszen ez a bizonyos hatás előadásokon átívelő jelentőségű.

A jövőre húszéves Maladype Színház vezetője, Balázs Zoltán két éve szervezte újjá legutóbb az évek során többször szinte teljes egészében lecserélődött társulatát. 2018-ban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színészosztályával kezdett dolgozni, akiket nem csak előadások létrehozásán keresztül, hanem az elmúlt két évtizedben kifejlesztett színésztréningjei segítségével csiszolt Maladype-kompatibilisre. Ugyanebben az évben egy lakótársi gondatlanság miatt bekövetkezett beázás miatt a társulat elvesztette lakásszínházát, a Maladype Bázist, azóta különböző befogadóhelyekre vannak utalva – reményeik szerint csak átmenetileg, az új, saját játszóhely megtalálásáig. Idén újabb két végzős marosvásárhelyivel (Ádám Kornél, Pál Zoltán) bővült a jelenleg nyolc fős társulat. Az évad első bemutatója pedig rögtön rendhagyónak mondható, hiszen az elsősorban (de nem kizárólag) prózai előadásokról ismert Maladype ezúttal kortárstánc-előadással jelentkezett, méghozzá Fehér Ferenc koreográfiájával. A társulat előadásaiban mindig kiemelt szerepe volt a mozgásnak, sőt olyan produkcióik is születtek, amelyek kifejezetten arra épültek (például a Tojáséj vagy a Remek hang a futkosásban), és láthatóan az új, fiatal csapat is testhezálló feladatot kapott ezzel a vállalással.

Fritz Lang 1927-es expresszionista filmklasszikusa, a Metropolis korai példája a modern nagyváros mint kultúrtörténeti motívum megjelenítésének. Később aztán maga a film is számos popkulturális alkotás ihletőjévé vált a Motörhead Metropolis című dalától kezdve a Queen Radio Gaga vagy éppen Madonna Express yourself című videoklipjéig. Fehér Ferenc koreográfiája ezekhez az alkotásokhoz hasonlóan csak kiindulópontként használja a filmet: ahelyett, hogy a komplex és allegorikus történet elmesélését kísérelné meg, csak néhány motívumot vesz át a mozgóképből (például vissza-visszatérő elemként a munkások görnyedt hátú menetelését). Fehér Ferenc színpadán sokkal inkább korunk nagyvárosának tipikus embertípusa jelenik meg különböző életképekben: aki hajszol valamit, de maga sem igazán tudja, hogy mit; aki egyéniségnek képzeli magát, pedig valójában pontosan olyan, mint mindenki más; és aki leginkább a külsőségeknek él. A koreográfus, akit többnyire kis létszámú produkciók, elsősorban szólók és duettek alkotójaként ismerhetünk, biztos kézzel, izgalmasan és változatosan mozgatja a nyolc fős csapatot – olyannyira, hogy még az Eötvös 10 színpadára érkező lift is fontos szerephez jut az előadásban. A fiatal csapat pedig nem csak az intenzív tempót diktáló koreográfia formai interpretálásában remekel, de verbális eszközök nélkül is olyan szuggesztív előadói teljesítményt nyújt, ami táncelőadások esetében sajnos bizony általában hiánycikk. (Bár Mesés Gáspár azért időnként ellopja a show-t egy-egy „Ich bin so gut!”-felkiáltással). Ahogy Fritz Lang filmjének is fontos eleme a zene, úgy Fehér Ferenc Metropoliszát is meghatározza a saját maga által szerzett sokrétű, koreográfiai és előadói árnyalatok megmutatására késztető muzsika. Igazi csapatmunka ez az előadás, és magába szippantó élmény.

A Budapest Táncszínház – amely szintén kerek születésnapot ünnepel jövőre, ők azonban már a harmincadikat – évtizedek óta látja el magas technikai tudású utánpótlással a hazai táncéletet Földi Béla szakmai körökben is gyakran elismert táncpedagógusi tevékenységének köszönhetően. A sokáig inkább informálisan (nyitott tréningek és a nyaranta megrendezésre kerülő többhetes nemzetközi tánckurzus formájában) zajló képzést néhány éve foglalta formális rendszerbe Földi, és hozta létre az ELIT képzés elnevezésű programját. Az ebből a programból kikerülő magyar és külföldi diákok képezik mára együttese magját.

A kezdeti éveiben kifejezetten progresszív Budapest Táncszínház ma már nem számít igazán a trendi vagy kísérletező társulatok közé, cserébe viszont nagyjából kiszámítható színvonalú, technikás előadásokkal jelentkezik, továbbra is az ország egyik legjobban képzett táncos csapatát felvonultatva. Földi Béla néhány éve már hátrébb lépett egyet, amikor együttese művészeti vezetését rábízta a kiváló táncosnőre, Sághy Alexandrára, aki azóta koreográfusként is többször bizonyított már (legutóbb egy részlet- és gondolatgazdag Három nővér-adaptációt láthattunk tőle). Miközben Sághy koreográfiai stílusát nyilvánvalóan meghatározzák az együttesnél eltöltött évek, az hamar egyértelművé vált, hogy nem egyszerű Földi-epigon lesz belőle, hanem szuverén alkotó, aki képes lesz új impulzusokat is hozni a társulat életébe.

Legújabb koreográfiájában, amelynek címe Viszlát a levegőben!, és amelyet rendezőként Földi Béla jegyez, ezek az új impulzusok a cirkuszművészet irányából érkeznek. Ebben bizonyára kulcsszerepe van a koreográfus asszisztensének, Antoine Thirionnak, aki a francia Compagnie XY újcirkusz-társulat tagja. A cirkuszi és akrobatikus elemek ötvözése a kortárs tánccal immár sokéves irányzat, olyat viszont ritkán látni, mint ebben az előadásban, hogy az előadók ezt a műfaji fúziót is éppoly magas szinten „beszélik” és interpretálják, mint a megszokott táncnyelvüket. Ennek köszönhetően egyetlen extrém, veszélyes vagy akrobatikus mozdulat sem hat puszta mutatványnak, hanem ezek az elemek is organikusan simulnak Sághy plasztikus koreográfiájába.

Kivételes koncentráció, elképesztő könnyedség és figyelemre méltó összhang jellemzi a viszonylag nagy létszámú, 13 fős csapat munkáját – olyasmi, amit csak hosszú hónapok intenzív munkájával lehet elérni, és akkor sem sikerül mindenkinek. Persze gyakran nem is ez cél: az elmúlt évek táncszínházi (és azon kívüli) trendjei sokkal inkább az egyén és az egyéniség, mint a közösség mindenekfelettiségét hirdették. A Viszlát a levegőben! éppen ehelyett kínál alternatívát: a versengés helyett az összefogás, az egó térnyerése helyett a közösség erejét mutatja fel. Olyannyira komolyan, hogy szinte végig csoportjeleneteket láthatunk – sokkal kevesebb szólót vagy duettet, mint amennyit általában egy hasonló időtartamú előadásban. A koreográfia szimbólumai egyszerűek és jól dekódolhatók, mégsem szájbarágósak, az éteri környezet megteremtésében pedig Juhász Péter video-mappingje segít, amely mintha földöntúli dimenziókba helyezné az előadást. Ugyanakkor Gergely Attila zenéje (aki karakteres stílusával oly sok kortárstánc-előadás „alaphangját” adta már meg) számomra ezúttal inkább elnyomta, mint szolgálta a koreográfiát, némileg fullasztó atmoszférát teremtve (a maszkviselés sem segített legyőzni ezt az érzést).

Bizonyos értelemben mind a Maladype, mind a Budapest Táncszínház egyfajta szigetként működik évek óta a maga területén; ragaszkodva saját alkotói útjához és függetlenségéhez, fittyet hányva a trendekre és elvárásokra. A divatos ’úticélok’ mellett érdemes arra is odafigyelni, mi zajlik ezeken az ’egzotikus’ szigeteken.

Megyeri Léna, színhaz.net, 2020